Új Szó, 1968. március (21. évfolyam, 60-90. szám)

1968-03-08 / 67. szám, péntek

Szokolovói etűdök Pontosan reggel kilenckor futott be vonatunk a harkovi pályaudvarra. Teljesült a vágyunk. Itt vagyunk, abban a városban, amelyért elsőízben harcoltunk a német fasiszták ellen. Akkor más irányból jöttünk ide, messziről, egészen az Uraiból. Előveszem táskámból a régi katonai térképet. Apró körök, vonalak és satírozás jelölik a falvakat és városokat, az erdők, hegyek és folyók körül színes nyilak. Buzuluk — Kujbisev — Micsurinszk — Osztrogozsszk — Valujlki — Harkov — Szokolovo. Mindegyik nyíl emlékeket ébreszt. Valujiki! Idáig jött az első csehszlovák brigád vonata. Tovább Harkovba már gyalog mentünk. Az egyik piros nyilacskánál megjegyzés. „1943. február 20, indulás Valujikiból 20 órakor. Az első pihenő Borki városkában ..." Borkiból Harkovba négy órát megy a vonat. De akkor tíz nap és tíz éjsszaka tartott az út... Katonalányok Nők is menetelnek velünk. Ružena Bihellerová, Marija Lajková és Vanda Binevská híradósok, a többi egészségügyi. Buzulukban eleinte bizalmatlanul fogadtuk őket. A parancsnokok is zavarban voltak. Jobbára fiatal nőket osztottak be hozzánk. Az egyenruha vastag posztója és a nehéz szöges bakancs sem tompította nőies bájukat. Ugyanúgy parancsolhatok nekik, mint a férfiaknak? „A szentségit, leányzó" — kiabált Buzulukban az egyik gyakorlaton Stépák szakaszvezető Anka Zemanová szanitéclányra. „Puskával tisztelegjl-et vezényeltem". Szegény Anka hiába kínlódott, hogy levegye válláról a puskát. Belegabalyodott a borjú szíjaiba. Stépák a fejéhez kapott és kétségbeesetten nézett a századparancsnokra, Jaroš főhadnagyra, aki ott állt mellette. „Látja, főhadnagy úr. Azt mondja, ne kiabáljak a nőkre." Odalépett Ankához. „Ha nem esik nehezére fiatalasszony, szíveskedjék puskával tisztelegni. Esetleg egy kicsit sétálhatna is. Kérem, induljl" Odafordult a századparancsnokhoz. „Talán így vezényeljek nekik?" — Jaroš elmosolyodott: „A szolgálati szabályzat erről nem beszél..." Harkovi utunk utolsó néhány kilométerét rójuk. A katonák fáradtak. A menetoszlop lassan felbomlik és kisebb csoportokra tagolódik. Stépák szakaszvezető Anka Zemanovával és Silvan géppuskással halad. Silván leveszi a harmonikát a melléről Anka belekezd egy tüzes cseh katonanótába A katonák eleinte lehorgasztott fővel ballagnak, mintha nem hallanák a nótát, de amikor észreveszik a törékeny kis Ankát, ahogy ott menetel mellén Silvan géppisztolyával, övén a nehéz egészségügyi táskával, akaratlanul ls egymáshoz Igazítják lépéseiket, fáradt testük kiegyenesedik. így vonultak be cseh katonanótával az ajkukon Harkov városába. Feltámadnak az emlékek Déltájban hagytuk el Harkovot. Gyönyörű késő őszi nap volt. Moszkvicsunk vidáman futott a széles aszfaltúton, csak itt-ott találkoztunk gépkocsival, de az országút mentén húzódó mező tele volt traktorokkal, kombájnokkal, teherautókkal és emberekkel. Erre meneteltünk valamikor, Harkovból a frontra ... A hófedte mezőn sehol egy teremtett lélek. Csak lassan haladhattunk a tankok, ágyúk és gépkocsik áradatában. A