Új Szó, 1967. december (20. évfolyam, 331-359. szám)

1967-12-16 / 346. szám, szombat

» Mit mond a pedagógus ? Tóth Lajos, a füleki magyar középiskola tanára is felkeresett bennünket soraival. A két Katica ugyanis három éven át növendéke volt. Kiderítette, hogy az egyik Katica tulajdonképpen Klára, amennyiben az én tévedésem, szolgáljon e közlés annak helyreigazításaként. Sokkal inkább bánt, hogy az iskola és tanári kar iő hírnevét féltve, elmarasztalja a két Katicát, mondván, hogy mind a két leány a gyengébb tanulók közé tartozott. Az egyiket megkérdeztem tanulmányi eredménye felől. Azt mondta: — Kitüntetéssel megfelelt. A másik valóban egy sereg elégségest vallott be. Tóth Lajos felháborodott a két leány nyilatkozata miatt. Azt hiszem, félreértette őket. Nem arról van szó, hogy az iskola nem nyújtott nekik megfelelő ismereteket, hanem inkább arról, hogy az általános ismeretekkel nem sokra viszik az életben. Egyébként ő maga írja: — Nem í szállok vitába senkivel — talán nem is volna vitapartnerem —, hogy az általános középiskola jelenlegi rendszere megfelelő. Egyáltalán nem megfelelő. Reformokra van szükség... Elsősorban a régi gimnázium típusú iskola visszaállítását látja célravezetőnek. Nos, ezzel kapcsolatban hadd jegyezzem meg, hogy az egykori gimnázium érettségi bizonyítványban nyilvánította főiskolai tanulmányokra érettnek a végzős növendéket, s tette ezt tekintet nélkül arra, elégséges, vagy jeles osztályzatot kapott-e a diák. Az általános műveltséget nyújtó tizenkét éves iskola vajon mit igazol az érettségi bizonyítványnyal? Miféle érettséget? S az elégséges osztályzat mit jelent, elégségest-e, vagy elégtelent? A levél szerint: gyengét, tehát éretlen? Ezt még se hiszem, mert nem akarom elhinni. Tóth Lajos javaslatai szerint az esetleges reform után a tanuló a 4. évfolyam elvégzése után jelentkezne a gimnázium első osztályába. Minthogy bizonyos célt és távlatot látna maga előtt, sokkal szorgalmasabban tanulna, s a tanár is jobban megismerné öt, A kilencéves iskolát azok járnák végig, akik valamely szakisiskolába akarnak menni, vagy azok, akik ipari szakmát szeretnének tanulni. Am a kilencedik évfolyam elvégzése után a tanulóknak lehetővé kellene tenni, hogy egy különbözeti vizsga letétele után beiratkozhassanak a gimnázium megfelelő évfolyamába. Ha ilyen gyökeres reformra nem kerülne sor, megoldásnak tekintené azt is, ha már a közeljövőben egy évvel meghosszabbítanák az általános műveltséget nyújtó középiskolák tanulmányi idejét, s kötelező tantárgyként heti három vagy négy órában bevezetnék a gép- és gyorsírást. Ha az egyik elképzelés sem valósítható meg, akkor emelni kellene a felépítményi iskolák számát, hogy a tanulók megfelelő szakképzettséghez jussanak és megállják helyüket az életben. Tóth Lajos azzal fejezi be levelét, tudatában van annak, hogy az illetékes kormányszervek foglalkoznak a reform kérdésével és a nyilvánosság csakhamar megkapja a kellő választ az általános műveltséget nyújtó középiskolák életképességével kapcsolatosan felmerült kérdésekre. -bjkatona;Mit ír a fiileki iskola volt növendéke nevét egy „vielhető" délután igalmazott levele hagyta nyugoda sorsa. c vagyunk, talán egymást — írja gy folytatja: — :dtünk ismerkedikkel, talán azois fűtöttek benmég sincs így, is, egyikünk sem lit elvárt az élet:özös a sorsunk, k ilyenek, talán bárki gondolta tünk olyanok is, obb sorsot érdeDe akkor miért lyrészünk a Jobb r itt állunk, mit inkkal? ezőkben látom a dukálni kellene 3t, amit a középkozó diák és analnak. Ha ez sikevesebb lesz a mit" felelet. Épr az alapiskolákezdeni a szea növendékeket äkra kellene íráleg olyan szakhon, hazai