Új Szó, 1968. február (21. évfolyam, 31-59. szám)

1968-02-16 / 46. szám, péntek

A rimaszombati születésű Szombathy Viktor a polgári Csehszlovákia legnépszerűbb magyar prózaírói közé tartozott. Írói hírnevét a húszas evekben alapozta meg az ifjúság számára irt regényekkel (Mikulics szárazon és vizén, 1927; Cziioit Pista kalandor lesz, 1928). A legnagyobb közönségsikert az Én kedves népem című elbeszelésgyűjteményével érte el; ennek az 1931-ben megjelent könyvnek o hőse a csehszlovák hadseregben katonáskodó palóc legény, akinek az élményeit és kalandjait az író de'űs humorral mutatta be. A harmincas és negyvenes években írt regényei közül a. Zöld hegyek balladája a legismertebb. Szombathy Viktor a szlovákiai magyarság kulturális életében is tevékeny szerepet töltött be. Igazgatója volt a komáromi Jókai Múzeuminak, főtitkára a SZEMKÉ-nek és 1934-től 1937-ig főszerkesztője a Magyc iras című irodalmi folyóiratnak. 1940-től Szombathy Budapesten él és irodalmilag ma is tevékeny. Legfrissebb művét - az 1967-ben megjelent Félhold vándora cimű történeti tárgyú ifjúsági regényét - nagy példányszámban adta ki a Móra Ferenc Kiadó. Kár, hogy ezt a szép könyvet a hazai könyvkiadó szervünk nem kötötte le közös kiadásra. T. L. Ü

lt a kis kertilakban, a Temetőpatak partján. A fürge kis patakocska mentén, alá a pokorágyi hegyekről és a messzi Szinyecről szökdösött még a kora tavaszi szél, fagyos csókkal illette a járókelőket s hajnalonta zúzmarát is lehelt a Rima-parti fákra. De nemcsak a világ volt fagyos; dermedt a város lelke is, a tavaszt aggódva váró lélek s riadt a szív. Kinn, a piac sarkán egy század Deutschmeister-gyalogos leste az ólmos felhőket gyanakvó tekintettel. Nagy út állt még előttük: Losoncról indultak, a tavaly felpörkölt városból s három nap alatt Kassára kell érniök teljes felszereléssel. Hosszú szuronyaik, amint gúlába támasztott puskáikról az ég felé meredeztek, alig-alig csillantak meg a naptalan ég alatt. Azt nevetgélték unalmukban, hogyan jár-kel a köcsögkalapos járásfőnök, a Bezirkshauptmann, o cserépárusok utcáján a hetivásársoron, s pottyantgatja földre a mázas cserépedényeket, hahogyha nem foglaltatik-e mázukban egészségre ártalmas ólom? — E princípiumok tekintetében igen vigyáznak ránk Bécsben - súgta Káposztás Pál szíjgyártómester Gombkötő Jánosnak, a gombkötőnek s kötélverőnek - de, hogy a szegény honvéd ma is bujdosik és hogy a keleméri tiszteletes a kassai börtönben árvul egy vers miatt s hogy a széthordott bort az osztrák még ma sem fizette meg a városnak, arról bezzeg nem tétetik említés... .. . Aki pedig a kerti házban ült, az nem hallotta ugyan ezt a beszédet, de mivel lelke minden külvilági rezdületet pontosan megérzett, mégis tudta a város minden szívdobbanását. Itt, ebben a kicsi városban is a széles ország bús jelenén tűnődött. Emberi sorsa hasonlatossá vált az országéhoz: egyképpen kapott üszköt mind a kettő s ment tönkre a tűzben. Képletesen is, valóságosan is. Ilyenkor, amikor kerti házában szöszmötölt, kizárta magóból a kinti világot, a hetyke járásfőnököt, a tétován poroszkáló stájer dragonyosokat, pincében-padlóson Kossuth után szaglászó zsandárokat, kizárta a rossz időt és csalódottságában összetört szobrainak emlékét. Minden éltető tervét: a Mátyás-szobor egykori plánum-rajzolatát, forradalom előtt odahagyott gazdag budai házát, hogy reményeit vesztve e gömöri szülőházban húzza meg magát. Kizárta már Kossuthot és Széchenyit is, a hajdani éltetőt, és aki észre nem vette őt soha, a fonnyasztót. Fáy András maradt