Új Szó, 1968. február (21. évfolyam, 31-59. szám)

1968-02-04 / 34. szám, vasárnap

A

z a nemzedék, mely előkészítette és megvalósította a forradalmi változásokat, a nagy feladatokhoz méltó derűlátással tevékenykedett egy egész életen át, de ügybuzgalmában és forradalmi lendületében talán túlságosan sokat remélt az alapvető antagonisztikus társadalmi ellentmondások megszűntetésétől. Hiszen a hatalom megragadása, a tőke és a nagybirtok kisajátítása csak az első szükségszerű lépés volt az új társadalom megteremtéséhez. Pedig már maga Marx komoly figyelmeztetést hagyott hátra a szocialista eszmeiséget torzító gothal program kritikájában, mikor így ír: „Nekünk Itt olyan kommunista társadalommal van dolgunk, mely nem a saját alapján fejlődött kl, hanem ellenkezőleg olyannal, mely a kapitalista társadalomból most bújik ki, tehát minden tekintetben, gazdaságilag, er. kölesében, szellemében még magán viseli a régi társadalom anyajegyét, melynek méhéből született." Minthogy a szocialista forradalom Marx elképzeléseitől eltérően nem a civilizáltabb, technikailag és gazdaságilag előrehaladottabb Nyugaton valósult meg, hanem Keleten jutott diadalra, ahol a proletariátus mellett rendkívül nagy paraszti tömegek, vagy paraszti mivoltukból és életszemléletükből alig klvetköződött félproletár tömegek lendültek forradalmi mozgásba, érthető, hogy a Marx által meghirdetett eivektől eltérően félütötte fejét az egyenlősdlség, hiszen a paraszti tömegek mozgásának törvényszerű kísérőjelensége ez, legalább Is erről győzött meg bennünket a parasztlázadások története. A félfeudális állapotok általában jellemzőek Közép-, és KeletEurópára, de még inkább ázsiai térségek országaira, s a szocia lista forradalom Itt mindenütt kénytelen volt megoldani a polgári forradalom következetlenül és felemás módon megoldott feladatait. Tehát az egyenlősdlség ls társadalmunknak az előző társadalomtól örökölt egyik anyajegye, melyet az extenzív iparosítás Időszakában nem tudtunk eltüntetni, vagy legalább ls a mi gyakorlatunkban nem volt eltüntethető, s az így megjelölt történelmi, társadalmi és gazdasági fejlődési szakasznak megfeleltek a direktív irányítás módszerei, s velük párhuzamosan került sor sajnálatos torzításokra. M

arx Lasalle állításait cáfolva annak idején félreérthetetlenül kijelentette: „Egyenlő jog Itt valóban van, de ez még a »polgárl jog«, amely mint minden jogegyenlötlenséget tételez fel. Minden jog annyit jelent, hogy egyenlő mértéket alkalmazok különböző emberekre, akik a valóságban nem egyformák, nem egyenlők, azért az egyenlő jog az egyenlőség megsértése és igazságtalanság." És Lenin Marxnak ezeket a gondolatalt „Állam és forradalom" című munkájában következetesen végiggondolta. Igen: a szocializmus a termelőeszközöket közös tulajdonná teszi, de csak: „Ennyiben — és csak ennyiben — szűnik meg a polgári jog" — szögezi le végül a tanulságot. És ismét Marxot idézi: ha nem akarunk utópizmusba esni, akkor nem szabad a dolgot úgy képzelnünk, mintha az emberek, megdöntve a kapitalizmust, egy csapásra megtanulnának a társadalom érdekében dolgozni, minden jogszabály nélkül, azonfelül az ilyen változás gazdasági előfeltételeit nem teremti meg egy csapásra a kapitalizmus megszüntetése." S mindebből a lenini summa: „Más szabályok pedig, mint a „polgári" jogszabályok nincsenek. És ennyiben szűkség van még az államra ls, amelynek a termelési eszközök köztulajdonának megőrzése mellett meg kell védenie a munka egyenlőségét és a termékek elosztásának egyenlőségét." L

