Új Szó, 1968. március (21. évfolyam, 60-90. szám)

1968-03-27 / 86. szám, szerda

BESZÉLGETÉS Gy

U|

9 elVtáľSS3l a magyar nemzetiségi kérdésről A

CSKP Központi Bizottságának és az SZLKP Központi Bizottságának Januári határolatai nyomán egész társadalmunkat átfogó, szinte soha nem tapasztalt arányú aktivitás bontakozott ki. A párt vezette demokratizálódási folyamat életünk ezernyi kérdését veti fel. Ebben a folyamatban egyre Jobban előtérbe kerül a nemzetiségi kérdés rendezésének követelménye, ami teljes mértékben indokolt és. érthető, hiszen a nemzeti kérdés rendezése lényegében magában foglalja a politikai és a gazdasági kérdések rendezését is. Ezzel kapcsolatban a magyar nemzetiségi kérdés rendezésének lehetőségeiről beszélgettünk Lőrincz Gyula elvtárssal, az SZLKP Központi Bizottsága elnökségének tagjával, a Csemadok elnökével. A felemás megoldások már a XIII. kongresszuson megmutatkoztak — A magyar, de általában a nemzetiségi kérdés rendezésének lehetőségeiről szólva abból indulok ki, hogy a nemzetiségi kérdés csak a demokratizálódási folyamat eredményeként oldható meg. Lőrincz elvtárs, véleményed szerint mi az alapvető feltétele a nemzetiségi kérdés rendezésének? — Megfogalmazásoddal teljes mértékben egyetértek. Valóban, a nemzetiségi kérdés csak a demokratizálódási folyamat eredményeként oldható meg. Mielőtt azonban erről bővebben szólnék, vagyis a mai helyzetet elemezném, úgy vélem, éppen a mai események jobb megértése érdekében kissé foglalkozni kell a közelmúlttal is. * A XIII. kongresszus előtt pártunk tagsága megvitatás céljából megkapta a kongreszszusl téziseket. Ezeket a téziseket több bizottság alapos, mindenre kiterjedő munkájának eredményeként állították össze, s őszintén megmondom, a tézisek alapján mindenki nagyon sokat várt a XIII. kongresszustól. Ogy éreztük, hogy ilyen alaposan kongresszusra még sohasem készültünk fel, és hogy ennek a kongresszusnak fordulatot kell hozni pártunk és társadalmunk életében. Én magam is szentül bíztam abban, hogy az ideológiai bizottság által kidolgozott, mintegy ezer oldalnyi anyag a nemzetiségi kérdés rendezéséről, hoz valami újat a XIII. kongreszszuson. Csak amikor láttam, hogy a nagyon becsületesen és alaposan előkészített anyag, de még a tézisekben fölvetett problémák is elsikkadnak a kongresszuson, fontosnak tartottam, hogy fölszólaljak. Ez a fölszólalásom akkor váratlan visszhangra talált, több oldalról is, annak ellenére, hogy én becsületes szándékkal bíráltam a nemzetiségi kérdésnek a jó párthatározatok ellenére is megnyilvánuló fogyatékosságait a gyakorlati megvalósításban. Számon kértem a CSEMADOK Központi Bizottsága által kidolgozott, pártunk Központi Bizottsága elnöksége által később jóváhagyott beadványunknak a realizálását, a magyar nemzetiségi kérdés egyes problémáinak megoldását. Megmondtam, hogy beadványunk évek óta elintézetlenül a Szlovák Nemzeti Tanácson fekszik. Ezt Chudík elvtárs személye elleni támadásnak minősítette, és másnap fel is szólalt s olyan dicshimnuszt zengett Szlovákia politikai, gazdasági és nemzetiségi kérdésének megoldásáról, hogy hatása alatt az ember a mennyek országába érezhette magát, ahol már semmi probléma nincs, legfeljebb még néhány "cigányputrit kell eltávolítani a szem elől, hogy a nyugati turistáknak ne lehessen már mit fényképezni nálunk, és akkor már rózsaszirommal megvetett ágyban alhatunk. Chudík felszólalása az ellentétje volt annak a reális képnek Szlovákiáról, amellyel