Új Szó, 1967. december (20. évfolyam, 331-359. szám)

1967-12-12 / 342. szám, kedd

EGY GYŰLÉST sem várt úgy, minf a mait. . Sőt, kimondottan utálta a gyűléseket. Har az öreg Pókos megszólalt, a hideg futott végig a hátán. Mindig ugyanazt a „nótát tújta", s természetesen, mindig ugyanazon a monoton hangon. Nem is figyelt rá soha senki. A többiek meg sohasem beszéltek. Egyszerűen nem volt hozzászólásuk a témához. Pedig a téma mindig közérdekű volt: a tanulók fegyelmének javítási, a hiányzás csökkentése, új segédeszközök bevezetése, a nagy százalékú bukás okának megvizsgálása stb. Ha Pókos igazgató kijelölt valakit szakelőadás megtartására (önként soha senki sem vállalkozott), akkor ls csak az előadó beszélt, a többi mintha ott sem lett volna. Ö is tartott egy előadást. Nagyon gondosan felkészült rá. Meg akarta mutatni, hogyan kell vitára bírni az embereket. Csalódott: senki sem szólalt fel. Pedig Picasso művészetéről (ez volt az előadás témája) igazán lehetne vitatkozni. A képzőművészetről tulajdonképpen még beszélnie sem volt kivel, mert a húsz emberből álló tantestületben senkit sem érdekelt a képzőművészet. Ha valamit mondott, kinevették. Különösen akkor, amikor giccsnek nevezte azokat a tájképeket, amiket egy dilettáns hozott be az iskolába. Mivel éppen fizetés na'pja volt, többen vettek is tőle. „Miért lenne giccs a hattyú meg a naplemente?!" — mondta Cibulkáné, aki két, vastagon belakkozott mázolmányt is megvett. A főiskolán nemegyszer hallotta, hogy a pedagógia nem tűri a sablonos megoldást, s ezért a módszerek megválasztásán nemcsak hogy lehet, de kell ls vitatkozni. Ezt a gyűléseken többször meg is említette, de hiába. Ha konkrét kérdéssel fordult valamelyik kolléganőjéhez (férfi rajta és az Igazgatón kívül csak egy volt a tantestületben), nagyon rövid választ kapott. Az is megtörtént, hogy a többiek figyelmeztették: a gyűlés után beszéljék meg egymással, haf van mondanivalójuk, mert az idő drága. Pedig ő sem a szőcséplés híve. Nem, azt nem szereti. Hiszen pont ezért utálja Pókost is, aki mindennek olyan nagy feneket kerít. A szőcséplést ő is utálja. De azt is, ha a problémákat nem tárgyalják meg. Ha soha senkit semmi nem érdekel. A közömbösséget. Az örökös hazarohanást. Azt, hogyha valakinek leteltek az őrái, máris rohan haza. Igaz, hogy a legtöbb kolléganőjét otthon várja a második műszak: mosás, főzés, takarítás. De hát valaki vagy tanító, vagy nem. S ráadásul azokat sem érdekli semmi, akik ráérnek. Itt van például a Bükkné. Neki nincs gyermeke, mégis ő siet el a legjobban. Vagy a Kovács házaspár. Pedig nem ls sokkal idősebbek, mint ő, mégsem érdekli őket semmi. DIÁKKORÁBAN sohasem hitte volna, hogy ilyen közömbösséggel találkozik, ha kikerül az „életbe". Az elidegenedésről ugyam olvasott, s talán hallott is valamit, de azt hitte, csak valami mondvacsinált fogalomról van szó. S most a saját bőrén kell megismernie, mi az. Tulajdonképpen elhelyezését is ezért kérte, bár kérvényét nem ezzel indokolta meg. Amióta megtudta, hogy elmegy innen, készül erre a mai gyűlésre. Ez' az év utolsó összejövetele. Ilyenkor az igazgató az egész tantestület nevében elbúcsúzik a távozó kollégáktól. Ebben az évben egyedül ő hagyFÜLÖP IMRE Búcsúzás ja el az iskolát. Az igazgató búcsúztatója után szót kér, hogy utoljára beszélhessen. Nagyon szép búcsúbeszédet Irt. Persze, nem olvasni fogja, fejből mondja el. — Kedves iga'zgatő elvtárs, kedves kollégák! — kezdi majd a beszédet. — Engedjétek meg, hogy kétévi