Új Szó, 1967. december (20. évfolyam, 331-359. szám)

1967-12-02 / 332. szám, szombat

A Slovnaft — Pozsonypüspöki felől. (Nagy József tussrajza.) E

GÉSZEN a móló végében állítottuk le a kocsit és kiszálltunk. A tengernél örökös szél összekócolta a hajunkat és a szakállamat, s a tengerpart illatával vont be minket. A tenger a homokos strand felé kergette és kényszerítette a hullámokat, hogy fehér sapkát öltsenek, és az összetaposott homokot nyaldossák, simítgassák. A Nap még magasan állt, de már nem olyan magasan, hogy a szelet átmelegítse és megfékezze. A strandot elhagyták a fürdőzők, lassan kiürült. Az üdülők köpenyt borítottak libabőrös testükre s ahogy távoztak, a tengerpart és a hullámveres elvesztette kereskedelmi vállalkozás jellegét és visszaváltozott természetté. Néztem a tengert s arra gondoltam, vajon mennyi idő telik el, amíg újból érezni fogom. Megízlelem. Meglátom. - Hihetetlen - mondja Jana, - a Nemzeti Színháznál a parton szintén örökös a szél. Becsukod a szemed és hallgatod a sirályok kacagását... - Csakhogy a tengernek illata, íze vanl - Bennem nátha bujkál. Nem vagy éhes? Gyakran vagyok éhes, így kérdése nem volt hiábavoló. A móló végében állt egy csábító kis vendéglő, apró teraszán asztalok, vidám abroszokkal letakarva, melyeket tépázott a szél. A pincér-k'épzőművész ötletes feliratokkal aggatta körül a vendéglőt, frutti di mare-t, scampi-t, sőt Calamari in sua tintá-t ajánlott, ami nem jelent kalamárist tintamártásban, hanem apró szépiákat. - Mit szólnál hozzá, ha a tengertől elbúcsúzva, valami olyat rendelnénk, aminek tengeríze van? Olasz bouillabaissu-t, scampi spejlánt, vagy hasonlót? Beleegyezett. Már a kilincset fogtuk, amikor olyan éles füttyentést hallottunk, hogy arra mindenki megfordult volna. Egy férfi füttyentett, akit már akkor is észrevettem, amikor leparkoltunk. Kerékpárjához támaszkodva állt, aránylag fiatalos orra alatt hatalmas szőke bajusz, fején alpesi zöld pörgekalap, havasi gyopárral. Rövid bórnadrágjából izmos láb kandikált elő. Nem hiányzott más, mint egy íjj és Teli Vilmos áll itt személyesen. Nekünk integetett és forgatta a fejét. Természetesen nem értett egyet elhatározásunkkal, amit német szavakkal is kifejezésbe juttatott, amint közelebb ért Amikor meghallotta német tudásunkat, angolul fejezte be mondanivalóját. Ezen a nyelven javasolta, hogy kövessük őt, hogy elvezet bennünket egy olcsó étkezdebe, ahol mindent megtolálunk, amit keresünk. Miért ne. Kerékpáron haladt előttünk. A főúton vezetett bennünket egyre beljebb Rimini belsejebe, csaknem a perifériára, ahol leugrott és rámutatott utunk céljára. Egyszerre mindent megértettünk. Egy vadonatúj vendéglő állt előttünk, nyilván most rakja le hagyományait és vendégeket keres. Egy induló vállalkozás. A járdán az egyik asztalnál foglaltunk helyet. A vállalkozók csak úgy hemzsegtek körülöttünk és olasz szóözönt zúdítottak ránk, miközben az alpesi kalapos férfi szőke bajuszával abban az irányban távozott, ahonnan érkeztünk, nyilván, hogy folytassa a nem éppen tisztességes versengést. Étlapjuk nem vo!t, s nem maradt más hátra, mint a szóbeli megállapodás. A szóbeli megrendelést vagy nem értették, vagy saját nyelvelésük közepette meg sem hallották. A konyhából egy idősebb olasz személyében megérkezett az erősítés. Az olasz ránk nézett és felkiáltott: Americano! Ellenvetéseinket nem vette figyelembe, kifutott az utcára és azt kiabálta: Aida! Aida! A trattoria vállalkozás egy része szétfutott a szélrózsa minden irányában. Az idős olasz férfi mosolygott és mondott is valamit, amiből arra lehetett következletni, hogy Aida mindjárt itt lesz. Ú

