Új Szó, 1967. november ( 20. évfolyam, 301-330. szám)

1967-11-29 / 329. szám, szerda

„Ha már egyszer megszereztük..." VALAMIKOR az ötvenes évek közepén történt. Az egyik nyugatnémet vadásznak kedvezett a szerencse, leterített egy medvét. Kísérője — ismert tátrai erdész — örült a vendég szerencséjének, meg sajnálta is, hogy körzetében egy mackóval kevesebb lesz. Mint jó vendéglátó, ez utóbbi gondolatát nem öntötte szavakba, osztozott a vendég örömében. Együtt töprengtek, vajon ki rántja le a mackó bundáját? S neki jutott eszébe Adamovics mester neve. így került a vadász a Ziar nad Hronom-1 preparátorokhoz. Megmondta, hogy csupán konzerváltatni szeretné a bőrt, mert 2—3 nap múlva Berlinben dolgoztatja ki. Mikor azonban látta, miként dolgozik a mester, s azt is megtudta, hogy a szakmát Bécsben, az egyik ismert cégnél sajátította el, rábízta a bőr kidolgozását. A becses zsákmányból ágyelőt készíttetett. A mester kiváló munkát végzett, s ezzel a vadász eldicsekedett holland, osztrák és francia barátainak. Így, véletlen folytán a áiari preparátorok híre eljutott az országhatáron túlra. Az utóbbi években a turisták ezreit vonzzák hazánk szépségei. Erdeinkben osztrák, német, francia, magyar, holland, sőt amerikai vadászokkal is találkozhatunk. Akiknek kedvez a vadászszerencse, nálunk dolgoztatják ki az elejtett vad bőrét. Ahol a hírnév született Ziaron a templomtól alig egy hajításnyira, szűk utcácskában bukkantam rá a keresett műhelyre. Az alacsony épület homlokzatán zöld tábla jelzi, hogy itt működik a helyi szövetkezet egyik részlege — az egyetlen ilyen jellegű „üzem" Szlovákiában. A kis ház külsőleg semmiben sem különbözik a szomszédos épületektől. A látogató csak akkor torpan meg, amikor belép a tornác ajtaján. Joggal gondolja, hogy raktárba jutott. A falon madarak, őzfejek, lent a földön, a fal mellett deszkára feszített medvebőrök száradnak. A tornácról — amit lényegében egy üvegfallal folyosóvá alakítottak át — bejutunk az első helyiségbe. Ez már műhely. Körül a falak mentén polcok sorakoznak. Amerre nézünk, mindenütt kitömött állatok, szerszámok, dobozok. A falon alig találunk egy arasznyi szabad helyet. A sarokban alacsony asztal mellett középkorú nő dolgozik, vércsét nyúz. Szomszédja, egy vidám fiatalember, Ján KamenCik hét éve dolgozik a műhelyben. A műhely közepén csupán annyi szabad hely van, hogy egy személy átcsúszhat a szomszédos helyiségbe. Ez már nem „vágóhíd", s tágasabb az előbbinél. Az asztalon, a polcokon a verébtől a sasig talán mindenféle madár megtalálható. Az ablak előtti széles asztalon Ján Bahno — aki tíz éve a mester tanítványa s ma már a helyettese — egy közepes nagyságú kitömött rókát erősít fel a talapzatra. Adamovics Ferdinánd mesterrel a harmadik kis helyiségben ismerkedtem meg. Munkahelye. csupán annyiban különbözik az előzőektől, hogy a helyiség keskenyebb, s itt található az egyetlen szabad szék a vendégek, a vevők és megrendelők számára. — Elsősorban hazai megrendelőknek dolgozunk — mondja a mester. — Az a szerencsénk, hogy többségük küldi, és nem személyesen hozza el az állatot. Viszont ha külföldiek jönnek, igen kellemetlenül érzem magam. Igaz, a műhely a szövetkezeté, de a házigazda szerepét nekem kell betölteni. Rendszerint