meg barátul egyegy hőn váltott levélben. Vörösmarty biztató szeretete a messzi távolból, meg József testvére odafönn, Kassán. És ez a masina itt, amit tervezett, az örökmozgó gépely. A kitalált hajógép, amelyet majd a tenger sodró hulláma fog mozgatni. Ezredszer hajol a szerkezet fölé, újra s újra rajzolja, tervezgeti, szerkesztgeti, mint a megszállott. A Mátyás-szobor gipszéből, amit széttört, a vésőkből, amelyeket a Lánchídról a Dunába vetett, összezúzott bronzöntő üstökből ez maradt meg csupán, ez a hajóhajtó plánum. Ennek a kis gépnek a mintája pörög, susog, zúg mellette a szobrászműhely agyagos pádimentumán. A gépezetet már kipróbálta az alsó malomnál a Rimán és, amikor testvérénél fent járt az őszön, a Hernádon is megjártatta az örökmozgó kerekeket a kassai égerfák árnyékában. Néha rátette a szomszédos Temetőpatakra is és nézte a kerekek forgását, s ha majd ismét rászánja magát egy budai útra, óvatosan leszáll vele a Duna vizéhez valahol a Sárosfürdő alatt. Aztán egyszer tengerre száll vele, igazi hajóval. - Igen, tenger kellene ehhez a géphez, erős hullámveréssel, mint egyszer Róma mellett, Ostiában - tűnődött — igazi tenger. cs akkor majd megint beszél a világ Ferenczy Istvánról I A világ. A világ. Hol az a lúdtoll? „Templomi szent csendbe és kegyes álmélkodásba töltöttem a kerti lakba nevednek, Józsefnek napját, kedves testvérem, gondolkozva a múltakról, elmélkedve a jelenről s a még lehető jövőről. Azon masináról megint oly elevenen álmodtam s felébredvén, felköltötte bennem a vágyat, hogy még egyszer megpróbálkozzam folytatására. £s éppen Jó-. zsef napjára láttatott a sikerülés napjának jönni: és most reggeltől estig ismét egy javításon dolgozok, mely alkalmasint ezen ápril hónapját igénybe veszi, forrón szeretett testvérem, József . .." Nem halad az írás ma, amely pedig máskor oly könnyedén folyik a tollból. Visszafröccsenti a gubacsténtát a kalamárisba s önti le aranyos porzóval, amit már papírra tett. Megint az örökmozgó masinát pörgeti meg: — A törött Eurydiké-szobrot majd temessék velem — súgja szinte önmagának. Mert ezt is meghagyja a végrendeletében, ezt az Eurydikét. Az első sikert, amelyet még Thorwaldsen keze alatt faragott Rómában. Felállt, megpiszkálta a kályha parazsát; a híves szél átfújt a kerti házon. A kisváros megremegett a szélben. Kinn, az úton dobbant a lépés, a Deutschmeister-gyalogosok vaskos bakancsa vágta a port. Énekelniök is kellett hozzá, pattogó bécsi indulót; a dobok pörögtek: — Was anprobiert, das kauť ich mir: Fünf lederne Strümpf, fünt lederne Strümpf... A város hallgatott. A járásfőnök — áruló magyar Bezírker - az utolsó zsaluzsányi fazekat pöccintette a piac kövére. Csörrent a zöld begre, csöndben gyászolta az árus. Oly mély ez a csend s oly reménytelen . .. Felemelkedett a kályha mellől, a parázs meglobbant. Vastagabbik köpenyét kerítette vállára, lossan csukta be a kertajtót s várta meg, amíg a bakancsok pora elszáll. A század most vágott neki az Akasztóhegynek, ő pedig leballagott a piacsoron a Rimasor felé. Sűrűn köszöntötték - városi elsők közé számítják mégis - dehát elsőnek lenni Rimaszombatban, amikor valaki széles e hazában akart volna elsőül kitűnni! Művésznek, szoborfaragónak elsői Művészek elsejének születni! Ahogy Kazinczy lelkendezte róla annak idején. Fázva húzta összébb magán a szélfogó köpenyt, ki sem látszott belőle. És csak sietett a Gittlerné háza mellett a szűk sikátorban. Egy pillanatra megtorpant, mert megint új forgattyú ötlött eszébe a hajóhajtó masinán s ezt azonnal rá is