Új Szó, 1968. március (21. évfolyam, 60-90. szám)
1968-03-14 / 73. szám, csütörtök
A bonni diplomácia veszélyes játéka A Neues Deutschland a Bonn—Páriis-i tanácskozásról PÁRTKONFERENCIA, amely alig jutott túl a ténymegállapításokon Berlin — A Neues Deutschland szerdai számában foglalkozik a Párizsban folytatott nyugatnémet—francia megbeszélésekkel. Hangsúlyozza: „A bonni diplomácia az európai biztonság szempontjából veszélyes játékba kezdett. Ez fokozott éberségre inti Franciaország, Nyugat-Németország és valamennyi európai ország békeszerető erőit". A Neues Deutschland kitér az atomenergia felhasználásának kérdéséről folytatott tanácskozásokra. Ezeken szóba került az a lehetőség, hogy Nyugat-Németország pénzzel és szakemberekkel járulna hozzá francia izotop-elválasztó berendezések továbbfejlesztéséhez és Franciaország ennek ellenértékeként nukleáris üzemanyagot szolgáltatna a Német SzövetséBiszku Béla cikke a moszkvai Moszkva — A moszkvai Pravda szerdai számában közölte Bisziku Bélának, az MSZMP politikai bizottsága tagjának, a Központi Bizottság titkárának „Közkincsünk a kollektív tapasztalat" című cikkét. A szerző a kommunista és munkáspártok együttműködésének problémáit elemezve többek közt megállapítja: „A kommunista mozgalomban széles körű vita folyik, nemcsak az eszmeipolitikai kérdésekről, hanem a tapasztalatcsere hatékony formáiról ls. E vitát hasznosnak tartjuk, mert az új feltételek szükségessé teszik az új forimálk keresését." Összeomlás Zürich — Az AP általában megbízható zürichi forrásokra hivatkozva közli: az Egyesült Államok titokban beleegyezett abba, hogy átveszi Olaszország kontingensét a nemzetközi aranypoolban, amely a londoni aranytőzsdét nemesfémmel ellátja.' Ily módon az amerikai kincstár kötelessége lesz az eladásra kerülő arany 68,5 százalékát fedezni. Ez 18,5 százalékkal magasabb az Egyesült Államok eredeti kötelezettségénél. Franciaország tavaly júnlgi Köztársaságnak. A lap megjegyzi: A bonni kormány azt hiszi, hogy idegen földön ellenőrzés nélkül és zavartalanul folytathat olyan tevékenységet, amelyet nemzetközi megállapodás nyugatnémet területen tilt, nevezetesen — az atomenergia katonai célokra történő felhasználását. Franciaország nagyon veszélyes lépést tenne, ha akár egy centit is engedne a nyugatnémet militaristák és neonácik atomfegyverekre támasztott igényeinek — írja a Neues Deutschland, majd hangsúlyoz za: illúzió abban reménykedni, hogy valaki a nyugatnémet imperializmus potenciálját saját céljai érdekében felhasználhatja és ugyanakkor kordában is tarthatja. Pravdában Biszku Béla a továbbiakban a következőket írja: „Bizonyos esetekben természetesen hasznos lehet a véleménycsere különféle formáinak alkalmazása, mint pl. a kétoldalú, a csoportos, a regionális vagy az általános véleménycsere". A Magyar Szocialista Munkáspárt a budapesti találkozón kijelentette, hogy időszerűnek tartja a kommunista és munkáspártok széles körű nemzetközi tanácskozásának megtartását. Most elkövetkezett e tanácskozás előkészítésének ideje, amelyet tudományosan, alaposan és sokoldalúan kell végezni. előtt usban határozta el, hogy kilép az aranyár stabilizálására létesített nemzetközi egyesülésből és a francia 9,25 százalékos kontingenst is az Egyesült Államok vállalta magára. Szerdán a délelőtti órákban