Új Szó, 1968. február (21. évfolyam, 31-59. szám)

1968-02-04 / 34. szám, vasárnap

K

edden reggel éppen Bhadgaonba készültünk, mikor a szálló előcsarnokában elébünk állt Boris úr. — Ha jól akarnak vacsorázni, legkésőbb nyolcig jöjjenek vissza. Különben felkopik az álluk. Többet nem mondok. Ravaszul mosolygott és odébbállt. Természetesen idejében megjelentünk az étteremben, s nem bántuk meg. Nem az örökös kárhivat, juhhússal, vagy csibehússal meg rizzsel traktáltak bennünket. Vaddisznópecsenyét tálaltak. Aranysárgára sült, ropogós bőrű vadmalacpecsenyét ... A szomszéd asztolnál két férfi ült. Vagy negyven esztendősek, az egész idő alatt alig egykét szót váltottak egymással. Az egyik alacsonyabb termetű volt, a másik magas, karcsú, előreugró állal, haja kissé a szemébe lógott, az amerikai western-hősök típusa. — Nem akarnak velük megismerkedni? Ez lehetne ma estére a második meglepetés. Valóban meglepetés volt! — Hillary, — mutatkozott be a cowboy szerényen s kezet nyújtott. — Ez pedig Desmond Dóig. örvendek. Az ilyen pillanatokban megesik az emberrel, hogy csak a nevét tudja kinyögni, s jó darabig elszátlanodik. Hillary. Sir Edmund Hillary. Testben és lélekben nemes ember, akit utólag emeltek nemesi rangra. Azért, mert elsőnek hágott fel bolygónk legmagasabb csúcsára. Bátran vágott neki a célnak, amelyről a korábbi nemzedékek álmodni sem mertek. Elnéztük Hillary arcát, míg Boris rólunk beszélt neki. Figyelmesen hallgatta. Aztán megszólalt: — Prágát ismerem. És a Magas-Tátrát is - de csak fényképekről. Mindkét könyvet a prágai főiskolások hegymászó klubja küldte nekem. Örültem, hogy klubjuk tagjává és védnökévé választottak. Meg is hívtak, de hát egyelőre ... hisz tudják, hogy szokott lenni, ha az ember belevág valamibe. Igy hát Prága helyett Katmánduban is elbeszélgethetünk, ha kedvük tartja. Ma már nincs munkám. Hétezres csúcs — és edzés Almunkban sem jutott volna eszünkbe, hogy Hillaryval most, amikor a Makalu megmászására indított expedíció előkészületeinek kellős közepén áll, éppen itt találkozunk. Az egész csoport, a teherhordók hatvantagú karavánjával együtt a Hongu jégmezőn épült alaptábor és a részlegtáborok között küszködött, amelyekbe vagy öttonnányi készletet kellett szállítania. Hóviharokkal küszködött, a megkésett téllel - Hillary pedig itt ül Kátmanduban. Hogy is áll voltaképpen a dolog a kormánnyal történt incidens után, megmászhatják a Makalut, vagy sem? — Minden rendben van, — .válaszolta. Hillary. - Tudja, szeretem az újságírókat — Desmond is újságíró, és kedves barátom. Igaz, hogy az újságírók néha feleslegesen nagy zajt csapnak semmiért. Az Ama Dablamot csak a Makalura való edzés kedvéért másztuk meg. Az egész felfújt históriát ma délelőtt nem egészen egy óra leforgása alatt elintéztem. Az Ama Dobiamért utólagosan megfizettük a kétezer rúpiát, továbbá nyolcszáz rúpia bírságot, s ezzel a dolog el is intéződött. Kellemetlenebb, hogy egy csomó időt veszítettünk. Kérem, az Ama Dablam, hétezer méteres csúcs — és edzés! John Hunt, az 1953. évi sikeres everesti expedíció vezetője azt mondotta erről a himalájai Matterhornról, hogy északnyugati fala rémületet keltő látvány. Olyan meredek, hogy megmászhatatlannak látszik. A' hó sem marad meg rajta. — Igaza van. De ez az egyik leggyönyörűbb hegy a Mount Everest környékén, a Matterhorn meg sem közelítheti. A csúcsa fehér gránitból van, távolról meg sem lehet állapítani, hogy mi a kő, mi pedig a jég. Nyolc esztendeje csábított, az első perctől kezdve, hogy megpillantottam. És mégsem siZi KMUND+