városba igyekvő kocsikon sebesültek feküdtek véráztatta kötéssel... Most egy tehergépkocsi megy előttünk, pupbzásig megrakva vadonatúj bútorral, „televigyenlje" feliratú ládákkal, hűtőszekrényekkel. A kőhtdon túl mezei útra kanyarodunk. A folyóparton húzódó alacsony füzesből piros háztetők kandikálnak. Ez Szokolovo. Megállunk egy földhözragadt házikó előtt. Az első pillantásra ráismerek. Idősebb őszes aszszony lép ki az ajtón. Igen -ez ő, a mi kazajkánkl Világoskék szemének kutató pillantása megállapodik az arcomon. — Sznyimajtye pazsaluszta furazsku — mondja éneklő hangon, mint sok-sok évvel ezelőtt, amikor vízben főtt erdei gyökerekből és poshadt krumpliból készült borscsra Invitált bennünket. Levettem a sapkám. — Mihajl — kiáltja örömmel. — Mihajl Alekszandrovicsl — Tatjana Jakovlevna! összeölelkeztünk. — Kerüljenek beljebb — mondja. — Meghívom magukat egy igazi borscsra. Most van ben ne hús is, meg káposzta iš. Hátramentünk a kertbe. — E mögött az almafa mögött volt a futóárok — mondottam. — Még mindig ott van — mosölyog Tatjána. S most újból itt állok a lövészárokban, amit a háború alatt ástunk. Itt állt az aknavető, amott a sarokban a tábori telefon és balra, közel a folyóhoz, Stépák szakaszvezető géppuskafészke. Remek kilátás nyílik innnen, ellátni egészen a vasútvonalig, s még azon túl is, a látóhatár szélén húzódó erőig. És újra jönnek az emlékek... Ki kell tartanunk! A vasútvonal mögötti erdőből fekete alakok bukkannak elő, majd eltűnnek a hóbuckák között. Felemelkednek, néhány lépést futnak előre, megint földre vetik magukat, hogy aztán újra felemelkedjenek és tovább fussanak. A vasúti pálya mellett felugatnak géppuskáink. A német katonák visszakúsznak az erdőbe. Sokan közülük ott maradtak a havas mezőn ... Ez március 8-án történt, a pontos időpontot is feljegyeztem a térképre, 13 óra 27 perc. Nem volt sokáig nyugtunk, a hitleristák újabb támadást intéztek Szokolovo ellen. Ezúttal tankokat is bevetettek. Svoboda ezredes, zászlóaljparancsnok, a megfigyelő állásból oda telefonált Jaroš főhadnagynak: „A hitleristáknak nem szabad túljutniuk a folyón. Tartsatok ki! Tíz tankot küldök. Kitartás! „Kitartunk. Nem hátrálunk meg" — válaszol Jaroš főhadnagy a parancsnoknak. A németek újabb és újabb hullámokban támadnak. Folytatódik a küzdelem a folyón való átkelésért. De minden átkelési kísérletet meghiúsítunk ... A harc után nem messze Tatjána Jakovlevna házától az egyik elesett német zsebében levelet találtam. Ezt írta benne: „Elkeseredetten harcol az orosz, szörnyű harcokban kell részt vennem ... Csoda lesz, ha élve kerülök ki ebből a pokolból." Gyalogosaink és tankelhárítóink az első küzdelemben 19 tankot semmisítettek meg. Több mint 300 német katona elesett. Szoldátyi iz csasztyi Svoboda Munkanap van, de a szokolovói iskola előtti térségen rengeteg az ember. Halott bajtársaink emlékműve úgy feldíszítve, mintha ünnep lenne. Egy varkocsos kislány virágcsokrot helyez az emlékműhöz. Kérdezem tőle, mondta-e neki valaki, hogy ma csehszlovák vendégek érkeznek Szokolovoba. A leányka csodálkozva néz rám — micsoda furcsa