Új Szó, 1968. március (21. évfolyam, 60-90. szám)

1968-03-01 / 60. szám, péntek

y ilencéves, és Laci­^ kának hívják. Nyur­ga, enyhén hullámos ha­ja, vígkedélyű, tehetsé­ges, talpraesett gyerek. Anyukája szépen, ízlése­sen öltözteti. Mindene megvan, amire egy gye­reknek szüksége lehet, söt, talán még több is. Mégis jólnevelt, nem el­kényeztetett. Pedig már autójuk is van. Két éve kapta meg anyukája. Vi­lágosszürke, remek ko­csi. Tavaly nyáron a ju­goszláv tengerparton nya­raltak. Visszafelé jövet kö­rülkocsikázták Magyar­országot, néhány napot a Balaton mellett töltöttek. Az idén Németországba és Lengyelországba ké­szülnek ... Jal, de szép az élet, jaj, de jó a világ! — Anyukai Az én apu­kám hol van? Hát igen, hol a Lacika apukája, ki a Lacika apu­kája? Rejtély. Senki sem tudja. Pedig sokan meg­próbálták már kideríteni, felfedni az igazságot, de eddig még senkinek sem sikerült. Az embert kí­váncsiságnak nehéz gátat vetni, olyan, mint a futó­tűz. Keresi, kutatja a fel­vetett kérdésre a választ, s minél rejtélyesebbnek tűnik a dolog, annál in­kább izgatja a fantáziát. Egyszerű hivatalnoknő létére gyönyörű lakása, kocsija van, választéko­san öltözik ... hogyan, miből? Annak idején a szülés után megkérdezték a fia­tal lányanyát, hogy ki a gyerek apja, azt vála­szolta, senkinek semmi köze hozzá, az kizáróla­gosan az ő dolga, hagy­ják békén. Hiába bizony­gatták, hogy a gyereket fel kell nevelni, s ha nem hajlandó feleségül venni, akkor fizetni fog, nem mondta meg az apa ne­vét. Csupán annyit árult el, hogy nős ember az il­lető. s ő nem akar csalá­di botrányt. Még azt is megjegyezte, hogy nem fél az élettől, s nyugodt lehet mindenki, felneveli a gyerekét, s nem is akár hogyan. Ráhagyták. Való­ban az ő doiga. Ezzel a gesztusával nagyot nőtt az emberek szemében. S megindultak a talál­gatások. Ki lehet az a tisztes úriember, akinek olyan féltve rejtegeti a nevét, s mivel bírhatta rá, hogy hallgasson? ... Talán egy nagyobb pénz­összeggel? Majd kitudódik! Ha nő a gyerek, saját maga árulja el a hason­latosságával: majd kitu­dódik! Nem tudódott ki. Több embert is gyanú­ba fogtak. A homloka és a szeme állása erre ha­sonlít, a szája vonala és a válla hajtása arra, a tér­de és az egész mozgása meg amarra ... Találgatások, találgatá­sok . Méhány héttel ezelőtt ' " találkoztam vele egy halászcsárdában. Már ré­szeg volt, mikor az asz­talához ültem. Mint ké­sőbb kiderült, jól Ismerte az írásaimat, s láthatóan örült, hogy asztalához ül­tem. — Van egy javaslatom — mondta botladozó nyelvvel. — Igyunk együtt!... De én csak a konyakot szeretem ... — En sem vetem meg. — Akkor meg minden rendben ... Igyuk meg a pertut, úgy sem volt még író barátom! — Azon ne múljék: szervusz! — Szervusz!... Es most puszit a néninek! Néninek! Huszonnyolc éves, fiatalos, dús geszte­nyebarna haj, ragyogó, dióbarna szem, szépvona­lú, nedvesen csillogó száj. Csinos kis nénike!... Megbántam már, hogy asztalához ültem, féltem, hogy a végén valami bot­rányt csap a viselkedé­sével, de visszakozni már nem lehetett. — Már régen szeret­tem volna megismerkedni veled — mondta. — Iz­gattál ... Nem hiszed? ... Isten bizony! Legen­dákat mesélnek rólad ... — Ez egy kicsit túlzás. Egyszerű, szürke kis em­berke vagyok, ennyi az egész. Szervusz! Dúdolgattunk, táncol­gattunk közben, de egy árva szóval sem céloztam az életére, a sorsára, s talán annak köszönhe­tem, hogy végül is meg­tudtam, amit akartam. hAíntha felbőszítette volna kissé, hogy a kíváncsiság parányi szikrájával sem érdek­lődtem az életéről. Erez­hetően bántotta a hiúsá­gát. — Azt hittem, az író­féle emberek sokkal kí­váncsiabbak...? — Vannak kérdések ... — Arra felelj, amit