Új Szó, 1968. március (21. évfolyam, 60-90. szám)
1968-03-29 / 88. szám, péntek
'Zolle-űrillet: ^ v.w.v Három gyermek halad a part mentén. Egymás mellett mennek, kézenfogva. Nagyjából egyforma termetűek, és kétségkívül egykorúak is: tizenkét évesek lehetnek. Mégis, a középső valamivel kisebb, mint a másik kettő. E három gyermektől eltekintve elhagyatott az egész hosszú part. Elég széles, egyenletes homoksáv, magányos sziklák és vizesgödrök nélkül, alig észrevehető lejtéssel a szakadatlannak látszó meredek szirtfal és a tenger között. Gyönyörű az idő. A nap függőleges, vad fénnyel világítja meg a sárga homokot. Egyetlen felhő sincs az égen. Szél sincs. A nyugodt, kék vizet semmi sem barázdálja a nyílt tenger felől, pedig a part kitárul a víz síkja felé, egészen a látóhatárig. De szabályos időközben hirtelen hullám támad, mindig ugyanaz, néhány méterre a' parttól, váratlanul megdagad, és azonnal szétárad, mindig ugyanazon a vonalon. Ilyenkor nem úgy látod, hogy a víz felfut, s azután visszahúzódik; ellenkezőleg, mintha az egész mozgás egyhelyben menne végbe. A vlzduzzadás először némi apadást okoz a part mentén, és a hullám egy kissé meghátrál, a görgetett kavicsok zörejében, aztán megtörik és tejszínűen szétterül a lejtőn, de csak azért, hogy az elveszett földet visszaszerezze. Csak néha fordul elő, hogy túlárad, és egy percre néhány deciméterrel több homokot önt el. És újból minden mozdulatlanná válik a sima és kék tenger a sárga fövényparton éppen odáig ér, ahol a három gyermek halad egymás mellett. • • • Szőkék, színük majdnem olyan, mint a homoké: a bőrük kissé sötétebb, a hajuk kissé világosabb. Mindhármuk öltözete egyforma, rövid nadrág és kis ing, kifakult durva vászonból. Egymás mellett mennek, kézenfogva egyenes vonalban, párhuzamosan a ten gerrel és párhuzamosan a szirtfallal. A delelőn álló nap nem hagy árnyékot a lábuk alatt. Előttük a homok teljesen érintetlen, sárga és sima, á sziklától egészen a vízig. A gyermekek egyenes vonalban haladnak, egyenletes sebességgel, a legkisebb kitérő nélkül, nyugodtan és kézenfogva. Mögöttük a nyirkos homokban három nyomvonal, amit meztelen lábuk hagyott, három szabályos sor hasonló és azonos távolságban levő lábnyomokból, amelyek elég mélyek és világosan körülhatároltak. A gyermekek egyenesen maguk elé néznek. Egy pillantást sem vetnek a magas szirtfalra a bal oldalukon, sem a tengerre, amelynek kis hullámai szabályos időközökben törnek meg, a másik oldalon. Még kevésbé fordulnak vissza, hogy a megtett távolságot szemléljék a hátuk mögött. Folytatják útjukat, egyenletes és gyors léptekkel. Előttük egy csapat tengeri madár rója a partot, hajszálra a hullámok szélén. A gyermekekkel párhuzamosan haladnak, ugyanabba az Irányba, mintegy száz méter távolságban. De mivel a madarak sokkal lassabban jutnak előre, a gyermekek közelednek hozzájuk. És mialatt a tenger szabályos Időközökben eltörli a madarak csillag alakú lábnyomát, a gyermekeké tisztán kirajzolódva megmarad a nyirkos homokban, ahol a három nyomvonal egyre hosszabbra nyúlik. Ezeknek a nyomoknak a mélysége állandó: körülbelül két centiméter. Nem torzultak el sem a szélek beomlása, sem azáltal, hogy a sarok, vagy az ujjak túlmélyen süllyedtek. Mintha