enin maga ezt az állapotot nem tartotta valami ideálisnak. Arról beszél, hogy szinte shylockl könyörtelenséggel kell kiszámítanunk, vajon nem dolgozunk-e félórával többet, mint a másik, nem kapunk-e kevesebb bért, mint a másik. Mégis ezt az állapotot jelölte meg az egyetlen járható útnak, mely elvezet bennünket a kommunista társadalom felsőbb fokához, mert csak így lehet megteremteni a kommunista társadalom megvalósításának gazdasági előfeltételeit. Manapság, mikor új gazdasági irányításról, denivelllzálásról, a gazdasági élet szabályozóinak kidolgozásáról és érvényesítéséről beszélünk, lényegében ennek a shylockl könyörtelenségnek és olyan Jogegyenlőségnek az érvényesítéséről van szó, mely Marx szerint' is az egyenlőség megsértése és Igazságtalansága, de csak akkor, ha primitív egyenlősdlség szempontjai, vagy a kommunista társadalom magasabb fokának szempontjai szerint mérlegeljük; bár a kettő nem ugyanaz, mindkettő időszerűtlen. Az előbbi már rég meghaladott állapotokra jellemző magatartás, az utóbbi pedig Időelőtti. A mondottak alapján tehát leszögezhetjük, hogy az egyes társadalmi rétegek viszonya, általában a társadalmi viszonyok és emberközi kapcsolatok ennek a shylockl könyörtelenségnek, az egyenlőtlenségek elmélyülésének Jegyében alakulnak majd, és mégis ez a helyes, ez a szükségszerű, mert csak így lehet érvényesíteni az érdem szerinti jutalmazás elvét, csak így lehet az adott körülmények között felszabadítani az emberek kezdeményező kedvét, csak így lehet őket a nagyobb teljesítményekre ösztönözni, a szükséges műveltség és szakképzettség megszerzésére. E

z mind így Igaz, de az igazságnak csak a fele, mert tagadhatatlan, hogy az extenzív Iparosítás időszakában is végbement nálunk bizonyos tudományos és műszaki haladás, az általános műveltség és szakképzettség megszerzése nagy tömegek számára vált hozzáférhetővé, s az új gazdasági irányítás elveinek következetes érvényesítése, Iskolapolitikánk, s az egykori determináltságok és különféle torzulások leküzdése épp ellenkező Irányban hat majd, az egyenlőtlenségek kiküszöbölésének irányában. Lényegében ez nyilvánul meg abban a törekvésünkben, hogy a mezőgazdasági dolgozókat az Ipari dolgozókkal egy szintre emeljük, és abban ls, hogy a tudományos és műszaki forradalom küszöbére érve határozottan felismertük, az értelmiségi munka megbecsülésének és megfelelő jutalmazásénak szükségességét. Tehát az ellentmondásosan ható objektív fejlődési Irányzatok dialektikája a feltétele az új emberközi kapcsolatok kialakításának, s ennek leghatásosabb eszköze a szocialista állam, a szocialista demokrácia, mint államforma, mely épp az ellentétesen ható objektív Irányzatok dialektikájától függően a regresszív csoportérdekek és egyéni érdekek elnyomójaként szerepel majd és teljes mértékben biztosítja a tudományos-műszaki forradalommal összefüggően a kommunizmus Irányában ható érdekek érvényesülését. Ha a szocialista demokrácia elmélyítéséről beszélünk, ilyen és csak ilyen értelemben beszélhetünk róla. E folyamatok és fejlődési irányzatok leghivatottabb elemzője a párt. Eszmei és gyakorlati tevékenységének fő tartalma épp e folyamatok tudatos irányítása. Hogy feladatának eleget tehessen a demokratikus centralizmus elvének fenntartása mellett szükségszerűen el kell mélyülnie a párton belüli demokráciának is, az irányító csúcsszervekben éppúgy, mint minden alapszervezetben. És ez a párton belüli demokrácia nem lehet más, mint az észhez címzett érvek demokráciája, mert csak ez teszi lehetővé a helyes állásfoglalást. S