H ANZELKA * "v z Iŕ " í i / v.,. SPs^SSsP}k ŕ ' i m • • mm •r 9 AZ ELSŰ EMBER, AKI FELHÁGOTT PLANÉTÁNK LEGMAGASABB CSÚCSÁRA. (A szerzők felvétele.) A cowboy Hillary és a havasi ember került feljutnom a csúcsára. Négyen küzdötték le: két hazámfia, egy angol és egy amerikai. De az újságok erről hallgattak, inkább a kormánnyal való botrányról írtak. — Vagy a havasi emberről. — Ez viszont más ügy, nem venném egy kalap alá az előbbivel. Tegyük fel, hogy csakugyan létezik egy olyan lény, s mind ez ideig nem sikerült felfedeznünk. Elvégre, mit tudtak az Everestről az idő tájt, amikor nemzedékünk a világra jött?! A Holdra igyekszünk eljutni, és azt állítjuk, hogy a Földön voltaképpen már semmi felfedeznivaló nem akad. És most képzeljék el, hogy a világ televíziós képernyőin megjelenne egy olyan teremtmény, amely esetleg fontos összekötő láncszemet képez Darwin elméletében! Hát nem lenne óriási szenzáció? Jómagamat is elfogott a felfedezői vágy. Mennél hosszabb ideig éltem a serpák között, annál inkább. A Mount Everest környékén lakók mind szilárdan meg vannak győződve a jeti — a havasi ember létezéséről. A kolostorokban fejbőrét, csontjait és bőrét mutogatják. A serpák nem egy ízben hívták fel figyelmemet a lábnyomaira. Mikor ötvenkettőben a Csho-Ojut másztuk meg, George Lowe-val vagy ötezerhétszáz méter magasságban egy fürt fekete hajat találtunk. A serpák azt bizonygatták, hogy a havasi ember hajfürtje, halálra rémültek s arra kértek bennünket, hogy dobjuk el a hajfürtöt. Ezután számos történetet hallottam a havasi emberrel való találkozásról, de a serpák közül egy sem tudta bebizonyítani, hogy a tulajdon szemével látta. Csupán Sen Tanzing állította, hogy látta a havasi embert. De aztán elárulta, hogy három napig tartó ünnepség után találkozott vele. Iszogattak - s az ember olyankor mindenfélét lát... Egyébként Desmond többet mondhatna a- jetiről. A háború alatt a nepáli osztagokban szolgált, azóta több helybeli nyelven beszél. — Hát ez kissé túlzás, — vetette közbe Dóig. — Annyi azonban igaz, hogy a serpák megbíztak bennem. Abbál, omit beszéltek, zoológusunkkal, Mariin Perkins-szel azt a következtetést vontuk le, hogy nem csupán egy, hanem három fajta havasi ember van. A legnagyobb a „csuteh": mintegy két és fél méter magas, barna - fekete színű, csak növényi táplálékkal él. Nem veszélyes, az embert nem támadja meg, csak ha ingerlik. A kisebbik fajta a „miteh". Körülbelül másfél méter magas, hosszú koponyájú. És emberevő. A legkisebb fajta a „thelma", csak vagy hatvan centiméter magas. Az alacsonyabban fekvő helyeken él és számos vonásával az emberre emlékeztet. Köveket és fát szokott rakásra hordani senki sem tudja, miért. Az értesüléseket természetesen fenntartással fogadtuk, kivált azóta, hogy az expedíció orvosa teljes biztonsággal megállapította, hogy a pangbocshai kolostorban elhelyezett kéz - emberkéz. Időközben Ang Temba serpától megtudtuk, hogy az egyik telepen a havasi ember bőrét őrzik. A láma, akinek tulajdonában volt a bőr, hallani sem akart arról, hogy megmutassa. Végül azonban engedett, nem utolsósorban a markába nyomott rúpiáknak, s átengedte nekünk a bőrt. Szép darab volt, de mindjárt valamennyien tisztában voltunk vele, hogy medvebőr. A kék tibeti medve bőre. A kendővel megajándékozott helikopter — Am azért nem hagyott bennünket békében a dolog, vette fel újból Hillary a beszélgetés fonalát. - Desmond mindegyre arról igyekezett meggyőzni, hogy ki kell használnunk a bizalmas barátságot, amely évek során alakult ki köztünk és a thangbocshei serpák között. Azt mondotta: rá kell őket vennünk, hogy a Khumdzsunguban őrzött fejbőrt adják el, vagy legalább kölcsönözzék nekünk. Az volt a szándékunk, hogy elvisszük Európába és az Egyesült Államokba, s megmutatjuk a tudósoknak. Tavaly októberben végre sikerült. Megígértem a lámának, hogy pontosan hat héten belül visszaszármaztatjuk. Magunkkal vittük Khumdzso Csumbi bírót, s Perkins-szel meg Doiggal együtt útnak indultunk Katmanduba. A kétszáznegyven kilométert, amelynek megtételére rendesen tizenhét napra volt szükségünk, kilenc és fél nap