itttartózkodásom után elbúcsúzzam tőletek. Higgyétek el, nagyon fáj a búcsúzás, hiszen életpályám első megállóját hagyom el. A megtett útnak talán éppen az első szakasza a legemlékezetesebb az ember életében. Ti is ezt emlegetitek a legtöbbet. Szinte maga előtt látta, amint a kolléganők gondolatban emlékeik közt keresgélnek majd, hogy ki-ki egy másodpercre visszapillantson a múltba, pályája kezdetére. Aztán Margit néni felé fordul, s így folytatja: — Sohasem felejtem el Margit néni szavait: „Arraf emlékszem, hogy mikor voltam fiatal tanítónő. Azt is tudom, hogy most öreg vagyok. De hogy mikor voltam középkorú, azt nem tudom elképzelni." NEVÉNEK EMLÍTÉSEKOR biztosan mindenki Margit nénire fog figyelni, gondolta. Margit néni pedig elérzékenyül. S ha Margit néni szeme könnybe lábad, akkor a többieket se lesz nehéz „meghatni". S akkor tér rá a lényegre: — És vajon miért éppen a fiatal évek a legemlékezetesebbek az ember életében? Itt néhány másodpercre szünetet tart, hogy mindenki gondolkozhasson a kérdés felett. — Azért —, folytatja megfontoltan bólogatva, — mert eze<k a lelkesedés, az akaTás évei. Van-e olyan fiatal, aki ne akarna, aki ne lelkesedne? — teszi fel gyorsan az újabb kérdést. — Nincsl — válaszol határozottan az előbbinél valamivel rövidebb szünet után. — Margit néni is azért emlékezik csupán a pályafcezdetre — fordul ismét Margit néni felé. — És ezért tudja azt, hogy már idős tanítónő. Mert lelkesedése megkopott. Talán már nem ls tudja, mi a lelkesedés. Nem, ezt Margit néninek senki sem vetheti a szemére! — néz külön-külön a kolléganőkre. — Ennyi év után nem csoda, ha elfárad az ember. Különösen olyan nehéz évek után, mint amilyeneket Margit néninek kellett megérnie. Ám hé újból fiatal lehetne, — fordul megint felé, mintha csak neki mondaná — ismét lelkesedne. Nem tudja, mikor volt középkorú tanítónő — Ismétli meg olyan hangsúllyal, mintha csodálkozna rajta. — És vajon miért nem tudja? — kérdi körülnézve az egész társaságot. — Azért —, folytatja ünnepélyesen — mert amíg a lelkesedés lángja égett szívében, addig mindig fiatal volt... Mindenkitől saját magától függ, hogy meddig fiatal — fordul el végleg Margit nénitől, hogy szavai általánosabban hassanak. — Aki közömbössé vált, az már nem lehet fiartal. Akinek már minden mindegy, az megöregedett! — szögezi le határozottan. Itt újból hosszabb szünetet tart majd, s kissé a hangját is leveszi, gondolja. — Amennyiben az előbbi ponthoz senkinek sincs hozzászólása, befejezésül mindenkinek kellemes vakációt kívánok, s elbúcsúzom fiatal kollégánktól, aki szeptembertől más Iskolán folytatja működését — mondja Pókos Igazgató, és rövid búcsúbeszédet tartott. Amikor az Igazgató befejezte mondókáját, úgy érezte, végre elérkezett a nagy alkalom: — Most pedig engedjétek meg, hogy búcsúzóul én is mondhassak néhány szót! — állt fel. A tantestület tagjai közül ekkor néhányan idegesen csomagolni kezdték papírjaikat. Egyesek fel ls állták, jelezvén, hogy sietnek. Különösen Bükkné látszott türelmetlennek. — Én is szeretnék elbúcsúzni — ismételte meg, de szavait már csak a közelállók hallották, mert közben teljesen felbomlott a gyűlésre jellemző fegyelem. — Elmegy az autóbuszunk — mondták többen is. — Lekéssük a vonatot — méltatlankodtak mások. így a gondosan előkészített beszédet nem mondhattar el, hiszen pillanatok alatt szétoszlott a társaság. Kezet fogni is csak néhánnyal tudott. CSALÖDOTTAN, nagyon csalódottan távozott az iskolából. De amikor eszébe jutott, hogy