Új Szó, 1968. február (21. évfolyam, 31-59. szám)

1968-02-22 / 52. szám, csütörtök

6 DÖNTŐ NAP A n a g y 1948. február 22-re, vasárnapra hívta össze — még a kormányválság kirobbanása előtt — a Forradalmi Szakszervezetek Központi Tanácsa Prágába az üzemi bizottságok országos kongresszusát. Nyolcezer delegátus indult el a fővárosba a köztársaság minden tájáról, hogy kétmillió csehszlovákiai dolgozó nevében megtárgyalja az ipari "üzemek államosításánál felmerült nehézségek okait, az üzemi bizottságok jogainak respektálását, illetve nem respektálását bizonyos, nem kommunista miniszterek által igazgatott reszortokban, hogy döntsenek az állami alkalmazottak fizetésjavításáról s ugyanakkor, de nem utolsósorban, állást foglaljanak a tizenkét reakciós miniszter lemondása és pártjaik intrikái következtében beállt súlyos belpolitikai válságban. A mai kongresszusi palota nagytermében gyűltek össze a küldöttek. Reggel 9 órakor Antonín Zápotocký, a Szakszervezetek Központi Tanácsának elnökével együtt megjelent Klement Gottwald miniszterelnök is a küldöttek között, akik mindkettőjüket lelkes éljenzéssel köszöntötték. Aztán felhangzott a Munka Dala, majd Antonín Zápotocký megnyitotta a kongresszust, és átadta a szót Klement Gottwaldnak. A miniszterelnök nem körtönfalazott. Mér beszéde elején rámutatott a belső és a külső reakció összehangolt akciójának igazi céljaira: népellenes kormányt akarnak létre hozni, amely felszámolná a csehszlovák munkásosztály minden eddigi forradalmi vívmányát. Csakhogy a reakció elfelejtette, hogy ma nem 1920-at írunk, és hogy Klement Gottwald nem Tusafl Sok szenvedést átélt népünk pedig nem fogja megengedni, hogy a történelem megismétlődjék, mondotta a miniszterelnök. A továbbiakban aztán kijelentette, hogy a CSKP hü marad a népi demokrácia elveihez és követeli, hogy a tábor válságot alkotmányos úton, demokratikus szellemben, a parlament ós az egész csehszlovák nép egyetértésével oldják meg. Követelte, hogy a köztársasági elnök fogadja el a tizenkét összeesküvő miniszter lemondását, beszéde végén pedig felszólította a küldötteket, hogy hazatértük után azonnal kezdjék meg az akciőbizottságok szervezését. Klement Gottwald után Antonín Zápotocký kért szót. Elítélte a cseh nemzeti szocialista miniszterek szakszervezetellenes politikáját, az állami alkalmazottak fizetésének megtorpedózását, a reakciós pártok antidemokratikus cselszövéseit. Majd hangsúlyozta, hogy a szakszervezetek továbbra is a haladás útján akarnak menetelni és harcolni akarnak a szocializmus győzelméért! És hogy határozottságának, elszántságának a kongresszus, urbi et orbi, kifejezést adjon, február 24-re, keddre általános sztrájkot rendelt el az egész köztársaság területén. Igen jellemző volt a küldöttek és az egész kongresszus hangulatára, hogy az általános sztrájk elrendelését javasló határozatot 7990 delegátus hagyta jóvá, egetverő üdvrivalgás kíséretében. És habár szombaton a cseh nemzeti szocialista és néppárti vezérek, valamint a jobboldali szociáldemokrata boncok a kongresszuson résztvevő párthíveiket ellenzéki és antikommunista fellépésre buzdították, nem ezer, sőt nem is száz, csupán tíz küldött szavazott az általános sztrájkot elrendelő határozat ellen. Am ezen a februári vasárnapon az üzemi bizottságok nagy táborán kívül az ősrégi Prága városában még egy kongresszus zajlott le, a Csehszlovák—Szovjet Baráti Szövetség második országos kongresszusa. A Moldva parti Nemzeti Színház épületében ezer delegátus hallgatta meg Klement Gottwald beszámolóját, aki a jelenlevő dr. Drtina, dr. Stránský és páter Hála exminiszterekről lerántotta az álarcot. Beszédében a miniszterelnök rámutatott az összeesküvők álnokságára, akik nemcsak a belpolitikában, hanem