Új Szó, 1967. december (20. évfolyam, 331-359. szám)

1967-12-21 / 351. szám, csütörtök

B

EVITTEM a kocsit a garázsba, aztán gyalog indultam hazafelé. Szeretem ezeket az alkonyi sétákat a garázstól a ház kapujáig. A garázstól a ház kapujáig érzem, hogy én én vagyok, azaz önmagam: Lenárt Vince, bányamérnök. Tulajdonképpen rosszul mondom, mert egész nap önmagam vagyok. A hivatalomban, beosztottjaim és kollégáim között, a föld alatt a tárnában és a vályatokban is. Egy egész mérnökhad és egy sereg műszaki hivatalnok az én észjárásomhoz Igazodik. Száz és száz kéz az én utasftásaim szerint mozdul. Egy-egy telefonhívásomra gépkocsik sora és vonatszerelvények lódulnak n§ki az útnak. Egész nap dolgozom. A gagarázstól a ház kapujáig kiszellőztetem a fejem. Pihenek. Aztán befordulok a ház kapuján és felballagok a lépcsőn. Az utóbbi időben elnehezült már a járásom. Mire fölérek a második emeletre, erősen dobog a szívem és levegő után kapkodok. Nyilai a bal karomban, a lapockám alatt, s olykor mintha éles kis ostor hegye csípne bőrömbe. Meg kell állnom az ajtó előtt. Olyan furcsa dolog ez. Csak állok és nézem az ajtóra szögezett névtáblát. Azt mondja: Ing. V. Lenárt. Olyan idegenül néz vissza rám ez a névtábla, mindig olyan idegenül néz rám, hogy egy Ízben kopogtattam az ajtón. A saját ajtómon. Igaz, csak szórakozottságból történt. Legalább ls akkor azt hittem, hogy szórakozottság volt. Azóta kísérteties jelképpé vált számomra ez a kopogtatás. S valahányszor megállok az ajtó előtt, mindig érzem az ujjamban végigfutó ingert. Ojra és újra kopogtatni szeretnék. Igen. A saját lakásom ajtaján. Tulajdonképpen ki lakik itt ebben a lakásban. Ki ez az Ing. V. Lénárt? Egy egészen idegen ember. Egy egészen más ember, nem az a Lénárt Vince, akit a munkahelyéről ismerek. Az a Lénárt Vince magabiztos, pontos, barátságos ember, aki mindig tudja, mit, mikor és hogyan kell cselekednie. Utasításai tárgyilagosak és ésszerűek, mint egész környezete. Munkájában csak az eszét használja, tudására alapozott tekintélyével szerez érvényt utasításainak és döntéseinek. Ha tanácskoznia kell, mások értelméhez címzett érvekkel bizonyít vagy cáfol. Az ember értelmes lényl Ezért bízik az emberekben. És ezért bíznak benne az emberek. A tudásában bíznak és a jellemében. Abban, hogy ismeretei és tudása szerint cselekszik. Lénárt Vince erkölcsös ember. Ilyen értelemben erkölcsös ember Lénárt Vince. Nem iszik és nem dohányzik. Ez nem azt jelenti, hogy egyáltalán nem iszik. Illendőségből társaságban szívesen összekoccantja a poharát asztaltársával. Volt_ rá eset, hogy tréfából rá ls gyújtott már egy-egy cigarettára. Ö nem, Lénárt Vince nem aszkéta, legalább is nem akar annak látszani. Szeret jól öltözködni, szereti a kocsiját. Társaságban gáláns és udvarias. Van érzéke a női szépség iránt, de egyetlen nő se dicsekedhetik azzal, hogy megszédítette. Nem. Lénárt Vince főmérnökről n«to lehet pletykálni. N