alatt tettük meg. A fejbőrrel egyenesen Chicagóba repültünk, majd ezt követően Párizsba és Londonba. A nevezetes skalpot számos kiváló zoológus és antropológus tekintette meg. Véleményük teljesen megegyezett: serow, azaz Capricornis sumatrensis. Egy kecskéhez hasonló antilopfajta, amely körülbelül szamár nagyságú. Himalájától egészen a Maláji-félszigetig és Szumatráig terjedő térségben él. Errefelé aranyantilopnak nevezik és meglehetőserr ritka. Aki a fejbőrt kikészítette, nyilván ügyes és dús fantáziájú ember volt. Az» antilop fejbőrét valamiféle emberfej alakú kaptafára húzta - nem volt ostoba. A véleményezések leginkább Khumdzso Csumbit, a derék bírót sújtották le. Am így sem adott hitelt az európai és amerikai tudósok állításának. Nem sok hiányzott, hogy megszegjük adott szavunkat Igaz, Katmanduba idejében visszajutottunk, de aztán néhány napig hóvihar dúlt, s szó sem lehetett arról, hogy útnak induljunk. Amint aztán az időjárás megjavult, helikoptert béreltünk, és kilenc és fél nap helyett kilencven perc alatt Khumdzsunguban voltunk. A környék lakossága nagy tisztelettel fogadott bennünket. Azaz voltaképpen nem is bennünket, hanem a havasi ember fejbőrét, amely ilyen dicsőséges úton tért vissza fehér emberek között tett útjáról. Az ajándékok szertartásos kicserélése során a serpák a helikoptert is megajándékozták egy kendővel. Istennek tekintették, mivel az égből szállt alá hozzájuk. A fejbőr elképzeléseikben nyilván még nagyobb értéket nyert. BABOS LÁSZLÓ fordítása A történet dióhéjban a következő: múlt év augusztus 10én röviddel éjfél előtt az érsekújvári kórház közelében megtámadták dr. Máté f f y Lászlót, az Elektrosvit üzemi orvosát. Az orvosi szakvélemény szerint a sértettet kemény tárggyal fejbe ütötték, minek következtében nevezett agyzúzódást szenvedett. A támadásnak a sértettre nézve komoly következményei lettek, mert Mátéffy doktor az egyik fülére megsüketült és elveszítette szaglóérzékét. Emiatt még ma ts munkaképtelen. Egy ember az igazát keresi ÉRSEKÚJVÁR - VADNYUGAT? © LEÜTÖTTÉK AZ ELEKTROSVIT ÜZEMI ORVOSÁT • A SÉRTETT AZ ÜGYINTÉZÉSSEL ELÉGEDETLEN A bírósági folyosók se hol a világon nem nyújtanak szívderítő látványt. Az érsekújvári járásbíróság se kivétel. Ügyfelek — vádlottak és sértettek, tanúk és bírák — jönnek-mennek. Lopások, sikkasztások, közlekedési balesetek ügyében sújt le időről időre a törvény szigora, amellyel a társadalomnak önmaga és az egyének érdekeit kell védenie. Vajon hogyan védi meg a törvény az állampolgárt, ha azt polgártársa alattomosan, lesből megtámadja és életveszélyesen megsebesíti? Miként szolgáltat például az érsekújvári járásbíróság elégtételt? — Elégedett az ügyintézéssel? — kérdezte az újságíró Mátéffy László doktort, a sértettet. — Egyáltalában nem vagyok elégedett — felelt a sértett. — Higgye el, nem a bosszú beszél belőlem. A támadás óta olyan hosszú idő telt el, hogy ma már hideg fővel tudom az ügyet értékelni. Sebesülésem és az első tárgyalás között ugyanis pontosan öt hónap telt el. És éppen e hosszú csűrés-csavarás miatt vagyok elégedetlen. — Reméljük, hogy az ügyészség és a bíróság az ügyet annál alaposabban előkészítette. .. — Én is remélem. Majd meglátjuk. — Az ön érdekeit védendő melyik ügyész indította meg a tettes ellen az eljárást? — Megmondom úgy ahogy volt: labdáztak az ügyemmel. Először az egyik ügyész megindította a tettes ellen az eljárást, aztán az ügyet átadta egy másik ügyésznek. És most egy harmadik vádolja a tettest. Ezt enyhén szólva furcsának találom. Megkezdődött a tárgyalás. A tettest két társa kíséri — tanúi minőségben. Mátéffy doktort is tanúként hallgatják ki. — Egyedül volt? — kérdezte a büntetőtanács elnöke Mátéffy doktort. — Vendégem volt — felelt. — Kvetoslav Ostrčillel, az olomouci egyetem rektori hivatalának a dolgozójával voltunk a