egyébként ismét félelmetes méreteket öltött Zürichben az arany iránti kereslet, tőzsdei körök 60—60 tonnára becsülik a délelőtti órákban eladott aranymennyiséget, ugyancsak erősödik az „aranyláz" Londonban, a világ fő aranytőzsdéjén. Nagykaposon egy héttel később került sor a városi pártkonferenciára, mint Királyhel-' mecen. Sajnos, ennek a hangulata megközelítőleg sem volt olyan, mint a helmeci konferenciáé. Csaknem teljesen nélkülözte a pártélet új, egészséges szellemét, inkább a régi formaságok, megszokott „látszategység" jegyében zajlott le. Nem ok nélküli Már maga a beszámoló halk hangú felolvasása, — habár hangerősítő segítségével történt — egyáltalán nem hatott serkentőleg a konferencia küldötteire, akik mivel nem hallhatták érthetően, nem kísérték figyelemmel. Feltehetően az is előidézhette ezt a helyzetet, hogy Kukolík elvtárs szlovák nyelven olvasta a beszámolót, pedig a konferencia résztvevőinek túlnyomó része magyar volt. Szerencsésebb választás lett volna, ha a beszámolót magyarul és — tegyük hozzá — jól érthetően olvassák fel, s a néhány szlovák elvtársnak fordításban adják azt át. Sajnos, ellenkezőleg történt. Igy azután a beszámoló alatt szinte zavarólag ható beszélgetés alakult ki az asztaloknál ülő küldöttek körében. Véleményünk szerint a beszámoló tartalmilag sem érzékeltette a pártéletben bekövetkezett új szellemet, egy-két kérdéstől eltekintve inkább adminisztratív, mint pártos jellegű volt, s rányomta bélyegét a felszólalásokra, de az egész konferencia lefolyására is. A beszámoló tulajdonképpen a városban többnyire egyébként is közismert gazdasági fejlődés eredményeit konstatálta, amelyekről „ráadásként" felszólalásában a Városi Nemzeti Bizottság elnöke is megemlékezett. A városfejlesztés és gazdasági eredmények felsorolása közepette több esetben elhangzott a beszámolóban: „... de ne feledkezzünk meg rámutatni a hibákra, melyek fékezik mai gyors fejlődésünket..." Azt kell mondanunk, ez csak amolyan figyelmeztetésnél nemigen jelentett többet, mert maga a beszámoló nagyon kevés kerékkötő hiányosságra hívta fel a figyelmet. Aránylag elég részletesen, de nem mélyrehatóan és következetesen foglalkozott a beszámoló a kórházban működő pártalapszervezet munkájával. Erre vonatkozólag idézünk néhány megjegyzést: „A városi pártbizottság már régebben olyan állást foglalt el, hogy javítani kell a kórház alapszervezete tagságának, de főleg vezetőségének munkáját..." „... A kórház igazgatója, Kulhánek elvtárs igyekezett elszigetelődni a a pártalapszervezettől, hogy a munkájába ne szóljon bele ..." Ehhez hasonló hangnemben, tényként állapítja meg a kórházban uralkodó gyenge munkaerkölcsöt, munkába járást, a betegek felületes kivizsgálását, a mentőkocsik jogtalan felhasználását üzleti célokra ... Végezetül a problémát a beszámoló ezzel zárja le: „E 1 v á r j u k, hogy a beszámolóban elhangzottak alapján az erre hivatott szervek intézkedést tesznek a kórház munkájának megjavítására ..." Elgondolkoztató állásponti Csak arra lennénk kíváncsiak, kitől várja a városi pártbizottság az intézkedéseket?! Hiszen —, ahogy elhangzott és idéztük — már „régebben" megállapította a kórházban fellelhető fogyatékosságokat. Mire várt eddig, miért nem vonta le ezekből már a következtetéseket? A Városi Nemzeti Bizottságban dolgozó