szeptembertől új hely várja, mégis felderült. Bízott benne, hogy ott minden másképp lesz. Lassan, de biztosan végéhez küzuladik az idei cukorgyártó kampány. A nyitrai Cukorgyárban több mint 80 000 tonna cukorrépát dolgoznak fel. A cukorgyár laboratóriumában szüntelenül figyelemmel kísérik a répáié cukortartalmát és a kész gyártmányok minőségét. (Bakoqyl felv.) Mérgező hatású szobai növények A háztartásokban sok szép növényt használunk arra a célra, hogv az otthoni környezetünk minél kellemesebb legyen. Egyes növények azonban mérgező hatásúak is lehetnek. Ismert tény, hogy a kisgyermekek mindent a szájukba tesznek. Ha a mérgező hatású szobanövény véletlenül lehullott levele, virága, vagy más része a gyermek szervezetébe jut, mérgezést okozhat. Kedvelt szobai növényünk például a tengeri hagyma, melynek hagymája mérgező hatású. A piros változatát patkányméregként használják. A fehér változatát ezelőtt a gyógyászatban tintúra, esetleg szirup formájában használták. Ugyancsak ismert mérgező és egyben gyógyhatású szobai növény a leánder. A leánder cserje vagy kisebb fa, amely Olaszországban a folyók partját úgy díszíti, mint nálunk a fűzfák. A virágzás idején nem ajánlatos olyan szobában aludni, ahol több leánder virágzik, mert az illata fejfájást és szédülést idézhet elő. E növény levele és kérge mérgező anyagokat tartalmaz, amelyek kedvezően hatnak a szívgyengeségre, de házi használatra nem alkalmasak, csak ipari feldolgozásra. További szobanövény a kunrépaffl, amely Kaukázusbői és Boszniából származik. Nálunk, Szlovákiában is megtalálható a hegyes vidékeken, mint vadon termő növény. A kunrépafű. 1 dm magas, karminvörös virágokkal. A földben tartós gumói vannak, amelyek mérgező hatásúak. Valamikor emésztési zavarok, felfúvódás, hőlyagfájdalmak, ideges menstruációs fájdalmak esetén hatásosan alkalmazták. A gyógyászatban ma már nem használatos. NAGY GÉZA gyógyszerész 14. Koka társaságban Julja nem találta különösnek, hogy Koka felhívta őt telefonon, bár ez azelőtt sohasem fordult elő. Igaz, a számát bármelyik tudakozóban megtudhatta. — Hazajött a mi közös Ismerősünk? — érdeklődött Koka. — Már régen. — Minden rendben van? — Szenzációst — áradozott Julja ... •—•Rimmával olyan hálásak vagyunk magának, Nyikolaj Nyikolajevlcsl Már akartunk magának telefonálni, vagy gondoltuk, felkeressük, de tudja, anynyi minden közbejön ... — Magának, fuljenka, mindent meg tudok bocsátani. Hogy van Rimma? — Köszönöm, ő egész jól van. — Es ki nincs jól? — Nem értem önt. — No csak tréfálkozom. Maga úgy kihangsúlyozta az „ő"-t, éri meg, amolyan javíthatatlan szofista, mindjárt belekapaszkodom szavakba ... Szokott találkozni Rimmával? — Nagyon gyakran, majdnem minden nap. — Kettesben járnak? — Miért kettesben? Hármasban. — Alikkal? — Nem. — Julja elszontyolodott. — Már régen nem láttam. — Mi történt? Vége lett a szerelemnek? — Nem volt minek. Valahogy megváltozott. — Hátrányára? — Képzelje, előnyére. Koka elnevette magát. — Hát ez nagyszerű! Így volt ez mindig! Minél szerencsétlenebb és barátságtalanabb egy férfi, annál inkább tetszik a nőnek. Mégis, mi történt Alikkal? — Semmi különös. Dolgozik, fordítgat. En csak gondoltam, hogy másmilyen hozzám, mint azelőtt. — Szerintem maga nagyon tetszett neki... — Nem tudom. Ráadásul még gyáva is. — Hát ez már komoly ok. — jegyezte meg gúnyosan Koka. — Eressze szélnek Alikot. Beszéljünk inkább magukról. Ki az a harmadik, akivel együtt járnak? Csak nem a ml ismerősünk? — Természetesen