Új Szó, 1968. február (21. évfolyam, 31-59. szám)
1968-02-10 / 40. szám, szombat
ZDENÉK NEJEDLÝ ÚTJA 90 ÉVE SZÜLETETT A CSEH NÉP NAGY FIA ZDENÉK NEJEDLÝ életét, munkásságát összegezve azt kell mondanunk, sokoldalú, áldozatkész és gazdag ténykedése nemcsak szerves tartozéka a cseh kultúrának, de szocialista jelenünk elválaszthatatlan része is. Néhány éve, hogy elköltözött az élők sorából, neve, munkássága azonban fennmarad, s tiszteletet és megbecsülést ébreszt az utókorban. Nemcsak példaképe a tudósnak, aktív politikusnak és közéleti tényezőnek, hanem példája a haladás ügyét szolgáló ember-eszménynek is. Élete, munkássága szorosan összefügg a haladásért vívott harccal. S ebbe a meghatározásba a szociális igazságosság éppúgy bele tartozik, mint a nemzetek közötti megértés munkálása, vagy a tudomány és művészet felvirágoztatásának nemes szándéka. Erényeként említhetjük, hogy az erkölcsi, politikai és művészeti eszményeket sohasem elvontan értelmezte, hanem a kor követelményeivel összhangban. Ennek a magatartásnak az eredménye, hogy munkássága szervesen beleilleszkedik a hazai és az európai társadalmi haladásba, s ily módon nemcsak népe, hanem az egyetemes kultúra érdekeit is híven szolgálta. Mint a szellemiség nagyjainak jórésze, ő is harc, küzdelem, akadályok és megrázkódtatások árán jut el a haladás szolgálatáig. A megismerés tényei a kutatás szenvedélyével párosulva, eszmeáramlatok kereszttüzében alakítják politikai meggyőződését, s a társadalmi mozgások értékelésének kritériumait. Így jut el aztán a marxizmushoz, s a kor haladó mozgalmaihoz, mint felismert igazsághoz ... S innentől kezdve élete és munkássága az elmélet és gyakorlat széttéphetetlen kapcsolatára épül. S ezt az elvet kutatómunkájában, régi korok történelmi tényeinek feltárásában is következetesen érvényesítette. Nem a történelmi tények lélektelen egymásutánja, s felsorolása érdekelte, hanem a fejlődés, a haladás szemszögéből ítélte meg az eseményeket. Éppen ezért tudományos munkamódszere és eszmel-politikai meggyőződése szerves egységben jelentkezik nála. Joggal mondta munkásságával kapcsolatban, hogy „... ha öszszegezem, politikai munkám mellett milyen tudományos eredményeket értem el, és mit csináltak mások, ugyancsak nem mellőzve a politikai munkát, nyugodtan állíthatom, bizonyítéka vagyok annak, hogy a politikai tevékenység nemcsak, hogy nem veszélyezteti a tudományost, hanem egyenesen támogatja azt. Ezért a „csak" tudósoknak — akik egy évtized leforgása alatt alig írnak meg egy tudományos művet — nagyon óvatosan kellene bánniuk az ilyen bírálattal, mivel a kérdést meg lehet fordítani ís. Ily módon aztán rájöhetnek arra, milyen előnyben vagyok velük szemben..." (Zd. N.: O lidovou republiku, Praha, 1949, 300. old.). A tudósoknak ahhoz a típusához tartozott, aki sohasem tagadta meg, s még kevésbé szégyellte, hogy milyen irányzatot képvisel. Történelmi szemléletére jellemző a hasonlóságok, s a múlt és jelen vizsgálatából eredő párhuzamok, s előremutató tendenciák keresése. Elsősorban a cseh nép történelmének fényes fejezetei érdekelték, s ezek voltak hazaszeretetének megingathatatlan alapjai. Több mint félévszázadon át népszerűsítette — tanulmányok formájában — Husz János tanait, s egész sor