kommunista képviselők tevékenységének értékelésével jóformán nem is foglalkozott a beszámoló, csupán azt szögezte le, hogy az elkövetkezendő választási időszakra az eddigi képviselők közül 17 olyan képviselőt nem jelölnek, akik nem teljesítették kötelezettségeiket ... Pedig éppen Nagykaposon, ahol a vajányi hőerőmű hatására folyamatban levő városfejlesztés, a lakosság nemzetiségi összetételében bekövetkezett problémákkal párosuló változások igényes feladatok elé állítják az államhatalmi szerveket, behatóbban kellett volna elemezni ennek a munkáját. A konferencia —, mivel erre a beszámoló sem szolgáltatott alapot — nem mérlegelte, nem elemezte azt sem, miből adódtak a város régi és új lakói közti, nemzetiségi jellegű nézeteltérések. Tévedés ne essék, nem azért vetjük fel ezt a kérdést, mintha hívei lennénk a „kényes ügyek" mindenáron való taglalásának. Korántsem. Azt is tudjuk, az illetékes pártszervek elég hosszan tartóan, de jó szándékkal foglalkoztak az üggyel. Viszont, ha jegyzőkönyvileg lezártnak is tekinthető ez a kérdés, véleményünk szerint a város kommunista küldötteinek tanácskozásán legalább le kellett volna szűrődnie ennek a problémának. Vártuk, hogy a nagykaposi kommunisták, szlovákok és magyarok egyaránt egységesen kimondják a szentenciát, — az adott helyzetnek megfelelően — milyen konkrét formában gondoskodnak a jövőben a proletár nemzetköziség elmélyítéséről, a városban élő különböző nemzetiségű polgárok békés együttéléséről. A beszámolót követő vitában sem volt észlelhető, hogy a nagykaposi kommunisták élni óhajtanak a pártéletben megnyilvánuló új szellem adta lehetőségekkel. Eltekintve B1ÍŠfan és Bielík mérnököknek, a hőerőmű vezetőinek, valamint Vojtech Majkútnak, az SZLKP trebišovi járási bizottsága vezető titkárának, Dénes Ferenc elvtársnak, az SZLKP KB tagjának, Vojtech Choleva elvtársnak, a kerületi pártbizottság küldöttének értékes felszólalásaitól, a többi — kevés kivétellel — magán viselte a tartózkodó, passzív hangulat bélyegét. Pedig a küldötteknek lett volna mondanivalójuk. Sajnálatos, erről nem a tanácskozó teremben, hanem az előcsarnokban, csoportokat alkotva tettek említést. Itt hallhattunk ilyen megjegyzéseket is: „ ... Minek szólaljak fel, ha nem mondhatom meg, amit akarok ..." Később tudtuk meg, állítólag a „járásról" intézkedett valaki, hogy a küldöttek „ne élezzék ki" a konferencia hangulatát. Szerintünk pedig, inkább ott kellett volna elmondaniuk véleményüket, mint a borbélynál, vagy poharazgatás közben. Hiszen a városi pártkonferenciát azzal a céllal hívták össze, hogy a kommunista küldöttek érvényesíthessék véleményüket, javaslatukat, ebből okuljanak és a közösen meghatározott helyes úton haladjanak a politikai életben. Tapasztalataink szerint Nagykaposon nem így történt, s ennek köszönhető, hogy ez a konferencia alig jutott túl néhány ténymegállapításon. KULIK GELLÉRT Közkincsünk a kollektív tapasztalat a nemzetközi aranypool? Az előbbi arcokat mór megszoktam, a hadnagy énekét is, az új arcok idegensége felvillanyozott. — Maga hová való? — kérdeztem új társamtól. — Hát nem mindegy az te hülye? Most még kérdezd meg, hogy milyen vallású vagyok, és megpukkadok a röhögéstől. De egyáltalán nem vágott mosolygós arcot, komoran maga elé bámult, nem mertem többször megszólítani. Érdekes, hogy