lyukasztóval nyomták volna bele a talaj lazább, felületi rétegébe. Így nyúlik a nyomok hármas vonala, egyre távolabbra, és ugyanakkor mintha vékonyodna, lelassúdna, összeolvadna egyetlen vágássá, amely két sávra osztja a fövényt, egész hosszában és amely egy kis, egyhelyben végzett gépi mozgással fejeződik be, ott a távolban: hat meztelen láb váltakozó leszállásával és felemelkedésével. Mindamellett, amilyen mértékben távolodnak S meztelen lábak, olyan mértékben közelednek a madarakhoz. Nemcsak, hogy gyorsan tért nyernek, de a viszonylagos távolság, amely a két csoportot elválasztja, sokkal gyorsabban szűkül a már bejárt úthoz képest. Rövidesen már csak néhány lépés van köztük... De amikor a gyerekek már majdnem beérik a madarakat, ezek hirtelen verdesni kezdenek a szárnyukkal és felrepülnek, először csak egy, azután kettő, azután tíz... És az egész szürke és fehér csapat félkört ír le a tenger fölött, hogy azután újra leszálljon a homokra és tovább rója a fövényt, mindig ugyanabban az irányban, hajszálra a hullámok szélén, mintegy száz méterre a gyermekektől. Ebből a távolságból a víz mozgása alig észlelhető, hacsak a hirtelen színváltozás által nem, minden tizedik másodpercben, abban a pillanatban, amikor az elomló tajték megcsillan a napfényben. Anélkül, hogy törődnének a nyomokkal, amelyeket továbbra is pontosan bevájnak a szűz homokba, sem a kis hullámokkal a jobb oldalon, sem a madarakkal, amelyek hol repülve, hol lépegetve előttük haladnak, a három szőke gyermek csak megy egymás mellett, egyenletesen és gyors léptekkel, kézenfogva. A három lesült arc, amely sötétebb a hajuknál, hasonlít egymásra. A kifejezésük ugyanaz: komoly, mélázó, talán gondterhelt. A vonásaik is azonosak, pedig világos, hogy a gyermekek közül kettő fiú, a harmadik pedig leány. A kislány haja csak egy kicsit hosszabb, egy kicsit göndörebb, a tagjai alig valamivel vékonyabbak. De a ruhája pontosan ugyanaz: rövid nadrág és kis ing, mindkettő kifakult durva vászonból. Jobbszélen megy a lány, a tenger felől. Balján a két fiú közül az, aki egy árnyalattal kisebb. A másik fiú van a legközelebb a falhoz, az ő termete ugyanolyan, mint a leányé. Előttük terül el a sárga, egyenletes homok, ameddig a szem ellát. Baljukon a barna, majdnem függőleges szlrtfal emelkedik, amely sehol sem mutat kivezető utat. Jobbjukon, a víz sima felszínét — kék ós mozdulatlan egészen a látóhatárig — hirtelen csík szegélyezi, amely azonnal megtörik, hogy fehér habként terüljön szét. Azután tíz másodperc múlva, a dagadó hullám újból ugyanúgy leapasztja a vizet a párt felé, a görgetett kavicsok zörejében. A hullámocska szétárad, a tejszínű tajték felfut a lejtőn, hogy visszaszerezze a néhány deciméter elvesztett földet. A beálló csendben, nagyon távoli harangszó hallik a mozdulatlan levegőben. — A harang — mondja a kisebbik fiú, aki középen megy. De a kavicsok zaja, amelyeket magába szív a tenger, elfedi a nagyon halk harangszót. Meg kell várni a körforgás végét, hogy újból hallható legyen néhány távolságtorzította hang. — Ez az első harangszó — mondja a nagyobbik fiú. Jobbra tőlük szétárad a hullámocska. Amikor helyreáll a nyugalom, nem hallanak többé semmit. A három szőke gyermek továbbra is ugyanabban