Új Szó, 1968. január (21. évfolyam, 1-30. szám)

1968-01-09 / 8. szám, kedd

A k</frontáció folytatódik A nyugati modern művészet prágai seregszemléje A PRÁGAI TÁRLATTERMEK az elmúlt év folyamán, tavaszszal, ősszel és forró kánikulában egyaránt, permanenciában voltak. A két vagy három év előtt elkezdett konfrontáció tovább folyik év V. Vasarely, S. Dali, M. Ernst, A. Mason, A. Hodín és G. Rouault alkotásaínak tavalyi bemutatása társadalmi és művelődéspolitikai jelentőségén túl régi adósságtörlesztést ls Jelentett. Picasso a Mánesben A konfrontáclós folyamat nagy jelentőségét és egyben népszerűségét mi sem bizonyítja jobban, mint az a nagy látogatottság, amelynek a Moldvaparti, Mánesről elnevezett tár- • • i latteremben V megrendezett V} Picasso-kiál- \\>. lítás örvend. A ' ' Mánes már több mint egy hónapja nemzedékek találkozóhelye, nem hivatalos vitafóruma. Picasso 25 olajfestménye és 75 grafikai alkotása — mind a százat az utolsó négy esztendő (1963—1967) terméséből választották ki — még ma is, amikor a 87. évében járó mestert már világszerte klasszikusnak tartják, bámulatba ejti a tárlatlátogatókat. Újszerűségével régi ismerőseit is meglepi. Picasso legújabb alkotásai, melyeknek valódi értékét csupán teljes életművének felmérésével állapithatjuk meg, egy bölcs, a kilencvenhez közeledő nyughatatlan örökifjú végtelen életszeretetét, a mindenkit, még önmagát is kicsúfoló tréfakedvét fejezik ki. Míg mások irigykezve és sértődve, reménytelen sóvárgással nézik az ember testi szépségének mai fiatal, életerős példányait, s ezeknek kirobbanó természetes és egészséges erotikáját, Picasso az antik életöröm teli érzésével festi a vászonra, vési a fémbe, vagy rajzolja papírra a férfi és a nő minden időkben aktuális históriáját. A Mánesben látható száz Picasso-kép azonban arról is beszél, hogy alkotójuk minden megdöbbentő és váratlan új megnyilvánulása, minden szertelensége és látszólagos következetlensége ellenére is következetesen hű marad önmaga megteremtette szigorú rendjéhez és sohasem távolodik el az embertől, az ember világától. Mindig is humanista volt és harcos humanizmusa a kor legjobbjainak humanizmusához igazodott. Ezért vallhatta tiszta szívvel, hogy „Ügy jöttem a kommunizmushoz, mint ahogy a forráshoz megy az emberi" Mint mindig a múltban, a Jelenlegi kiállításon is úgy tűnik, mintha Picasso már Homérosz előtt is élt volna, mintha Platón és Ovidiusz barátja lett volna, Pheidias és Praxltelész tanítványa, ismerőse El Greconak, Velasqueznek, Cranechnak és Tiziannak. A mediterrán ember pogány vidámsága és pajkossága nyilvánul meg a Flótás és a dinynyeevő.(25. sz.), a Fiatal zenészek (21. sz.), valamint az Alvók (18. sz.), és a Dinnyeevők (17. sz.) című festményein, melyeken a derűs rózsaszín, a világoskék és az élénk zöld színek uralkodnak, míg a Női akt (12. sz.) és a Fekvő női akt (15. sz.) nem más, mint Goya Mayajának jóindulatúan csúfondáros parafrázisa. Külön fejezetet jelentenek grafikái. Ezeken a férfi és a nő, az öregség és a fiatalság kontrasztjain túl dionüszoszi himnuszt zeng a festő és szobrászművészetről, amikor a műtermében dolgozó festőt és szobrászt modelljeivel együtt, munka vagy pihenés közben mutatja be. Miró, Vasarely és a társaik Három évvel ezelőtt a VI. ljubljanai grafikai biennálé négy fődíját Joan Mirő, Victor Vasarely, Emil Schuhmacher és Sztojan Cselics nyerték el, tavaly padig a VII. biennálé rendezősége a négy fődíjjal kitüntetett grafikus műveit retroszpektív Jellegű kiállítás keretében mutatta be Ismételten a nagyközönségnek. JOAN MIRÖ, a 75 éves barcelonai születésű festő és grafikus itt látható müveiben