Új Szó, 1968. január (21. évfolyam, 1-30. szám)

1968-01-09 / 8. szám, kedd

A k</frontáció folytatódik A nyugati modern művészet prágai seregszemléje A PRÁGAI TÁRLATTERMEK az elmúlt év folyamán, tavasz­szal, ősszel és forró kánikulá­ban egyaránt, permanenciában voltak. A két vagy három év előtt elkezdett konfrontáció to­vább folyik év V. Vasarely, S. Dali, M. Ernst, A. Mason, A. Ho­dín és G. Rouault alkotásaínak tavalyi bemutatása társadalmi és művelődéspolitikai jelentősé­gén túl régi adósságtörlesztést ls Jelentett. Picasso a Mánesben A konfrontáclós folyamat nagy jelentőségét és egyben népszerűségét mi sem bizonyít­ja jobban, mint az a nagy látoga­tottság, amely­nek a Moldva­parti, Mánesről elnevezett tár- • • i latteremben V megrendezett V} Picasso-kiál- \\>. lítás örvend. A ' ' Mánes már több mint egy hónap­ja nemzedékek találkozóhe­lye, nem hiva­talos vitafóru­ma. Picasso 25 olajfestménye és 75 grafikai alkotása — mind a százat az utolsó négy esztendő (1963—1967) terméséből válasz­tották ki — még ma is, amikor a 87. évében járó mestert már világszerte klasszikusnak tart­ják, bámulatba ejti a tárlatláto­gatókat. Újszerűségével régi ismerőseit is meglepi. Picasso legújabb alkotá­sai, melyeknek valódi érté­két csupán teljes életművének felmérésével állapithatjuk meg, egy bölcs, a kilencvenhez kö­zeledő nyughatatlan örökifjú végtelen életszeretetét, a min­denkit, még önmagát is kicsú­foló tréfakedvét fejezik ki. Míg mások irigykezve és sértődve, reménytelen sóvárgással nézik az ember testi szépségének mai fiatal, életerős példányait, s ezeknek kirobbanó természetes és egészséges erotikáját, Picas­so az antik életöröm teli érzé­sével festi a vászonra, vési a fémbe, vagy rajzolja papírra a férfi és a nő minden időkben aktuális históriáját. A Mánesben látható száz Pi­casso-kép azonban arról is be­szél, hogy alkotójuk minden megdöbbentő és váratlan új meg­nyilvánulása, minden szerte­lensége és látszólagos követ­kezetlensége ellenére is követ­kezetesen hű marad önmaga megteremtette szigorú rendjé­hez és sohasem távolodik el az embertől, az ember világától. Mindig is humanista volt és harcos humanizmusa a kor leg­jobbjainak humanizmusához igazodott. Ezért vallhatta tisz­ta szívvel, hogy „Ügy jöttem a kommunizmushoz, mint ahogy a forráshoz megy az emberi" Mint mindig a múltban, a Je­lenlegi kiállításon is úgy tű­nik, mintha Picasso már Homé­rosz előtt is élt volna, mintha Platón és Ovidiusz barátja lett volna, Pheidias és Praxltelész tanítványa, ismerőse El Greco­nak, Velasqueznek, Cranech­nak és Tiziannak. A mediterrán ember pogány vidámsága és pajkossága nyil­vánul meg a Flótás és a diny­nyeevő.(25. sz.), a Fiatal ze­nészek (21. sz.), valamint az Al­vók (18. sz.), és a Dinnyeevők (17. sz.) című festményein, melyeken a derűs rózsaszín, a világoskék és az élénk zöld színek uralkodnak, míg a Női akt (12. sz.) és a Fekvő női akt (15. sz.) nem más, mint Goya Mayajának jóindulatúan csúfondáros parafrázisa. Külön fejezetet jelentenek grafikái. Ezeken a férfi és a nő, az öregség és a fiatalság kont­rasztjain túl dionüszoszi him­nuszt zeng a festő és szobrász­művészetről, amikor a műter­mében dolgozó festőt és szob­rászt modelljeivel együtt, mun­ka vagy pihenés közben mu­tatja be. Miró, Vasarely és a társaik Három évvel ezelőtt a VI. ljubljanai grafikai biennálé négy fődíját Joan Mirő, Victor Vasarely, Emil Schuhmacher és Sztojan Cselics nyerték el, ta­valy padig a VII. biennálé ren­dezősége a négy fődíjjal kitün­tetett grafikus műveit retro­szpektív Jellegű kiállítás ke­retében mutatta be Ismételten a nagyközönségnek. JOAN MIRÖ, a 75 éves barcelonai születésű festő és grafikus itt látható müveiben ls