Új Szó, 1967. december (20. évfolyam, 331-359. szám)

1967-12-10 / 340. szám, vasárnap

HANZELKA + ZIKMUND KIRÁLYI ÚT Ha valaki feltalálná az autó-periszkópot vagy radart, amellyel már a kanyar előtt látni lehet, mi történik egy párkányzattal feljebb, bizonyára haláláig csengne a füle. Annyit emlegetnék a hegyi országutak sofőréi, mert itt a keskeny hegyi út vége a másik kezdetét alkotja, s a kanyar előtt az utolsó pillanatig sem tudhatja az ember, vajon felülről nem száguld-e vele szemben valaki. Nepálban egyelőre csak azért nem fenyeget ilyen veszély, mert kevesen veszik igénybe az országutat. Az első nap csak öt-hat autóval találkoztunk, köztük egy óriási tartálykocsival, amelyen egy repülő Pegazus, oldalain pe dig ez a felirat állott: Mobilgas. Csikorogtak a fékek, vagy tlz centiméternyi távolság választotta el egymástól kocsijainkat. Reszketett a térdünk, amikor kimásztunk, és találgattuk, milyen mély szakadék tátong alattunk. Bhains településen volt a világ vége, mielőtt megkezdték a mai uralkodó, Ma.hend.ra király atyjának tiszteletére Tribhuvan királyi útnak nevezett új országút építését. Azelőtt csak keskeny szamárösvény vezetett erre, s csak a legmerészebbek szánták rá magukat, hogy útnak induljanak rajta. 1953-ban névtelen alkotók nagy fába vágták a fejszéjüket. Még a 147. kilométernél sziklába ágyazott szerény emléktábla sem tesz róluk említést, csupán lakonikusan közli, hogy ez a TR1B HUVAN RAJPATH országút Bhainsból Dhobanon keresztül Thankotába vezet, 72 mérföld hosszú, s 1953 Januárjától 1956 decemberéig indiai mérnökök építették a Colomboterv keretében. A tizenkettedik órában Reggel a síkságon mérlegkaros falusiakkal találkoztunk. Bambuszrudat vagy rugalmas, középütt meghajlított ág két végén kasokat vittek a hátukon. Itt, magasan a hegyekben háti kosarakban cipelik a terhet, s a tartószíjat a homlokukra erősítik. Lenn az asszonyok nem sokat adtak a cicomára, itt, fönn átszúrt fülcimpáikban jókora réztányérokat hordanak. Lent majd elolvadtunk a trópusi hőségben, itt meg szvetterbe bújtunk és nyakig begombolkoztunk. Három óra tájban vészfellegek borították a látóhatárt, fél óra múlva úgy besötétedett, hogy be kellett kapcsolnunk a fényszórókat. Nemsokára zuhogott az eső, kész ítéletidő szakadt a nyakunkba. Villámok cikkáztak, a kerekek alatt sártenger hömpölygött, galambtojásnyi jégdarabok doboltak kocsijaink tetején és oldalain ... Már csak az hiányzik, hogy valamilyen tartálykocsi vagy teherautó jöjjön velünk szemben. Ráadásul csúsznak is a kerekek. Végre! A víztócsák között oldalt kisebb kiszélesedésre figyeltünk fel. Mintha szemmel láthatóan szabadabb volna Itt az országút. Stop. Valóban, az útépítők mintegy kétméteres párkányzatot hagytak maguk után, nyilván raktáraik voltak Itt, vagy itt álldogáltak a traktorok. Ezt a kis térséget az utolsó pillanatban a kifürkészhetetlen sors kínálta nekünk. Egy üveg whiskyvel ünnepeltük meg. Volt is mitl Lehet, hogy a tizenkettedik órában menekültünk meg. Hónapok hosszú sora után ez volt az első eső. Kellemes hűvösség, amilyen csak a paradi csomkertben lehet. Mámorítóan színes naplemente — Cézanne, Van Gogh, Lautrec és Gauguin terítette ki tárlatra vásznait e vidék széltébenhosszában. Az eső lemosta a port, a levegő ózondús volt, mintha a vihar életelixírrel töltött volna meg bennünket. Nyugalom honolt, s a levegő, a földek, a falvak, még az emberek is tarka színekben csillogtak. Zsákokban aludtunk, mint a bunda. A csoda A hegylakókról azt szokták mondani, hogy szorgalmasabbak és törekvőbbek