itt, ezen a ponton lép előtérbe a kommunisták erkölcsi profilja. A kommunistáknak tisztában kell lenniük az'za 1, bogy az adott állapotokat csak helyes felismerések alapján lehet megváltoztatni, s ez arra kötelezi őket, hogy fel kell Jutniuk minden elérhető tudás csúcsára, s hogy tudásuk alapján és helyes felismeréseikkel összhangban cselekedjenek: tehát mindig, mindenütt, minden körülmények között az igazságot cselekedjék. Ez a kommunisták erkölcsi magatartásának egyetlen, mindent meghatározó alapelve, s ennek megtartását követeljék meg minden polgártársunktól és minden embertől. BABI TIBOR Az észhez címzett érvek Közeledik-e egymáshoz a Ke'et és a Nyugat gazdasági rendszere Ez a kérdés nálunk ts, nyugaton is jelmerül az egyszerű emberekben. Foglalkoznak vele a közgazdászok is. Nyugaton egész elméletté fejlesztik azt, hogy a szocializmus és a kapitalizmus miként közeledik egymáshoz. Az ez irányú vizsgálódás a társadalmi rendszerek konvergenciájának elmélete elnevezést kapta. Mindenesetre érdekes megfigyelni, hogy van-e valamiféle közeledés a szocialista és a tőkés társadalmi-gazdasági rendszer között, vagy nincs. Egy a sok közül A konvergenció elméletének egyik képviselője Tinbergen holland közgazdász. Részletesen felsorolja azokat a változásokat, amelyek az utóbbi időben a gazdasági reformokkal kapcsolatban a szocialista országokban észlelhetők, s összehasonlítja ezeket a jelenkori kapitalizmusban végbemenő gazdasági változásokkal. Tinbergen rámutat arra, hogy a szocializmusban ls kialakul a menedzserek, a vállalatokat szervező és irányító emberek rétege, továbbá, hogy nem egyenlősdi van Itt, hanem bérdifferenciálódás, több figyelmet szentelnek a piacnak és az árnak, a gazdaságirányítás szigorúan centralizált modelljének alkalmazásáról áttérnek a túlsúlyban decenlralizált modell érvényesítésére. Másrészt Tinbergen arra hívja fel a figyelmet, hogy az iparilag fejlett tőkésországokban a társadalmi szektor erősödése vehető észre a gazdaságban, a vállalatok nyereségének nagyarányú megadóztatásával a nemzeti jövedelem jelentős részét társadalmi szükségletek javára használják fel, egyes monopóliumok jogkörét korlátozzák, nő az országos tervek s általában a tnakroökonómiai méretű tervezés jelentősége stb. A társadalombiztosításban és az oktatásügyben ls egyre több az állami beavatkozás és a szűk magántulajdonosi érdekek korlátozása tapasztalható. Tinbergen azt a következtetést vonja le, hogy ezek a változások sok esetben konvergens fejlődésről tanúskodnak, a két társadalmi rendszer bizonyos módon közeledik egymáshoz, valamiféle vegyes rendszer keletkezik, amely társadalmi optimumot ér el. Azok a folyamatok, amelyekről Tinbergen ír, tényleg végbemennek, létezésüket aligha tagadhatja valaki. Persze más kérdés az, hogy Tinbergen milyen következtetéseket von le belőlük. Ezért tisztázni kell, melyek a szocialista és a kapitalista gazdasági rendszer közös vagy hasonló, illetve eltérő vonásai. A „közeledés" alapvető, kategorikus jelentőségű (kihatással a tulajdonra), vagy a változások a társadajmi rendszer egésze szempontjából csak másodrendű és lényegtelen Jelenségeket és folyamatokat érintenek-e. Termelőerők Ha a két társadalmi-gazdasági rendszert, a kapitalizmust és a szocializmust az anyagi-termelési bázis színvonala, az ipari potenciál szempontjából hasonlítjuk össze, akkor sok azonos vonást tapasztalunk. Másképpen ez nem is lehet, hiszen — amint Lenin hangsúlyozta — a kapitalizmus előkészíti az anyagi feltételeket a szocializmus számára. Tekintettel azonban a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet ama bizonyos történelmi sajátosságára, hogy a szocializmus nem a gazdaságilag legfejlettebb országokban győzött, a szocialista országoknak a termelőerők fejlődésében utói kell érniük az iparilag legfejlettebb tőkésországokat. Ahol a kapitalizmus nem teljesítette történelmi küldetését, ott a szocializmus kénytelen betetőzni az iparosodást: az Iparosítás és a szocializmus sorsa egybefonódik. Ebben az értelemben talán beszélhetünk a szocializmus és a kapitalizmus bizonyos közeledéséről. Ez azonban a termelőerőket, s nem a termelési viszonyokat érinti. Nyilvánvaló, hogy a teoretikusok nem az efajta konvergencióra gondolnak. Gazdaságpolitika és irányítási rendszer A szocializmus fiatal és fejlődő társadalom, amely keresi és meg is találja a gazdasági fejlődés irányításának és tervezésének megfelelő formáit, módszereit. Amikor a fiatal szovjet államban áttértek a hadikommunizmusról, a naturális elosztásról az új gazdasági politikára, a piac és az anyagi érdekeltség kihasználására, akkor is elhangzottak olyan vélemények, hogy ez a kapitalizmushoz való visszatérést jelenti. Amikor most a gazdaságirányítás szigorúan centralizált modelljével felhagynak, s a gazdaságirányítás új rendszerére térnek át, Ismét hallani a rendszerek közeledéséről. Ennek elsősorban az az oka, hogy az adminisztratív irányítási rendszer időszakában az elmélet és a propaganda nagyon egyoldalúan hangsúlyozta a szocializmus sajátosságait. A szocializmus alapvető tulajdonságainak magyarázatánál abból az állításból indul ki, hogy ebben a rendszerben minden fordítva van, mint a kapitalizmusban. Másrészt viszont elhanyagolta megállapítani, hogy a fejlett ipari társadalmak gazdasági mechanizmusának sok azonos, hasonló, vagy rokon vonása van. A jelenkorban a bővített újratermelés sok tekintetben, elsősorban műszaki és mérlegmódszertani szempontból hasonló mindkét társadalmi-gazdasági formációban. Olyan öszszefüggésekről van szó, mint a termelőeszközök és a fogyasztási cikkek gyártásának viszonya, a műszaki fejlesztés, a nemzeti jövedelem növekedésének forrásai, a leírások, a dolgozók szakképzettségi összetétele, a tömegfogyasztás, a pénzügyi rendszer szerepe az újratermelési folyamatban stb. Sok közös vonása van az üzemirányításnak, sőt az ágazatközi irányításnak is. Azt a tényt, hogy a szocialista társadalom keresi az irányítás legalkalmasabb és leghatékonyabb módszereit, nem nevezhetjük a rendszerek közeledésének. Ellenkezőleg, a szocialista társadalomnak kl kell használnia a gazdaság hatékony irányításának azokat a módszereit és formáit, amelyek a kapitalizmusban fejlődtek ki. Annál is Inkább, mivel széles körű alkalmazásukat és továbbfejlesztésüket magántulajdonosi érdekek nem korlátozzák. Termelési viszonyok A kapitalizmus történelmi küldetése fejleszteni a termelőerőket és társadalmasítani a munkát. Így a kapitalizmus előkészíti saját elmúlásának, a szocializmusba való átmenetnek a feltételeit. A jelenkori kapitalizmus azonban próbál alkalmazkodni a fejlett termelőerőkhöz, és ezzel elodázza a termelőerők és az elmaradott termelési viszonyok közötti konfliktus végleges megoldását. Nevezetesen az állami monopolkapitalizmus az, amely a fejlett termelőerőkhöz való alkalmazkodást jelenti. Arról van szó, hogy a mai kapitalizmusban a profit motívum megszűnik általános érvényű lenni. A társadalmi tevékenység több területén a profit mint a fejlődés hajtórügója felmondja a szolgálatot, s az állam szabályozó szerepe érvényesül, elsősorban az ün. terciális szférában: az