ls felfedezhetjük azt a pogány életörömet, amely nagy honfitársára Picassóra is annyira jellemző és amely minden bizonnyal szorosan összefügg a régi Hispánia antik múltjával. Az elégikus hangulatú „Elsülylyedt Nap", és a „Nap és a Adolf Hoffmeistéŕ: Pablo Picasso, 1957 szél", színekben elragadó rézkarcai, akárcsak a „Hóbortos Pierrot" és „A Hold fala" valamint a „Tücsök" és az „Alta»míra" című színes litográfiái inkább a faunok, nimfák és kentaurok mitológiai tájainak költőjét juttatják eszünkbe, aki az évezredek kőfüggönyén át Pán sípszavát figyeli mélabús nosztalgiával, mint a® absztrakt szürrealizmus egykori élharcosát és egyben primitívjét, akinek egyénisége A. Breton szavai szerint, „A gyermeki stádiumban megrekedt". És valóban nehéz lenne Mirónál „boldogabb művészt" találni. VICTOR VASARELY, bár benne is felfedezhetjük a játékosságnak egy bizonyos faját, racionalizmusával és intellektuáltságávarl antipólusa lehetne Mirónak. Ez a magyarból lett francia képzőművész egy bizonyos fegyelmezett rendnek a híve, amelyben az alkotó, akárcsak a régi gótikus mesterek, névtelen marad, és művében nem az utánozhatatlanra törekszik. Sőt, ahogyan azt a kiállítás két kép-, azaz szerigrafciklusának anyagából kitűnik (Lapidaire ciklus és a Ciklus CTA—102) a művészt az arlkotás sokszorosításának a tökéletesítésére helyezi a hangsúlyt. Vasarely, aki ezúttal is az opart legkiválóbb képviselőjének bizonyul, már réges régen, évtizedekkel a mai divatos op-art irányzat előtt az anyag, a formák, a színek és a fények szintézisével kísérletezett. Elődjel a szuprematista Maievics, a konstruktivista Tatlin és a dessaui Bauhaus művészei, Gropiusz, Moholy—Nagy, de elsősorban Mondrian volt. * EMIL SCHUHMACHER, nyugatnémet grafikus, harmadik résztvevője a kitüntetett biennalisták prágai kiállításának. Fekete-fehér, valamint színes akvatintái a gesztus festészettel is kifejezhető drámai feszültséget demonstrálják és bennük érdekes módon fellelhetők a germán mítusz tragikus sorselhivatottságának érzései is, amelyek a múltban már számos esetben végzetesen befolyásolták a német történelem fejlődését... SZTOJAN CSELICScsel szemben sem szeretnék igazságtalan lenni, de mégis úgy vélem, hogy 1965-ben a zsűrit a hazai környezet bizonyos fokig befolyásolta, noha tehetségét elvitatni nem lehet. A fiatal jugoszláv grafikus, akin az École de Paris, de főleg Max Ernst hatása vehető észre, nagy figyelmet szentel az élet aktuális problémáinak, s ezen Igyekezetét leginkább a kombinált technikával kivitelezett (színes karc és akvatinta), A Nap bukása című grafikájában találhatjuk meg. BARSI IMRE Fegyverkísérletek és sugárbetegségek A legutóbbi kínai atombomba-kísérletek ismét felkeltették a világ érdeklődését a nukleáris energia káros hatásai iránt, különösen azért, mert a japán kutatóintézetek a radioaktivitás lényeges növekedését regisztrálták. Valóban ártalmas lehet-e a fokozott radioaktív sugárzás az emberek egészségére? Keressünk választ erre a kérdésre a szakirodalomban. A Hirosimát és Nagaszakit ért atomtámadások után az atombomba áldozatainak gyötrelmes haláláról szóló hírek csakhamar közismertek lettek. A sugársérültek szenvedéseiről szóló jelentések mindenkit megdöbbentettek, aki csak hallotta azokat. Addig csupán néhány szakember foglalkozott *a sugárveszély problémáival, minthogy úgy látszott, az ionizáló sugarak okozta veszély az emberek viszonylag kis csoportjára korlátozódik. Azok a személyek ugyanis, akiknek a múlt század végén és a jelen század elején — a radiológia hőskorában — megfelelő védelem nélkül röntgensugarakkal vagy radioaktív anyagokkal kellett