a síkság lakóinál. Állítólag ez a friss hegyi levegő hatása. Nem, ez mással magyarázható: az éhségtől való félelemmel. A síkságon könnyű vetni, könnyű aratni. A föld porhanyós, az előző nemzedékek megtisztították a kövektől. A hegyekben viszont annyi a kő, hogy az elkövetkező nemzedékek százai sem tudják eltávolítani a talajból. Azt, amit Nepálban láttunk, talán a Cordillerákban sincs. Olyan ez a vidék, mint egy végtelen lépcsősor, amelynek egyetlen célpontja az ég. Teraszok emelkednek a völgyből felfelé. Minden talpalatnyi föld jó, még akkor ls, ha mindjárt a fellegek alatt fekszik, ahol az embernek a lélegzete is eláll. Segítenek az esők. Az olyanok, mint a tegnapi vihar, sohasem jutnak el a síkságra, mert a hegyek alaposan kifacsarják a felhőket. Az embernek arra is számítania kellett, hogy a hírtelen, gyors eső elmoshatja a lösz termőréteget. Ezért úgy építették a teraszok falát, hogy engedje át a fölösleges vizet, de ne ömöljék össze. Ez a magyarázata annak is, hogy a hegylakók közül kerültek ki a legjobb hegyi útépí tők. A 110. kilométernél az országút eléri a legmagasabb pontot, a Szimbhandzsang-szorost. Naplónkba bejegyeztük az órát és a percet, a levegő és az olaj hőmérsékletét, a tengerszint fölötti magasságot (2430 méter), lefényképeztük a hegylakók egy csoportját, majd a 8162,93 feet (láb) jelzésű táblát (lám, majdnem hatvan méter a különbség közte és magasságmérőnk között, de lehet ez a barometrikus nyomás különbsége is), ittunk néhány korty teát, aztán rátapostunk a gázpedálra. Pár száz méter után azonban újra megálltunk. Mögöttünk van a ritka magashegyi őserdő, de előttünk az északi oldalon színpompás édenkert bontakozik ki. Óriási azaleák élősdi liánokkal átfont havasszépe, 10—15 méter magas fatörzsek. Egyesek érdekesek, mint a reszelő, másokat moha borit. Szétdobált virágcsokroknak tűnnek, melyeken bivalyok legelésznek ... Gázt adtunk, s megint továbbmentünk. Az utat vértócsák szegélyezték. Virágszirom-almozás. ígéret földje Esteledett. Tistungdevaralt falu néhány sziklára ragasztott kunyhóból áll. Az útépítő apák hazatérőben vannak a munkából. Mezítláb, lapáttal a ITT MINDENT HÁTI KOSÁRBAN CIPELNEK (A szerzők felvétele) vállukon, vidáman, csevegve bandukolnak. Egymás után válnak ki a csoportból, s búcsút intve egymásnak, eltűnnek hajlékaikban. A feneketlennek látszó szakadékok fölött hároméves srácok, fiúk és lányok gondtalanul játszadoznak, a gyerekek egymást taszigálják a szakadék szélén, kővel dobálkoznak, vagy fülelnek, milyen sokáig ér le a ledobott kő. Nálunk minden anya halálra rémülne Ilyen látványtól. A nepáli mamák még csak körül sem néznek. Vagy mosolyognak csemetéiken. A szlvélyesség és rettenthetetlenség nem születik az emberrel. Úgy kell az embernek magában kinevelnie. A hegylakók sohasem voltak gyávák, erről a háború idején bárki meggyőződhetett. Estig Kátmanduba akartunk érni. Dehát az ember nincsen fából, sem kőből, hogy ellenálljon megannyi kísértésnek. Elvégre a tachométer száma után nem írthatunk örökké F-et, ami azt jelenti, hogy itt viszszafelé jövet fényképeznünk kell. Megálljunk és mindjárt fényképezzünk? Örökösen kisért minket ez a gondolat. Hátha visszafelé jövet még kevesebb időnk lesz! Vagy pedig sötétben fogunk visszatérni. Amit megtehetsz ma, ne halaszd holnapra! Különben csupa F lesz az útinaplóban ... Thankotban az ötödik útisoromopó fogadott Nepál területén, nem számítva a határsorompókat. Már megszoktuk a nepáli útlevél-ellenőrzést. Szó sincs útlevélről. Ha egyszer Nepálban vagyunk, kit érdekel, honnan