Dubček elvtárs ismertette meg a kongresszust, és én is ugyancsak homlokegyenesen az ellenkezőjét mondtam. A XIII. kongresszustól mindenki azt várta, hogy vége a lakkozás korának, hogy csak az Igazság föltárása után tudunk előbbre jutni. Már említettem, hogy a tézisekben fölvetett komoly problémák jelentős része kimaradt a kongresszusi beszámolóból. fgy például a tézisekben még szerepelt a nemzetiségi törvény szükségessége, viszont a kongresszuson erről már szó sem esett. Sem a beszámolóban, sem a határozati javaslatban már nem szerepelt. Részben ez indított arra, hogy fölszólalásomban ezt számon kérjem. Sajnos, erre választ nem kaptam, de később magyarázatot kaptam arra, hogy felszólalásom az SZLKP és a szlovák nemzeti szervek bírálata volt. Ma sem tudom miért, hiszen a legfelső szlovákiai pártszervek tagja vagyok. Azzal is tisztában voltam, hogy a Szlovák Nemzeti Tanács a legnagyobb jóindulata mellett is nem sokat változtathat helyzetünkön, mivel hatásköre erősen korlátozott keretek között mozgott. Ogy látszik, a bírálat kiforgatásával valaki, vagy valakik éppen ezt akarták leplezni a kongresszus előtt. Burzsoánacionalizmus-e a való helyzet feltárása? — Jó, hogy beszélsz ezekről a dolgokról, mivel számos olyan mozzanat van, melyről a nagy nyilvánosság nem tud. Most pedig arra kérlek, hogy nagy vonalaiban foglald össze a CSKP Központi Bizottsága decemberi és Januári ülésének főbb mozzanatait, illetve azokat az okokat, amelyek végül is a Központi Bizottság januári ülésének ismert eseményeit kiváltották — Most sokat beszélünk és emlegetjük a progresszív erők győzelmét pártunk Központi Bizottságának decemberi és januári ülésével kapcsolatban. A gyökerek azonban sokkal mélyebbek, mint már említettem, a XIII. kongresszushoz, a kongresszust megelőző és országos vitára bocsájtott tézisekhez nyúlnak vissza. Az ország népével, párttagokkal és pártonkívüliekkel tanácskoztunk a tézisekről. Javaslatokat tettek, és mi, pártunk jó hagyományaihoz híven ígértük, hogy a javaslatokat mérlegeljük, a jókat felhasználjuk és sem a kongresszus, sem a párttagság ennek az ígéretnek betartása alól senkit föl nem mentett. Lehet-e személy vagy szerv, amely ezt az ígéretet megszegi? A megválasztott Központi Bizottság kötelezettséget vállalt az ígéretek betartására. A Központi Bizottság ülésein eleinte szórványosan, később egyre gyakoribbá vált számonkérések frázisokkal, megbélyegzéssel, vádaskodásokkal lettek visszaverve, elnyomva. A Központi Bizottság egyre több tagjában érlelődött az a meggyőződés, hogy itt valami nincs rendben. Dubček elvtársnak a tavaly szeptemberi központi bizottsági ülésén tárgyilagos és kritikus, tényekkel alátámasztott főlszólalása és az, ahogyan arra az elnökség egyes tagjai reagáltak a központi bizottsági tagok többségénél megszólaltatta az igazságérzetet és kiváltotta a Dubček elvtárssal való egyetértést. Dubček elvtárs ugyanis fölvetette, hogy elsősorban is az elmaradt országrészekbe kell invesztálnunk, hogy így elősegítsük a két országrész gazdasági kiegyenlítődését. Erre a reagálás az volt, hogy ez helyes, de akkor elsősorban DélCsehországban. Hát persze, ez ellen nincs senki, ha ez így igaz, akkor természetes, hogy oda is invesztálni kell. De igaz az is, hogy a dunaszerdahelyi járás a mezőgazdasági termelésben első helyen áll az egész országban, viszont az egy főre eső jövedelemben az utolsó helyen. Ipari foglalkoztatottságban az országos átlag 1000 főre 150 körül van, a tlunaszerdahelyl