Új Szó, 1967. december (20. évfolyam, 331-359. szám)

1967-12-02 / 332. szám, szombat

HÉTVÉGI HÍRMAGYARAZATUNK eá I po I i t i k a ... De Gaulle francia köztársasági elnök határozott egyéniségként vonult be a legújabb világtörténelembe. Személyiségét nemcsak az antifasiszta ellenállási harcban szerzett érdemei övezik. De Gaulle, aki már fiatal tiszt korában modern hadászati koncepcióiról volt híres, nem szokványos katonapolitikus: olvasottságával, irodalmi, szellemtörténeti tájékozottságával bámulatos tekintélyt szerzett magának a Francia Köztársaság elnöki székében ls. Sohasem tagadja meg francia voltát, ha a nyilvánosság előtt szerepel. Ellenfelei teatrálissággal, pózőrséggel vádolják, s ha ennek van is némi alapja külső megnyilatkozásokban, semmiképpen nem csökkentheti a tábornok-elnök politikai józanságának, céltudatosságának, megfontolt reálpolitikájának értékét. ELÉGTÉTEL? A francia elnök heti sajtóértekezletét érthető figyelemmel várták. Előzőleg ugyanis alaptalanul olyan hírek keringtek, hogy De Gaulle kissé enged Amerika-ellenességéből, talán hajlandó lesz lazább atlanti együttműködésre, s nem reteszeli le örökre a Közös Piac kapuit Anglia előtt. Másrészt röviddel a sajtóértekezlet előtt hajtották végre Angliában a font leértékelését, ami a tőkés világ gazdaságában zavart okozott, s De Gaulle volt az, aki már egy évvel előtte megjósolta a font hanyatlását, amikor az angol vetélytárs kül- és gazdaságpolitikáját bírálta. A tábornok-elnök kétségtelenül „foi mában érezte magát" a sajtóértekezleten,- amelyet a televízió is közvetített. Nem tudta palástolni, hogy elégedett az angliai helyzettel, s bizonyos elégtételt érez. De Gaulle igazolni látva eddigi „KisEurópa politikáját" következtetéseiben továbbment. Talán kegyelemdöfésnek szánta a brit partnernek azt a javaslatot, hogy a font és a dollár helyett vezessenek be afféle aranyfedezetű nemzetközi pénzrendszert. Az elnök szellemesen, világosan megfogalmazott nyilatkozatából azonban az is kitűnt, hogy a brit vetélytárs mögött álló Egyesült Államok ellen tüzel. „A font leértékelése nyomán a nemzetközi piacon a dollár ellen megindított támadás esetleg az egészséges aranyalapon nyugvó nemzetközi pénzrendszer helyreállításához vezethet." Nem a féltékeny vetélytárs puszta szavai ezek. A font leértékelése előtt hat hónap alatt 700 millió dollárt váltottak be aranyra az ingadozó amerikai pénznemtől szabadulni akaróik, viszont a font leértékelését követő három nap alatt 300 millió dollárt cseréltek be aranyra. Mindezt a nemzetközi aranyalap-tartalékból eszközölték, s Washingtonnak eléggé fő a feje, mi lesz, ha ez a folyamat nem szűnik meg, sőt frontális támadás indul a dollár ellen. ATLANTI FÓBIA Wilson angol miniszterelnök igyekezett frissen visszavágni De Gaulle-nak, többek között arra is utalt, hogy az V. köztársaság kezdetén Franciaország is hasonló gazdasági és pénzügyi nehézségekkel küszködött, mégis megerősödve került kl a válságból, tehát nem Indokolt Anglia közös piaci tagságának azon a címen való elutasítása, hogy a válságba került Anglia csatlakozása esetén gyöngítené a hatok pozícióit. De Gaulle azonban nem csupán gazdasági és nem ls elsősorban