a szabályos ütemben halad, mindhárman egymás kezét fogják. Előttük a madárcsapat, amely már csak néhány lépésre volt tőlük, egyik a másik után, verdesni kezd a szárnyával és felrepül. Ugyanazt a félkört írják le a víz felett, hogy azután leszálljanak a homokra, és tovább róják a fövényt, mindig egyazon irányba, hajszálra a hullámok szélén, mintegy száz méter távolságban. — Ez talán nem az első — folytatja a kisebbik fiú —, hátha nem hallottuk a másikat, előtte... — Ugyanígy hallottuk volna — feleli a szomszédja. De azért nem változtatták meg a magatartásukat^ és mezítelen lábuk alatt tovább szaporodnak a nyomok mögöttük. ^ — Az előbb nem voltunk ilyen közel — mondja a leány. Egy perc múlva a nagyobbik fiú, aki a fal felől megy, így szól: — Még messze vagyunk. És aztán szótlanul mennek tovább, mind a hárman. így hallgatnak, amíg a harangszó, éppoly kevéssé kivehetően, mint az előbb, újra eléri őket a mozdulatlan levegőben. A nagyobbik fiú akkor így szól: — A harang. A többiek nem válaszolnak. A madarak, amelyeket majdnem beértek, verdesnek a szárnyukkal, és felrepülnek, először csak egy, azután kettő, azután tíz ... Azután az egész csapat újra leereszkedik a homokra, s a part mentén halad, mintegy száz méterre a gyermekek előtt. A tenger szabályszerű időközökben letörli lábuk csillag alakú nyomait. Ezzel szemben a gyermekek, akik a szirtfaltól kisebb távolságban haladnak, egymás mellett, kézenfogva, mély nyomokat hagynak maguk mögött, amelyeknek hármas vonala a víz szegélyével párhuzamosan végignyúlik a hosszú-hosszú parton. Jobbra, a mozdulatlan, sima tükör szélén, mindig ugyanazon a helyen, a kis hullám szétárad. (Raymann Katalin fordítása! ^ 'BŰNÜGYI ELBESZÉLÉS Ügy éreztem: veszély fenyeget. Örökös rettegésben Éltem. Féltem az emberektől. Annyira vágyódtam a biztonságérzetre, hogy a menedékhely gondolata lassanként rögeszmémmé vált. Szabad ember létemre nem örvendeztem kellóképpen e kiváltságomnak. Mit ts várhattam volna az emberektől, akik utamba akadtak? Mind torra rám kényszerítették felenlétüket, de valódi szándékaikat nem árulták el. Ez csak növelte nyugtalanságomat. Görcsös belső remegéssel készültem minden újabb találkozásra. Amikor például megálltam egy kisebb téren, s láttam, hogy meszsziről közeledik valaki hozzám, arca üdvözlő mosolyra rándul, keze kinyúlik felém — egy szempillantásra felvillant bennem a kétségbeesett remény, hátha visszafordul s magamra hagy. Mégis mlndtg sor kerül a találkozásra, a közösségre, az alkalmazkodásra, s a veszedelem sötét felhőfe emelkedett fölénk, bármily kegyes ts volt aznap az tdőfárás. Elutazzam valahová, a pusztaságba? De hiszen az még rosszabb. Nemi A magányba vonulni, csak azért, hogy naphosszat lessem, nem bukkan-e fel ember az úton? Mindenfelől leselkedett rám a veszély, míg végül ls elviselhetetlenné vált. Vettem egy sátrat meg mindenféle felszerelést, ami a táborozáshoz elkerülhetetlenül szükséges, s a rendőrkapitányságra siettem. Tábort ütöttem az őrszoba sarkában, nem messze a korláttól, amely előtt éjjel-nappal őrködött az ügyeletes őrmester. A levegő Itt fülledt volt. A mocsokkal és porfogó pasztával vastagon borított padló kellemetlen szagot árasztott. Az ablak sivár tűzfalra