járásban 1000 emberből 25 dolgozik iparban, de ennek is döntő része csak a járáson kívül talált munkát. Ennél, még az elmaradottságáról oly sokat emlegetett rimaszombati járás ls jobb helyzetben van. Ez persze csak egy véletlenül kiragadott példa, mert szinte a végtelenségig lehetne sorolni Szlovákia, és ezen belül Dél-Szlovákia elmaradt részeit. A cseh származású Peter Jilemnický és a dr. Hálek profeszszor által valaha annyit emlegetett szegény Kysuca, de ha már íróknál vagyunk, a magyar realizmus klasszikusa, Móricz Zsigmond ls, egykor riportban foglalkozott az elárvult Árvával és megírta, hogy a vármegye az elhagyatottságától kapta az Árva nevet. Vajon tűrheti-e szocialista rendszerünk ezeknek a helyeknek az árvaságát? És vajon, itt a nagy kérdés: elhajló-e és burzsoá nacionalista-e az a Dubček, aki ezt föltárta és az SZLKP Központi Bizottságának elnöksége, amely Dubčeket teljes mértékben támogatta és amely ezt a megbélyegzést, ezt a vádat az októberi ülésen Novotnýtól pofonként kapta. Itt pattant el a végtelenségig feszített húr és nyíltak meg a szelepek minden oldalról. Az eddig állandó feszültségben élő központi bizottsági tagok most már mindnyájan szólni akartak és szóltak is. Ez az atmoszféra, a pártmunkának ez a formája, illetve deformáltsága tűrhetetlenné vált és egyik probléma vetette fel a másikat. Sok probléma vetődött fel a Központi Bizottságnak ezeken a joggal mondható történelmi jelentőségű ülésein. A sok probléma közül egyik legjelentősebb a nemzetiségi kérdés deformáltságának a bírálata volt. Az azóta eltelt események azt bizonyítják, hogy a régi vezetés által ez a mellékesnek tekintett és megoldottnak vélt nemzetiségi kérdés nagyon is fontos kérdéssé vált, egyre nagyobb hullámokat ver, ami azt bizonyítja, hogy a tömegek demokratikus érzelmei és jogos igényei ezen a téren is kielégítetlenek maradtak. A demokratizálódási folyamat mindenki ügye — Ha csak szórványosan is, de olyan vélemények is elhangzanak, hogy a demokratizálódási folyamat túllépte a kereteit, mivel helytelen megnyilvánulások is történnek. Neked, Lőrincz elvtárs, erről mi a véleményed? — Válaszolok a kérdésre. A Központi Bizottságnak ezeken az említett ülésein megmutatkozott egy kirívó probléma. A szocialista demokrácia helyett úrrá lett életünkben a hatalmi szó politikája és gyakorlata. Az a tragikus helyzet alakult kl, hogy a párttagságot és a közvéleményt szinte megfosztották a véleménynyilvánítás, a kritika jogától, viszont egy személy vindikálta magának azt a jogot, hogy szava, a minden konkrét alapot nélkülöző kritikája megfellebbezhetetlen volt. Ez a helyzet pedig egy olyan egészség telen atmoszférát váltott ki a párt és az egész társadalom életében, amely szinte megbénította életünket. Ezt a jeget kellett feltörnünk, hogy a demokratizálódási folyamat meginduljon és a maga teljességében kibontakozhasson. Véleményem szerint egész séges demokratizálódási "folyamat nélkül — mint ahogy az megmutatkozott nem le het teljesítenünk a XIII. kong resszuson. kitűzött feladatokat, nem küzdhetjük le a gazdasági életben felmerült nehézségeket, a társadalmi életben tapasztalható visszásságokat, az értelmiség és a munkásosztály közé erőszakolt ellentéteket, de éppúgy nem. lehet megoldani a nemzetiségi kérdést sem. Éppen ezért a nemzetiségi kérdés megoldása érdekében is ma első számú harci feladatunk, hogy ennek a démokratizálúdúsl folyamatnak ne csak szemlélői, hanem cselekvő résztvevői legyünk. A