foglalkozniuk, főleg radiológusok és röntgentechnikusok voltak. A sugárzás nyilvánvaló nyomait főleg e radiológusok kezén ős ujjain találták meg. Már 1902-ben leírtak egy röntgentechnikus kezén jelentkezett, röntgensugár okozta rákos fekélyt. Ettől kezdve egyre növekvő számban lehetett értesülni hasonló megfigyelésekről, és hamarosan megállapították: a különféle típusú rosszindulatú daganatok felléphetnek a sugárzás késői következményeiként. Nem kivételes j'elenségl Egy óragyárban a munkásnőknek az óra mutatóit és számlapját radioaktív foszforeszkáló festékkel kellett bevonniuk. Sajnálatos módon megszokták, hogy ecsetüket ajkukkal nedvesítsék meg, és így Jelentős mennyiségű radioaktív anyag jutott szájüregükbe. A rádium csontjaikban halmozódott fel, és ennek tragikus következményeként az asszonyok nagy százaléka csontszarkómában pusztult el, mely a belső sugárzás kései hatásaként jelentkezett. A sugárzás rákot okozó hatása már eléggé ismert volt tehát, de azt még mindig csak olyan kivételes jelenségnek tartották, amely csupán néhány szakember érdeklődésére tart számot. Az emberek hozzászoktak ahhoz, hogy a sugárvédelmet ne az egész emberiséget érintő, hanem csupán a radiológusokra korlátozódó problémának tekintsék. Ez a magatartás gyökeresen megváltozott, amikor 1945 augusztusában először használták a halált hozó sugárzást kibocsátó nukleáris fegyvereket. Ennek híre az emberiséget teljesen váratlanul érte, minthogy a magenergia felhasználásának előkészületei — katonai okokból — a legnagyobb titokban folytak. Sugár-szindróma 1945 óta a radiobiológia problémái — nagyobb mértékben, mint bármikor azelőtt — az általános érdeklődés középpontjába kerültek, és az ezzel kapcsolatos közlemények áradata azóta sem szűnt meg. Már a második világháború előtt is öltek meg kísérleti állatokat nagydózisú egésztest-besugárzással bizonyos kísérletekben, és számos közlemény számolt be foglalkozási sugársérülésekről. Most azonban a sugárszindrómát, a „sugárbetegséget" mint különálló betegséget határozták meg és kórélettanát tanulmányozni kezdték. Felfedezték az agyi sugár-szindrómát, amely 2000—5000 rem dózis alkalmazása után lép fel és néhány őrán belül halált okoz. (1 rem bármely ionizált sugárzásnak az a mennyisége, amely ugyanakkora biológiai károsodást idéz elő az emberi szervezetben, mint egy röntgenegység erősségű közönséges röntgensugárzás.) Megfigyelték továbbá az ugyancsak halálos kimeneteld hasi sugár-szindrómát 800— 1000 rem dózis alkalmazása után, amikor ls a besugárzás hatására leválnak az emésztő traktus hámsejtjei. A későbbi kifejlődő rosszindulatú betegségek meglepetést okoztak, pedig azokra a háború előtti tapasztalatok alapján számítani lehetett. A régebbi háborúkban s még a második világháborúban is az emberek megszokták, hogy egyesek meghalnak, mások megmenekülnek. Ezzel szemben most először fordult elő a történelemben, hogy a háborúból látszólag épen kikerült fiatal emberek hirtelen elpusztulnak fehérvérűségben. A pontos statisztika megmutatta, hogy Hirosima és Nagaszaki sugárzásnak kitett lakói között a fehérvérüség 5—10 szer gyakrabban fordul elő, mint e két japán város más lakóinál. Egyes esetekben 2—3 év telt el a sugárzás és a fehérvérüség kifejlődése között, más esetekben a lappangás! idő 15—20 év volt. Más szavakkal: olyan jelenséggel találjuk itt szemben magunkat, amelynek még nem látjuk a végét. A tragédiát még súlyosbítja az a tény is, hogy az áldozatok relatív többsége gyermek és fiatal ember; ők ugyanis fokozottan fogékonyak a sugárártalmakra. Jelenleg a betegség számos gyógyszere ismeretes már, azonban ezek sem igen tudják megváltoztatni