felfedezhetjük azt a pogány életörömet, amely nagy honfi­társára Picassóra is annyira jellemző és amely minden bi­zonnyal szorosan összefügg a régi Hispánia antik múltjával. Az elégikus hangulatú „Elsüly­lyedt Nap", és a „Nap és a Adolf Hoffmeistéŕ: Pablo Picasso, 1957 szél", színekben elragadó réz­karcai, akárcsak a „Hóbortos Pierrot" és „A Hold fala" va­lamint a „Tücsök" és az „Alta»­míra" című színes litográfiái inkább a faunok, nimfák és kentaurok mitológiai tájainak költőjét juttatják eszünkbe, aki az évezredek kőfüggönyén át Pán sípszavát figyeli mélabús nosztalgiával, mint a® absztrakt szürrealizmus egykori élharco­sát és egyben primitívjét, aki­nek egyénisége A. Breton sza­vai szerint, „A gyermeki stá­diumban megrekedt". És való­ban nehéz lenne Mirónál „bol­dogabb művészt" találni. VICTOR VASARELY, bár benne is felfedezhetjük a já­tékosságnak egy bizonyos faját, racionalizmusával és intellek­tuáltságávarl antipólusa lehetne Mirónak. Ez a magyarból lett francia képzőművész egy bizo­nyos fegyelmezett rendnek a híve, amelyben az alkotó, akár­csak a régi gótikus mesterek, névtelen marad, és művében nem az utánozhatatlanra tö­rekszik. Sőt, ahogyan azt a ki­állítás két kép-, azaz szerigraf­ciklusának anyagából kitűnik (Lapidaire ciklus és a Ciklus CTA—102) a művészt az arlko­tás sokszorosításának a tökéle­tesítésére helyezi a hangsúlyt. Vasarely, aki ezúttal is az op­art legkiválóbb képviselőjének bizonyul, már réges régen, év­tizedekkel a mai divatos op-art irányzat előtt az anyag, a for­mák, a színek és a fények szin­tézisével kísérletezett. Elődjel a szuprematista Maievics, a konstruktivista Tatlin és a des­saui Bauhaus művészei, Gro­piusz, Moholy—Nagy, de első­sorban Mondrian volt. * EMIL SCHUHMACHER, nyugatnémet grafikus, harmadik résztvevője a kitüntetett bien­nalisták prágai kiállításának. Fekete-fehér, valamint színes akvatintái a gesztus festészet­tel is kifejezhető drámai fe­szültséget demonstrálják és bennük érdekes módon fellel­hetők a germán mítusz tragi­kus sorselhivatottságának ér­zései is, amelyek a múltban már számos esetben végzete­sen befolyásolták a német tör­ténelem fejlődését... SZTOJAN CSELICS­csel szemben sem szeretnék igazságtalan lenni, de mégis úgy vélem, hogy 1965-ben a zsűrit a hazai környezet bizo­nyos fokig befolyásolta, noha tehetségét elvitatni nem lehet. A fiatal jugoszláv grafikus, akin az École de Paris, de fő­leg Max Ernst hatása vehető észre, nagy figyelmet szentel az élet aktuális problémáinak, s ezen Igyekezetét leginkább a kombinált technikával kivite­lezett (színes karc és akvatin­ta), A Nap bukása című grafi­kájában találhatjuk meg. BARSI IMRE Fegyverkísérletek és sugárbetegségek A legutóbbi kínai atombomba-kísérletek ismét felkeltették a világ érdeklődését a nukleáris energia káros hatásai iránt, különösen azért, mert a japán kutatóintézetek a radioaktivitás lényeges növekedését regisztrálták. Valóban ártalmas lehet-e a fokozott radioaktív sugárzás az emberek egészségére? Ke­ressünk választ erre a kérdésre a szakirodalomban. A Hirosimát és Nagaszakit ért atomtámadások után az atombomba áldozatainak gyöt­relmes haláláról szóló hírek csakhamar közismertek lettek. A sugársérültek szenvedéseiről szóló jelentések mindenkit megdöbbentettek, aki csak hal­lotta azokat. Addig csupán né­hány szakember foglalkozott *a sugárveszély problémáival, minthogy úgy látszott, az ioni­záló sugarak okozta veszély az emberek viszonylag kis csoport­jára korlátozódik. Azok a személyek ugyanis, akiknek a múlt század végén és a jelen század elején — a radiológia hőskorában — meg­felelő védelem nélkül röntgen­sugarakkal vagy radioaktív anyagokkal kellett foglalkoz­niuk, főleg