itt senki se sajnál senkit. Art se veszik észre, hogy mennyire sántítok. Ennek valahogy örültem is. Nem akartam szerencsétlenebb lenni, mint a többiek. Azzal biztattam magam, hogyha senki se fog összeesni, én sem esem össze, megyünk végtelen sokáig, egészen addig, amíg elfeledkezünk önmagunkról. Néha Gergely rám bandzsított a fák közül, de őt is elkergettem, nem akartam senkire se emlékezni. Semmi se volt, senki se volt, ha nincs emlék, az ember nincs is. Elefántok ballagnak a sivatagban. Az egész nyáj az orrával trombitál, és a homokba süllyeszti a talpát. Ezt kell csinálni, semmi egyebet. Ez az egyetlen valóság. Mindig ugyanazt. Az előttem trombitáló elefántot kell utánoznom. Annak se fáj csak annyira, mint nekem. Ügy beleéltem magam az ütemes lépésekbe, hogy már nem is néztemr a talpam alá, valamibe megbotlottam, s a mellettem levő mogorva elefánt bakancsára léptem, mentegetőzve bámultam rá, de ez nem sokat használt. — Te bamba állat, be vagy rúgva, mit kacsázol? — A lábam ... — Mi van a lábaddal? 43 — Keresztül von lőve és nem hajlik. — Te is kint voltál a fronton? Hallgattam és lesütöttem a szemem. — Most mit sunyítasz, más is volt ott, nem tehetsz róla, hogy odahajtottak. Féltem, hogy majd kérdezősködik, hol voltam, merre harcoltam, de ez nem érdekelte. — Disznóság, hogy ilyen sántákat is így terelnek ... Van családod? Ha nem lépek a lábára, meg se szólal, most meg mór abba se tudja hagyni a kérdezősködést. Már sajnáltam, hogy a lábára léptem, szerettem volna viszszasüppedni az elefántnyájba. Mit érdekel engem, hogy összedőlt a faluja? Hiszen minden összedőlt, az egész világ egyforma, hó van és fák vannak, és utak. A beszélgetéstől egyre éhesebb és szomjasabb lettem. — Meddig lehet kibírni víz nélkül? tudakoltam a társamtól. — Nem sokáig, de van itt elég hó, facsarhatsz belőle. — És enni mikor kapunk? — Most írják az étlapot — szólt hátra valaki. De ez se hangzott tréfának, inkább fenyegetésnek. Közben ránk esteledett. A sorok néha egymásba botlottak, s ilyenkor szitkok és káromkodások röpködtek. — Nem vagy fáradt? — kérdezte az a katona, akinek a lábára léptem. — De, rettenetesen fáradt vagyok. Szeretnék lefeküdni a hóba. — Disznóság — mormogta. De ez a felháborodása arra is vonatkozhatott, hogy hirtelen összeszűkült az út. Helyesebben nem is az út szűkült össze, hanem mi tértünk le róla, majori ösvényen bukdácsoltunk, a sorok felbomlottak, sehogyse fértünk el hármasával. Csak a hó és a csillagok világítottak. Előttünk hosszú épülettömb feketéit. Arrafelé irányítottak. Amikor odaértünk, az őrök hirtelen megfordították a sort. Megint elkezdődött a számolgatás. Aztánk ránk mutattak, akik a sor végén álltunk, hogy induljunk el az épület felé. Tágas marhaistáíló volt, még érezni lehetett a tehenek szagát és melegét. Az első gondolatom az volt, hogy végigheveredem a szalmán, ahogy az ajtó mögé érek. De egyre újabb foglyok nyomultak be az ajtón, s a fal felé szorítottak. Hamarosan az istálló túlsó sarkában találtam magam, ott a falnak vetettem a hátamat és leültem. A lábamat csak félig tudtam kinyújtani, minden talpalatnyi helyen emberek mocorogtak. A legtöbben le se tudtak ülni, egymásra dőlve aludtak el. Egyre nehezebben ment a lélegzés. A hőség és a bűz betömte a számat s az orromat. Mégis elaludtam. Azt