viszoboldoguljon vele. anító és az iskoiskolát illeti, saj;et nyújt. Én — ;m sikerült a fölvételem — nem íogy elvégeztem, jelenti azt, hogy rem. Talán mind>ítom magamat, Amit nyújt, ép; — megfelelő ítással. íkatona neve: SOÖKY LAJOS Másfél éve — 1966-ban — érettségizett a füleki általános középiskolában, s nem fér a fejébe a két Katica nagyfokú tájékozatlansága. — Ha visszaemlékszem kilencedikes koromra, mindig eszembe jut az a sok osztályfőnöki óra, amelyeken a pályaválasztás kérdéseit vitattuk meg — írja P á 1 házy Béla, az iskola egykori diákja, aki ma a Hradec Králové-i orvosi fakultás hallgatója, s alább: — Minden osztályfőnök rendelkezésére állt az a jegyzék, amelyben fel volt tüntetve, hogy hová hányan Jelentkezhetnek. Csak hálával gondolhatok vissza arra, hogy mennyi időt fordítottak a kérdésre tanáraink, s emlékszem, idejében rendelkezésünkre bocsátották az ország főiskoláiról és a továbbtanulás lehetőségeiről tájékoztató füzetet, mely évről évre megjelent. Éppen a két Katicának nem került volna a kezébe? Hol a kiút? A fiam szakiskolai érettségivel sem jutott képzettségének megfelelő álláshoz. Szakmájában dolgozott ugyan egészen bevonulásáig, de csupán mint segédmunkás, s még ebbe a munkakörbe is csak nagy utánjárással vették lel. Joggal kérdezik tehát a tiatalok: miért tanultam? Mire a szak-, vagy räiskola, ha iskolázatlanok is olyan munkakörben dolgozhatnak, melyhez szak- vagy főiskolai képzettség kell? A felszabadulás után rohamosan fejlődő ipar és mezőgazdaság számára az értelmiségiek megfeleld létszámát feltöltöttük, csakhogy egyszer minden eléri a lehetőségek szabta határt. Hiába létesítettünk új — és gyakran fölösleges funkciókat, mégis oda jutottunk, hogy fiataljainkat nem tudjuk képzettségüknek megfelelően elhelyezni, pedig üzemeinkben és a hivatalokban ma is sokan vannak, akiknek nincs meg a munkakörük betöltéséhez szükséges szakképzettségük. Az új gazdasági irányítás elveinek realizálása maga után vonja a nem rentábilis üzemek megszüntetését, s ez a tény is csökkenti a munkaalkalmak számát. Engem a füleki iskola sok mindenre megtanított. Adott konkrét ismereteket, megtanított gondolkodni és kiszélesítette látókörömet. Az utolsó három év, amit ott töltöttem, életem legszebb ével. Jelenleg másodéves egyetemi hallgató vagyok. Jó, nekem sikerült. Am vannak közöttünk 27 —28 éves hallgatók is, akik nem nyugodtak bele abba, hogy érettségi után nem vették fel őket a főiskolára". Végül mégis célt értek. A cikk szerint az egyik Katica óvónő, vagy tanítónő szeretett volna lenni. Gondolt arra is, hogy a nyitrai Pedagógiai Intézetbe kéri felvételét, de az óvónőképzővel balul végződő kísérlet után letett erről a szándékáról. Volt azonban olyan osztálytársam ls, akit érettségi után nem vettek fel, de a következő évben felvették. Egyiket éppen Nyitrára. Most boldog és tanul — mert tanítónő szeretne lenni: nagyonl Mi tehát a teendő? Hol a kiút? A meg nem lelelő egyének más munkakörbe való beosztása protekció és más körülmények figyelembe vétele nélkül enyhítené a helyzetet, s a különféle póttanfolyamok beszüntetése is ésszerűnek látszik az adott nehézségek közepette. Az esetleg leállásra kerülő üzemek gazdálkodását is felül kellene vizsgálni és keresni azok rentábilis életbentartásának lehetfiségét. A különböző szakmákban, iparágakban várható perspektíva (20—30 év) alapján tervezni kellene a szükséges műszaki és adminisztratív dolgozók létszámát, s ennek alapján felül kellene vizsgálni a közép- és főiskolák számát, s ha szükségesnek mutatkozik, csökkenteni kell vagy össze kell vonni a hasonló jellegű iskolákat. A tanuló itjúságnak a