gazdasági meggondolásokból ellenzi Anglia közös piaci felvételét, s most ezzel nagyon világosan előállt. A tábornok szerint Anglia minden bajának forrása az atlanti szövetség, azaz a brit birodalom szoros összefonódottsága az Egyesült Államokkal. Ez rányomja bélyegét Anglia külpolitikájára, mely sok esetben az ország érdekeivel ellentétben barátok helyett ellenségeket szerez a világ egyes részein, másrészt at Egyesült Államok gazdaságilag hatalmában tartja Angliát. Még pontosabban: dolláruralomről van szó, melyet otthon ls idejében felismerve a tábornok-elnök valamilyen nemzetközi pénzrendszerrel szeretne megdönteni. De Gaulle legutóbbi sajtóértekezletén ls kitűnt, milyen erős Amerika-iszonya van. Nem zárja be örökre az ajtót Anglia közös piaci tagsága előtt, de feltétlenül ragaszkodik hozzá, hogy a teljes és nem csupán társult tagságra igényt tartó Anglia legyen európai ország, azaz szakítsa meg atlanti kapcsolatait Amerikával. ÜTKÖZŐPONTOK Európa-szakértők rámutatnak, hogy De Gaulle Európa-, helyesebben Kis-Európa eszméje nem egészen önzetlen politikai elképzelés. De Gaulle a francia nagytőkét képviselt, a nemzeti nagytőke érdekeinek tolmácsolója, közös piaci politikájával a francia nagyipar és mezőgazdaság piaci érvényesü lését egyengeti. Ezt az önállósult, határozottan Amerika-ellenes beállítottságú nyugat-európai zárt gazdasági közösséget felhígítaná Anglia és őt követően a Szabadkereskedelmi Társulás többi országának csatlakozása, s ezzel csatorna jönne létre amerikai befolyás érvényesülésére. De Gaulle atlanti iszonyát, Amerika-gyűlöletét napjaink két legfontosabb külpolitikai problémájával — a közel-keleti helyzet és a vietnami állapotok rendezésével kapcsolatban is kimutatta. Az izraeli agresszió kérdésében nevén nevezte a támadót, azonnali kivonulását követelte az arab területekről, s a viszály nemzetközi rendezése, egyebek között Jeruzsálem nemzetközivé nyilvánítása mellett szállt síkra. Állásfoglalása megegyezik a szovjet állásponttal, s ez nem véletlen. De Gaulle reális érzékére vall, hogy rájött a probléma nyitjára, sőt összefüggést, kölcsönös feltételezettséget lát a közel-keleti események és a vietnami háborús események között. Nem véletlenül jegyezte meg, talán önkritikának szánva a londoni Foreign Affairs: „Erősödik az a gyanú, hogy a múlttal kötöttük össze sorsunkat". Ez a felismerés is De Gaulle javára billenti el a mérleg nyelvét. De Gaulle reálpolitikája mellett azonban látni kell politikai elképzeléseinek árnyoldalait is. A tábornok-elnök — mint mondottuk a hazai monopóliumokat képviselve — politizál. Közeledése a keleti szocialista országokhoz élettől sugallt politika, de egyben a francia monopóliumok gazdasági érdekelt is szolgálja, mint ahogy a francia gloire visszaszerzését akarja az európai együttműködés megteremtésével (nyilván francia égisz alatt), aminek negatív oldalai is vannak (például egyes európai szocialista országok és a Szovjetunió viszonyának lazítása stb.). Ez tükröződik vissza konkrétan De Gaulle-nak a német kérdéssel kapcsolatos álláspontjában is. A tábornok reálpolitikája itt már valamilyen délibábkergetéssé változik, s nem ls könyvel el sikereket. Ott azonban, ahol a