történelmi tanulmányt irt a huszitizmusról, s a huszita dalokról. Nemcsak szülőhelye, Litomyšl oltotta belé a cseh nemzeti múlt iránti érdeklődést, s lelkesedést, hanem tanulmányai során tovább mélyült ez a felismerés. Prágai bölcsészhallgató korában már tisztában volt vele, hogy munkásságát milyen eszmei alapokra fektesse. Ebben nemcsak atyja, Roman Nejedlý segítette, hanem A. firásek, B. Némcová. K. Havlíček-Borovský, J. K. Tyl és mások müvei, s nem utolsósorban František Palacký történelemszemlélete, s B. Smetana zenei alkotásai. Történeti és esztétikai tanulmányai mellett nagy figyelemmel kísérte a társadalomtudományokat, s meglepő biztonsággal tájékozódott köztük. Főiskolai tanulmányai befejezésével Varsóba és Moszkvába látogat, s 1900ban találkozik az európai és világkultúra nagy alakjával, L. N. Tolsztojjal. A prágai Károly Egyetem docense (1905), később magántanárként (1909) nagy figyelemmel kíséri kora történelmi eseményeit. S nincs messze az idő, amikor a forradalmi mozgalmak és a haladó nemzeti hagyományok csodálata után eljut a cseh munkásmozgalomba vetett őszinte szimpátiához, tudatosítva a monarchia börtönében sínylődő munkásság és parasztság nehéz helyzetét. Ily módon a Nagy Október eszméi kedvező fogadtatásra találnak nála. Kezdettől fogva bízott a forradalom győzelmében! Oroszország nélkül nincs Európa, Oroszország nélkül nincs a Népek Szövetsége, Oroszország nélkül nincs béke — írta annak idején. — Ezt a nagy igazságot Nyugat-Európa nem ismert, s éppen ezért saját és más nemzetek érdekében minél erőteljesebben kellene ezt világgá kürtölni". (Česká stráž, 1919.) S a Szovjetunió iránti szeretete, csodálata egész életében kiapadhatatlan volt. A fasizmus előretörésekor — családjával együtt — Moszkvába emigrál, s így a szovjetek országa néhány éven át hazája is. Ezt megelőzően, 1925-ben (Szovjetuniő-beli első útját követően) megalakítja az „Üj-Oroszországgal való gazdasági és kulturális közeledés társaságát". Szovjetunióbeli útját követően nagy tanulmányokat ír az ottani tapasztalataikról, s feldolgozta a Szovjetunió történetét, s két kötetben Lenin életrajzát. Emigrációja idején előadásokat tart, s minden rendelkezésére álló eszközzel támogatja és buzdítja a hazai ellenállást, s később a Szlovák Nemzeti Felkelést. A cseh és szlovák nép testvéri harcát fia, VIt Nejedlý — mint a Csehszlovák Hadtest tagja — a duklai harcokban éleiével pecsételte meg. A FELSZABADULÁST KŐVETŐEN tevékenyen bekapcsolódik a tudományos-politikai-társadalmi életbe, s mint a Csehszlovák Tudományos Akadémia elnöke — és a kormány tagja — elévülhetetlen érdemeket szerzett a tudományos élet megindításában is. Ma, amikor születésének 90. évfordulójára emlékezünk, tisztelettel és megbecsüléssel gondolunk a cseh nép nagy fiára, aki saját népe javán munkálkodva, egész életén át a haladásért harcolt, s a népek testvéri közeledésében látta az egymásra találás és megértés eszméjének teljesílését. FÓNOD ZOLTÁN A dráma nagy kísérletezője... 70 éve született Bertolt Brecht Brecht neve világszerte ismert. Író, költő és kritikus, de elsősorban drámát azok, melyek világhírnevét biztosították, s odasorolják öt a világ legnagyobb drámaírói közé. Költőként indult, s München városának irodalmi kávéházaiban, ahol az Idősebb és ifjabb költőnemzedéken kívül a művészek minden fajtája megfordult — nagy népszerűségnek örvendett. 