Új Szó, 1968. április (21. évfolyam, 91-119. szám)

1968-04-12 / 102. szám, péntek

k N

em azért (rom le az Itt következőket, mintha bárkit is meg akarnék győzni vagy megtéríteni. Mi spiritiszták soha nem kérünk senkit arra, hogy higyjen nekünk. Ha valaki hisz, szép és jó. Ha nem, úgyis jó. A tények így is úgy is tények maradnak — ez álláspontunk lényege. Valamikor magam is szkeptikus voltam. Visszatekintve, nyugodtan megállapíthatom; tele voltam előítélettel. Pusztán az a tény, hogy a spiritiszta szeánszok és a médiumok szolgálatai bizonyos pénzek lefizetésével voltak összebonyolítva, megbélyegezte a szememben az wgész dolgot. Akkor még nem értettem meg, amit ma már tökéletesen megértek, hogy ezeknek a médiumoknak is meg kell élniük valamiből különben meghalnak, s ők maguk is szellemekké válnak. De hadd kezdjem a legelején. Egyik nap egyik barátom, észrevéve borús és nyomott kedélyállapotomat, megkérdezte: — Hiszel te a spiritizmusban? — Hogy őszinte legyek: nem — válaszoltam udvariasan. Kis ideig hallgattunk, majd a barátom szólalt meg újra. — Tettél már vele próbát, beleszagoltál egyáltalán? A kérdést újszerűnek találtam, s ezért csak némi meditáció után válaszoltam. — Nem — mondtam —, bevallom nyíltan: nem szagoltam bele. Ezután körülbelül húsz percig egyikünk sem szólt egy szót sem, amikor ls barátom feltette a kérdést: — Fel tudsz valamit hozni ellene? Gondolkodtam egy darabig aztán így feleltem: — Igen, fel tudok. Barátom körülbelül fél óráig mély hallgatásba burkolózott. Aztán megkérdezte: — Mit? Eltöprengtem. Majd így válaszoltam: — Ezt: valahogy olyan színezete van a dolognak, mintha pénzért csinálnák az egészet. Hát nem teljességgel képtelenség az, hogy az ember felhívja a holtakat — mondjuk a dédapját —, és a beszélgetésért pénzt kell adnia? — De mennyire hogy az — vágta rá a barátom. — Nekem is ez a véleményemi De tegyük fel, hogy én kapcsolatba tudlak hozni téged a szellemvilággal úgy, hogy a pénz mint olyan szóba sem kerül, legfeljebb csak mint jelképes tiszteletdíj, s az is csak, hogy úgy mondjam pro forma. Nos, Ilyen feltételek mellett hajlandó lennél kísérletet tenni? Felálltam és megragadtam a barátom kezét. — Drága cimborám — mondtam —, nemcsak hogy hajlandó vagyok, hanem egyenesen égek a vágytól. E beszélgetés hozott kapcsolatba a spiritizmussal, amely azóta egy új világot tárt fel előttem. Nem lenne helyénvaló, ha akár az ügynökség pontos címét, akár bemutatkozásom körülményeit részletekbe menően ismertetném. A reklámozásnak még akárcsak a látszatát is szeretném elkerülni. Különben ls az ügynökség hirdetése, más hasonló ügynökségével együtt — meggyőződésem, hogy a többi is ugyanilyen tiszteletre méltó és megbízható — minden napilap apróhirdetési rovatában megtalálható. Köztudomású, hogy a spiritiszták sokféle módszert alkalmaznak. Az asztaltáncoltatás, az ábécés tábla mozgása vagy a transzba esett médium hangja csak néhány a különféle módszerek közül, melyekkel köztünk s a szellemvilág között a kapcsolatot megteremtik. Az én esetemben az alkalmazott módszer egyszerűen zseniális volt. Egyszerűen csak bele kellett beszélnem egy telefonkagylóba, s a szellem hangját oly közvetlenül és tisztán hallottam a hallgatóban, mintha csak közönséges telefonbeszélgetést folytattam volna. Korábbi gúnyolódó megjegyzésem után az már Igazán természetes volt, hogy a dédapámmal kezdjem el a dolgot. Sosem fogom elfelejteni, mily sajátságos izgalom fogott e), mikor az ügynökség vezetője közölte velem: küldöncöt menesztettek dédapámért, hogy jöjjön a telefonhoz. Dédapám — ami igaz, az igaz — gyors volt. Három percen belül ott termett. Nem tudom, mivel foglalkozik a szellemvilágban — ezt soha nem sikerült