közép- és főiskolákra való telvétele csakis a tehetség, tanulmányi eredmények alapján, s a szükségletnek megfelelően történjék, mindenféle családi és társadalmi összeköttetések kizárásával. A javasolt intézkedések — tudom — nem lennének egészükben népszerűek, de véleményem szerint szükségesek, ha mielőbb meg akarjuk oldani a felgyülemlett ellentmondásokat. BARABAS JÓZSEF, mérnök, Kosice veszteség kitől akar ségjetónk ké'giálám a is ;em, meg skobe. ilem ek." tem, ium' e n szet. íogy ne menjek főiskolára. Kár volt a három évért! Z. Z., tanár: Tudom, magam ellen beszélek. De az én véleményem az, hogy a három év alatt jobban jár, aki szakiskolába megy. Először: három év múlva keres. Nem kell fizetni a főiskolát, mint a „gimisnek". A négy-öt éves lemaradás sokat Jelent. Ha pedig a fizetést nézzük, egy szakmunkást sokkal jobban megfizetnek. Megéri? C. U.: A három év alatt egy életet vesztettem el! K. L.. (kitüntetéses diák): Nem nagyon sokat ér. Én Jobban kedvelem a nyelveket, ezért nagy örömmel fogadtam, hogy megnyílnak az ún. differenciált osztályok (természettudományok — nyelvek). Sajnos, csalódtam. Anélkül, hogy megkérdeztek volna, egyszerűen a természettudományiba tettek. Most nem tanulhatok annyi idegen nyelvet (pl. a humán tagozaton tanulnak a többin kívül németet, franciát), viszont rá vagyok kényszerítve, hogy hetente minden nap végighallgassak egy óra matematikát és fizikát, ami egyáltalán nem érdekel. Nem tudok semmit tenni ellene. A természettudományok nem bírnak lekötni, mert én kezdettől fogva a nyelvek iránt érdeklődtem, sajnos ezeket pedig háttérbe szorítják, vagy egyáltalán nem tanítják a „mi osztályunkban". Középiskolába senki sem azért jelentkezik, hogy művelt anyagmozgató, vagy érettségizett háziasszony legyen. Mindenkinek van célja. Helytelenül teszik, akik erre azt mondják: „A tudásod nem vész el. Amit tudsz, azt nem veszi el senki." Nem a mondás igazságáról akarok most vitatkozni, hanem csak azt szeretném hozzáfűzni, hogy a célok alakítják kl az élet értelmét — egy kis túlzássall — az embert is. Mi lesz, ha minden második ember cél nélkül lézeng, az élet számára csak rosszul szerkesztett színmű lesz. Ha így lenne, az emberek morcosak lennének minden iránt, önmagukkal törődnének. Nem is beszélve arról, hogy a tudás és a sikertelenség furcsa képzelettársitást hoz létre, s a következménye: nem tanulnak, nem olvasnak. A tudás így bizony hamar elvész. Egy érettségizett segédmunkás, ha látja a többiek csekély műveltségét, hányavetiségét, maga is azonosul velük. Hány lélek vész így el? Ezt nem lehet papíron kiszámítani. VARGA IMRE, Kisgyarmat (Érsekújvári járás.) M eseorszag Frontváros. Szirénáznak. Rohanás az óvóhelyre. Naponta többször is. Pöttöm voltam. Csak a hangok, meg a léptek maradtak meg bennem. A könynyeket még nem láttam. Aztán egyszerre csend lett. Anyám azt mondta, hogy karácsony van. Nem emlékszem volt-e fenyőnk, égtek-e a gyertyák, csak a rongybabára emlékszem. A teste furcsa, feje otromba volt, s úgy hívták Sárika. A sarokban ültem, éppen etetni akartam — sárgarépával, kockacukorral — álmaim eledelével. Szirénáztak. Rohanás az óvóhelyre. Sárika velem jött. Ott lent sokan voltunk. Ott lent ért életem első csalódása. A patlkuséknál is karácsony volt. Nóra, a lányuk is babát kapott. De micsoda babát! Járni és sírni tudott, aludni is, ha úgy akarták. Abban a szürkeségben szinte tündökölt. Hát ilyen ís van? Sárika egyszeriben förtelmesen csúnya és visszataszító iett. Egy óvatlan pillanatban ott felejtettem, életem első csalódása színhelyén. Pfíbram — Hamiro-— Játékgyár — Meseország. Hét részlegen vagy ezer ember fürge kezei a