1918 vége felé az „izmusok" egyik szülőhelye volt a kabaré, s a költő, akit oly gyakran emlegettek, a „Simplicius" kabaréban énekelte lázadó-lázító dalait. Különcködései, Villonra emlékeztető magatartása illett a környezetbe, s ahhoz a generációhoz, melyet képviselt. A nagy háború és a kiábrándulás kora őt sem hagyta érintetlenül. Orvostanhallgatóként néhány hónapot katonáskodik, s fáradtan és kiábrándultan érkezik haza a „véres-ostoba feneségek" nagy tivornyájáról, zsebében egy igazi Brecht költeménnyel, mely miatt a Harmadik Birodalom hatóságai tizenöt évvel később az elsők között fosztják meg állampolgárságától. A Legenda a halott katonáról, ez a keserű haláltáncballada tébolyult szatirikus vízióként idézi a háborút, a paródia erejével Illúziókat rombol. S ez eleve megbocsáthatatlan bűn volt a háború felkentjei számára. Bertolt Brecht jómódú polgárcsalád fiából fejlődött forradalmár íróvá. Leginkább a francia szimbolisták voltak rá hatással, s élete során mintegy másfélezer lírai költeményt írt, ezeknek jórésze azonban meg sem jelent. Érdeklődését húsz éves korától elsősorban a színpad köti le, s legjobb drámáinak sokszor legjobb részei a beiktatott lírai betétek, a „song"-ok, melyeknek szerepe messze túlnő a dramaturgiai szempontokon. Egyes kutatók véleménye szerint már diákkorában „baloldali" beállítottságú volt, első drámája, a Baal ezt azonban még nem tükrözi, s a „tehetős ember fia" a tagadásnál nem jut tovább. A következő drámája, a Dobszó az éjszakában sem ad sokkal többet, bár itt már érződik, hogy a kor vajúdó problémái érdeklik. Az események hátterében itt már meglátta a jövendő bábáját, a proletariátust. Az ezt követő kilenc év (közte a Koldusopera világsikere) nemcsak drámaíró munkásságában, hanem világnézeti fejlődését tekintve is jelentős. Bebizonyosodott, hogy Brecht nemcsak kiváló drámaíró, mester-rendező és színpadtervező, sőt színpadművész, hanem olyan egyéniség, aki világnézetének a marxizmust, politikai hovatartozásaként pedig a kommunista pártot választotta. A „tan-dráma" sajátos műfaja, mely az ő nevéhez fűződik, tulajdonképpen „polgári sallangjától" fosztja meg a drámát, s marad csupán a váz a didaktikus mondanivaló, mellyel — Brecht szerint — a színház a legjobban szolgálhatja a proletariátus ügyét. S bár mai szemmel nézve ezek a drámák kevésbé maradandó értékűek, kétségtelenül jelentős szerepük van Brecht fejlődése szempontjából. Ezen a korszakán Az anya című drámája segíti túl, majd ezt követi A vágóhidak Szent Johannája, s a száműzetés idején írt A rettegés birodalma, Carrar asszony fegyverei. Kurázsi és gyermekei, Állítsátok meg Arturo Uit, Galilei élete stb. A fasizmus uralomra jutása miatt menekülnie kell hazájából. Svájcban, Skandináviában, majd az Egyesült Államokban élt. Antifasiszta, békeharcos művészete ekkor érté el csúcspontját. Brecht utolső nagy, emigrációs műve A kaukázusi krétakör, mely Brecht leghumánusabb drámája. Igazi népszínmű, melyet a győzelem és az új világ építésének fénye világít be. Élete utolső nyolc évét Berlinben, az NDK fővárosában töltötte, szinte belefeledkezve az alkotómunkába. Munkássága