Új Szó, 1968. március (21. évfolyam, 60-90. szám)

1968-03-26 / 85. szám, kedd

* EZ A GONDOLAT megvalósí tásra váró feladatként az EFSZ­ek VII. kongresszusán is felve­tődött. Maga Dubček elvtárs is erre utalt felszólalásában, ami­kor a többi között kijelentette, hogy a mezőgazdaságot a nép­gazdaságban, a szövetkezeti pa­rasztságot a társadalmi életben az őt megillető helyre, illetve rangra kell emelni. Ez azt je­lenti, hogy valahol hibáztunk, valahol vétettünk a mezőgaz­daság, a földművelőket megil­lető társadalmi megbecsülés ellen. Az eltelt tizenöt, húsz év alatt, amióta a mezőgazda­ság átformálása központi kér­déssé vált, nem mindig vol­tunk tapintatosak, következe­tesek ebben a kérdésben. Már maga a szövetkezetesítés alap­gondolata Is sok esetben meg­csorbult. Türelmetlenségünkkel nem is egyszer súlyos, nehezen gyógyuló sebet ütöttünk a pa­rasztember önérzetén, áok ke­serű percet, órát szereztünk ezeknek a kérges kezű, munka­szerető embereknek. A paraszt­ságot a munkásosztály szövet­ségesének neveztük. Jól mond­tuk a tiszta igazságot. A baj csak ott kezdődött, hogy a ki­mondott szó nem mindig volt azonos a gyakorlattal. A pa­rasztsággal sem mindig bán­tunk úgy, mint szövetségesünk­kel. Tagadhatatlan azonban, hogy a munkásosztály segítsé­ge nélkül a mezőgazdaságunk aligha tartana most ott, ahol tart, viszont elkövettük azt a hibát, hogy ezt a segítséget elég gyakran felhánytorgattuk: úgyannyira, hogy a szövetsé­ges már-már Inkább érezte ma­gát kltartottnak, olyan valaki­nek, aki csak kér, de alig ad valamit. A megsegítés ürügyén jófor­mán mindenki jogot formált ahhoz, hogy beleszóljon a me­zőgazdaság dolgába. Olyan dol­gokat követtünk el, amelyek után joggal kérdezhette a szö­vetkezeti paraszt: tulajdonkép­pen kik vagyunk mi, egyáltalán mihez van jogunk. Volt egyál­talán olyan törvény, szervezet, amely a szövetkezetek érdekeit képviselhette volna? Valami­kor a régi világban, a parasz­tok ezreinek a lába alól húzták ki a talajt. Ezt a világot senki sem sírja vissza. Volt azonban egy dolog, ami a mi világunk­ban valahol elsikkadt, hogy amíg a paraszt magáénak mondhatta a földecskéjét, bün­tetlenül azon, vagy abban kárt senki nem tehetett. Amikor megalakítottuk a szövetkezete­ket, azt mondtuk, hogy a közös vagyon a szövetkezők közös tu­lojdonát képezi. A föld, a jószág, a gazdasági felszerelés tovább­ra is az ő tulajdonukat képezik, viszont kialakult olyan helyzet, hogy a sajátjukban mégsem érezhették magukat igazi gaz­dának. Miért mondom ezt? Azért, mert néhány esetben olyan dolgoknak voltam jóma­gam is szemtanúja, aminek — enyhén szólva — nern lett vol­na szabad megtörténnie. A fa­lusi embernek, a szövetkezeti parasztnak sírt a lelke, amikor nyár derekán az aranyló búza­tábla közepében földtani kuta­tások céljából fúrótornyot kezd­tek építeni. Hiábavaló volt minden tiltakozás. Jogorvoslá­sért mehettek az úristenhez. Megtörténtek olyan esetek is, hogy nyár utolján hektárszám­ra forgatták ki a szőlőt, mond­ván — erre a helyre építeni fo­gunk Ilyen vagy amolyan lé­tesítményt. A szőlőt tönkretet­ték, az építkezést viszont rá egy esztendőre kezdték csak meg. A SZÖVETKEZETEKET meg­alakítottuk és egyszer csak azon vettük észre magunkat, hogy nincs aki dolgozzon a föl­deken. Azt tartottuk, hogy a mezőgazdaság a fejlődő ipar munkaerő-tartaléka. Elmélet­ben megint csak Igazunk volt. Csak éppen azzal nem számol­tunk, hogy előbb gépekkel kel­lene ellátnunk a mezőgazdasá­got, csak aztán beszélhetünk majd a munkaerőtartalékról. Mi magunk is hozzájárultunk ahhoz, hogy a mezőgazdaság munkaerő-hiánnyal küzdött. A tapasztalt parasztembernek még fizettünk is, csak hagyja ott