kér­deztem: kíváncsi vagy az életemre vagy nem!? — Ha érdemesnek tar­tasz rá, hogy elmondd, szívesen meghallgatom, s azt is megígérhetem, hogy nem mondom el senkinek, esetleg ... — ... esetleg megírod, mi!? — Nagyot kacagott. — Jó pofa vagy! Isten bizony az! Nem bánom, esetleg meg is írhatod, most már úgyis mind­egy ... Egy kikötéssel: nevek nélkül! Beleegyezően bólintot­tam. — Nyolc apának egy szem fia... — mondta rejtélyesen kuncogva. — Jó, mi? ... Az én fiam­nak nyolc apja van, il­letve nyolcan fizetnek rá havi ötszázat. Kilenc éo óta havi ötszázat. Hozzá­csapva az én havi ezer­egyszázamat ... tudsz számolni? Az több, mint félmillió korona. Szép kis összeg, mi? Kilenc év alatt félmillió korona! Mindenem megvan, feje­delmi módon élhettem ... — Megcsuklott a hangja. — Mégis boldogtalan va­gyok ... nagyon boldog­talan ... Elég a boldog­talanságból, igyunk! Szer­vusz! ... Nagyon boldog­talan vagyok ... hogy be­cézzelek? — Sehogy. — Rendben van, se­hogy ... Tizenöt éves vol­tam, amikor megismer­kedtem a fiam apjával. Megszerettem, neki adtam magam, szerelemből, nem pénzért, szerelemből. Jó családból származom, nem kellett nekem a más pénze. Szerettem a csa­ládos, idősebb férfit, nem csak úgy, olyan fiatalos meggondolatlansággal, igazán, mélyen, örökké tartón ... Előbb nsm is akartam tőle mást, csak annyit, hogy szeressen, hogy az övé lehessek, ké­sőbb azonban azt akar­tam, hogy a felesége le­hessek. Igen ám, csak­hogy ő nem akart elvál­ni a feleségétől, mert őt ts éppúgy szerette, mint engem. Így mondta, és én elhittem. Mindent elhit­tem, amit mondott, s nem is csalódtam benne. Ma is állítom, tudom, hogy mindig igazat mondott. Igenis lehet két nőt egy­formán, nagyon szeretni! Lehet!... Gyerek, gye­rek kell, tőle kell a gye­rek! Rimánkodtam, kö­nyörögtem, de ő óva in­tett, minek, semmi ér­telme ... Nagyon elkese­redtem. Miért, miért nem akarja, hiszen nem kérek tőle semmit, felnevelem az ö segítsége nélkül is, soha senki nem fogja megtudni... Hiába ... Nem akarta... Valami szörnyű bosszút forral­tam magamban. Ki ellen hadakozzam, kit bosszul­jak meg, öt, akit szere­tek? ...A férfiakat kell megbosszulnom, a férfia­kat, akik a könnyű ka­landokat keresik, akiket Jobban éget a hitvest ágy, mint a tüzes vasaló He­tekig, hónapokig töpreng­tem, míg lassacskán ki­alakult a haditervem .., Kerestem és megtaláltam az alkalmas férjecskéket, összesen hetet: Igazgató­kat, üzemvezetőket egy mérnök is volt köztük ... Hiába nézel rám olyan hitetlenkedve, s tálán undorral, így voli Azzá lettem, amire gondolsz. Undorral csináltam, de a cél érdekében azt is le­nyeltem ... A fiam apjá­val természetesen tovább­ra is fenntartottam a kapcsolatot, éppen úgy találkoztunk és szerettük egymást, mint addig .. * Szervusz' AJehezen koncentrált ' " már, cigarettát tar­tó keze lehanyatlott, bi­zonytalan mozdulattal si­mította hátra az arcába hulló hajfürtöket. Szív­ből sajnáltam, s most már biztattam, hogy tovább beszéljen. — Végül ts kötélnek állt az én párom. Soha olyan ujjongást és bol­dogságot nem éreztem, mint akkor. Lesz valakim­aki csak az enyém, afcrj teljesen hozzám tartozikí kislányom vagy kisfiamf Lesz kiért élnem, dolgoz­nom! .. Mikor megszül­tem, mint égben fogant szentet tartottam a ke­zemben, az Ist?nt láttam benne, aki földre szállott, hogy boldoggá tegyen, hogy megtöltse az élete­met tartalommal. Titkon mind a hét apajelölt meg­látogatott, rettegő lélek­kel tettek ígéretet, hogy mindenre hajlandók a hallgatásomért. A nyomo­rultak! Féltették nevük tisztaságát, családi éle­tük békéjét! Mint meg­korbácsolt, alázatos ku­tyák nyalták a talpa­mat ... Csak ő nem jött, a fiam apja, az