OS, én, Lénárt.Vince habozva és Idegenül állok most saját lakásom ajtaja előt, s megint érzem a karomon és újjaimban végigfutó ingert. Erőszakot kell vennem saját magamon, hogy ne kopogjak. Ha megtenném, nevetségessé válok saját magam előtt. Aztán meggondolom a doigot és mégis kopogtatok. Cinikus öngúnnyal teszem. Tudom, hogy ésszerűtlen cselekedet, mert ha volna ls odabenn valaki, akkor se hallaná meg a gyenge hangot. Városi lakás ajtaja ez. Itt csengetni szokás. Miért ne csengessek? Lenyomom a gombot, s hallgatom, milyen kétségbeesetten kiáltozik odabenn a csengő hangja. Nem jön senki ajtót nyitni. Megint megnyomom a gömböt és várok. Mégse jön senki. Ez a csengetés is ésszerűtlen cselekedet. Hiszen jól tudhatnám, hogy soha senki sincs otthon, ha megérkezem. Zsebemben a lakás kulcsa. Fölösleges dolog csöngetni. Egyszerűen kinyitom az ajtót és bent vagyok. Csengetés és várakozás nélkül. Kinyitom tehát és bent vagyok. jó estét, Lénárt Vincéi Senki nem fogadja a köszöntésemet. Ez is nagyon ésszerűtlen cselekedet. Saját magarmat köszöntöm. Mintha bizony ott ülnék valahol a szobámban a karosszék mellett, s azt várnám, hogy az a másik Vince, aki tulajdonképpen én vagyok, viszszaköszön. Dehogy is köszön. Hiszen az a Vince nincs sehol. Csak akkor lesz ott a karosszékben, ha már levettem a kabátomat, kalapomat, papucsot húzok a lábamra és beleülök a székbe. Akkor valóban ott lesz. Egyelőre nincs ott. Most veszi le a kabátját, fogasra akasztja a kalapját, lábára húzza a papucsát, aztán elindul végig a lakásban. Betekint a konyhába. Ores a konyha. Sötét van odabenn, csak a vízcsapok csillognak az ablakon át behulló lámpafényben. Üres a lányok szobája is. Üres a hálószoba is. Üres a fészek. A madarak kirepültek. Meggyújtom a villanyt a nappaliban. Ez az én szobám. Itt dolgozom, ha történetesen ügy adódik, hogy haza kell hozni valami munkát. Itt olvasgatok a nagy állólámpa alatt a karosszékben, és itt is alszom. Üres a lakás. Nincs senki otthon. Nem vár senki vacsorával, se meleg szóval, még egy árva üzenet se vár. A kis társalgó asztalon a szobám sarkában ott áll egy törpe müfenyőcske. Ez lenne a karácsonyfánk. Reggel, mikor elmentem hazulról, még nem volt itt. Most itt áll, értelmetlen dísz, csecsebecse. Csak arra jó, hogy az embert a régi karácsonyokra és a gyermekkorára emlékeztesse. S ez nem jó. Sőt rossz, mert megkeseredik tőle az ember szíve. A mi első szobánkban, a szülői házban, mindig ott állt a karácsonyfa. Egy igazi fenyő telis-tele szaloncukorkával, csillogó díszekkel, angyalhajjal. Igazi fenyő volt, és igazi öröm. Akkor ls ott állt, mikor apám az arizónai rézbányákban dolgozott és akkor is ott állt, mikor hazajött Arizónából. És mindig Igazi öröm volt. Az apám Igazán édesapám volt. És édesanyám valóban édesanyám volt. Az én feleségem nem feleségem. A lányaim, mintha nem is az én lányaim lennének. És a karácsonyfa műfenyő. Ü

LÖK a karosszékben. Az asszony elment. A lányok ls elmentek. Tavaly se voltak itthon. A feleségem azt mondta, elmegy a Csallóközbe az édesanyjához. A lányok is vele mennek. Nos, a lányok a Tátrába mentek síelni. A feleségem nem a Csallóközbe ment, hanem valahová máshová. Valahol egy csehországi kisvárosban, egy eldugott szállodai szobában töltötte a karácsonyt és az újévet, s ezt úgy tudtam meg, hogy az asszony anyja elszólta magát. Akaratlanul tette, hiszen sejtelme se volt róla, hogy a lánya hol és hogyan ünnepelt. Sose kérdeztem meg tőle, hol volt, merre járt? De azóta magam főzöm a vacsorámat, vagy nem is főzöm, csak hideg vacsorát eszem. Magam takarítom a szobámat, és én magam hordom el a tisztítóba a ruhámat és az alsónemüt. Nem találtam ésszerűbb megoldást. Egyébként ez rendkívül ésszerű és egyszerű. Azóta nihcs semmi közöm a feleségemhez. Azaz van. Mégis csak van. Mindmáig ő rendelkezik a család anyagi eszközeivel, vagyis az én anyagi eszközeimmel. Nem mindennel, da csaknem mindennel. A rámeső rész egy ötöde annak, amit megkeresek. A többi az övé. Az övé és a lányaimé. Abból fizeti ki a lakbért, a villanyt, abból öltözködik, öltözteti a lányokat, és fizeti az esetleges kiadásokat. Nem tudom milyen kiadásokat. Az utóbbi időben megesett az ls, hogy nem fizette kl a lakbért. Adós maradt a villanyszámlával, és elapasztotta a bankbetétemet. Ebben az évben nem vettem meg magamnak a szokásos öltözet ruhát. A feleségem Mária. Az édesanyám is Mária volt. De egészen más Mária. Tíz évig várt Arizónában gürcölő apámra. És apám tízéven át hazaküldözgette a keresményét. Abból épült a házunk és abból vettük a földet. S mikor apám megfogta az eke szarvát, anyám egyre több malacot, kacsát, libát tyúkot nevelt. Két tehenet, üszőt, borjút ls. És öt fiútl Egymaga nevelte fel három idősebb bátyámat, és nálam tizenegy évvel fiatalabb öcsémet ls ő nevelte fel, mert apánk tüdeje felmondta a szolgálatot. Anyám szelíd, okos, nagyon erős asszony volt. A feleségem is Mária, ö is szelíd és okos volt. Azt hittem hogy erős is. Tévedtem. Igaz, anyám parasztasszony volt, a feleségem pedig tanult. Én is tafnultam. Azt hittem összeillünk. Diákkori szerelem volt. Együtt jártunk iskolába, ő három osztállyal lejjeb. Az elemiben is, a gimnáziumban ís. Aztán várt rám, míg befejezem a főiskolát. Otthon, a szülővárosunkban várt rám. Könyvelt a járási takarékpénztárban és hűségesen várt. Hűségesen? Aztán elvettem, és otthon azt mondogatták az öregek, hogy a Csörge-lány, szerencsét csinált velem. Mosolyogtam a dolgon. íme, én vagyok a szerencse. Aztán megjött az első lánygyerek, és Mária abbahagyta a könyvelést. Nevelte a kis Veronikát, és én azt hittem, minden rendben van. Aztán megszületett Magda, és nevelte a kis Magdát, és én azt hittem, minden rendben. Eleinte kis fizetésem volt, mégis elég volt. Aztán emelkedett a fizetésem, mégis egyre kevesebb lett. Azt hittem, a lakás miatt, meg a bútor miatt, meg a kocsi miatt. Inkább Mária miatt. Minél nagyobb a jövedelmem, annál kevesebb. S minél többre vittem az életben annál kevesebb vagyok itthon. Az életben minden ésszerű, otthon minden ésszerűtlen. SSZERÜTLEN, hogy kopof