a mezőgazdaságot, menjen bányába, vagy nehéziparba dol­gozni. Tudtuk azt is, hogy szak­emberek kellenek a szövetkeze­tekbe, viszont ezer okot talál­tunk rá, hogy a parasztok gyer­mekeit eltanácsoljuk a közép­vagy főiskolákról. Nemrégiben a várkonyi szö­vetkezet vezetőivel beszélget­tem. Azt mondták, hogy szövet­kezetük csak az utóboi idüben kezd lábra állni, amióta tisz­tultabb a légkör, nekik is na­gyobb beleszólásuk van a dol­gokba. Ma már mosolyogva em­lékeznek azokra az időkre, ami­kor már maguk senl tudták, mit akarnak. Nem is tudhatták, mi­vel mások próbáltak helyettük gondolkozni és többnyire rosz­szul. Annyiféle módszerrel kí­sérleteztek, hogy a számát sem tudják. Tudjuk valamennyien, hogy egyszer szárazetetés volt a slá­ger, máskor nedves. Surikova, Malinyina módszert alkalmaz­tunk. Stejman-bódékban nevet­tük a borjakat, szabadistállókat csináltunk, ahol a jószág átfa­gyott. Vasbeton istállókat épí­tettünk a kocák számára. Hiá­ba mondták a tapasztalt szö­vetkezeti tagok, hogy nem lesz az jó. Az idő őket Igazolta. Csak akkor változtattunk az állás­pontunkon, amikor már kimon­dani is szégyelltük, milyen nagy a malacok elhullásának száza­lékaránya. Később már voltak gépeink, de sajnos annyira sem becsül­tük a szövetkezeti parasztokat, hogy mielőtt rátértünk volna a sorozatgyártásukra, az ő vé­leményüket is kikérjük. Hát nem furcsa? És ha a szövetke­zetek azt mondták volna, hogy nem ilyen, hanem másfajta gé­peket akarnak? Mondták, de nem segített. A gépeket át kel­lett venniük. NEM BIZONYULT valami sze­rencsésnek az egyes feldolgozó üzemek és a szövetkezetek adás­vételi viszonya sem. Hogy újból példával éljek: a tej felvásár­lási áránál fontos szerepet ját­szik a zsírtartalom. E fontos té­nyezőnek a megállapítása azon­ban nem a helyszínen, a ter­melő szemeláttára történt. Ez­zel még az esetleges reklamá­ció lehetőségét is lehetetlenné tették számukra. Vagy a gyü­mölcs, cseresznye, szilva stb. A megszabott áráért még le­szedni sem volt érdemes. Nem egy szövetkezetben megtörtént, hogy egyszerűen odaajándékoz­ták a felvásárlóknak: szedjék le és vigyék, nehogy a szemük láttára menjen tönkre. És ami mindennek a teteje, az ilyen, se nem ingyen, se nem pénzért kapott terméket a fogyasztó mégis borsos áron kapta csak meg a zöldséges boltokban. Mindig a mezőgazdaságot ér­te a legtöbb bírálat. Szinte már divattá vált, hogy ahol csak lehetett a tervteljesítést kérték tőlük számon. Azt azonban már kevesen firtatták, miért nem képes a mezőgazdaság eleget tenni a követelményeknek. Va­jon csak bennük van-e a hiba. Vagy talán van-e hiba? Vagy talán a rendkívüli anyagi elő­nyökben részesített üzemek mindig teljesítették a tervfel­adatokat? Miért jutott polgár­joghoz az a káros felfogás, hogy a mezőgazdaságban dol­gozók kevesebbel is beérhetik. Hosszú éveken keresztül miért kellett a kiöregedett, lebetege­dett szövetkezeti tagoknak előnytelenebb szociális körül­mények között élniük, mint mondjuk az ipari dolgozóknak? Ezek olyan kérdések, ame­lyeknek megoldása országos fel­adattá vált. A legfelsőbb párt­ós állami szervek ma már ha­tározottan elítélik a káros meg­különböztetést és — ahogyan tapasztaljuk is — olyan lég­kör alakult ki, amelyben egyes kérdéseket a legőszintébben feltárhatunk. A párt programjá­ba vette a mezőgazdaságban el­uralkodott hibák megszünteté­sét; visszaadni a szövetkezeti parasztság megtépázott becsü­letét. A földművesek többsége a szövetkezetekben dolgozik. A szakszervezetben viszont csak az állami gazdaságok, traktorállomások, mezőgazdasá­gi kísérleti, Illetve kutatóinté­zetek dolgozói vannak szervez­ve. A szövetkezeti parasztság­nak semmilyen