a köztársaság külpolitikájában is reakciós célokat követnek. Űk és pártjaik, a csehszlovák—szovjet barátságot a nyugati imperialistákkal való szövetséggel szeretnék és akarják felcserélni ... A két kongresszus elítélő határozataival azonban nem ért véget ez a vasárnap. Ezen a napon ugyancsak rájárt a rúd az összeesküvőkre. A nap folyamán a rádió épületében az üzemi őrök egy idegen férfit tartóztattak fel. A kihallgatásnál bevallotta: Miloslav Teichmann törzskapitány megbízásából hatolt be a rádió épületébe, hogy tájéko zódjék, hogyan ós miként lehetne tönkretenni alkalomadtán a rádióadót. Ezek után az állambiztonsági szervek letartóztatták Miloslav Teichmann törzskapitányt és cinkosát, Jaroslav Némeček törzskapitányt, úgyszintén a csehszlovák hadsereg tisztjét és a cseh nemzeti szocialisták kerületi katonai bizottságának tagját. A nyomozás során titkos fegyverraktárakat fedeztek fel, valamint súlyosan terhelő okmányokat, amelyekből kitűnt, hogy a cseh nemzeti szocialista tisztek csoportja a prágai rádió épületének megszállását, szükség esetén pedig az adó szétrobbantását tervezték. Az állambiztonsági szervek további jelentéseiből az is kitűnt, hogy a reakciós pártok katonai puccsra készültek. De elkéstek! Gottwald miniszterelnök még vasárnap este utasította Nősek belügyminisztert, hogy azonnal helyezze készenlétbe az állam és a közbiztonság fegyveres alakulatait, fegyverezze fel a munkásőrséget, majd parancsot adott, hogy helyezzék riadókészültségbe a hadsereget is. Igen, a nehéz kő röpül, de már sejthetjük, hogy hol áll meg, és kit hogyan vág meg! BARSI IMRE Megérdemelt kitüntetés MAJER PÁL nem született Losoncon, de már az első köztársaság idején tizenegy évet töltött itt szolgáló nővérénél, aki elhunyt édesanyja helyett nevelte. A magyar megszállás idején a ružinei bányában és Lónyabányán dolgozott. A szlovák állam éveiben tényleges katonai szolgálatra hívták be. A kaszárnya levegőjét azonban nem szívta sokáig. Megbetegedett, majd egészségügyi szabadságot kapott. Odahaza érte a hír, hogy kitört a Szlovák Nemzeti Felkelés. Nem tétovázo'tt ... Harcba indult... Amikor a második világháború zaja elült, újból Losoncra költözött. Az Apátfalusi Textilgyárban vállalt munkát. Itt ismerkedett meg a párt célkitűzéseivel, és később az üzemi őrség parancsnokhelyettese lett. Amikor 1946-ban Losoncon politikai iskolát létesítettek, a 24 éves Majert is odaküldték tanulni, felkészülni a burzsoázia elleni harcra. — Az apátfalusi gyár pártszervezetének ekkoriban 70 tagja lehetett — mondja. — A járás legerősebb szervezete volt. Innen jártunk agitálni és nem rajtunk múlott, hogy az 1946os választásokon Szlovákiában nem értünk el teljes győzelmet. A harcot azonban nem adták fel. Továbbra is járták a falvakat. Szavuk egyre több helyen talált meghallgatásra. Így telt el az 1947-es év. A burzsoázia egyre jobban érezte, hogy a nép a kommunistákkal tart, ezért puccsot készített elő. A párt és a munkásság azonban résen volt. — Február 23-án a kommunista párt járási titkárát letartóztatták — emlékszik vissza. — Senki sem tudta, hogy hová vitték. Másnap megmozdult a járás munkássága. Jöttek az apátfalusiak, a fülekiek, a lónyabányaiak és a málineciek. A csendőrállomás elé vonultak, követelték, hogy engedjék szabadon járási titkárukat. A felháborodott tömeg kikényszerítette szabadon bocsátását. Nemsokkal később az apátfalusi gyárban megalakult a munkásőrség. Ennek Majer elvtárs is tagja volt. A gyárat védték, a közrendre ügyeltek. Hovatartozásukat vörös karszalag jelezte. Fegyverük használatára sor nem került... Azóta — húsz éve — a munkásőrség tagja. Jelenleg a Járási törzskar parancsnoka, immár tizenegy éve. Tizenegy, illetve húsz év nagy idő. Ezalatt