ketten, hárman jönnek egyszerre, és még helylyel sem kínálhatom meg őket. Nem ls szólva arról, hogy a külföldi vadászokat a szakmai kérdések is érdeklik. Ezért volna szükség egy nyugodt sarokra, egy kis szobára, ahol elbeszélgethetnénk velük és éreztethetnénk, hogy a vendégeink. Hiszen ha nem volna megrendelő, akkor reánk sem volna szükség. A legkevésbé sem csodálkozom, hogy a mester — mint házigazda —, mikor vendég érkezik, a legszívesebben eltűnne a műhelyből. A külföldi látogatók mind szenvedélyes vadászok, s számukra az a lényeg, hogy elmesélhessék: ezt a medvét vagy őzet a Tátrában vagy a Kárpátokban lőttem. Közülük sokan több ország vadászterületeit ismerik, így alkalmuk nyílik az összehasonlításra. Számunkra igen lényeges kérdés, hogy a vadász mit csinál az állat bőrével. Ha nálunk dolgoztatja ki például, akkor a medvebőrből készült ágycióért háromezer korona értékű devizát fizet. Az sem lebecsülendő, hogy nálunk lényegesen olcsóbb az ilyen vadászszenvedély kielégítése, mint a nyu gati országokban. Viszont pohár mellett azt is megjegyezték már a vendégek, hogy ilyen „műhelyt" még sehol sem láttak. Éppen ezért nem lehet csupán a szövetkezet és a városi nemzeti bizottság „belső ügye" a műhely sorsa. A felsőbb irányító szerveknek kellene felfigyelni az esetre, és nem engedni, hogy a kiváló munkával megszerzett hírnevet — amely mellesleg kemény devizát is jelent — csorbítsa a nem megfelelő környezet. Aligha lehet helytálló az olyan indoklás, hogy évek óta nem találnak megfelelő helyiséget a preparátorok számára. Szenvedély, szakmaszeretet A kis kollektíva — a mester feleségével, a két fiatalember, a segédmunkásnő — évente átlag kétezer különféle állatot preparál. S mivel az 6 „kapacitásuknak" is van határa, több iskola megrendelését kénytelenek elutasítani. Próbálták fiatalokkal bővíteni a létszámot, de a fiúk nem kedvelték meg ezt a munkát. Képzett szakembert pedig hiába keresnének. — Aki ezt a szakmát választja, annak ismernie kell az állatvilágot, legalábbis a hazánkban élő állatokat. Ez a műhely a szenvedélyes vadászok számára olyan, mint a múzeum. Nézze ezt a három őzfejet. Nyáras, villásbak, hatágas. Tud ja, mennyi mindent mond ez a három szó egy vadásznak? Látott már fekete őzet? Hannover környékén találhat belőlük szép számmal. A mester lelkesen magyaráz, fürgén mozog, ha nem tudnám, hogy 73 éves, egyáltalán nem sorolnám az idős emberek közé. Bécsben érettségizett, ott sajátította el a szakmát, méghozzá olyan cégnél, amely Európa legismertebb vadászai számára dolgozott. Megismerte a kereskedőket, a szenvedélyes gyűjtőket, akiknek „nem számított a pénz", de minden fajta állatból a legszebb példányt akarták megszerezni. Mikor hazatérve műhelyt nyitott, ő is „fél Európával" kereskedett. Sok értékes állatbőrt juttatott el a szenvedélyes gyűjtőknek Svájcba, Németországba, Hollandiába. A háború után új vadász- és kereskedőnemzedék nőtt fel, ezek újra felfedezték a ml vadászterületeinket, s a szerencsés véletlen folytán preparátorainkat is. Tény, hogy a hírnév újjáéledéséhez a mester több mint harmincéves tapasztalata nyújtotta az alapot. Vegyes érzésekkel Nagy nyilvánosság előtt nem, de vadászkörökben országszerte ismertek a 2iari preparátorok. Műhelyük 1952 óta a