demokratizálódási folyamat nemcsak a csehek és a szlovákok Ugye, hanem valamennyi csehszlovák állampolgár, így a magyar nemzetiség ügye ls. Ez a mozgalom, ami megindult, ez a pezsgés minden túlkapásaival is ezerszer több és jobb, mint csöndes állásból való szemlélődés. Itt most nem babra megy a játék, itt nemzetek és nemzetiségek létéről, Jövőjének alakulásáról van szó. Demokratizálódás és a nemzetiségi kérdés — Térjünk most már rá a beszélgetésünk elején fölvetett kérdésre: demokratizálódás és a nemzetiségi kérdés. — Természetesen ez a kettő szorosan összefügg. A demokratizálódási folyamat megindulása nélkül a nemzetiségi kérdést sem lehetne nyíltan és őszintén fölvetni a meggyanúsítás veszélye nélkül. Vegyük csak például a szlovák kérdést. Ha valaki csak kétségbe vonta az aszimmetrikus modell helyességét a két nemzet viszonyában, máris nacionalista gyanús lett. Az egyik szlovák elvtárs nagyon találóan ezt úgy jellemezte, hogy ha egy fekete bőrű gyerek születik, akkor arra azt mondják, hogy néger; ha egy szlovák gyerek születik, arra azt mondják, hogy nacionalista. Pedig mi is a helyzet a szlovák nemzettel? 1918-ban, amikor a monarchia szétesett, a szlovák nemzet képviselői Liptószentmiklóson azonnal bejelentik, hogy a testvér cseh nemzettel közös hazában, a Csehszlovák Köztársaságban akarnak élni. A jelentkezés önként történt a testvéri együttélésre. Az elképzelt testvéri együttélés azonban sok nehézséggel járt a szlovák nemzet számára már a burzsoá köztársaságban. Igy 1939-ben elszakadnak, megalakul a szlovák állam Hitler patronátusa alatt, s az ellenállási mozgalomban a szlovák nemzet nem a szabad Szlovákiáért, hanem a szabad Csehszlovák Köztársaságért száll síkra. Az illegális Szlovák Nemzeti Tanács 1943. karácsonyi egyezményében hangsúlyozza, hogy újra a Csehszlovák Köztársaságban akar élni a csehekkel a két nemzet teljes egyenjogúsága alapján. Kiemelték ezt az 1944. évi Szlovák Nemzeti Felkelésben is, majd 1945-ben a Kassai Kormányprogramban is. Hol van itt tehát a cseh nemzettel szembeni nacionalizmus? De fölvetődik a másik kérdés: a két nemzet egyenjogúsága. Aszimmetrikus modellben? Félreérthetetlenül jogos a szlovák nemzetnek az az igénye, hogy föderációs alapon oldják meg a szlovák—cseh kérdést, a két nemzet egyenjogúságának kérdését. Kik a felelősek az 1945—48-as bűnökért? Meg keli mondani, hogy a magyar nemzetiséggel teljesen más a helyzet. Minket 1918-ban senki sem kérdezett meg, hogy hova akarunk csatlakozni, mi nem önként csatlakoztunk Csehszlovákiához, minket ide csatoltak. Becsületesen kitartottunk, dolgoztunk szülőföldünkön, harcoltunk nemzeti létünkért, nemzetiségi jogainkért. Ha sorsunkkal nem voltunk megelégedve, vessen magára az, aki ezt az elégedetlenséget előidézte. 1938-ban sem kérdezett minket senki. Nem mi Irtuk alá sem a müncheni egyez ményt, sem a bécsi arbitrázst. A magyar lakosság egy része — legalább is átmenetileg — örült; hogy az anyaországhoz került. A baloldal, a haladó réteg, elsősorban is a kommunisták, harcoltak a müncheni egyezmény ellen, védeni akarták a köztársaságot és nem kívánták a Horthy-fasizmust. Mégis ezért az 1938-ért kollektív vád alapján végig kellett szenvednünk 1945—48-at, a kitelepítést, a meghurcoltatást, a vagyon- és állampolgárság elkobzását azon az alapon, hogy eladtuk a köztársaságot. Végre azt is meg kell a nagy nyilvánosság előtt mondarrt, hogy mindaz, ami 1945—48-ban a magyar kisebbséggel történt, nemcsak, hogy nem volt