radiológusok és röntgentechnikusok voltak. A sugárzás nyilvánvaló nyomait főleg e radiológusok kezén ős ujjain találták meg. Már 1902-ben leírtak egy röntgentechnikus kezén jelent­kezett, röntgensugár okozta rá­kos fekélyt. Ettől kezdve egyre növekvő számban lehetett érte­sülni hasonló megfigyelések­ről, és hamarosan megállapí­tották: a különféle típusú rossz­indulatú daganatok felléphet­nek a sugárzás késői követ­kezményeiként. Nem kivételes j'elenségl Egy óragyárban a munkás­nőknek az óra mutatóit és számlapját radioaktív foszfo­reszkáló festékkel kellett be­vonniuk. Sajnálatos módon megszokták, hogy ecsetüket aj­kukkal nedvesítsék meg, és így Jelentős mennyiségű radioak­tív anyag jutott szájüregükbe. A rádium csontjaikban halmo­zódott fel, és ennek tragikus következményeként az asszo­nyok nagy százaléka csont­szarkómában pusztult el, mely a belső sugárzás kései hatása­ként jelentkezett. A sugárzás rákot okozó ha­tása már eléggé ismert volt te­hát, de azt még mindig csak olyan kivételes jelenségnek tar­tották, amely csupán néhány szakember érdeklődésére tart számot. Az emberek hozzászok­tak ahhoz, hogy a sugárvédel­met ne az egész emberiséget érintő, hanem csupán a radio­lógusokra korlátozódó problé­mának tekintsék. Ez a magatartás gyökeresen megváltozott, amikor 1945 au­gusztusában először használták a halált hozó sugárzást kibo­csátó nukleáris fegyvereket. Ennek híre az emberiséget tel­jesen váratlanul érte, minthogy a magenergia felhasználásának előkészületei — katonai okok­ból — a legnagyobb titokban folytak. Sugár-szindróma 1945 óta a radiobiológia problémái — nagyobb mérték­ben, mint bármikor azelőtt — az általános érdeklődés közép­pontjába kerültek, és az ezzel kapcsolatos közlemények ára­data azóta sem szűnt meg. Már a második világháború előtt is öltek meg kísérleti állatokat nagydózisú egésztest-besugár­zással bizonyos kísérletekben, és számos közlemény számolt be foglalkozási sugársérülé­sekről. Most azonban a sugár­szindrómát, a „sugárbetegséget" mint különálló betegséget ha­tározták meg és kórélettanát tanulmányozni kezdték. Felfedezték az agyi sugár­-szindrómát, amely 2000—5000 rem dózis alkalmazása után lép fel és néhány őrán belül halált okoz. (1 rem bármely ionizált sugárzásnak az a mennyisége, amely ugyanakko­ra biológiai károsodást idéz elő az emberi szervezetben, mint egy röntgenegység erőssé­gű közönséges röntgensugár­zás.) Megfigyelték továbbá az ugyancsak halálos kimeneteld hasi sugár-szindrómát 800— 1000 rem dózis alkalmazása után, amikor ls a besugárzás hatására leválnak az emésztő traktus hámsejtjei. A későbbi kifejlődő rosszin­dulatú betegségek meglepetést okoztak, pedig azokra a hábo­rú előtti tapasztalatok alapján számítani lehetett. A régebbi háborúkban s még a második világháborúban is az emberek megszokták, hogy egyesek meghalnak, mások megmene­külnek. Ezzel szemben most először fordult elő a történe­lemben, hogy a háborúból lát­szólag épen kikerült fiatal em­berek hirtelen elpusztulnak fe­hérvérűségben. A pontos statisztika megmu­tatta, hogy Hirosima és Naga­szaki sugárzásnak kitett lakói között a fehérvérüség 5—10 szer gyakrabban fordul elő, mint e két japán város más la­kóinál. Egyes esetekben 2—3 év telt el a sugárzás és a fe­hérvérüség kifejlődése között, más esetekben a lappangás! idő 15—20 év volt. Más szavak­kal: olyan jelenséggel találjuk itt szemben magunkat, amely­nek még nem látjuk a végét. A tragédiát még súlyosbítja az a tény is, hogy az áldozatok relatív többsége gyermek és fiatal ember; ők ugyanis foko­zottan fogékonyak a sugárár­talmakra. Jelenleg a betegség számos gyógyszere ismeretes már, azonban ezek sem igen tudják megváltoztatni annak halálos