a munkásőrség tagjaként több akcióban vett részt. Ha a szükség úgy hozta, néha napokig sem látta a családját. Járásuk munkásőrsége a közép-szlovákiai kerületben a legjobb egységek közé tartozik. Ebben érdeme van a 46 éves Majer Pálnak is, akinek egyenruháját az SZNF és a munkásőrség tízéves jubileumára adományozott emlékérem, valamint a Haza Védelmében Szerzett Érdemekért érdemrend díszíti. — Számomra a legnagyobb öröm látni, hogy a munkásőrség fiatal tagjai hűek maradtak két évtizedes hagyományainkhoz. A munkásőrség az ország népével együtt a februári győzelem 20. évfordulójára készüL S amikor Szlovákia fővárosában véget ér a dolgozók manifesztációja, Majer Pál mellére is feltűzik a megérdemelt kitüntetést: a Vörös Csillag Érdemrendet. NÉMETH JÁNOS A harci zászlóval. Középen Majer elvtárs MonóJzlôy Dezfö: — Én Bogit is megértem - alkalmazkodtam Rézkobak haragjához - ô szeretne kitűnni a törzsőrmester úr előtt, s mással nem tud. A puskája mindig piszkos, puskafogásban ügyetlen ... Hát így próbálkozik . . . Rézkobak fölemelkedett az asztal mögül, s egyenesen az arcomba hajolt. — És rólam mi a véleménye? — Törzsőrmester úrról csak jó véleményem lehet. — Kuss, Nem azt kérdeztem, hanem azt, hogyha lehetne, akkor vadállatnak tartana, ugye? — Nem, a törzsőrmester úr parancsra cselekszik, a törzsőrmester úr olyan, amilyen a parancs. — Komolyan azt gondolja? — Nincs okom rá, hogy a törzsőrmester úrnak hazudjak. — Rendben van, magából jó katona lesz, s jegyezze meg, hogy a katonaságnál nem lehet gatyázni, lágy pásztor alatt gyapjút szarik a farkas. Elmehet. A következő puskagyakorlaton Bagi és Gajdos külön gyakorlatoztak, az ezzel járó feküdjük és ügetések társaságában. Rézkobak úgy üvöltött rájuk, mint egy vadállat. A tatár kémmel ilyenformán könnyűszerrel elbántam, de Gajdoshoz nem tudtam közelkerülni. Érdekes, hogy éppen Gajdos tiltakozott a közeledés ellen, pedig ő volt kettőnk közül a gyöngébb és szerencsétlenebb, ő jobban rászorult volna. Sokat töprengtem Gajdos magatartásán. Talán én riasztottam el magamtól, nem kellett volna mindjárt az istennel és a tatárjárással kezdeni. Gajdost meg kell nyernem magamnak, fogadkoztam. A kaszárnyai élet egyhangúsága mind jobban elfárasztott. Katonák és feljebbvalók, kell közöttük lennie még valakinek, aki se nem mellém rendelt, se nem fölém rendelt, hanem hozzám tartozik. Egy századdal sem lehet barátkozni, egy szakasszal sem, azok nem emberek, azok század és szakasz, és Rézkobakkal sem lehet, Rézkobak törzsőrmester. Ki van még? A szaki? Az nem számít, az csak ministráns a litániában, utánamotyogja, amit a törzsőrmester előimádkozik. Néha megjelenik egy-egy tiszt, végigmustrálnak és undorral távoznak. Riadó, puskafogás, fegyvergyakorlat, jobbra át, balra át. .. Néha a Tubarózsa a hangszórón keresztül, ennyi az élet... És néha váratlan parádé .. . Megérkezik az ezredes úr és a katonákhoz kíván szólni, de úgy látszik eltévesztette a házszámot, mert amit mond, az nem is nekünk szól: Katonák! Ma amikor az ország lakosságának színe-java katonai szolgálatban és a polgári munka frontján egyaránt elismerésre méltóan teljesíti kötelességét és viseli a nehézségeket és korlátozásokat, amelyeket a nemzeti erőfeszítés reá rótt, annál feltűnőbb és visszataszítóbb, hogy különböző társadalmi rétegek egyes csoportjai léha életmódjukkal súlyosan vétenek az idők komolyságához mért magatartás követelményei ellen. Kávéházakban, szállodák halijaiban, mulatókban, egyéb nyilvános helyiségekben és helyeken fel-felbukkannak a háborús élet parazitái, szórják a joggal, vogy jogtalanul szerzett jövedelmüket és hangoskodásukkal és viselkedésükkel nemcsak kihívják minden jóérzésű ember bírálatát, de súlyosan károsítják a