kitudakolnom —, de akár mivel is, nyilvánvalóan hagyott csapot-papot, s rohant a telefonhoz. Bár a későbbiek során nemegyszer elégedetlen voltam vele, azt az igazság és a méltányosság kedvéért azonban mindenképpen le kell szögeznem, hogy pontosnak aztán pontos ember volt. Bármikor is hívtam, késedelem nélkül jött a telefonhoz. Első beszélgetésünkkor rettenetesen nyomasztott és idegesített a köztünk levő roppant távolság — időben és térben egyaránt —, s így csak kurta, aligalig megfogalmazott kérdésekre telt erőmből. — Hogy vagy, dédapa? — kérdeztem. Dédapám hangja olyan tisztán jött, mintha a szomszéd szobából beszélt volna. — Boldog vagyok, nagyon boldog. Kérlek, mondd meg mindenkinek, hogy mámorosan boldog vagyok. — Dédapa — mondtam én, — meg fogom mondani. Gondom lesz rá, hogy mindenki megtudja. Hol vagy, dédapa? — Itt válaszolta 6 —, túl. — Min túl? — Itt, a másik oldalon. — Minek a másik oldalán? — kérdeztem én. — A nagy semminek — válaszolt ő. — A Határtalan másik végén. — Ö, most már értem — mondtam —, tehát ott vagy. Egy ideig hallgattunk. Igazán érdekes, mily nehéz beszédtémát találnia az embernek a saját dédapjával. Az égadta világon semmi más nem jutott eszembe, csak ez: — Milyen az Idő felétek? — Itt nincs időjárás — mondta dédapám. — Itt tnlndig minden ragyogó és szép. — Ragyogó napsütésre gondolsz? — kérdeztem. — Itt nincs nap — mondta dédapa. Hát akkor, hogy érted hogy... — kezdtem. De ebben a pillanatban az ügynökség vezetője megkopogtatta a vállamat, figyelmeztetve, hogy a két perc beszélgetési idő, melyért a jelképes tiszteletdíjat — öt dollárt — letétbe helyeztem, lejárt. Egyébként voltak olyan udvariasak, hogy közölték: újabb öt dollárért további két percet beszélhetek dédapával. De akkor pillanatnyilag, jobbnak láttam befejezni a beszélgetést. Nem akarok dédapa ellen egy rossz szót sem szólni, de az ezt követő napokon lefolytatott beszélgetéseink során, hogy is mondjam csak, nem voltam éppen elragadtatva az örégtől. Mikor még ezen az oldalon volt — hogy a spiritiszták kifejezésével éljek —, átlagon felüli képességekkel megáldott ember volt, foglalkozására nézve bíró — legalábbis mindig ftfephen Leaceck: ezt hallottam felőle. De odaát, a túlsó oldalon, mintha valami baj történt volna dédapám agyával. Saját külön feltevésem szerint, az örökös ragyogó napfényben napszúrást kapott. Bár az is lehet, hogy tévedek. Nincs kizárva, hogy tábesze van. Annyi bizonyos, hogy ahol van, ott nagyon-nagyon boldog. Ezt minden beszélgetésünk alkalmával megerősítette. Viszont megfigyeltem, hogy a gyöngeelméjű emberek gyakran boldogok. Azt is mondta dédapa, hogy örül, hogy ott van, ahol van; és mindent összevéve, ennek én is örülök. Egyszer-másszor már arra is gondoltam, hogy dédapa mámoros boldogsága talán valamiféle kapcsolatban van az itallal, a rettenetes távolság el* lenére, a hangja is sugallt efféle gondolatokat. De amikor megkérdeztem, azt felelte, hogy ahol 6 van, ott nincs ital és nincs szomjúság, mert ott mindenki ragyogó és szép. Kapcsolatunk összeveszéssel ért véget. Nem kétsé* ges, én voltam a hibás. Dehát akkor még azt gondoltam, hogy dédapa, aki korának egyik legnagyobb jogásza volt, nem fog fukarkodni holmi apró-cseprő jogi tanácsadással. Így történt a dolog. Tavaly télen nagy vitám volt a klubban néhány fickóval az Adamson-törvény jogi értelmezésén. A vita elfajult. — Nekem van igazam — mondtam —, és be is fogom bizonyítani, ha adnak nekem időt, hogy kikérjem illetékesek véleményét. — Kérje ki a dédapukája véleményéti — gúnyolódott egyik vitapartnerem. — Rendben van — mondtam —, meg fog történni. Odaléptem a telefonhoz, s felhívtam az ügynökséget. — Kérem a dédapámat — mondtam. — De