francia külpolitika a nemzetközi kapcsolatok fejlődésének objektív érdekeivel összhangban van, kétségtelenül a világbéke megőrzésének egyik fontos tényezőié. LÖRINCZ LÁSZLÓ Új SS az NSZK-ban Bonn — A Deutsche Nachrichten, az újnácl Nemzeti Demokrata Párt lapja legutóbbi számában bejelentette, hogy Schutz Gemeinschaft névvel új SS-t alapítottak. A lap a lépést azzal indokolja, hogy mozgósítani kell a közvéleményt a baloldali radikális kisebbség Ideológiai terrorja ellen és kellően védekezni kell bármilyen ideológiai terrorral szemben. (CTKJ M

OSZKVA házrengetegének kellős közepén, szállodai szobámban pihentem. Kényelmesen elringatott az öblös karosszék, s a lefüggönyözött ablakon át beszűrődő távoli zajok befogták a fülemet. Alkonyodott, s a szoba négy sarkából és a bútorok mögül lassan elősettenkedett a sötétség. Előbb áttetsző árnyékokat vetett a szelíd, kék pasztell színekkel festett falakra, aztán befogta a szememet s észrevétlenül bekerített, csak az utcáról belopakodó bátortalan fények szóródtak szét a szoba mennyezetén. A karosszék mélyéről, a sűrűsödő sötétség rétegei alól végtelenül távolinak láttam a menynyezeten elterülő fényfoltokat. A sötétségben a szoba arányai hirtelenül megnövekedtek. Mintha nem ls egy zárt helyiségben üldögéltem volna, hanem a sötét végtelenségbe tárulkodó térben lebegnék. Nem láttam a hasas szekrényt, sem az asztalt, sem az ágyat, a székeket sem. Nem láttam őket, mintha nein is lettek volna. Nem láttam a falakat sem, mert beleolvadtak az anyagtalan homályba, sötétségbe, s így semmivé zsugorodott és végtelenné tágult köröttem a tér. A hotelszobák lakója ilyenkor veszíti el minden kontaktusát a világgal. Ilyenkor ront rá a magány, s ilyenkor menekül ki a zajos kivilágított, embersűrűs utcákba, vagy a villanyfényekkel sziporkázó mulatókba. A sötétség, mely a tárgyak anyagszerűségét magába olvasztotta, s Így anyagtalan űrré tágította közvetlen környezetemet, most mintha hirtelen sűrűsödni kezdett volna, valami szilárd szörnyűséggé jegecsesedett, amit nem önmagán kívül, de belül a mellében érez az ember. Ez a magány! Magány, amit csak egy világvárosban, egy szállodai szobában érezhet az ember. Már-már fel akartam kelni, hogy meggyújtom a villanyt, s felmegyek a harmadik emeletre az étterembe, vagy lemegyek az utcára, vagy akárhová, csak el Innen, ebből az anyagtalan sötétségből, de csak ültem, mozdulatlanul, odabéklyozva karosszékemhez, mellemben azzal a jegecsesedő, hideg szörnyűséggel, s akkor hirtelen és váratlanul megszólalt a telefon. Csöngetése ezüstösen csilingelt, mintha nem is hang, hanem világító fényes fémkristály lett volna. Oh, a telefon! Utána kaptam mint a gyermek a tovaguruló fényes üveggolyónak. A csöngetés hirtelen megszűnt, s a kagylóból, ennek a végtelen sötétségnek a túlsó partjáról megszólalt egy emberi hang. — Aló! Aló! Itt Klimov. Az első pillanatban azt hittem tévedés, téves kapcsolás. Mégsem. Félreérthetetlenül engem keresett valaki. A második pillanatban felújjongtam, szinte hangosan felkiáltottam örömömben. Az a Klimov onnan a sötétségből, a drót másik végéről magyarul szólított. Magyarul, Itt Moszkva házrengetegének kellős közepén. A kagyló membránlemeze