ő. — lge-e-e-n. Hogy is hívják? Elfelejtettem a nevét. —Vlagyimir. — Igen, igen, Vlagyimir. Kihagy az emlékezetem. Agyérelmeszesedésem van. Mi is a vezetékneve? — Borkov. Vlagyimir Borkov — válaszolta julja. — Szóval eredményes volt szolgálati útja? — Pompás! Ezt magának köszönhetjük, Nyikolaj Nyikolajevics. — No no. Csak ne nagyon emlegesse, mert még azt mondom: adós fizess. Különben mit csinál ma este? — Hétre vár Rimma. — Hol? — Otthon a lakásán. — Es azután? — Elüldögélünk, zenét hallgatunk. Vologyának is el kell jönnie. Valami olvasnivalót is ígért. — Hát ha meg akarná mutatni irántam érzett háláját, most alkalma lenne. Hívjon meg Rimmához. Ha nincs terhükre. Bizony isten megöl az unalom. — A legnagyobb örömmel, Nyikolaj Nyikolajevics, Rimma ts örülni fog. — Hát akkor jó. — Tudja mit? Hatkor hívjon fel, aztán várjon a sarkon a templommal szemben, fó lesz így? — Nagyszerű. Most négy óra. Szóval két óra múlva ... ... Rimma valóban mindkettőjüknek megörült. Julja alig bontotta ki Koka kis csomagját, amikor megjelent Vlagyimir Borkov. Mindjárt felismerte Kokát. Üdvözölték egymást. Azt mondta Kokának, nagyon örül találkozásuknak, de Koka látta, hogy tetteti magát. Arcizmának minden rándulását figyelte. Miközben Rimma és Julja terített, Koka a külföldi útról csevegett Borkovval. — Csak Brüsszelben járt? — érdeklődött Koka. — Igen, főként ott voltak ügyeim. — Tetszett? Hogy töltötte az időt? — Hogy is mondjam: rosszul, de kevés volt. Kokának tetszett a válasz. — Vidám városka, ugye? — Nem volt mikor mulatozni. Zsúfolt programom volt, reggeltől estig tárgyalások... — Egyszer sem szellőztette kl magát? Borkov kelletlenül válaszolt, látszott nincs ínyére a kérdés. — Miért? Voltam moziban, múzeumokban ... — Természetesen az üzletekbe ts benézett? Ott aztán van árubőség?! Hogyan öltözködnek? — Képzelje, elég szerényen. Jól szabott ruhák, de semmi sem olyan szemet szúró. Magát például a brüsszeli utcán nyugodtan brüsszelinek tartanák. — Hát a nők? — Elhiheti nekem, a mieink jobbak. Koka nem szalasztotta el az alkalmat, hogy ne bókoljon. — Hát ha Rimmához hasonlítja őket, akkor elhiszem ... Es mondja, Vologya, milyenek ott az árak? — Hát attól függ. A gyapjú — és bőrholmik elég drágák. A mindenféle műanyagok viszont meglehetősen olcsók. A fényűzési cikkek igen drágák. Mit gondol, mibe került a nyakkendőm? Koka közelebbről szemügyre vette. — Fogalmam sincs. — Tíz dollár. — lehetetlen. — Pedig egy centtel sem olcsóbb. Igaz, ez már nem olcsó nyakkendő, de van 70, sőt 100 dolláros is. — Felháborító! — kiáltott fel Koka, aztán elnevette magát: — Rotliadnak az imperialisták, mi-i-i? — Hát igen — bólintott Borkov. Koka megkérdezte Borkovot, készül-e még valahová külföldre. Vlagyimir érezte, hogy nem véletlenül ötlött fel a kérdés. Azt válaszolta, hogy egyelőre aligha lehet szó külföldi útről, mert üzemszervezési változások történtek intézetükben, más a profiljuk. — Emelik a fizetését? — Meglehet. — Egyedül él? — Itt igen. A ban vannak. Végül elkérték egymás telefonszámát. Közben bejöttek a lányok a konyhából és tálaltak. ... Tizenegyre járt az idő, amikor Koka elbúcsúzott a társaságtól. — Vologya, miért ugrattad szegény öreget? Hisz lengyel nyakkendő van rajtad, s bizonyára egy rubel harminc kopekért vetted egy mellékutcában — mondta szemrehányóan Rimma. Borkov elnevette magát. —• Eltaláltad! De ha ő annyira akarta, hadd legyen tízdolláros nyakkendő. Hadd örüljön. Következik: 15. KOKA ÉLETRAJZA rokonaim Szaratov1967. XII. 17.