igazi... Es ez fájt... Hasogatón, rettenetesen! Már-már vi­lággá kiabáltam titkomat, de váratlanul megjött, és én megbocsátottam neki. Karjára vette a fiunkat, nézte, nézte hangtalanul, és szeméből vékony erecskében folyt a köny­nye ... Sírt az én büszke párom ... Soha olyan kö­zelinek nem éreztem, soha úgy nem sze­rettem, mint akkor.. Es most nincs többé ... Három hete autóbaleset érte ... Meghalt... nincs többé... A fiában tovább él mellettem, mégis bol­dogtalan vagyok ... Na­gyon hiányzik az életem­bői. Vagy két-három év­vel ezelőtt egyszer meg­kérdezte a kisfiam, hogy az ő apukája hol van, nem tudtam rá mit vála­szolni ... Ma délelőtt új­ra megkérdezte. Azt fe­leltem, hogy meghalt, kisfiam ... Nem hazud­tam neki, s ha majd esze­sebb lesz, elmondom a teljes igazságot is. I.ehst, hogy nem ért majd m :g, lehet, hogy örökre elfor­dul tőlem, én mégis el­mondom neki, mert ha­zugsággál a szívemben nem tudnám leélni az életem . .. Szervusz, író barátom! S a prímás kezében halkan sírt a hegedű .., \ SOKAT TETTEK a IS 500 ember mun­TÔTH MIHÁLY Itt már az új Ligetfalu épül. Az új negyed — amelynek jelentűs része az elkövetkező négy évben épül fel — már méltó lesz Szlovákia fővárosához. (Prandl Sándor felvételei) pedig csak 1965-ben százezer szívbeteg közül több mint hu­szonötezer meghalt! Az elhalá­lozottak jelentős százalékánál a betegség elindítója éppen szív­billentyűzavar volt. A doktor az egyik kísérleti műtétjének színes filmfölvételét mutatja. Egyenletes berregés­sel pereg a film, a vásznon egy ritmikusan lüktető szív ké­pe jelenik meg. A szív ... Le­het bohó, lágy, kemény, egy­szerű, elhagyott, szerető, csaló­dott, de lehet: beteg is ... És dr. Hubka Michal éppen ez el­len küzd. Egymás után peregnek a ké­pek: először eljegellk a szívet, kivágják a beteg billentyűt, újat varrnak a helyébe ... Bennem közben akaratlanul fogalmazó­dik egy képtelen kérdés: — Doktor úr, hol a halál mezsgyéje? Válaszát tömören fogalmazza: — Ez meghatározhatatlan! Küzdelemmel azonban késlel­tethető ...! Nézze, éppen ott a bizonyíték! Valóban. A vásznon az idegen billentyűvel élő kutya szive két év múltán is tökéletesen működik A fokvárosi szívműtétekre és Barnard professzorra terelődik a beszélgetés. Hubka doktor szemében ezúttal lelkes meleg­ség sugárzik: — Nagyra értékelem Barnard professzor bátorságát, mert egy-egy úttörő műtét esetén mindig ott lebeg a kockázat tétje... De a sikernek és a végzetes hibáknak egyetlen in­dítőpontja van az orvostudo­mányban: a munka! Amikor búcsúzunk, a sebész­késhez szokott ujjainak kemény szorításából ismét eszembe öt­lik Hubka doktor töprengő mé­labújának félreérthetetlen oka! Két évvel megelőzhettük vol­na a világot. MIKLÓSI PÉTER Jellegzetes falusi jellegű építkezés, pedig ez is Bra­tislavához tartozik. inkrétet nsm mondó rom jelölt elmondott, milyen hangon inond­d a választások után Dndanak a ligetfalusi •gy év múlva? Vajon ni a ma érlulődü el­immel is nézem a dol­még az utóbbi időben mindennapi — árucik­kedben például egyes mindennapi — árucik­itók. Megtörtént már, városba kellett utaz­ben sok helyütt rág­szonyok — különösen a második műszakot élelmiszerért sorban n ne élelmiszer. Azért tív iialňt három-négy z*>^"ítás színvonala zer B^ndpto: úgy ér­nemzeti bizottságban (Prandl S. felv.) lat, hogy a kísérleti intézetek­ben dolgozó tudósok klinikákon is dolgoznak. Vagyis: az állam által a kutatói tevékenységbe fektetett összegeket a lehető leggyorsabban a gyakorlatban ís hasznosítják. És Hubka doktor két éve vár erre a lehetőség­re... I Két év — huszonnégy hó­nap ... Egy-egy hónap átlago­san harminc nap ... Hazánkban in­ie­a >z­a

Next

/
Oldalképek
Tartalom