kávéházban. Aztán haza indultunk. Öt is leütötték... Az ügyész és a büntetőtanács elnöke tanácstalan. Az arcukon látszik, hogy ez a körülmény meglepi őket. Az újságíró pedig — csak úgy önmagának — felteszi a kérdést: vajon miért nincs itt Kvétoslav Ostrčil? Ebben a pillanatban még nem tudja, hogy Olomoucból Mátéffy doktor címére levél érkezett, amelyben az orvos barátja bocsánatot kért: ne haragudj, barátom, de nincs merszem tanúskodás céljából Érsekújvárra utazni. Az életem nekem is kedves. A két tanú vallomásából kiderül, hogy Kvetoslav Ostrčilt ők ütötték le. Kiderül, hogy a vádlott elsőnek Mátéffy doktort ütötte le. Erre a doktor vendége barátja védelmére sietett, aki akkor már vérében fetrengett és elvesztette eszméletét. A két tanú (I) ekkor Ostrčilt verte agyba-főbe, amiről a közbiztonsági szervek mindjárt másnap reggel jegyzökönyvet vettek fel. A jegyzőkönyv száma: CVS-VV-192/1967. OOVB. Mátéffy doktor az egyik csodálkozásból a másikba esik. Ogy fest az ügy — legalább ls az eddig elhangzottak alapján — mintha Ostrčil a támadáskor jelen se lett volna, mintha nem is verték volna őt agyba-főbe. Ezért a sértett — már a tárgyalás folyamán is —

: rendkívül ideges volt, amiért őt a büntetőtanács elnöke meg is intette! — Erről én nem tehetek — mondta Mátéffy doktor. — Nem tehetek róla, hogy nem bírok egy helyben állni, mert a fülem megsérülésével az egyensúlyérzékem is elvesztettem. Különben is, kérem az orvosi bizonyítványok felolvasását ... — Orvosi bizonyítványok .. .1 — szólt erre halkan, nem hivatalosan a vádlott védője. —• Ezeket a sértett maga diktálja... Ezen viszont az újságíró csodálkozott. És még inkább azon, hogy az ügyész ezt a kijelentést vagy nem hallotta, vagy nem akarta hallani. Tény, hogy ez ellen nem tiltakozott. A tárgyalást elnapolták. A részvevők — a vádlottakon és a két tanún kívül — vegyes érzelmekkel távoztak a tárgyalóteremből. És akaratlanul is megkérdi az ember: 1. Miért tanúként hallgatták ki a verekedés másik két részvevőjét, mikor saját maguk is beismerték, hogy a Mátéffy. doktor védelmére siető K. Ostrčilt agyba-főbe verték? (Ezt a rendőrségi jegyzőkönyv is igazolja.) A két „tanú" ennek alapján nem minősíthető-e bűnrészesnek? 2. Az ügyész vajon miért nem oktatta ki Mátéffy doktort jogaira? Például arra, hogy a sértett — ha a körülmények ezt kívánják — mással is képviseltetheti magát. Márpedig ebben az esetben nagyon is érzékelhetők voltak ezek a körülmények. Az első pillantásra nyilvánvaló, hogy a sértett idegállapota annyira leromlott, hogy a bíróság előtt szabatos, összefüggő vallomást tenni képtelen. Az öt hónap alatt Mátéffy doktor az eljárást megindító ügyésszel még csak nemi ls találkozott. A sértettet több más, az ügygyei szorosan összefüggő jelenség is nyugtalanítja. Egyegy tényről — orvosi bizonyítványok, vallomások stb. létezéséről a vádirat említést se tesz* Mintha csak elvesztek volna.. < Az ügy még távolról sem záródott le. Az Elektrosvitben járva az ember lépten-nyomon észleli, hogy az emberek öt hónap alatt se feledkeztek meg arról, mi történt 1967. augusztus 10-én. A bírósági folyosón — talán az illető is az Elektrosvit dolgozója — valaki így nyilatkozott: — Jól néznénk ki, ha a szocializmusban az orvosnak és nem a prolinak lenne igaza ... Viszont a legtöbb ember az üzemben, aki tud a dologról, így nyilatkozik: „Gazság... Az ilyen huligánokkal egy-kettőre el kellene bánni!" Teljesen érthetetlen, hogy a támadás és az első tárgyalás között öt hónap telt el. Ráadásul a tárgyalás egész lefolyása még azt bizonyította, hogy megfelelően az öt hónap alatt se készítették elő az ügyet. Pedig amit M. H. és társai tettek, az minősített huliganizmus. Erre pedig vonatkozik a főügyész egyik rendelete, amely szerint az ilyen esetekből a lehető leggyorsabban le kell vonni a tanulságot! TÓTH MIHÁLY