azonnal. Azon nyomban meg Is kaptam. Drága jó pontos öreg lélek. — Dédapa — mondtam —, nagy vitában vagyunk itt az Adamson-törvény alkotmányosságát illetően, hogy vajon a Kongresszus jóváhagyta-e vagy sem az alkotmánynak megfelelően. Te bizonyosan emlékszel erre pontosan. Csend. — Nos, hogy áll a dolog, dédapa? — kérdeztem. — Ml a helyzet ezzel a törvénnyel? Végre megszólalt. — Ideát — mondta — nincsenek törvények, kongresszusi tagok és Adamsonok sincsenek, itt minden ragyogó és szép és... — Dédapa, te egy nagy szamár vagy — mondtam, és lecsaptam a kagylót. Soha többet nem beszéltem vele. Ámbár azért sajnáltam. Szegény bugyuta öreg lélek, repked a határtalan űrben és mégis milyen pontos, hogy rohan a telefonhoz, milyen boldog, milyen együgyű és milyen udvarias: mindent összevéve, talán jobb ember mint volt életében; és milyen magányos lehet ott kinn a Határtalanban. De azért nem hívtam fel többé. Boldog. Maradjon is csak az. Meglehet, hogy a szellemvilággal való ismerkedésem ezzel be ls fejeződik, ha nem sokkal később barátom így nem szól hozzám: JOHANNES BOBROWSKI: — Gondolom a dédapád egy kissé nehézkesnek, egy kissé együgyűnek találtad, így van? Nos ha nagy koponyákat, erőt, energiát, ragyogó szellemiséget akarsz, mért nem hívsz fel valakit a nagy emberek közül? Kitűnő ötletl — kiáltottam fel. — Felhívom Bonaparte Napóleont. Nyomban az ügynökségre siettem. — Lehetséges lenne — kérdeztem —, hogy felhívják nekem Napóleon császárt, hogy beszélhessek vele? Lehetséges? De még mennyire. Kiderült, hogy ennél mi sem könnyebb. Bonaparte Napóleon esetében a névleges tiszteletdíj öt dollár helyett tíz dollár volt, — de véleményem szerint, ha dédapa ötbe került, akkor Bonaparte Napóleon tízért maga volt az olcsójancsi. Két percen belül megkaptam, remegve emeltem a fülemhez a kagylót. — Helló — mondtam. — Estce que c'est l'Empereur Napoléon á qui j'ai l'honneur de parler? — Mi van? — mondta Napóleon. — Je demande si je suis en communication avec l'Ebpereur Napoléon ... — — Jal — mondta Napóleon —, rendben van De beszéljen angolul. — Micsoda?! — kérdeztem meglepetten. — ön tud angolul? Mindig azt hittem, egy szót sem tud. — Ideát tanultam meg. No de beszéljen. Beszéljen csak nyugodtan. — Hát — kezdtem —, én mindig annyira csodáltam önt, ragyogó szellemét, zsenialitását, hogy szerettem volna már beszélgetni önnel, és megkérdezni, hogy van? — Boldog vagyok — mondta Napóleon. — Nagyon boldog. — Az jó — mondtam én. — Nagyszerű! És mi van arrafelé? Minden ragyogó és szép, ugye? — Nagyon szép — mondta a császár. — És hol van ön? — Itt túlnan. — Az Jó. És boldog, ugye? — Nagyon — mondta Napóleon. — Mondja meg mindenkinek, milyen boldog vagyok. — Megmondom, okvetlenül — feleltem. — Da most szeretnék valamit kérdezni. Tudja itt nagy háború van, benne van majdnem az egész világ, és ezért szeretnék néhány tanácsot kérni egy olyan embertől, mint ön ... De ebben a pillanatban az ügynökség vezetője megérintette a vállamat. — Lejárt a beszélgetési idő — mondta. Már majdnem kifizettem újabb két percet, mikor egy jobb ötletem támadt, összehívok egy egész haditanácsot a nagy szellemekből. Majd ők megmondják, hogy mit kell tenni, hogy megnyerjük a háborút. Nézzük csak kit is lenne érdemes belevenni? Hát persze Napóleont, őt beleveszem, majd visszahívom. Tengerészeti problémákban meg majd ad Nelson tanácsot. George Washington lesz az amerikai szakértő, politikai kérdésekben meg majd eligazít a Jó öreg Ben Franklin. No és persze, Lincolnt, a jó öreg Abe-et sem fogom kihagyni. És még szó lehet esetleg másokról is, majd meglátjuk. Koponyánként tíz dollárt konzultálni ilyen szellemekkel az olcsóság netovábbja, szinte nevetséges. Hiszen a tanácsaik