gy is történt. Talán tizenkét éves lehetett. Lehet, hogy csak tíz. Okos szeme volt és gyermeki arcában az ígéret, hogy egyszer majd gyönyörű nő lesz belőle. Ránk mosolygott és ezt mondta: „Mostantól fogva csak angolul fogunk beszélni. Én leszek a tolmács. A nevem Aida. A nagymamáin Milánóból származik, én Detroitból vagyok, itt töltöm a szünidőt. Ott lakunk a sarkon túl a nagynénémnél és anyukám alszik." Körülöttünk mindenki kíváncsi volt, hogy mit mondott Aida, így kénytelen volt nekik mindezt lefordítani. Nagyot nevettek és helyeslőn bólogattak. - Azt mondják, hogy érezzék itthon magukat — fordította Aida, majd a többiekhez fordult és rendkívül fontoskodott. Azok abbahagyták a nevetést és elmentek. - Megmondtam nekik, hogy ne zavarjanak - tette hozzá magyarázatképpen. - A nagymamámnak hét gyereke volt — folytatta Aida. - De tíz is lehetett volna neki, ha három meg nem hal. - Igazán sajnáljuk - mondottuk - de hót így U sok nagybátyád és nagynénéd van. — öt nagynéném és egy nagybátyám — mondta gondolkodás nélkül, majd megakadt és az ujjain kezdte számolni. — Igen, helyes. Oberon bácsi Spanyolországban esett el, ő volt a legöregebb. Ernani bácsi a háborúban egy tengeralattjáróval elsüllyedt Lohengrin bácsi pedig még pólyásbaba korában meghalt Rigoletto bácsi még iskolába jár. - Nevetni kezdett és úgy mondta: — Rigoletto még csak tizenöt éves és ha együtt játsszunk, senki sem hiszi el, hogy a nagybátyám. Ez a kislány kigondolja a dolgokat. Lohengrin még pólyásbaba korában meghalt, ez úgy hangzik, mint a dadaizmus. A gyerekek szeretnek kigondolni dolgokat, én a mai napig ezt teszem, sót ebből élek, miért haragudnánk hát Aidára? JAN WERICH: Részlet Jan Werich: Vakáció Olaszországban című nemrég megjelent kötetéből — Ez összesen négy nagybácsi — segítünk neki. — Hány nagynéni van még hátra? — Anyukát nem számithatom a nénik közé — gondolkozott hangosan; majd tovább számolt az ujjain: — Tosca néni, akinél lakunk, Carmen és Violetta néni az három, és Elektra néni és Norma néni. öt. — És megelégedetten elmosolyodott. — És hogy hívják az anyukádat — kérdezem. — Jett uff a? — Nem. Aida. Az ő nevét viselem. — Gondolatban összegezem Aida családjának történetét. A Parasztbecsület hősé feleségül vette az Eladott mennyasszonyt, aki férfiruhába öltözött és Fidelio néven kiszabadította a börtönből a Bolygó hollandit Meg akart vele szökni, ám Sadko és Don Carlos összefogtak és a Szicíliai vecsernyénél meghiúsították szándékát Vagy az is lehet, hogy Aida hazudik ... — Aida, azt hiszem, hogy hazudsz! — Nem hazudok! — Hazudsz. Rám meresztette a szemét, majd Janához fordult: — Miért mondja a férjed, hogy hazudok? — Csak tréfál, Aida. És nem a férjem, hanem az apukám. — Apukád? - mosolygott de nem hitte. - Hisz egyetlenegyszer sem szólt rád! Az én opukám engem még pofoz is. ÉS jól teszi, gondoltam. E

gy csomó kisgyerek futott körénk és kiabált a járdán. Aida a szokásos olasz üdvözléssel köszöntötte az egyik ötéves, testes olasz kislányt: CSAO. Az ötéves olasz lányka összpontosulva válaszolt Saljapint idéző basszushangon: Csaoóó! Aida rettenetesen nevetett Hallottátok ezt a hangot? Csak azért köszönök neki, hogy ezt a hangot hallhassam. Ez gyilkosság! Gyilkosság. Hát elég. Hiszen vacsorázni jöttünk. — Aida mit rendelsz nekünk? Kiáltott valamit és a vállalkozók teljes számban megjelentek. Aida megpróbálta tolmácsolni kívánságainkat. Étlap azonban, amire mint egy alapszabályzatra támaszkodhatnánk, nem volt. Aida szótára sem volt bőséges, az új trattoria nyersanyag-készlete viszont kimondottan gyér volt, nem értettük meg egymást, zűrzavar keletkezett míg végül is rábólintottunk valamire, ami eléggé bíztatóan hangzott. Nem tartott soká és mosolyogva, készségesen két hamburgert hoztak az asztalra. New Yorkban éppúgy, mint nálunk sült kolbásznak nevezik. Kecsuppal és mustárral. Hol a tenger aromája, hol az őrölt marhahúsl Még le sem nyeltem az első falatot és megérkezett az idősebb Aida, a fiatalabb Aida mamája. Átfutott az utcán és megállt mögöttünk. Gyönyörű Aida volt. Szebb és valóságosabb, mint az összes Rita Haywortok egybevetve. Egy kicsit kifulladt, nagy zöld szeme a magas homlok alatt előbb Janóra, majd rám tapadt vizsgálódva. Olvasni lehetett ebből a bájos arcból az anyáról, aki minden szükségeset tud a világról és aki éppen ezért nem szívesen látja, ha a kislánya egy hájas szakállas férfi és az azt kíséred feltűnően fiatal hölgy társaságában időzik. A segítségére siettem azzal, hogy először bemutattam neki a lányomat, azután magamat Az is lehet, hogy mégsem nézett csavargónak, mert a gond felhője eltűnt a homlokáról és igy még sokkal szebb volt. Haza akarta vinni Aidát, de aztán megállapodást kötöttünk. A fiatal Aida hazament etűdöket gyakorolni az idősebb Aida pedig leült hozzánk. Hogy Aida nem zavart-e bennünket? Persze, hogy nem, egyáltalán. Aida csak azt nem fecsegi el, amit nem tud. No, istenkém, ilyenek a gyerekek, ugyebár. M