képviseleti köz­ponti szerve nincs s a Szak­szervezetek Központi Tanácsá­ban sem képviseli senki. • FONTOLÓRA kellene már ven­ni egyszer azt is, hogy az ag­rárolló miért mutat egyre ked­dóságnak vezőtlenebb helyzetet. Az ipari és mezőgazdasági termékek el­adási árának az aránya egyre jobban eltolódik a mezőgazda­sági termékek rovására. A me­zőgazdasági termékek áránál még ma ls létezik ún. árplafon. Egyelőre nincs beleszólásuk az árképzésbe. Az ipari üzemek vi­szont részesei ennek a folya­matnak, a. rentabilitásra, gaz­daságosságra hivatkozva követ­kezetesen az árak emelésére törekednek. Az ilyen kettősség aligha segíti elő a gazdasági egyensúly helyreállítását. Már számtalanszor kimond­tuk: az a célunk, hogy az alap­vető mezőgazdasági termékek­ből önellátókká váljunk. He­lyes, indokolt és reális kívána­lom. A világon valamennyi gaz­daságilag számottevő ország erre törekszik. A magyarázata nagyon egyszerű. A mezőgazda­sági termékek iránti kereslet nagyobb, mint a kínálat. Egyre több gondot okoz a beszerzé­sük. A kereslet és a kínálat közötti aránytalanság befolyá­solja az árak alakulását is, ami végső soron évről évre súlyo­sabban érinti a behozatalra szoruló országok államháztar­tását. A ml mezőgazdaságunk — ha okosan nyúlunk a dol­gokhoz — ma már ott tart, hogy az önellátottság reális kö­vetelmény. Igaz, hosszú éveken keresztül azzal vádoltuk a me­zőgazdaságot, hogy csak el­enyésző részben járul hozzá a nemzeti jövedelemhez. Ez már akkor sem volt reális megálla­pítás, mivel a feldolgozó üze­mek szedték le a tejfölt, a me­zőgazdaság rovására értek el kiemelkedő eredményeket. Ami­kor az illetékes állami és párt­szervek jobban utána nézteK a dolgoknak, kiderült, hogy itt valami tévedés történt. A me­zőgazdaság a népgazdaságnak — különösen az utóbbi időben — eléggé jövedelmező része. A legújabb adatok szerint ma már közel 30 százalékkal járul hozzá a nemzeti jövedelemhez. MÉG VALAMIT: A mezőgaz­dasággal szembeni követelmé­nyek nőnek. Nekünk viszont még vannak tartalékaink. Ezt nem az újságíró, vagy a poli­tikus állítja, hanem maga a gyakorlati élet bizonyítja. A tö­kéletesített irányítási rendszer meghonosodása a mezőgazda­sági üzemekben, az alkotó kez­deményezés kibontakoztatásá­hoz szükséges, fokozatosan el­mélyülő demokratizmus máris jelentős eredményekhez veze­tett. Ezt legjobban a szövetke­zetek múlt esztendei gazdasági eredményei bizonyítják. A jövőre nézve egy a fontos: amit megkezdtünk folytassuk és fejezzük is be sikerrel. SZARKA ISTVÁN A KAUKAZUSI KRÉTAKÖR Beríholt Brecht drámája a Színházban bratislavai Hviezdoslav Bármennyire is értékelem és elismerem mindazt, ami az ab­szurd-színházban progresszív, a Westerek, a Pintérek és Mro­žekek, a Ionescok és Beckettek zsibvásárénak zajában mégis jólesik találkoznom Bertold Brechttel, a gondolkodó költő­vel és drámaíróval, aki elsőnek állapította meg, hogy a XX. szá­zad világát mindegyre nehe­zebb a színpadon ábrázolni, és akit ez a felismerés a klasszi­kus színház tagadásához és a mindhalálig tartó kísérletezé­sek útjára vezetett. Bertold Brecht, ez a párton­kívüli kommunista tudatosan vállalkozott a világ megváltoz­tatására, mivel tisztában volt azzal, hogy mint drámaíró csu­pán akkor tudja megjeleníteni jelen valóságunkat, ha el van rá tökélve, hogy ezt meg is vál­toztatja. Ezért rombolta szét jó­val az abszurdok, sőt Dürren­matt és Frisch előtt a klasszi­kus színház konvencionális formáit, és létrehozta az epikus színházat, ahonnan az értelem lángoló pallosával űzte ki az illúziókat. B. B. ártalmasnak vélte azt a színházat, ahol az érzelmek útvesztőjébe tévedt nézősereg nem figyelhetett fel a társadalomelemzésre