elismeréséül 1954-ben, két évvel halála előtt a Lenin békedíjjal tüntették ki a nagy művészt, akit a szocialista realizmus nagy mesterei között tartunk számon. -dzSr ENDR E HÉROSZOK r~ történet elmondására nemcsak illetékes, hivatott vagyok. f~ Mivel sikerült rekonstruálnom minden mozzanatát, és mivei — ez a döntő érv — szemtanúként a helyszínen tartózkodtam. Azon a nyáron ugyanis, amikor e csata lezajlott a szakmai létrán egészen a segédmunkási rangra sikerült jeltornásznom magam. Szívesen gondolok vissza arra a nyárra. Es kicsit büszke is vagyok, mert én is építettem annak a sportpályának ülő- és állóhelyeit, amely valóságos kis stadion, és az ország egyik legszebb ilyen létesítménye. Nehéz munka volt ez, a szakembereknek azért, mert nagy pontossággal kellett falazniuk — máskülönben megcsúszhatott a föld —, nekünk pedig, akik a kezük alá vittük a maltert és terméskövet, meredek hegyoldalra kellett felmásznunk. Nem is sitnylkek voltunk, hanem alpinisták. Mégis jó munka volt. Tizenhat kőműves csak úgy rágta magát bele a hegybe, szemlátomást haladtunk, és mi harmincegynéhány segédmunkás, hajtottunk, mert láttuk, hogy amiért dolgozunk, annak értelme van. Az események akkor érkeztek drámai fordulóponthoz, amikor a mesterek végeztek a közös nagy munkával és egyenként vagy párosával szétszéledtek, hogy a finomabb, kisebb vagy előkészítő részfeladatokat megoldják. Tarl Géza bácsi és Telek Dodi négyünktől kísérve díszmenetben vonultak a leendő klubházhoz, úgynevezett álfalat kellett építeniük. Nem tudom én, hogy mi volt a szerepe, de a téglákat éllel tllesztették egymásra és bitumennel szigeteltek. Nem is fal volt ez, Inkább egy vitorla. Mind a ketten jól értették" a dolgukat, azért kapták ezt a feladatot. A belvillongás akkor kezdődött, amikor kiderült, hogy a piros orrú Tarl Géza oácsl saját megingathatatlan véleménye szerint sokkal jobban ériette a dolgát, mint Telek Dodi. „Jóska fiam így, meg Jóska fiam úgy, meg nem látod, Jóska fiam, hogy csinálom én ezt?" Es ez így ment napokon át. Jóska fiam bikanyaka lassan és egyenletesen duzzadozni kezdett, szerette is meg tisztelte is az öreget, de hát jó kiállású, harmincöt éves, a munkáját értő szakember volt ő is. Egyszer aztán betelt a mérték. Amikor Géza bácsi mekegő tenor hangján megint énekelni kezdte, hogy „Jóska fiam, százszor megmondtam már...", Telek Dodi felmagasodott, és a földhöz vágta a svájci sapkáját. — Ide figyeljen, maga vén kecskebéka, három napja hallgatom, hogy mit papol itt össze. Hát most már hagyja abba, mert istenbizony vagy felakasztom magam erre a fára, vagy elmegyek világnak. Hagyjon engem békén. Mi — vazallusok — dermedten hallgattuk e nyílt lázadást, s a következő órákban sunyi kajánsággal figyeltük, hogyan dolgozik a két mester, egyetlen szó nélkül, hogyan kerülgetik egymást, az öreg egy felpofozott mártír morcosságával, Dódi meg céklapiros fejjel. Mert noha nagyon megértetjük egymást, esténként együtt sörözgettünk, mégis a segédmunkásokban mindig lappang egy csipetnyi kisebbségi érzés, és egy maroknyi lázadozási hajlam. Annak a napnak az éjszakáján, amikor az álfalat sikeresen befejeztük, nagy zivatar tombolt a vidéken. Olyan szél volt, amilyenre, mtut mondani szpkás, még a