— gok a saját lakásom ajtáján, ésszerűtlen; hogy köszöngetek saját magamnak, illetve az üres folyosónak. Ésszerűtlen, hogy itt bámulom ezt a müfenyőt, ahelyett, hogy elmennék valahová. Ésszerűtlen volt, hogy Mária éveken át nem dolgozott, és ésszerűtlen az is, hogy harmincnyolc éves korában újra dolgozni ment, mert akkor kezdődött igazi elidegérifedése. Vagy ki tudja, mikor kezdődött? Valóban. Mikor is kezdődött? Egyedül vagyok. Idegen ember egy Idegen lakásban. Ki az oka? Ml az oka? Hibáztatnám Máriát, mégse tudok rá Igazán haragudni. Valami dereng bennem. Az az én éssszerüségem! Talán abban van a hiba. Az adta meg önbizalmamat, tekintélyemet, biztonságomat. Csakhogy az én ésszerűségem nem mindig azonos azzal, amit észnek nevezünk. Az ész valami egészen más. Az ész a tulajdonképpeni látó szem. Aktív, erős, bölcs. Behatol a dolgok lényegébe. Az én ésszerűségem vonalzó, magatartózásom nem Igazi erkölcs. Az én ésszerűségem gőg és fölény. Hányszor megmosolyogtam Máriát. Mosolyogtam apró lázadásain. Vélt vagy igazi vergődését is megmosolyogtam. Heves odaadását és közönyét ls. Legyintettem kicsinyesnek vélt asszonygondjain. És most... Az az én ésszerűségem. Tulajdonképpen mindig mindenkit lebecsültem, fölényesen, udvariasan elintéztem, aki nem igazodott az én ésszerűségemhez. Idegen vagyok az emberek világában. Félelmetes és félelmetesen Idegen. Ha most következetes akarok maradni, ha hű akarok maradni önmagamhoz, akkor a feleségemet nem eresztem be többé ebbe a lakásba. Főiskolás lányaimat pedig internátusba szorítom, mert másképp mind a kettőből céda lesz, akár az anyjukból. Az első pillanatban megrémültem. Igen: ez az én logikám, az én ésszerűségem: céda a feleségem. A következő pillanatban már fölkacagtam: — Céda Máriai Céda Veronika! Céda Magdolna! Rémültem és cinkius jókedvem is valami fagyos józanságban csapódott le. Olyan ez a józanság, akár a jégvirágos ablak. Elnézem a villanyfényben sziporkázó, különös ábrákat. Van bennük fantázia. Sivár ugyan, de fantázia. M