egészségügyben, az oktatásügyben, a társadalombiztosításban stb. Sőt több ipari és más termelő ágban ls megszűnik a magántőkés vállalkozás. Több országban államosították például a villamosenergia-termelést, a széntermelést, továbbá a közlekedést Angliában. Hogy az állam megakadályozza az újratermelési folyamat olyan mély zavarait, mint például az 1929—1933-as válság volt, kénytelen egyre jobban beavatkozni a gazdaságba, és bizonyos értelemben irányítani és tervezni a nemzetgazdaságot társadalmi méretben. A fejlett termelőerők megkövetelik tehát a gazdaság társadalmi szabályozását. Ez azonban teljes következetességgel csak a szocialista társadalomban valósítható meg. A mai iparilag fejlett országokban az állami beavatkozások mégis azt jelentik, hogy megbomlik a klasszikus kapitalizmus működési mechanizmusa, az állami beavatkozások megszüntetik a klasszikus kapitalizmus sok lényeges vonását. Természetes, hogy ezek a beavatkozások a kapitalista rendszer fenntartására irányulnak, s a burzsoá osztály javára történnek. Ettől eltekintve azonban, ha közeledésről akarunk beszélni, akkor azt kell mondanunk, hogy — a társadalmi fejlődés törvényszerűségeinél fogva — a kapitalizmus közeledik a szocializmushoz, s nem fordítva. A változások értelme A kommunista pártok egyes iparilag fejlett országokban, például Olaszországban és Franciaországban tudatosítják ezt az objektív folyamatot. Ezért programjukban olyan demokratikus strukturális változásokat jelölnek meg, amelyek az állami beavatkozások révén egyre Jobban szolgálnák a dolgozók széles rétegelt, és egyre kevesebbet a monopolburzsoáziát. Az ilyen mély strukturális változások — párosulva a kommunista párt harcával a nép többségének megnyeréséért, a parlament felhasználásával a hatalom átvételére — kell Jelenteniük a kapitalizmus forradalmi átalakulását. Az így értelmezett strukturális változások a mai kapitalizmus gazdaságában a szocializmushoz való közeledést, s nem a fordítottját jelentik. Nem lehet egyetérteni tehát a dolgok olyan beállításával, mintha a két társadalmi rendszer közeledne egymáshoz, s valami olyasféle születne, ami nem lesz sem kapitalizmus, sem szocializmus. A valóság az, hogy olyan törvényszerű változások előtt állunk, amelyek megszilárdítják a szocializmust. PAVOL RAPQŠ, a közgazdaságtudományok kandidátusa Gépkocsimérleg... 1967 nem volt kedvező éve a gépkocsigyártásnak Franciaországban. A kapitalista világ legtöbb autót gyártó országaihoz hasonlóan, nem végleges adatok szerint, a francia gépkocsltermelés körülbelül 1 százalékkal marad alatta az előző évinek. A tfikésországok közül az elmúlt évben csak Olaszországban és Japánban nőtt a gépkocsitermelés. A francia termelés stagnálása nem egyformán érintette az autógyárakat. Az országos arány úgy alakult kl, hogy a Renault és a Peugeot kitűnő sikere — a Renaultnál példánl 5 százalékos termelésemelkedést értek el, 802 000 gépkocsit állítottak elő —, nagyjából kiegyenlítette a Citroen éz a Simca visszaesését. Az amerikai autótermelés a becslések szerint 1967-ben 13 százalékkal csökkent, az angol pedig 10 százalékkal az előző évvel szemben. Nyugat-Németországban a gépkocsigyártás körülbelül félmillió darabbal marad el az előző évitől [3 051 000). Ezzel szemben Olaszországban mintegy 16 százalékos növekedés várható és ez másfél millió gépkocsi gyártásának felel meg. Japánban pedig egyenesen ugrásszerű a fejlődés, 40 százalékos emelkedés a gépkocsitermelésben. 3 200 000 gépkocsi előállításával elhódítják a második helyet a világtermelésben a nyugatnémetektől.