milliókat, sőt billiókat érnek. Az ügynökség behozta nekem őket mind, minden probléma nélkül. Természetesen a jelképes tiszteletdíjat minden beszélgetés előtt leadtam, pro forma. Franklin, szegény fickó, úgy látszik egy kissé meggárgyult. Lincoln józan paraszti eszéből is mintha csak a parlagiság maradt volna meg. Disraeliről is kiderült, hogy bizony tévesen ítélték meg kortársai, egyáltalán nem ragyogó szellemiségű ember, sőt kijelenthetem, hogy éppolyan együgyű, mint dédap Washington sem az, akinek hittük. Persze, ezek csak az egyéni benyomásaim. S mindez semmit nem von le tanácsaik rendkívüli értékéből. íme, néhány vázlatos feljegyzés róluk: Nelson szelleme a tengeralattjáró problémáról szólva kijelentette, hogyha mindazok, akik a tengeralattjárókon szolgálnak ott lennének, ahol ő, akkor mindjárt megszűnne maga a probléma is, és minden ragyogó és szép lenne. Igazán felmérhetetlen értékű tanács. Most már csupán csak az a feladatunk, hogy a tengeralattjárók legénységét odaátra juttassuk', s egyből minden megoldódik. Napóleon szellemének tanácsával már nem vagyok ennyire megelégedve. Értékes, értékes, de mégiscsak furcsa, hogy elfelejtette, hol folyik a Marne. Ugyanis azt mondta, hogyha az oroszok átlépik a Marne-t, akkor minden eldőlt. Egyébként mindannyian nagyon-nagyon boldogok ott ahol vannak, és szeretnék ha ezt mindenki megtudná. Ahol vannak — ezt nyugodtan elmondhatom — ott minden ragyogó és szép. Egyenleget készítve a névleges tiszteletdíjakról és a lefolytatott beszélgetésekről, kiderült, hogy van még egy bármikor lebonyolítható ötperces beszélgetésem Napóleonnal, két-két percem Franklinnal és Washingtonnal és tíz percem dédapával. Fordította: RÄKOSY GERGELY I LITVÁN TÖRTENET Ez itt Skuodas. Falucska, kőházak, az erdő szélén. Ide sétál be a Bartuva, a két oldalán rétek. Es ez a tó, ebbe hordja áttetsző vizét. Amott a fahíd, valamicskével még a torkolat előtt, minthogy az országút szorosan a tóparton fut végig, közvetlenül a nádas mögött. Valahol itt állhatott a koldus, egy öregember, Morkusnak nevezték, itt állt meg minden áldott este, innen dobálta összekoldult garaskáit a vízbe. Hogy csapjon ki medréből a tó. Nosza, erőlködjék csak, s kapj'on ennek fejében valami fizetséget is, garaskára garaskát, de aztán lépjen ám ki a medréből, nem könnyű dolog, lépjen ki és jöjjön be az utcák közé, oda, a nagy házhoz, ahol a cár generálisa lakik, halkan, egészen halkan, míg a lépcsőig nem ér, hanem akkor vessen hatalmas hullámhegyet a ház körül, a kerítés fölé. A generális pedig, lám, fenn üldögél az erkélyen, az a sátán, csupa feketeség-pirosság az arca, és persze, nem kap észbe mindjárt, é* most már nem is tud szökni, hisz ott a víz, mindenütt, körös-körül, és nincsen semmi és senki, aki átvihetné a tajték meg az örvények fölött, házastulmindenestül a vízbe vész, pedig vasból van, talpig. Minden áldott este, amig csak meg nem haltál, Morkus. Mert aztán kiballagott a temetőbe, kinyújtózott a sírok között. Hiába, nem jött a viz. Nem futotta a garaskákból. Egyszer valamikor elpusztult a vasember is, ágyban, mégpediglen, mivelhogy az Eg himlővel verte meg. Es megette a rozsda, valahol lenn, a földben, holmi dülöngő kőművestákolmány, meg valami réztábla alatt. És nem sokkal utána befellegzett a cároknak is. Abban az esztendőben tűz ütött ki Skuodasban, s akinek félnivalója volt, az félt és elmenekült. Aztán kiirtották az erdőt, jócskán fel a hegy derekáig, és házakat építettek, egészen a vízimalomig. Ez Skuodas, a Bartuva-folyócska mentén. Ott még nem feledték el Morkust és a garaskáit, a litván országutakon koldulta össze, s a tóba dobálta őket, minden áldott este. Sárközy Bga fordítása m 1968. IV. 12. 10