méltó a Csehszlovák Köztársaság demokratikus hagyományaihoz, még kevésbé a CSKP internacionalista hagyományaihoz, mert azok az események, amelyek a magyar kisebbséggel történtek, a gyarmatosítók módszereire emlékeztetnek, hiszen például a Csehországba elhurcolt magyarokat úgy árulták a piacon mint a rabszolgákat. Sajnos, az atrocitások és törvénytelenségek egész sorozatát lehetne még fölsorolni. A személyi kultusz törvénysértéseiért sok hang követelte már a felelősségre vonást, a meghurcoltak teljes rehabilitását és joggal követelik ezt. A magyar kisebbség esetében azonban még soha senki föl sem vetette a felelősség, a bűnösség kérdését. A bűnösök, a felelősök közül még soha senki meg nem követte az ártatlanul meghurcolt magyar kisebbséget. Nem akarunk igazságtalanok és egyoldalúak lenni, mert azóta már sok minden változott és történt nemzetiségi jogaink érvényesítése terén is. Párt és kormányhatározatok születtek, sajnos már kevésbé realizálódtak problémáink megoldására. A legjobb határozat ís azonban csak félmegoldásokat ígért és ennél is kevesebb megvalósítást hozott. A velünk szembeni bizalmatlanság gyökerei túl mélyek és a legkisebb ok is elég volt arra, hogy újabb leckéztetést kapjunk 1938 kontójára. 1956 és következményei Személyes élményre is hivatkozhatok. A CSEMADOK 1957 nyarán dal- és táncünnepélyt rendezett Zselízen. A terv szerint nekem kellett volna beszédet mondanom a délelőtti nagygyűlésen. Mi gyanús mozgolódást vettünk észre. Az ünnepség színhelyét rejtett helyekről az állambiztonsági szervek fegyveres tagjai figyelték. Az ünnepség megkezdésekor váratlanul megjelent a tribünön Karol Bacílek. Szinte félrelökött a mikrofontól és intő beszédet tartott az ünnepélyre összegyűlt magyar dolgozóknak. Mikor Bacílektől megkérdeztem, mit jelentsen ez és mit jelentsenek a fölfegyverzett államvédelmi alakulatok, figyelmeztetett, hogy no-no, tudjuk mi, közel van ide a magyar határ és még nem felejtettük el, hogy ott tavaly ellenforradalom volt; Megköszöntem a „bizalmat" a dal- és táncünnepély iránt. 1956? Hiszen ennek a köztársaságnak fennállása óta még soha senki olyan erkölcsi bizonyítványt nem állított ki, mint amilyet éppen a csehszlovákiai magyar kisebbség hazafias magatartásával az 1956-os magyarországi ellenforradalom idején kiállított. Sorsunkért és nemzedékek j'övőjéért vagyunk felelősek — A magyar kisebbség egy része eléggé passzív magatartást tanúsít a demokratizálódási folyamattal kapcsolatban éi véleményem szerint ez nem utolsósorban arra vezethető vissza, hogy aggodalmaik vannak, vajon ezek a módszerek nem térnek-e vissza. — Hát igen, ez az amiről beszéltünk. Akinek mások vitték a bőrét a vásárra, azzal nehezebb elhitetni, hogy végre reális alapjai vannak a demokrácia érvényesítésének, az ember megbecsülésének, a jogegyenlőségnek nemzetiségre való tekintet nélkül. Úgy vélem, űjabb állomáshoz érkeztünk el a sok állomás közül, mert hiszen sokszor volt már reményekkel teli állomásunk, de sokszor csalódtunk is. József Attila Reménytelenül című verséből idéznék ezzel kapcsolatban: Az ember végül homokos, szomorú, vizes síkra ér, szétnéz merengve és okos fejével biccent, nem remél. Figyelmeztetésül idézem ezt, mert véleményem szerint ezekben a sorokban már benne volt Balatonszárszó, benne volt a költő halála, a lemondás, és barátainak itt kellett volna megfogni József A'tila kezét. Nekünk is fülOnkh " csenghet ez a néhány sor, de itt, a remény| Folytatfis a 6. oldalon. 1