szövetkezet melléktermelési ága, s a jövedelem nem csökken százezer korona alá. Nemcsak termelnek, hanem kereskednek is, hiszen a jó munkával újabb megrendelőket szereznek. Márpedig mindenütt a világon íratlan törvénye a kereskedelemnek, hogy a megrendelővel kedvesen s kellemes környezetben kell tárgyalni. Ez utóbbi hiányát még a preparátorok hatványozott kedvessége és szívélyessége sem tudja pótolni. Márpedig a hírnevet néha nehezebb megtartani, mint megszerezni. Erre is kellene gondolni. CSETÖ JÁNOS Sszexdai nap, uaít MEGTARTHATJA-E A PEDAGÓGUS minden esetben a kimondott szót? Ez a kérdés foglalkoztat egy megtörtént eset kapcsán, s nem hagy nyugodni. Végül is arra késztet, hogy tollat ragadjak. Nem vitás, hogy a nevelő csak azt Ígérje, amit teljesíteni is tud. Tudjuk, a gyermek példaképnek tekinti a felnőttet, még hatványozottabban a tanítót, és ha a tanító mond valamit, azt jól gondolja meg, azt indokolni is tudnia kell. Ez mind igaz, ez mind helyes, ám az élet olykor furcsa helyzeteket teremt. Sokszor úgy adódik, hogy a kimondott szó érvényét veszti, nem is volna helyes, ha ragaszkodnánk hozzá, mert előtérbe kerül az emberség kérdése, a magatartás, amely értékesebb nevelési együttható, mint a ragaszkodás, a makacs kitartás egy más helyzetben kimondott szó mellett. A pedagógus életében ez nem ismeretlen. Szerdai nap volt. Az osztályban nyugalom, egész rendkívüli összpontosultság és fegyelem. Amikor azonban a házifeladat ellenőrzéséhez fogtam, a csendben valami nyugtalanító vibrált. Van úgy, hogy a tanító átveszi az osztály hangulatát, megérzi azt, amt a kedélyek mögött lappang, bár jelenleg erre nem volt ok, hiszen ennél az aktusnál ritkán történik valami szó*a 6--'eries. A jól tanuló szöszke lány padjához léptem. Olvasd fel az o'va tmány kidolgozását — szóltam, mert bizonyos voltam bsnie, hogy zökkenő nélküli, pontos munkát kapok, olyat, amilyenhez nála hozzászoktam, amit elvártam tőle. Kissé el ti fordultam, hogy ne zavarjam az összpontosításban. Az elhangzott utasítás utáni szünet azonban hirtelen megnyúlt, a hézagos csend hűvössé és kellemetlenné vált. Az osztály felfigyelt, az arcok Éva felé fordultak, én is ránéztem. Elképedve lát tam, hogy a kislány lassan elsápad, arcából eltűnik a szín. Hallgat, fejét lehorgasztja, szemét lesüti, nem bírja el a feléje forduló követelő tekinteteket. — Mi baj? — kérdezem — miért nem olvasod? — még mindig nem tudatosítom, hogy valami történt. Ekkor veszem csak észre, hogy a házt dolgozatfüzet hiányzik a padról, és hidegen mondom ki a szentenciát: Írd be az ellenőrző könyvecskédbe, hogy „rendetlen voltam, nem készítettem el a feladatot". Tévedhetetlenül mondom, megszoktam, szokvány már az is, ám a hangom szomorkás és fásult, személyes sértésnek tekintem, hogy Éva... pont Éva nem készítette el a feladatát, akiben bíztam, akiről ezt jel sem tételeztem volna. Aztán megint ránézek és a többiekre is, mint aki szavai igazolását keresi, de nincs visszatérő gondolatom, minden' olyan fáradt és üres ... A kislány először nem mozdul, mintha megkövítette volna a fájdalom vagy az igazságtalanság — ki tudja —, egyszerre csak heves mozdulattal lehajol, a táskájába nyúl és a kék füzetet kivágja a padra. Igen, kivágja, mozdulatát féktelen dac