szerkeszti, mihelyst visszatér o kerti házba. A sikátor szellős oldalán most négy férfi tűnt föl, úri ruházatú. Egyikük generális lehetett, csákójón, köpenye aranyán, kardja markolatján a rang messziről világlott. Villanatnyira felmérte őket: a városi főbíró, a kassai főfiskus s a harmadik, a harmadik Bardolol Bardolo generális, a régi római jó barát, a pápai testőrség valamikor vidám hadnagya, a művészet hév szerelmese, Enrico Bardolol Megtorpant. Most, most oda kellene rohanni, üdvözölni a generálist francia nyelven, kezet szorítani vele, váltani néhány szót: mint került ide, szeretettel kérdezvén. De ez csak egy pillanat. Olyan rövid pillanat, mint amilyen kurta perc alatt döntötte el Budán, negyvenhétben, hogy összetöreti szobrait. S a pillanatnyi meghökkenés után már rejtette is magát köpenye szövetébe, de mivel a szembenjövők úri öltözéket viseltek és ő is úri köpenyét vette föl, illőn köszöntötte őket, művelt emberek módján. Aztán sietett tovább. Néhány lépés után mégis visszatekintett s azok is vissza, őrá. Mintha mosolyogtak volna, tűnődve, ismerősen. És o generális odaszólt a városi főbíróhoz: — Nem Ferenczy István volt ez? Rómából ismerem őtet. De hogyan került volna ide az a művész? Nem, nem hiszem, totón csak hozzá hasonló. Mór megbocsásson, főbíró uram, de nem hiheLem! A főbíró nem felelt. Ferenczy helyett sem adott választ. Néma a világ, néma a telelet. Nincs helye szónak. Hát csak ballagott tovább a köpenyeges ember, a művész, lassította is lépteit, mintha váratlan nyugalom szállt volna szivére. Hosszú, kanyargós utcára jutott, a tímárok negyedének Rimáig lefutó keskeny udvarai vannak. Orrát megcsapta a cserzett bőrök kesernyés szaga. A cserzővargák hordókat gurítgattak éppen, néhányan a marhabőrt vakaaák nyerges lócán ülve. De a művész most nem a vargákhoz sietett. Masina dolgában kereste Bodon Péter uramat, az ezermester órást. Valaki, fiatal fiú, afféle mesterlegeny, az órásmester szobájában pepecselt. Vésőt élesített. De nem órával bajlódott, hanem követ faragott. Fehér tiszolci mészkövet, csaknem márványt. Bodon Péter felállott. Homlokára tolta drótkeretű pápaszemét, a félhomályban pillogott a belépő vendégre: — Művész uram! — fogadta a belépőt - ez az a fiú! Ez, kit ajánlanék, fogadná fel legényének. Nem bánná meg, ügyes kezű, itt tanul Jakovecz Antalnál, de keze munkája többet ér máris, mint sirkőfaragást. A legény felemelkedett, úgy állott előtte, vésővel kezében, mint a bécsi baka a kapitány előtt És csak hallgatott. A vendég kettényitotta köpenyét: lélegzett egyet. Vajon kinek a vendége Szombatban Bardolo őexcellenciája s valóban felismerte-e őt? Fognak meg egyszer találkozni az életben valahol? Nem, most igazán nem lett volna mersze itt szólítani meg a generálist, a régi római hadnagy barátot, ő, Rima iszapjába süllyedt művész! Elkallódott római reménység. Kazinczy csalódott barátja, ő szólítsa meg a kassai főgenerálist? Odafordult a fiúhoz, aki még mindig haptákban állott előtte. Derék legényke lehet, keze állása is jó munkásembert jelez már. Ez hát, akit Bodon órásmester kőfaragólegénynek ajánlott be hozzá; tanítaná ki nemcsak a mesterségre, hanem a művészet ügyes fogásaira is, látásra, érzésre, tolmácsolásra, büsztöt, virágot, kezet faragni, követ hasítani, agyaggal, gipsszel Canovaként bánni. Átadni stafétabotját. — Hogy hívnak fiam, ha tanítványom léssz? A legény elfogódottan szólalt meg: — Izsó Miklós a nevem, Ferenczy uram. A szerk. megjegyzése. A Hagyományaink ébresztése című sorozatunkat ezzel az írással befejezzük.