hirtelen pattogni és dadogni kezdett. Kétségbeesetten kiáltoztam, hívtam, szólongattam az ismeretlen hangot. Válaszolt valamit, amiből csak azt értettem: jövök ... Ki jön? És honnan jön? És mikor jön? Meggyújtottam a villanyt. Józan, barátságos fény öntötte el a szobát, mely egy pillanat alatt helyükre varázsolta a sötétség végtelenségében eloszlott bútorokat. A szívem furcsán örvendezve dobogott. Azt mondta Jövök. És magyarul mondta. Késő éjszakáig vártam. Nem jött. Csalódottan és fáradtan aludtam el aznap. Égve felejtettem a villanyt... Másnap reggel jött el. Bátortalanul kopogott az ajtómon. Épp nyakkendőmet igazgattam a tükör előtt, Indulni készültem, hogy dolgaim után látok. A váratlan kopogás eszembe juttatta a tegnapi telefonhívást. — Tessék! Ott állt a küszöbön. Kissé Idegenül, kissé habozva. Bajuszkás, szőke fiatalember volt. Kék a szeme, egészen kék, mintha az égbolt és a tej színe keveredett volna el benne. Mosolygott. — Maga ... Maga Klimov, ugye? — Igen. Én vagyok Klimov. — És megint mosolygott. — Fáradjon beljebb. — Szergej Zukau üdvözletét hozom. Bocsánatot kér, de nem tudta megszerezni az Ígért verseskötetet. Azt üzeni, elküldi postán. Hirtelen megértettem a helyzetet. Hát persze Klimov! Hiszen őt emlegette fiatal leningrádi barátom, Zukau Szergej Vlagylmírovics, álnevén Volszkij, akivel a leningrádi Zvjezda szerkesztősége révén ismerkedtem meg vagy egy héttel ezelőtt. Hát persze, hogy Szergej. Mégse feledkezett meg rólam. Szergej, aki alig húszéves, egy kis üzemi lap szerkesztője, verseket Ír, és fordításokkal próbálkozik. Itt-ott kezébe kerül egy magyarországi lap, vagy könyv. Itt-ott lefordít egy anekdőtát, verset, vagy rövid prőzát. Ir, tanul és fordít. Ir, fordít és magyarul tanul. És Klimov a barátja. Mennyit gyalogoltam Szergejjel a leningrádi éjszakában! És mennyit mulattam magamban furcsa nyelvi botlásain, és mennyit csodálkoztam, hogy valaki, aki itt él Leningrádban, ezer kilométerekre Budapesttől vagy mondjuk Komáromtól, kapja magát és megtanul magyaruL Hogy én töröm az orosz nyelvet? Isten neki, tanultam az Iskolában. Kötelező tantárgy volt. Aztán szükségem is volt rá. De mi szüksége van Zukau (Volszkij) Szergej Vlagyimírovlcsnak a magyar nyelvre. Az ember nem szívesen árulja el meghatottságát, de az a tizenkilenc éves fiatalember valóbaij meglepett és meghatott. Valahol a Nyevszkij proszpekten egy filmszínház plakátja előtt, éjszaka féltizenkettőkor, megrángatta a kabátom ujját és azt kérdezte, ismerem-e Mórt. — Nem ismerem Mórt, — mondtam csodálkozva. Felmutatott a plakát, a: — Most Játsszák nálunk. Filmet. Szegény gazdagok. Elkacagtam magamat. — Hát persze. Persze hogy ismerem. Csakhogy az Jókai. — Ah-ah. Jókai. Mór keresztnév, ugye? — Igen, Igen: Mór keresztnév. — S hajnali háromig Jókairól beszélgettünk. Másnap meg Petefiről, azaz Petőfi Sándorról. És harmadnap, valahol a Finnland! pályaudvar előtt, az jutott eszébe, hogy lefordítja Bródy Sándor regényét: A nap lovagját. Mennyi idealizmus, és mennyi botladozó tájékozatlanság, illetve tájékozottság. Különös egy fiatalember. És különös család! A nagyapja, Zukau Gerbert Vlagylmírovics fordította le a húszas években Haäek