nézett; ezért még nappal is félhomály uralkodott a szobában, éjjel pedig egy fájdalmas fényű, csupasz villanykörte minden repedést és foltot kirajzolt a barna falakon. Az őrszobát kettéválasztó korlát lécet közt láttam az őrmester örökösen poros csizmáját; a bal csizmasarka kopottabb volt, mint a jobb. De biztonságban éreztem magam, békességben, oltalom alatt — először életemben. Az utcán, még a kapitányság közelében ls, sőt még a lépcsőn ís, bárki meglophat, arcul üthet, elgáncsolhat. Mi haszna, ha rendőrt hívok, sőt ml haszna, ha a rendőr nyomban meg is érkezik, s elfogja a támadót? Itt végre megpihenhettem, önmagam lehettem. Az őrszobára embereket kísértek be, olyanokat, akiknek puszta látása ls a félelem görcsös rohamát idézi fel bennem, ha másutt találkozom velük. Tolvajokat, részegeket, dagadó Izmú verekedőket. Itt nem féltem tőlük, hisz fogva voltak, sőt mi több csakhamar valami safátságos öröm forrásává váltak számomra. Például éjszaka, ahogy elnéztem, mtnt várják a padon ülve, mikor kerül a kihallgatásukra sor, nemegyszer kiolvastam a szemükből, micsoda fájdalmat okoz nekik az én takaros kis táborom látványa. Minő érzések tükröződtek az elvadult, a bűnözés és kicsapongás bélyegétől elrútított arcokon, amtnt színes plédjeimre, csillogó kis fazekaimra, plasztik-bögréimre néznek, erre a kis kemping-háztartásra, melyből az egészség, derű, a tiszta és higiénikus életmód levegője áradtI Gyűlölet, mohó bírvágy, az ártalmatlanná tett brutális pusztító erő kínja. Orák hosszat elnéztem őket, fortélyosan felfújt matracomon, az államig felhúzott, tiszta, fehér paplanhuzat alatt megejtett a becstelenség — a mesterséges, hivatalos hatalom által oltalmazott gyenge ember szadizmusa. Odáig fafult a dolog, hogy csalódást éreztem, ha a rendőröknek olykor nem akadt dolguk. Felélénkülve vártam minden szombatról vasárnapra virradó éjszakát. Ilyenkor zsúfolásig megtelt a helyiség, s én teát forráztam turista-módszerrel, lyukacsos alumínium-tojásban, közvetlenül e durva szenvedélyektől hányatott életű férfiak lába előtt, kiket az éjszaka viharos hullámat vetettek ki ide, valahonnan túlról, az őrszoba meghitt falain kívül acsarkodó város mocsaras örvényéből. Hiszen gonosztevők voltak mind. Egyszer épp egy Ilyen éjszakán különösen riasztó külsefü részeget kísértek be. Széles majom-váll, mélyenülő szempár az alacsony, benőtthajú homlok alatt. Az imént ölt meg egy embert. — Ártatlan vagyok — jelentette ki rögtön a kihallgatás elején. — Igen? — kérdezte az őrmester. — Akkor talán megmondaná nekünk, hogy ki a gyilkos? — öl — felelte a gonosztevő, és rám mutatott. — ö az! Idétlen vádaskodás, nyilvánvaló ostobaság. Nyilván a rendőrök is tisztában vannak vele. Epp egy dzsemes konzervet nyitottam kl, amikor kivezették a szobából. Istenem, hová jutnánk, ha minden gyilkosnak hinne az ember! — Ö volt az, ő az! kiáltozta cellájából a gonosztevő. — Kimegyek a szükségemet végezni, mindjárt viszszajövök — jelentettem be az őrmesternek. Meglapultam a folyosón. Megkönnyebbülten állapítottam meg, hogy a kaput nem őrzt senki. Otthagytam gondosan berendezett kis táboromat, és kereket oldottam. Elmenekültem a sötétségbe, a nyirkos szélben imbolygó utcát lámpák közé. K ERÉNYI GRÁCIA fordítása