AR TUDTAM, következetes leszek, hű maradok önmagamhoz, mert nem élhetek másképp. De tudom azt is, hogy szélhámos vagyok. Szélhámoskodom az ésszerűség jegyében. Lénárt Vince, főmérnök vagyok. BABI TIBOR Céda Mária 22. Borkov csapdába sétál Borkov hosszú pillantást vetett rá, és megjegyezte: — Veszélyes ügy magával szövetkezni. Maga valutaüzér, de idős ember, én fiatal szakember vagyok, s még előttem az élet. Jobb, ha egy fiatal szakember távol tartja magát valutaüzérektöl. Koka azt gondolta, hogy főnökinek mégis csak igaza volt, amikor Borkov karrierjét emlegette. — Hiszen nem tolakszom, nem akarom magam a nyakába varrni —' mondta kissé csalódottan. — Annak, amit jel akartam ajánlani, semmi köze sincs valutaügyekhez. Abban meg Igaza van, hogy öreg vagyok. — Bocsásson meg, nem akartam megsérteni, — mondta Vlagyimir. — Semmiség, nem vagyok sértődős. De sajnálom, hogy visszautasít. Szépen kereshetne. — Nincs ennek egy kis börtönszaga? — kérdezte Borkov. — Részben, — válaszolta elmosolyodva Koka. — No és miben kellene segítenem? — Azt hiszem használhatná mérnöki tudását. Borkov adta a csodálkozót. — Hát ha börtönszaga van a dolognak, miért van szükség mérnöki tudásra? Talán álkulcsokat csináljak? — Hogy gondolkozhat ilyen primitiven? Csak nem gondolja, hogy betörőkkel társulok? — Csak nem azt akarja mondani, hogy tervező magánirodáfa vagy titkos gyára van? — Valami ilyesmi — mosolygott Koka. — Es mi lenne a kötelességem? — Részletekbe egyelőre nem bocsátkozom. Nem ismerem ki magam a technikában. Nekem csak a maga elvi beleegyezése fontos. A részletek nem számítanak. — De hisz éppen ezek miatt a részletek miatt kellek magának. — Igen, és én biztos vaguok benne, hogy maga az az ember, aki megbirkózik ilyen feladattal. Hirtelen fúlja nyitott rájik a szobából. — Vologyka! Hát van lelkiismeretetek? Egy egész órára eltűntetek. Hagyjátok a cigarettázást. — Akkor talán később folytatjuk beszélgetésünket, ügye? — kérdezte halkan Koka, és Borkovot karon fogva az ajtó felé igyekezett. — Folytathatjuk, — válaszolta Borkov. — A napokban majd felhívom. — Jól van, de csak késő este... Koka a jókedv tetőpontján magára hagyta a társaságot. Csütörtökön, január 23-án esti kilenc óra körül Koka telefonon felhívta Borkovot. — Azt hittem, már feladta tervét — mondta Borkov. — Ugyan, ellenkezőleg! — lelkendezett Koka. — Minél többet gondolok rá, annál erösebb az a meggyőződésem, hogy Igazam van. — Megtudott valamit a részletekről? — Valamit. — Hát akkor kt vele. — Telefonban nem lehet. Felkereshetem most? — Inkább máshol... — Hát akkor találkozzunk valamilyen vendéglőben. — Ma nem lehet — mondta határozottan Borkov. — Az ember nem kerülheti el az ivást, nálunk pedig holnap mindjárt reggeltől komoly értekezlet lesz, formában kell lennem. — Mikor alkalmatlankodhatom? — Amikor tetszik ... Koka két nap múlva ismét telefonált, de megint csak visszautasították. Most azärt nem találkozhattak, mert Rimma ült Borkovnál. Koka januárban még kétszer próbált találkozni Borkovval, de Vologya az orránál fogva vezette. Az öreg már megelégelte, hogy folyton kerülgesse Borkovot, mint macska a forró kását, s már arra gondolt, hogy sarokba szorítja őt brüsszeli viselt dolgaival, amikor Borkov hirtelen kötélnek állt, s megadta Kokának barátja címét, ahol nyugodtan megbeszélhetik az ügyet. Koka a jelzett időpontban besétált a Nagy Grúz utcába, s az öreg házban sötét keskeny lépcsőn felkapaszkodott a harmadik emeletre. Kétszer csengetett, mint Borkov meghaeryta. Borko» személyesen nyitott ajtót. Sokáig tárgyaltak, s Koka elégedetten távozott. Koka kezdetben szemrehányást tett Vologyának, hogy csak húzza az Időt, de Borkov megnyugtatta: — Csak meg akartam győződni, milyen komoly a szándéka. Azt hittem, még meggondolja. Koka értékelni tudta Vologya józanságát és megfontoltságát. Meg is mondta neki, hogy fiatalsága ellenére méltó partnernek bizonyul. — Azt még nem tudhatja — válaszolta Borkov. — Köpfe ki, mit akar. Koka bőrzacskót vett elő zsebéből. Egy cári arany tízrubeles volt benne. Sokáig forgatta ujjai -között, gyönyörködött benne, aztán megszólalt. — Elsősorban a maga tanácsára van szükségem. Fogja, és vegye alaposan szemügyre. Következik: 23. KOKA AJÁNLATA 1967.