jöttünk. Az útlevelet itt egy igazolás helyettesíti, hogy az ember megfizette az útadót. A vámot. A hozzájárulást a nagy mű építéséhez. Az első meglepetés Amlékh gandzsitól nem messze az egérlyuknál ért bennünket. Előlegként 16 nepáli rúpiát fizettünk a kocsiért. A második sorompó Bhainsnál a vasúti hídnál volt. Elővettük útlevelünket. No, Sír, integettek udvariasan, road passport, az, amit az alagút előtt adtak önöknek. A harmadik sorompó Palungban volt a Sziinbhadzsang-szoros előtt. Itt sem kellett fizetnünk. Khani Kólában szintén rendben volt minden. Még mindig nem tudtuk, hogy hitelben utazunk ... A Palung—-Thankot szakaszon végre elérkezett az ünnepélyes pillanat: negyvennyolc nepáli rúpiát vasaltak be rajtunk igazolás ellenében... A sorompón túl verőfényben úszott a katmandui völgy. Zsenge zöld búza ringott a mezőkön. Szemet gyönyörködtető vidék. ígéret földje, amilyet talán csak a Tibériás-tó fölött láttunk. Nepál szíve. 13. Egy katonaszökevény karrierje Akulovnak eszébe jutott, hogy gyerekkorában olykor, ha időváltozás volt, kiverte a hideg verejték, rángatózott a szobában és a nyelvét harapdálta. A szülei nem tudták, mi van vele, orvos nem volt a faluban, csak a nagyanyja hajtogatta, hogy ez nyavalyatörés. Már a koporsót is megvétette volna. A roham csak néhányszor ismétlődött meg, azután megszűnt, s Akulov úgy emlékezett rá, mint valamilyen részeg álomra... Akulov öt napig rázatta magát tehervonaton, háromszor szállt át. Brjanszkban megtudta, hogy a közelben, mintegy 200 kilométerre van egy elmegyógyintézet. Jegyet váltott, s már indult is. Akulov nem is sejtette, hogy amit kigondolt, menni fog, mint a karikacsapás. A zsúfolt vonat egy nagy állomáshoz közeledett, ahol hosszasan Időzik. Az utasok az ajtók felé tódultak, egymást taposták. Hirtelen feltűnést kelteti egy bácsi, aki ülőhelyén elkezdett reszketni, csikorgatta a fogát, roskatagon felkelt, aztán hirtelen elvágódott mint egy liszteszsák. Még a földön ls vonaglott, tajtékos hab Jött kl a száján. Nagy riadalom támadt. Hordágyért futottak. Az epilepsziás beteget beszállították az állomásépületbe. Az ápolónő azonnal telefonált a visenkai elmegyógyintézetbe. Autót küldtek a betegért. A kórházban Akulov polgárként Jegyezték be a beteget, akinél semmilyen okmányt nem találtak Nyilván útközben elvesztette iratait. Akulov két hetet töltött a kórházban. Már másnap jobban érezte magát, ami az epilepsziásoknál jó jel. Harmadnap felajánlotta szolgálatait a konyhában. Vizet hordott, fát vágott. Persze még gyenge volt, többször leült pihenni, de szorgalmasan dolgozott. Nagyon megtetszett a személyzetnek. Két hét múlva maga kérte elbocsátását a kórházból. Minden elbocsátott beteg igazolást kap. Vaszilij Akulov is megkapta, csakhogy Kondrat névre, s egy évvel megfiatalodott. Felvette öccse nevét. Most már csak személyi igazolvány kellett. El is ment érte Cs. városba. A rendőrségen részvéttel hallgatták. Az elveszett okmányok története hitelelesen és meggyőzően hangzott. Kinek a szive nem esne meg egy epilepsziáson? A rendőrség segített őt elhelyezni a városi kommunális vállalatnál. A rendőrség mégis érdeklődött Kondrat Akulov Iránt szülőfalujában, s a falusi elöljáróság mindenben megerősítette azt, amit Vaszilij Akulov öccséről mondott. Akulovot behívták a hadseregbe, s azóta semmi hír róla. Ezután Akulovot a katonai parancsnokságra idézték, s végül katonakönyvet kapott. 1949-ben Akulov Moszkvába költözött, beállt házfelügyelőnek. A Nyikita-kapu közelében egy alagsorban kapott szobát. Csendes életet élt. Tíz éven át serényen működött a seprűvel. Gondtalanul teltek napjai. A múlt nem mardosta lelkiismeretét. 