legöregebbek sem emlékeztek. Heggel, amikor „felvonultunk", megdermedve láttuk, hogy az álfal romokban hever. A két mester akkor sem szólt egymáshoz egy Siót sem, álltak, eléggé bután bámultak maguk elé, mi pedig ezekben a nehéz percekben pisszenni se mertünk. Ekkor kezdtek szállingózni a telepiek, indultak munkába. Mellettünk vitt el az út. Az első csoport megállt, nézelődtek, vihorásztak, gratuláltak és elballagtak. Tarl és Telek Dódi egymásra néztek, és egy lépéssel közelebb húzódtak. Aztán megérkeztek Ferjancsikék, ők is megálltak, és vigyorogtak. Ferjancsik apja kőműves volt, ezért ő szólalt meg. — Amikor szegény öregem, Isten nyugosztalja, még dolgozhatott, azokban az időkben ... Tari felhorkanva fordult felé. — Tudom, akkor még a kő is lágyabb volt, ugye, az anyád szentségéti — Eredjetek innen a... — Telek Dódi megcsikorgatta a fogát, és mint a bika fordult feléjük. Akkor már az öreggel egymás mellett álltak, szinte egymás kezét fogták. E történelmi percben érkezett meg, hosszú lábaival rogyadozókat lépve a lejtőn, Kruspér Jóska. Megtorpant és tátott szájjal lesett. 0 is kőműves volt és most két szaktársa vérbe borult szemmel meredt rá, mint farkasok egy szemtelen bárányra. — Nocsak... — Kruspér mindössze ennyit tudott mondani, azok ketten már neki ts mentek és verték, mint a répát. Jóska egy másodpercig bambán lesett, azután kiáltott egyet és nagy bakugrásokkal elmenekült. A mérnök odarohant és ráordított Tariékra. — Mit csinálnak itt? Maguk részegek! Vegyék tudomásul, hogy ezért fegyelmi bizottság elé állnak! Este Kruspér bágyadtan sörözött a kant inban. Odaült mellé Budavári és megkérdezte: — Te, tényleg összeverekedtetek? — Verekedett a frász! Engeríi vertek. Hátba vagdaltak, meg ülepen rúgtak. — Hát miért nem gyepáltad meg őket? — Mit csináljak a haverjaimmal? — vont vállat Kruspér. — Hülyék ezek. — Hát... Ezért komám, kapnak egy nagy fegyelmit. — KapjanakI A két tulok. — Egyáltalán, mi a fenének csúfolódtál velük? — Te is hülye vagy — mondta Kruspér búsan —, azt akartam elmondani nekik, hogy az éjfél az én fáskamrámat is szétverte a szél. — Egy kicsit hallgatott, gondolkodott és hörpölt a sörből. — Te, Jani! Ilyen fegyelmi, az mit jelent? — Mit-e? Hát legalább egy esztendeig rosszabb munkát! Meg tudja a fene meddig, ugrik a prémium. Kruspér megitta a sörét és hazament. A két tettes szívet szorítóan ecsetelte lelkiállapotát. Elmondották, hogy ők jó munkát végeztek, ahogy eddig is mindig, hogy a természet elemi ereje csapott le rájuk, és hogy emiatt órákon át a gúny pergőtüzében álltak. Ezért veszítették el a fejüket. A bizottság nőtagja sírt. Kiküldték őket és behívták a sértettet. — Kruspér elvtárs! Maga kőműves, mit gondol, jól csinálták meg a falat? — Az egyszer biztos — bólintott Kruspér Jóska. — Ezek nem rongyemberek. — Akkor — a fegyelmi bizottság elnöke felháborodottan kiáltott rá —, hogy tehetett ilyet? Kigúnyolni a szaktársait! Kicsúfolni őket. — Már minthogy én ... — Kinevette őket vagy nem? f~kkor Kruspér egy percig gondolkodott, majd kihúzta magát /" és mennydörgő hahotázásba kezdett. A fegyelmi bizottság '— asszociális magatartása és a bizottság előtt tanúsított tiszteletlen viselkedése miatt Kruspér Józsefet szóbeli dorgálásban részesítette.