hevíti, el még jobban meglep és idegesít, sőt szokásom ellenére hihetetlenül feldühít. Oda se nézek, már nem vagyok kíváncsi a feladatra, s a bosszúság diktálja a szavakat: rendetlen vagy, mert azt sem tudod, elkészítetted-e a házi feladatot, vagy sem. Tessék csak elővenni az ellenőrzőt, de most már módosítjuk a szöveget (és ez most már kegyetlen is, cinikus is hangsúlyában]: Rendetlen vagyok, nem tudom, elkészítettem-e a feladatot, vagy sem! — Megvan? — Ebben a pillanatban a kislány két karjával ráborul a padra, és hisztérikusan jajongja, zokogja: Ne tessék, tanító néni, ne tessék... én még nem okoztam ilyen fájdalmat szüleimnek.., Sírása lassan megcsendesedett, jó is volt, mert már én is a könynyek határán jártam. Csak a válla remegett és rázkódott, ahogy rátettem a kezem. Pedig szavai egészen bizonyosan nekem jobban fájtak, mert megrázó őszinteséggel törtek ki belőle, s hirtelen felócsúdtam. Nem akar fájdalmat okozni szüleinek — talán még sohasem okozott ez az érzékeny lelkű, mindig pedáns, rendes szöszke kislány. És én? Én okozhatok-e ilyen fájdalmat ennek a gyereknek, aki a három év alatt tengernyi örömmel ajándékozott meg, olyan magától értetődő természetességgel. Tudott, gonddal dolgozott, figyelt, ragaszkodó volt a végtelenségig. És én? Vajon viszonoztam-e eléggé ezt a felém áradó megbecsülést és szeretetet? Meditációm talán csak másodpercekig tartott, ilyenkot mérhetetlen az idő, — Beszélj, mi történt, miért nem mutattad be, amit kidolgoztál? Már három napfa elkészítettem, de akkor este felszökött a lázam, másnap nem jöttem iskolába. Ügy volt, hogy kiveszik a mandulámat. Nem is tudom, hogy feledkezhettem meg róla. Amikor fel tetszett szólítani, hirtelen azt hittem, otthonfeheftettem, vagy meg sem írtam. Aztán meg már tudtam, hogy megvan... — szakadozottan tört fel a vallomás, mint az ivókából a gyenge vízsu= gár a folyosón. A KÖNYVECSKÉHEZ, persze, már nem ragaszkodtam, a kimondott szóhoz sem. Hogy is ragaszkodhattam volna ilyen őszintén feltárult érzelmi gazdagság láttán? A házifeladatot különben ti elkészítette. HEIMLER LÁSZLÖNÉ A 7. számú magnetofonszalagról Markov: Ön valóban szereti Mariját? Remény: Igen. Markov: Kémtevékenységébe beavatta Mariját? Remény: Nem. Markov: Moszkvai útján kívül még milyen megbízásokat végeztetett vele? Remény: Semmilyeneket. Markov: Miért akarta megölni Mihail Zarokov húgát? Remény: Találkozásunk lebuktatott volna. Markov: Ha most azt kérdezném, hogyan vetemedhetett rá, hogyan emelhetett rá kezét? — ismerősünk, Szalonka azt mondaná, hqgy ez amolyan szentbeszéd a „Ne ölj" sorozatból. Mégis, hogy jutott erre a gondolatra? Remény: Nehéz válaszolnom ... Meg kellett mentenem életemet... ilyenkor minden eszköz jó ... Markov: No, jól van... (Szünet.) Zarokov húga él és egészséges. Remény: Hogyan?! Mit. mond?! (Szü net.) Lehetetlen! Markov: Igen. Az ön bérencét, Tyerentyevet a bíróság ítélete alapján agyonlőtték, de nem azért, mert meg akarta gyilkolni Zarokov húgát. Előző bűntetteiért hazaárulóként bűnhődött. Azt hiszem, érdekelni fogja önt. Most pedig mondja meg: amikor a Szovjetunióba küldték, kilátásba helyeztek olyan lehetőséget, hogy elkerülhetetlen lebukás veszélye esetén ön kérni fogja a központot, szervezze meg kimenekítését? Remény: Igen, kilátásba helyeztek ilyen lehetőséget, de csak végszükségben. Nekem kereken megmondták, hogy csak akkor számíthatok rá, ha szovjetunióbeli tartózkodásom idején számottevő eredményt érek el. Ügy gondolták sokáig, legalább öt évig leszek itt. Markov: Visszatérésének módját nem határozták meg? Remény: Általánosan körvonalazták. Két utat említettek — a tengeren, valamint a Kola-félszigeti szárazföldi határon keresztül. Markov: Ügynökök toborzása ls feladatához tartozott? Remény: A szükséghez képest. Akkor, ha a megjelölt cél eléréséhez szükség lenne rá. (Szünet.) Remény: Megenged még egy kérdést? Markov: Tessék. Remény: Láthatnám Mariját? Markov: Majd a jövőben elválik. Remény: Megengednék, hogy írhassak neki? Markov: Írjon. 4. Alik barátnője Alik, a félbemaradt diák 27 éves korát tekintve szédítő karriert futott be az üzérek alvilágában, és dörzsölt kollégája, Koka jóvoltából majdnem haza áruló, külföldi kémszolgálat ügynöke lett, ha az állambiztonsági szervek hagyják, hogy túllépje a bűnözés határát. Alik Sztupin az állambiztonsági központban folytatott emlékezetes beszélgetés után hátat fordított régi életmódjának, szakított Kokával és többi üzértársával. Irodalmi munkatársként állást vállalt egy moszkvai nagyvállalat üzemi lapjánál, és angol fordításokkal foglalikozott. Néha szorongó érzés, vágy fogta el, ha a múltra gondolt, de valahányszor eszébe jutott hajnali beszélgetése a Dzerzsinkán azzal a fáradt, idősebb férfival abban a szellőzetlen szobában, hirtelen kijózanodott. Régi életéből megőrizte gyűjtőszenvedélyét: a legújabb magnetofon-felvételek és a gyufáfcdobozcímkék érdekelték. Továbbra is ápolta a szoros barátságot Jutja Fokinával, akiről tudta, hogy imádja őt. Házasságról egyelőre nem beszéltek, de kapcsolataik úgy alakultak, hogy bármelyik pillanatban az anyakönyvvezető elé léphettek. Julja 23 éves volt, éppen akkor végzett az orvosi egyetemen, valahogy elkerülte a kö= telező vidéki kihelyezést, s most szülei kívánságára a kimerítő tanulás fáradalmait pihente, várva, hogy megüresedik egy jó hely Moszkvában. Tehetséges volt, jól tanult, s nem is volt nagyon könnyelmű. Alikot csak az bántotta

4 hogy Julja ismerőse volt Kokának, Koka hozta őket össze. Julja azzal magyarázta Ismeretségüket, hogy szomszédok voltak a Bolsaja Poljankán. Aliknak ez sehogyan sem tetszett, dé végül is leküzdötte féltékenységét. Julja néha felkereste Alikot a munkahelyén, elvette lakáskulcsát, felment hozzá, ott üldögélt és magnetofon-felvételeket hallgatott. Aliknak jó érzés volt tudni, hogy Julja várja őt, s valami harapnivalót készít vacsorára. Ha a házasságban is ilyen marad, hát akkor éljen a házaséletl Juljának azelőtt nem volt állandó barátnője, de egy hónapja összebarátkozott valamilyen Rimmával. Sok tekintetben hasonlítottak egymásra: mindketten 23 évesek voltak, mindkettő magas termetű, szép teremtés volt. Akár nővéreknek vélhette volna őket az ember. Egy Gorkij utcai kávéházban ismerkedtek meg, ahol Julja magánosan üldögélt és unatkozott. Rokonszenvesek lettek egymásnak. Másnap ismét találkoztak, s e - hónap múlva már elválhatatlan barátnők voltak, és csak azon csodálkoztak, hogyan tudtak eddig egymás nélkül meglenni. Következik: 5. „DOLLÁR KELL" 1967. XI. 29.