1960 a fordulat éve volt Akulov pályafutásában. Először ls a fürdőben vállalt állást, másodszor összehozta őt a sors Kokával. Akulov nem is tudná megmondani, hogyan alakult ki barátságuk. Nyikolaj Nyikolajevics (Akulov így hívta Kokát) állandó vendég volt a fürdőben, öt naponként egyszer rendszeresen két órát töltött gőzben. Megszokott fenntartott helye volt a díványon egy sarokban, Akulov birodalmában. Eleinte az öregséggel járó bajokról meg miegymásról társalogtak. Kiderült, hogy Koka éppen olyan megrögzött agglegény, mint Akulov. Egyszer Nyikolaj Nylkolajevics meglátogatta Akulovot. Ittak, idogáltak, közben kitárták a szívüket. Koka őszinteségi rohamában elmondta Akulovnak, hogy törvénybe ütköző dolgokkal foglalkozik, üzérek között közvetít. Jó orra volt az öregnek, hamar kiismerte Akulovot, tudta, ki előtt tárja fel titkait. Nyíltságára Akulov nyíltsággal válaszolt, s elmesélt egyet s mást önmagáról. Kondratnak hízelgett Koka bizalmaskodása. Kiderült, hogy rokonlelkek az úriembernek látszó Kokával. Barátságuk erősödött, s egyszer Koka szívességet kért Akulovtól: adjon át egy függőket tartalmazó kis dobozt egy embernek, aki fürödni jön és közli a megbeszélt jelszót Kondrattal. Észrevétlenül adja át — mondjuk rejtse a szennyes fehérneműbe, amikor segít az Idegennek az öltözködésben. Koka megköszönte Akulov szívességét, aki hüledezett, amikor megszámolta a kapott borravalót: két havi fizetését kereste meg öt perc alatt. Koka ritkán adott ilyen megbízásokat, s az átvevő egy és ugyanazon személy volt, egy Kokához hasonló tekintélyes külsejű idősebb személy, akit professzornak vélhetett az ember, s ezért Kondrat különösebb veszélytől nem tartott. Meg aztán minden esetben kéthavi fizetésének megfelelő borravalót kapott Kokától. Ez se kutya! Néha a „professzor" küldött valamit Kokának. Nagyon Imponált Akulovnak azzal, hogy sohasem bocsátkozott beszélgetésbe, első esetben csak a Kokával megbeszélt jelszót súgta meg. 1963. november 23-án Ismét beállított a „professzor" a fürdőbe. Akulov sejtette, hogy Ismét lesz küldemény Nyikolaj Nyikolajevics számára. Akulov segített vendégének megtörülközni, aztán szennyesét, törülközőjét és szappantartóját pergamenpapirba hajtogatva kézitáskájába helyezte, közben észrevétlenül átvette a küldeményt. Egy kis ékszerdoboz volt a táska fenekén. Délután ötkor beállított Kondrathoz Nyikolaj Nyikolajevics. A küldemény Koka fürdőtáskájába került. Koka közölte Akulovval, hogy 27-én este meglátogatja őt... Koka el ls jött a megbeszélt időpontban Akulov lakására. Este 11 óra volt, nem élt a vendégszeretettel. Közölte Kondrattal, hogy állást kell változtatnia, mert társai már most ferde szemmel néznek rá. El tudja őt helyezni egy dohányüzletben. Már másnap mondjon fel. Egy hét múlva Akulov elfoglalta helyét a Szadovoje körút egyik kioszkjában. December 9-én eljött Koka, és közölte vele: Másnap felkeresi őt egy idegen a következő szavakkal: „Nem dolgozott valaha az arzenált fürdőben? Ismerős az arca." Mire Kondrat azt válaszolja: „Lehet, hogy itt látott engem?" Kondrat átadja neki ezt a Kazbek cigarettadobozt. Nyikolaj Nyikolajevics megmagyarázta, hogy új ügyfele csak átutazóban van Moszkvában ... Mihail Tuljev este öt őrakor taxiba ült. Közölte Akulovval a jelszót, meghallgatta a választ, és kért egy csomag Kazbeket. Így kapta meg a kémközponttól az új rejtekjelkulcsot. Következik: 14. KOKA TÁRSASÁGBAN 1967. XII. 10.