ilyen szép, így beszélgetni a semmiről, vagy fecsegni mindenféléről, ha az ember közben a Szépségben, a Bájban gyönyörködhet. Miről beszélhetnénk még, hogy tovább gyönyörködhessünk? Hát például arról, hogy a gyermeki hazugság nem minden esetben hiba, élénk fantázia jele is lehet. — Igen, így mondják. Én mégis örülök annak, hogy Aida nem hazudik. Van sok más hibája, de sohasem hazudik. — Persze, hogy nem. Én a fantáziájára gondoltam. Például arra, hogy Lohengrin elsüllyedt egy tengeralattjáróval. — Ebben nem hazudott, csak tévedett. A tengeralattjáróval Ernani bátyám süllyedt el, Lohengrin születése után hamarosan meghalt. — Ez azt jelenti, hogy a nővéreit tényleg Toscának, Violettának, Carmennak, Elektrának és Normának hívják... — A nevetése, mint a hó, eszembe juttatta, hogy mégiscsak veszek zsakettet. — Apámnak voltak ilyen ötletei - folytatta. - Milánóban közvetlen a La Scala színházzal szemben volt két vendéglője. Egy luxusétterem a sztároknak és a sznoboknak páholyokkal, s rögtön mellette egy népi trattoria, ahová a karzat közönsége, a kórus, a zenekar tagjai és a kulisszatologatók jártak. Amit nem adott el a luxusétteremben, az elfogyott az olcsó népvendéglőben. Aminek sikere volt a népvendéglőben, azt drága pénzen árulta a luxusétteremben. Kiválóan ment a boltja. — Nem csoda, hogy kedvelte az operákat — De egyet sem látott életében. Nem volt rá ideje, ö főzött mind d két konyhán, maga vásárolt be, mindent ő vezetett. — És mégis annyi gyereke volt. Hét, illetve tíz! — Talán éppen ezért nem volt ideje az operába járni. Azoknak az operáknak a nevét adta nekünk, amelyek születésünkkor éppen műsoron voltak. Megérkezett a szőkebajuszú tiroli kalapos férfi, s mögötte egy autó német rendszámtáblával. Mielőtt újból elment volna, vidáman felénk integetett s valamit olaszul kiabált az idősebb Aidának. Az nevetve válaszolt, majd azt mondta: — A férjem rettenetesen szeret kerékpározni. Egész évben autókat próbál ki a detroiti gyárban. Ha szabadságon van, le nem száll a kerékpárról. — Ez a maga férje? Aki a trattoriába hívogatja az embereket? — Csak azért csinálja, hogy ide-oda kerékpározhasson. Nem tetszik önnek? — Egészen csinos... Honnan tud ilyen tökéletesen németül? Magával olaszul, velünk angolul beszél és úgy néz ki, mintha Stájerországból csöppent volna ide. — Egy Detroitban letelepedett osztrák családból származik. A háború alatt itt volt fogságban. Megismerkedtünk és a háború után összeházasodtunk. A szüleim ellenezték, de amikor meghallották a nevét, belátták, hogy beillik a családunkba. A kinézése után feltétlenül Teli Vilmos a neve. — Richard Wagner. E

LBÚCSÚZTUNK Wagner Aidától és elindultunk Imola felé. Bekapcsoltuk a rádiót és beállítottuk Prágát Éppen Dalibor énekelt. Fordította: SKALINA KATALIN 1967.