boldogságot formálják. Az apró, leveskockára emlékeztető rózsaszín műanyagot Olaszországból kapjuk, hatalmas kemencékben szárítjuk, s mire az automatikus öntőgépekbe kerül, már enyvsűrűségű folyadék. Egyetlen gombnyomás, és készen van a kezecske, lábacska, a fél testecske és fejecske. A szomszédos műhelyben a „hangokat" gyártják. A brummogást, a sírást, a „mamát", az ugatást. Úgy mondják, ennek nincs különösebb fortélya, a titokra mégsem könnyű rájönni. Aztán jön a csiszolás, a festés. Minden rózsaszín: a padló, az asszonyok köpenye és keze, a kilincs és a mosoly ls. A hallban végeláthatatlan sorokban száradnak a fejek, testek, kezek, lábak. És hirtelen mintha vége szakadna ennek a folyamatnak. A következő teremben már kész babákat látunk, csak a hosszú szempilla keretezte, különös kék szemeket kell beilleszteni és a dús parókát a fejre ragasztani. Megszületett a baba. Jár és beszél. Modern vonalú ruhát kap, megsimítják a fejecskéjét és bevarrják a dobozba. A rózsaszín levestészta-kocka között és a doboz között nyolc nap telt el. — Mire gondol, amikor a babát kézbe fogja és búcsút vesz tőle? — Sok mindenre. Néha hétköznapi dolgokra. Néha eszembe jut, vajon ki kapja majd ezt a gyönyörű játékot. Aztán arra, hogy az én két kislányomnak sohasem volt ilyen babája, most meg már nagy. — Szereti ezt a munkát? — Tizenhét éve csinálom, örömmel. Többet nem mond, ez talán felér minden magyarázattal. Különben is az asszonyok énekelni kezdenek. • • • Kilépsz a gyárudvarra, a decemberi szél még nem elég csípős, csak csendben jelzi, közeledik a karácsony. A rózsaszín testek és szőke parókák ott kavarognak tudatodban, de kénytelen vagy őket háttérbe szorítani, mert már váí az állatok világa. Plüss. Tarka, sokszínű, akár a szivárvány, de a hétnél sokkal több — fekete és barna ís, rózsaszín, sárga, kék, bordó, fehér. Van olyan szín, amely itt meg nem található? A több rétegű anyagot villanyollók szabják ki, villanygépek varrják öszsze, faforgáccsal, vagy habszivaccsal töltik meg a rongyfigurákat. Mackók, majmok, elefántok, csacsik, cicák és kutyusok, hintalovak, pingvinek, zsiráfok, oroszlánok, és ki tudná mind felsorolni. Hatalmas halmazok, csalogató puhaság, valamennyit meg szeretném símítani. A gyár nemrégiben kiállítást rendezett. Eldorádó! A szem eldorádója! A gyerekek nem és nem akartak hazamenni. Egy apa kétségbeesetten fordult az Igazgatóhoz: — Mikor zárják be már ezt a termet? — Miért? — kérdezte kissé sértődötten az Igazgató. — Azóta, mióta megnyitották, nincs egyetlen szabad percem, a fiam minden áldott nap ide cipel. Nevetés lett a vége, elégedett, felszabadult, boldog nevetés. Pribram — Hamiro — Játékgyár — Meseország. Hét részlegen vagy ezer ember fürgo kezel a boldogságot formálják. Évente 150 újdonsággal lépnek a piacra. Több mint 25 ország ismeri gyártmányaikat. A megrendelő különleges kéréseit teljesítik. A tervet is, de a keresletet nem. Kevés, mindig kevés, mert ma a szülőknek a játék nem drága. Van-e szebb a gyermeki boldogságnál, a csodálkozó és csillogó szemeknél? Közeledik a karácsony. A kislányomnak járóbabát veszek. Olyat, amelyik sírni tud, aludni is, ha úgy akarják. • • • Frontváros. Szirénáznak. Rohanás az óvóhelyre. Naponta többször ls. Nem nálunk, valahol másutt... Vietnamban. Ott is vannak gyerekek, ott is : veretik a szépet, ott ls boldogságra született az ember. A világ minden babáját, mackóját, lovát és autóját oda kellene küldeni. Vietnamba, és oda, ahol még naponta ezrek halnak éhen. Oda, ahol a gyermek nem gyermek, hanem a bánat hordozója. A világ minden játékát oda kellene küldeni, — de először békét és szeretetet! OZORAI KATAUN