sem a társadalombírálatra. B. B. drá­máiban olyan eszközöket vett igénybe, amelyek lerombolják a néző illúzióit és visszarántják őt a való világba. Az irónia és a groteszk humor mellett külön­böző táblák és feliratok segít­ségével igyekezett megakadá­lyozni azt, hogy a néző szerves részévé váljon egy bizonyos cselekménynek, s elfeledkezzék az igazság kereséséről. B. B. drámáiban jelentős szerepet játszanak a „songok", melyek ugyan félbeszakítják a színelő­adást, de vagy elmondják en­nek folytatását, vagy pedig a darabbal látszólag össze nem függő parabolával (példabe­széddel) rámutatnak a dráma valódi értelmére. Ez történik különben A kaukázusi kréta­körben is, Brecht legoptimisz­tikusabb drámájában, amely a Kalendáriumi históriák egyik novellájából az Augsburgi kré­takörből jött létre. Tibor Rakovský, a rendező sajátos, egyéni módon igyeke­zett színpadra vinni a brechti drámát s_ úgy vélem, igen ke­mény fába vágta a fejszéjét, amikor Brecht csúfolkodó és illúzió romboló logikáját hang­súlyozó színpadi kellékeket ro­mantikus, helyenként a szlovák folklórra emlékeztető rekvizitu­mokkal helyettesítette. Éppen ezért nehéz is lenne a mostani pozsonyi bemutatót osztatlanul dicsérni, jóllehet a darai) opti­mizmusa, valamint Gruse, a grúzial cselédlány és Azdak, a minden hájjal megkent községi írnokból lett bíró alakja szinte csábítja a rendezőt a Rakovský által használt megoldásokra. A két népi hős históriáját, amely régi-régi legendás időkben ját­szódik le, a narrátort helyet­tesítő Cseidze, a múltból ittfe­ledkezett igric mondja el egy termékeny völgy új barázdáiért egymásközt civakodó két grú­ziai kolhoz tagjainak okulásá­ra. És a régi legenda bírájá­nak, Azdaknak szó szerinti sa­lamoni ítélete döntő módon be­folyásolja a második világhábo­rú szenvedéseit átélt szovjet embereket, akik végül is össze­fognak, hogy egyesült erővel felvirágoztassák a sok könnyet és vért látott szülőföldet. Hatásosan alakította Arkadi Cseidze népi dalnokot Franti- šek Zvarík, akárcsak Simon Hahavát a vendégként fellépő Leopold Haveri, és kiválót nyúj­tott a községi rendőr szerepé­ben Jozef Króner érdemes mű­vész is. Nagyszerű volt azon­ban Eva Kristínová Grúseja, ez az együgyű, de csupaszív asz­szony, aki gonosz, lelketlen ki­zsákmányolöjának elhagyott gyermekében is embert látott. Saját életének kockáztatásával és személyi boldogságának fel­áldozásával menti meg a kis Mihály életét, akit idők múltán aztán szülőanyja, a megölt kor­mányzó özvegye kizárólag anyagi, érdekekből magának visszakövetel. Ám a néppel ér­ző és urakat utáló Azdak bíró igazságtétele végül is Gruse­nak ítéli a gyermeket. Eva Kristinová ezúttal is a legen­dák csodálatos asszonyának bi­zonyult. A brechti követelmé­nyeknek viszont nem miiidig felelt meg az Azdak bírót ala­kító július Pántik érdemes mű­vész. Igaz, Azdak alakja sok­kal bonyolultabb volt, mint Grusejé. Ez a bölcs és ravasz. Illúzióktól mentes grúzial Svejk és egyben Ludas Matyi is, aki ugyan nem bottal verte az ura­kat, ez a szellemes, gyengesé­geit nem szégyenlő borissza bíró, mindig igen nehéz feladat elé állította a legnagyobb szí­nészeket is, s így aztán nem csoda, hogy helyenként a, saj­nos már évtizedek óta egy és ugyanazt a gesztus-skálát hasz­náló J. Pántik is kifulladt. Ogy vélem, hogy a számos szereplő közül még Olga Borodácová Já­tékát kell leginkább kiemel­nem. Természetesen ez a teljes­séget nem igényelhető felsoro­lás viszont nem jelenti a töb­biek elmarasztalását, akik való­ban mindent megtettek annak érdekében, hogy az előadás színvonalas legyen. BARSI IMRE JÖN A JÁNOS VITÉZ Előkészületek a gombaszögi Ez idén a CSEMADOK Köz­ponti