álmodtam, hogy hullámvasúton utazom, de a hullámvasútat nem gép hajtotta, hanem azok az apró lovak húzták, amelyek nappal a dombtetőn szaladgáltak. Nagy ordibálásra ébredtem. Az istálló fele addigra már kiürült. Az egyik őr puskatussal noszogatta az alvókat. Mindkét lábam elzsibbadt és csak térden csúszva tudtam elindulni. Egy ismeretlen fiatalember a hónom alá nyúlt és talpra segített. Kint az istálló ajtaja előtt több katona feküdt. Csak később vettem észre, hogy hullák. Az egyiknek még megvolt a bakancsa, a többiekről már lehúzták. — Megfulladtak — magyarázta valaki. Nem szabad megfulladni — ezzel az elhatározással léptem a sorba. Ha megint istállóba terelnek, vigyázni kell, hogy össze ne tiporjanak. Mellettem a tegnapi páncélos hadnagy ácsorgott, most is a kis Kató-t énekelte. A hó ismerősen elindult a talpunk alatt. Délig nem történt semmi. Itt-ott az út mentén agyonlőtt katonák feküdtek, az előtten lépegető fogoly kiszaladt a sorból és az egyik hulláról leráncigálta a köpenyét. Biztosan fázott. A hullák nem fáznak. A hulláknak jó, nem kell gyalogolniuk. Déltájban falu közelébe értünk. Először csak a házak tűntek fel, de aztán valami egészen különös dologra figyeltem fel. A hóval borított úton apró tárgyak hevertek. Az első sorok hirtelen megtorpantak, az őrök a levegőbe lőttek, káromkodások hangzottak mindenhonnan. Az utat a falu lakossága ennivalóval szórta tele. Kolbász, szalonna, kenyér és 44 kalócsdarabok feküdtek a hóban. Egymás szájából téptük ki a falatot. Volt akinek kenyér, volt akinek szalonna jutott, de senki se osztozkodott senkivel. Emberekkel azonban itt se találkoztunk, mintha elbújt volna a falu népe, csak a földre szórt ennivaló tanúskodott a létezésükről. Ez a nap még gyorsabban telt, mint az előző. Egész nap nem beszéltem senkivel. Az éjszakai szállásunk is csak annyiban változott, hogy ezúttal egy magtárba zsúfoltak. Itt még kevesebb hely volt, mint az istállóban. Az éjszakát és a következőt is a szabadban töltöttük. Állva nem lehetett kibírni, körbe-körbe szaladgáltunk, mint a megkergült birkák és énekeltünk. Akik lefeküdtek, reggelre megfagytak, ketten szökni akartak, azokat az őrök lőtték agyon. A következő napon megint olyan falun mentünk keresztül, ahol a lakosság élelmiszerrel szórta tele az országutat. Sőt itt az egyik ház ablaka váratlanul kinyílt és egy öreg parasztasszony töpörtyűs pogácsát dobált a foglyok közé. Sajnos nekem nem sikerült egyet sem elkapnom. Az ujjamat nehezen tudtam mozdítani, a kezem fejét gennyes sebek borították. Másokon is láttam ilyen fagyási sebeket. Nem volt kihez fordulnom segítségért. A napok különben is annyira hasonlítottak egymáshoz, hogy teljesen elvesztettem az időérzékemet. Az órámat már első nap elvették, így csak a sötétség és világosság, az éhség és a fáradtság érzete váltogatta egymást. A hóesést megszoktam, de időnként az eső is megeredt, s a kásássá ázott hóban rettenesen csúszott a gumicsizmám. Egyszer éppen akkor buktam fel az úton, amikor egy katonai dzsipp állt meg a PT] sorunk mellett. Az őrök káromkodva biztattak, hogy mielőbb feltápászkodjam. Az autóból közben négyen kászálódtak jg« elő. Az egyik közülük mindjárt szónokolni kezdett. Nem értettem, mit mond, de tol- jjl mács is akadt. Mondatonként fordította a beszédet. (Folytatjuk) *