annak halálos kimenetelét. Rák — a sugárzás késői következménye Már 1950-ben észlelték Japán orvosok olyan rákos daganatok jelentékeny előfordulását, amelynek jelentkezési helye összefüggést mutatott korábban kapott besugárzással. Ezeket a rákos daganatokat főleg a tüdőben, a gyomorban és a méhben figyelték meg. Ebben az Időben már senki sem kételkedett abban, hogy a sugárzás fehérvérüséget okozhat. Ezért a rákos megbetegedések megszaporodását is ugyanazon okra vezették vissza. Több év múlt el azonban, míg erre a kérdésre teljes világosság derült, mivelhogy nagy mennyiségű statisztikai adatot kellett összegyűjteni és feldolgozni. T. Harada és M. Ishida egy közleménye, amely 1960-ban az egyik vezető amerikai rák-folyóiratban jelent meg, véglegesen tisztázta ezt a kérdést. E közlemény alapja Hirosima városának tumor-regisztere volt, amely szerint Hirosima sugárzásnak kitett lakóin az 1957— 58. években mintegy 1750 rosszindulatú és 810 jóindulatú daganatot állapítottak meg. A lakosság sugárzásnak kitett és kí nem tett részeinek összehasonlítása megmutatta, hogy a sugárzás folytán a gyomor- és emlőrák előfordulási száma ~ megkétszereződött, a tüdő- ós petefészekráké pedig megnégyszereződött. Ezek kétségtelenül sugárzás okozta tumorok, más szavakkal a sugárzás késői következményei. Ezek a megfigyelések egycsapásra felfedték az atomháború kegyetlenségét. A történelem folyamán először használtak olyan fegyvert, amely a háború folyamán látszólag épségben maradt polgári személyeket a borzalmas rákhalállal pusztította el! Nukleáris fegyverkísérletek A nukleáris fegyverkísérletekből származó radioaktivitásnak az egészségre káros hatását nem szabad lebecsülnünk, még ha a bombaklsérletekből eredő veszély nem is hasonlítható össze azzal a pusztítással, amit a nukleáris háború okozna. A radioaktív csapadék megfertőzheti a légkört, a vizet, az emberi táplálékot és az egésí környezetet, amelyben az ember él. A radioaktív nuklldok között különleges helyet foglal el a rladostroncium, mely egyike a a csontban lerakódó izotópok nak. A stroncium—90 felhalmozódása a csontszövetben a csontszövet és a vele szomszédos csontvelő tartós besugárzását eredményezi. A korábban leirt tapasztalatok, melyek szerint az atombombát túlélők között gyakori a fehérvérüség, arra a feltevésre vezetnek, hogy ezt a hatást valószínűleg a csontszövetben lerakódott stroncium—90 okozza. A veszély gyermekekre és fiatalemberekre nézve nagyobb, minthogy bennük nagyobb stronclura-koncentrációkat találtak, mint az idősebbekben. További komoly veszélyt jelent a radiokarbon, a szén—14, amely a neutronok és a légköri nitrogén között végbemenő magreakcióban keletkezik, majd széndioxiddá oxidálódik. Az emberi testbe jutott szón—14 behatol mindenfajta szövetbe, a nemi szervekbe is, ahol különféle mutációkat hoz létre a csirasejtekben. A nukleáris fegyverekkel együttjáró veszélyek világos ismerete azonban nein vethet árnyékot a magenergia és a magsugárzások békés felhasználásától várható üdvös vonatkozásokra. A modern orvostudomány elképzelhetetlen a radiológia és a nukleáris medicina nélkül. A magenergia felhasználása természetesen az energiagazdálkodás fejlődése szempontjából i> lényeges. Szerencsére jelentős előrehaladást értek el a sugárvédelem terén is a reaktortechnológiában, így várható, hogy a magenergia békés felhasználása nem fng veszélyt jelenten* a világ lakosságának egészségére. , Klsú atomerőművünk atomreaktorának biológiai védelmet szolgáló fölső része. E berendezés köpenye ogy 4,5 m átmérőjű és 1,4 m magas acélhenger, amelyet grafittömbökkel és acélszegmensekkel töltenek kL