Bizottsága június 29-30­án rendezi meg a csehszlová­kiai magyarok országos dal- és táncünnepélyét. A kétnapos ta­lálkozó június 29-én egész estét betöltő műsorral kezdődik. Jú­nius 30-án, a „Folklór évkönyv", a „Mulassunk vidáman", az „Egy hazában élünk", és a „Vi­rágcsokor" című összeállítások kerülnek bemutatásra. A leg­jobb hazai népművészeti együt­tesek mellett ismét fellépnek külföldi együttesek és neves hivatásos művészek. A csehszlo­vákiai magyarok XIII. országos dal- és táncünnepélye legna­gyobb eseményének a budapesti Magyar Állami Operaház együt­tesének vendégszereplése ígér­kezik. A terv szerint a népsze­rű és nagy érdeklődéssel várt művészgárda Június 29-én Ka­csóh Pongrác János vitéz című népi daljátékát mutatja be. A CSEMADOK Központi Bizottsá­ga titkárságának dolgozói a napokban részt vettek a János vitéz budapesti bemutatóján és tárgyaltak a Magyar Állami Operaház vezetőségével, a gom­baszögi vendégszereplésről. Ta­kács Andrást, a CSEMADOK Központi Bizottsága titkársá­gának osztályvezetőjét meg­kértük, mondja el véleményét a tárgyalás eredményéről és a felújított János vitéz budapesti bemutatóján szerzett élményé­ről. dal- és táncünnepélyre — A Magyar Állami Opera­ház vezetőségével folytatott megbeszélésünk eredménnyel járt. Az együttes elfogadta meghívásunkat és örömmel kö­zölhetem, hogy a világszerte ismert Magyar Állami Népi Együttes és sok más neves cso­port után, amelyek már részt vettek országos dal- és táncün­nepélyeinken, a Magyar Állami Operaház együttese képvisele­tében ez idén a János vitéz jön Gombaszögre... A darab új szereposztásban látott bemuta­tójáról mindenekelőtt azt kell elmondanom, hogy a János vi­téz jelenlegi produkciója a Magyar Állami Operaház vi­szonylag fiatalabb, nálunk még kevésbé Ismert művészgenerá­ciőjára épül. A rendező és egy­ben díszlettervező (Makai Pé­ter], a koreográfus (Barkóczy Sándor), a karmester (Dőry Dénes), és a szereplők leg­többnylre az operaház fiatal művészei. Ám ez nem jelenti azt, hogy a mostani előadás halványabb, vagy kisebb érté­kű, mint az előbbi. Számomra az új nevek és az új, Igen ígé­retteljes tehetségek megisme­rése külön élményt jelentett. Bizonyára így lesz ezzel közön­ségünk ts. — A Petőfi Sándor verséből merített mű a magyar daljáték­Irodalom hervadhatatlan darab­ja. A két falu-árvája, Kukorica Jancsi és Iluska bájosan szép históriáját Kacsóh Pongrác ze­néje igen gazdag melódiaigény­nyel, népi motívumokból font, szívhez szóló muzsikával szövi körül. Az új bemutató engem arról győzött meg, hogy a Já­nos vitéz mondanivalója, hang­jának közvetlensége, könnyed egyszerűsége, kedves dallama ma is időszerű, szórakoztató élményt jelentő. — Szerintem a mostani elő­adás rendezőjének az a legfőbb érdeme, hogy vállalja a darab eredeti tartalmi mondanivaló­ját, érzelmes líráját, a népies mesefantázia teremtette világ naiv humorát, színességét, ere­detiségét. János vitéz alakját sok egyéni vonással Palcső Sándor formálja színes, élet­erős, vonzó figurává. Iluska szerepében Andor Éva muzika­litása és kulturált éneke raga­dott meg. A darab harmadik kulcsszerepét, Bagót, Dene Jó­zsef keltette rokonszenvesen életre. A többi szereplő közül a francia királylány szerepében Erdész Zsuzsa, a gonosz mos­toha szerepében Ladomerszky Margit, a francia király szere­pébében Ráthonyi Róbert nyer­te meg tetszésemet. A bemuta­tón azt az összbenyomást nyer­tem, hogy a János vitéz új elő­adása jeles teljesítmény és ez a formájában, színpadi alakjai­ban, melódiájában, ritmusában és környezetrajzában hozzánk olyan közel álló népi daljáték, Gombaszögön is nagy sikerre számíthat. BALAZS BÉLA

Next

/
Oldalképek
Tartalom