Svejkjét. Német közvetítéssel. Egész Oroszország néhány évtizeden át mulatott a jó Svejk katona viselt dolgain, s ezzel a nevetéssel ennek a fiatalembernek a nagyapja ajándékozta meg első fzben az oroszokat. És az apja Vlagyimir Gerbertovlcs lett költők verselt és lett prózaírók regényelt fordítja. És most Itt van Klimov, Vlagyimir Nyilovics, M Bpzakai telefonhívás ez a harmincéves leningrádi fiatalember, aki az ő barátja és tanítója ls. — Hát hogy van meg a mi Szergej barátunk? —• Verseket Ir és a Nap lovagját akarja lefordítani. Van programja, hát Jól van. — Szergej sokat beszélt magáról. Mondja, hogy ls barátkoztak össze. Arra gondolok, hogy Klimov jó tíz évvel Idősebb Szergejnél. Szokatlan dolog, hogy jó barátok között Ilyen nagy legyen a korkülönbség. — Semmiség. A közös" érdeklődés hozott össze bennünket. Én a Zsdánov egyetem filológiai fakultásán tanultam, a finn—ugor szakon, a magyar nyelvet választottam. Szergejnek meg az édesapja azt tanácsolta, tanuljon meg magyarul. — Dehát miért éppen magyarul. — Mert magyarul kevesen tudnak nálunk, meg azért, mert kis nép. A kis népek iránti rokonszenvből. — S maga az egyetemen tanulta meg a magyart? — Az egyetemen. Igaz, volt némi alapom. Magyarországon katonáskodtam. Volt Budapesten néhány jó barátom, de hát a laktanyai élet nagyon elszigetelt. Áz egyetem és a rendszeres tanulás tetőzte be, amit ösztönösen fölszedtem. S legalább hasznát veszi a nyelvtudásának? — Itt-ott fordítok. Műszaki irodalmat. Egy ideig tolmács voltam a Szputnyik idegenforgalmi vállalatnál. Most kiállítási mérnök vagyok. Filmaparatúrák kiállításait szervezem. Nemzetközi kiállításokat is. Olykor magyar szakemberekkel is találkozom. — Tulajdonképpen maga a kis Zukau nyelvmestere? Elmosolyodott. A világ legtermészetesebb dolgának tekinti, hogy segít neki. A közös érdeklődés hozta öszsze őket. © • * • © • • Elment. A filmaparatúrák kiállítására sietett. Másnap és harmadnap is találkoztam vele. Sokat beszélt a gyermekkoráról és Leningrádról, a szülővárosáról. Agrármérnök az édesapja. A blokád idején századosként szolgált a leningrádi fronton. A városban rettenetes éhínség volt. Egy nap szabadságot kapott. A hátizsákjában darakását, egy kis lisztet, meg valami konzervet hozott. Vlagyimir Nyilovics akkor egészen kicsi fiúcska volt még. Mohó éhséggel bámulta az asztalra kirakott élelmiszereket és rávetette magát a nyers darakására. — Az édesanyám a szemem láttán halt meg az éhségtől. Meghalt a bátyám, a nagybátyám és az unokaöcsém ls — mondta utolsó találkozásunk alkalmával — s mély szomorúság telepedett meg az arcán. Hosszasan elbeszélgettünk még. Sőt tréfás dolgokról ls, de így maradt meg az emlékezetemben, azzal a tűnődő mély szomorúsággal az arcán és a szemében. Szerettem volna megvigasztalni, de nem találtam megfelelő szavakat. Azóta ls utazgatok, s gyakran egyedül maradok a sivár szállodai szobákban. Ilyenkor a légnyo masztóbb a magány, s én mégsem érzem. Telefonhívást se várok. Sőt, én szeretnék felcsengetni egy leningrádi számot, Vlagyimir Nyilovics telefonszámát. Ugyan nem tudom, még mindig nem tudom mit mondanék neki, talán csak ennyit: Vlagyimir Nyilovics, barátom. Itt vagyok. BABI TIBOR