kimenetelét. Rák — a sugárzás késői következménye Már 1950-ben észlelték Japán orvosok olyan rákos daganatok jelentékeny előfordulását, amelynek jelentkezési helye összefüggést mutatott korábban kapott besugárzással. Ezeket a rákos daganatokat főleg a tü­dőben, a gyomorban és a méh­ben figyelték meg. Ebben az Időben már senki sem kételke­dett abban, hogy a sugárzás fehérvérüséget okozhat. Ezért a rákos megbetegedések megsza­porodását is ugyanazon okra vezették vissza. Több év múlt el azonban, míg erre a kérdés­re teljes világosság derült, mi­velhogy nagy mennyiségű sta­tisztikai adatot kellett össze­gyűjteni és feldolgozni. T. Harada és M. Ishida egy közleménye, amely 1960-ban az egyik vezető amerikai rák-fo­lyóiratban jelent meg, véglege­sen tisztázta ezt a kérdést. E közlemény alapja Hirosima vá­rosának tumor-regisztere volt, amely szerint Hirosima sugár­zásnak kitett lakóin az 1957— 58. években mintegy 1750 rossz­indulatú és 810 jóindulatú da­ganatot állapítottak meg. A lakosság sugárzásnak kitett és kí nem tett részeinek össze­hasonlítása megmutatta, hogy a sugárzás folytán a gyomor- és emlőrák előfordulási száma ~ megkétszereződött, a tüdő- ós petefészekráké pedig megnégy­szereződött. Ezek kétségtelenül sugárzás okozta tumorok, más szavakkal a sugárzás késői kö­vetkezményei. Ezek a megfigye­lések egycsapásra felfedték az atomháború kegyetlenségét. A történelem folyamán először használtak olyan fegyvert, amely a háború folyamán lát­szólag épségben maradt polgá­ri személyeket a borzalmas rákhalállal pusztította el! Nukleáris fegyverkísérletek A nukleáris fegyverkísérle­tekből származó radioaktivitás­nak az egészségre káros hatá­sát nem szabad lebecsülnünk, még ha a bombaklsérletekből eredő veszély nem is hasonlít­ható össze azzal a pusztítással, amit a nukleáris háború okoz­na. A radioaktív csapadék meg­fertőzheti a légkört, a vizet, az emberi táplálékot és az egésí környezetet, amelyben az em­ber él. A radioaktív nuklldok között különleges helyet foglal el a rladostroncium, mely egyike a a csontban lerakódó izotópok nak. A stroncium—90 felhalmo­zódása a csontszövetben a csontszövet és a vele szomszé­dos csontvelő tartós besugárzá­sát eredményezi. A korábban le­irt tapasztalatok, melyek sze­rint az atombombát túlélők kö­zött gyakori a fehérvérüség, ar­ra a feltevésre vezetnek, hogy ezt a hatást valószínűleg a csontszövetben lerakódott stroncium—90 okozza. A ve­szély gyermekekre és fiatalem­berekre nézve nagyobb, mint­hogy bennük nagyobb stron­clura-koncentrációkat találtak, mint az idősebbekben. További komoly veszélyt je­lent a radiokarbon, a szén—14, amely a neutronok és a légkö­ri nitrogén között végbemenő magreakcióban keletkezik, majd széndioxiddá oxidálódik. Az emberi testbe jutott szón—14 behatol mindenfajta szövetbe, a nemi szervekbe is, ahol külön­féle mutációkat hoz létre a csi­rasejtekben. A nukleáris fegyverekkel együttjáró veszélyek világos isme­rete azonban nein vethet árnyékot a magenergia és a magsu­gárzások békés felhasználásától várható üdvös vonatkozások­ra. A modern orvostudomány elképzelhetetlen a radiológia és a nukleáris medicina nélkül. A magenergia felhasználása ter­mészetesen az energiagazdálkodás fejlődése szempontjából i> lényeges. Szerencsére jelentős előrehaladást értek el a sugár­védelem terén is a reaktortechnológiában, így várható, hogy a magenergia békés felhasználása nem fng veszélyt jelenten* a világ lakosságának egészségére. , Klsú atomerőművünk atomreaktorának biológiai védelmet szolgáló fölső része. E berendezés köpenye ogy 4,5 m átmérő­jű és 1,4 m magas acélhenger, amelyet grafittömbökkel és acélszegmensekkel töltenek kL

Next

/
Oldalképek
Tartalom