mindenekfelett szükséges, áldozatos és komoly közszellemet. Tekintetemmel Gajdost kerestem, de ő fáradtan maga elé meredt és ügyet sem vetett rám. Az ezredes nyilván eltévesztette a házszámot. Nekünk beszél a dőzsölőkről. Mi mit csináljunk velük? Rohamozzuk meg a kávéházakat és az éjszakai mulatókat? Hiszen amióta bevonultunk, még egyszer se kaptunk kimenőt. Gajdos most mire gondol? Az ezredes közben tovább beszélt, s nekem úgy tűnt, hogy egyre jobban belekeveredik a mondókájába. Végül ezt úgy látszik maga is észrevette, mert kijelentette: — De ez elsősorban nem ránk tartozik, mi katonák vagyunk, fegyverrel a kézben harcolunk ... Ezután hosszasan vázolta a fronttéri helyzetet, az előnyomulásokat és a rugalmas visszavonulásokat, végül is kitért néhány új fegyverre. — Katonák, itt van például a sztalinorgona. Ezt egyesek valamiféle titokzatos fegyvernek tartják, pedig az ősét már a XIV. században ismerték, Leonardo da Vinci később halálorgonának nevezte el. Végezetül a ködgránátok használatára tért rá. A ködgránátok az ellenségnek a látástól való megfosztását szolgálják. A gránátoknak az ellenséges állások előtt és között kell ködfalat emelnie. A köd megteremtésére elegendő egyetlen sortűz és ezután mór elég lassú utánlövéssel táplálni ... Az ezredes utón még a tábori lelkész is szónokolt. Szerencsére ő rövidebbre fogta. — Fiaim, nagy egyházi ünnepségek után átszállították Szent Domonkos földi maradványait arra a helyre, amelyben biztonságban tudják a légitámadások következménye elől. A bíboros érsek isten és szent Domonkos áldását kérte Olaszország és az olasz fegyverek számára, fiaim, katonák, mi is csatlakozzunk oz ő imájához. Miután összetette a kezét, Rézkobak elüvöltötte magát. — Vigyázz, imához! A parádé ezzel befejeződött. Szent Domonkos földi maradványaival nem tudtam mit kezdeni, de az ezredes szónoklatát felhasználtam magamban. Könyvemben a tatárok már mindent feldúltak, s a borzalmak láttán az egyik szemtanú papi személy így sóhajtozott: „Minek hallatára felborzadtak hajam szálai, testem remegni és alélni kezdett, 8 nyelvem nyomorultul hebegni, átlátván, hogy közel van egy iszonyú halál pillanata, amelytől többé menekülni nem lehet. Gyilkosaim lelki szemeimmel látom, s testem a halál jéghideg verítékét izzadja. Látom, hogy az emberek a halált szüntelen várva nem bírják kezeiket fegyverért kinyújtani, karjaikat felemelni, lábaikat a védelem helyére mozdítani... S midőn ily önkívületi állapotban megjelenik nekem a Jézus Krisztus irgalmassága és mint az előkelők egyike, hogy jobban megerősítsük magunkat, a sziget népét összehívtam ..." Mikor idáig értem az olvasásban, a szigetlakók között gyorsan szétosztottam az ezredestől hallott fegyvereket. Különösen a ködgránátok tettek jó szolgálatot A tatárseregek elől azonnal láthatatlanná váltunk és könnyen kivágtuk magunkat a kelepcéből. De volt egy még váratlanabb következménye az ezredes szónoklatának. Gajdos vacsoraosztás után odajött hozzám. — Ki volt az a Leonardo? — kérdezte. — Festő, válaszoltam készségesen. — Te sokat tudsz — mondta — de ar Istenről mégis sületlen véleményed van. — Hagyjuk most az istent — kezdtem békítően - beszéljünk arról, omi téged érdekel. — Ami engem érdekel? — csodálkozva nézett rám. Magam se tudom, hogy hoztam szóba, de egyszer csak Tündérrózsáról meséltem Gajdosnak. — Az embernek mindig kell tartozni valakihez. — Igen — hagyta rám Gajdos. Persze, Bendéről is beszélhettem volna, meg Zsuzsáról, és Irma asszonyról is, de mindegyikükhöz tapadt valami szégyen. Tündérrózsa viszont teljesen megszépült az emlékezetemben. Valóban olyanná változott, mint egy mese. Ahogy beszéltem róla, állandóan az volt az érzésem, mintha sohase találkoztam volna vele. (Folytatjuk)