kérdés — aztán azt mondja ezüstösen csilingelő hangon. „Eto szoldátyi Íz csasztyi Svoboda ... Anyi nasi..." Tovább már nem kérdezősködtem. Szó nélkül karjaimba zártam ... Egész éven át, télen, nyáron virág díszlik Jaroš főhadnagy és a csehszlovák katonák sírján. MICHAL ŠTERM, ezredes MÁRCIUS — A KÖNYV HONAPJA jPrandl Sándor felv.) UJ VERSEK MOYZES ILONA: HŰVÖS KEZŰ BARÁT A fájdalmat én sohasem szidom ... Komisz és jó és szép és szomorú mélyszemű és konok különc barátom s lágy karú, sötétruhás pogány a sápadt arcú fájdalom. Találkozni gyakorta szoktam /éle s ha megesik, hogy nem találkozom, szokatlan üres és kiszikkadt lesz a kedvem, mint káros naptól az elcsigázott föld. Ha ideges nagy rohanásomban megállok s várok sokszor csak magamra; jön, megsimít ismerős kezével — s én ölébe hullok akarva, nem akarva. Más sírna, sikongva hangosan, én sírni sem tudok, csak égek, kínosan, mint el nem égett fáklya láng nélkül egy messzi szigeten. Szél csikar vadul a testemen gonosz és megvadult lovak taposnak át, és golyók lőnek élesen. Nem látok, hallok, érzek, csak lesem a tűnő, méla, halvány megfoghatatlan messzeséget s a vizeket, melyek opálszínben még egyszer fölragyognak. Oszó csónakom sebesen előre siklik de sohasem tér vissza többé, percre sem .. 4 FARKAS JENŐ: ÖREGASSZONYOK Március 8-ra Jó, jól Jól van. Csak ne szerénykedjetek! Az Édesanyám is öregasszony, két kezefején kéken duzzadnak az erek. Pedig, — vagy negyven éve már —, hogy megsimogatta kalász-szín hajam. Ma arcomra téved tenyere, oly puha még és oly meleg! Pedig már arcom s görcsös újjal egymást súrolják ... öregasszonyok! Tudtok-e még tollat fosztani őszi este? Tudtok-e még diót törni ünnepek előtt? Mézet keverni, ha bennünket köhögés kerülget? Tojás sárgáját cukorral kikeverni? öregasszonyok,, hűt nem lettetek vének? Az én anyám ma is négykor ébred — az én anyám fél ötkor mosakszik — öt órakor imát mond, vizet hoz, begyújt ős reggel hatkor tejet forral, az unokáinak, apámnak s magának. Kenyeret szel, vajat ken, — de addig nem eszik, míg nem lakik jól a többi... öregasszonyok! — Lám, nem lettetek vének! Anyám se vén! Csak fehér a haja, csak szeme alatt lett ráncos az arca, keservre, kudarcra gondol. A kályha mellé ül, az unokáit nézi, de a lelke felém száll, simogat, becézget. Én, kanálnyi mézet keverek egy félcitrom levébe. Nem tudom, mit hoz még a jövő, de méz is kell és üröm is kell, hogy a szívem egyre virágozzék! öregasszonyok! Nagyanyók, édesanyák, kedvesek! Rázzátok ki kontyotokból a teleti Március van! Két nagyanyámat ismertem réges régen. Az egyik szoknyái fodrai közt számomra kockacukrot rejtegetett, a másik fejőszéken üldögélt az eresz alatt, ráncos tenyerében mustármagot rázogatott s nevetett, ha gyenge kis újjam a tenyerében az M betű csatornái közé beterelte a sárga csöppnyi golyókat. öregasszonyok! Március vanl A kezeteket csókolom örömmel, a kockacukrot ropogtatom egérfogaimmal, a mustármagokat tenyerembe veszem s megpróbálom a Mementó árkaiba beterelni; — s megcsókolom eres kezetek, csak simogassatok, hadd kússzam öletekbe, hogy dédelgessetekl