Új Szó, 1967. november ( 20. évfolyam, 301-330. szám)

1967-11-26 / 326. szám, vasárnap

OJ (« ZIKMUND+HANZELKA Buddha és Tenzing országában özönvízként törtünk be Nepálba. Elől a kék kocsi, mögötte a vörös. Átvergődtünk Raxaul élénk, vásári forgalmú utcáin, átmentünk egy fahí­don, amelyen valamilyen téglagyári kisvasút vágányai vonultak. Vigyáz­nunk kell, nehogy elkerüljük az in­diai vámházat — aztán Jobboldalt hirtelen feltűnik egy házikó és nem indiai egyenruhás lakói. No de ilyetl Hisz ezek nepáliak! Gondosan meg­igazítják szolgálati szíjukat, tiszte­legnek, aztán kezet nyújtanak. A há­zikón egy nagy tábla: OUTPOST RA­XAUL, NEPAL. No nézzük csak, ilyen vámházat még nem láttunkl ELÖÖRS. Hátra arc, vissza Indiába, hogy újabb tortúrán essünk keresztül. Me­gint ott lesz egy szardardzst, mint India túlsó végén, Atariban, vagy eset­leg két fogdmeg elfogatóparanccsal a zsebében ...? Csodák csodája, úgy ment, mint a ka­rikacsapás. Ugyanolyan fiatal és ro­konszenves tisztviselő fogadott, mint a nepáli oldalon. Lepecsételte útleve­leinket és gépkocsi-igazolványainkat, mondott valamit az ott-tartózkodási engedélyről, aztán fontoskodóan ösz­szehúzva szemöldökét, megmutatta, melyik fiókba teszi okmányainkat, ha esetleg nem ő lenne szolgálatban, amikor majd visszatérünk, mert néha előfordul, hogy az ember elkeveri az okmányokat, aztán csupa kellemet­lenség éri miatta ... A hídon túl a szomszédoknál éppen olyan gyorsan intéztek el bennünket. Az első legényke a motorok és az alvázak számát ellenőrizte, a másik meg elmagyaráztatta magának, hogy is volt Indiában azokkal a rádió­adókkal (hát igen, gépkocsi-igazolvá­nyunk szelvényén mindenféle hin­dusztáni ákombákomok tarkállanak, magunkon hordjuk Káin bélyegét anélkül, hogy tudnánk róla), kitöl­tettek velünk valamilyen kézi gyár­tású kérdőíveket, aztán belekukkan­tottak útleveleinkbe. A pecsétet majd Kathmanduban kapják, szerencsés utat... Két elefánttalpnyi nyomtáv A vámháztól kilenc kilométerre le­táboroztunk. Éj borult a vidékre, nincs értelme továbbmennünk a sö­tétben. Míg a benzinfőző lángján serpenyő­ben sertéskonzerv melegedett, egy­mást faggattuk, mit is tudunk Nepál­ról. Az ország nyugat-keleti irányban hosszúkás alakú, akár Csehszlovákia, csak valamivel nagyobb nála és kis híján tízmillió lakosú. Nemrégen Ne­pál volt az északi félteke legkevésbé ismert országa, a XIX. századig tel­jesen megközelíthetetlen. Ütközőál­lam India és Kína között. Egyes in­dusok szerették volna ellenőrzésük alá vonni, mint Sikkimet és Bhutánt. A világ legmagasabb hegységének országa. Két nagy személyiséget adott az emberiségnek: Buddhát, aki itt született valahol az indiai határ közelében, és a híres Tezinget, aki 1953-ban az új-zélandi Hillaryval együtt elsőként mászta meg a világ legmagasabb hegycsúcsát, amelyet iskoláskorunkban Mount Everestnek, később Csomulungmának neveztek, most pedig Csu-mu-lang-ma a neve. Nepál száz éven át világméretben pá­ratlan különlegességéről volt híres: a tisztségüket öröklő miniszterelnö­kök dinasztiájáról. A Jelenlegi király korszakjelző tettet hajtott végre, ami­kor nemcsak megnyitotta Nepált a turisták előtt, hanem abba is bele­egyezett, hogy koronázásának ünnep­ségeit az amerikaiak lefilmezhessék. Vasút nincs, csak néhány kilométer­nyi keskeny vágány (talán ezt lát­tuk a hídon és véltük téglagyári kis­vasúinak, amikor az országútról tá­borhelyünk irányában letértünk!). Aztán még itt vannak a gurkhák, ezek az edzett hegylakók, született katonák, akiket az angolok szívesen toboroztak gyarmati hadseregeikbe és küldtek tűzbe, valahányszor valahol szorult a kapcájuk ... Vontatott füttyszó hallatszott a tá­volból — hiába, Nepál egyetlen vas­útvonala közelében éjszakáztunk. Nemsokára filigrán vonatocska pöfö­gött el mellettünk. Elől paránvi moz­dony SHREE BISHNU büszke felirat­tal. Egymás hegyén-hátán utasok csimpaszkodtak bele, s úgy hatott mintha élő szőlőfürtök díszítették volna. A következő két kocsi is zsú­folt volt, mint egy méhkas, de a szerelvény végén két kocsi félig üres volt, valószínű ez volt a másod-, vagy talán első osztály azoknak, akik meg­engedhetik maguknak az ilyen ké­nyelmes utazást. Még mielőtt megreggeliztünk volna, újabb embercsoport és három elefánt vonult el kocsijaink mellett. Az első elefánt néhány méterre tőlünk meg­állt, egy csomó levelet tépett le a fáról, aztán útravalóul magával vitt még néhány ágat és nyugodtan elcam­mogott. „De furcsa állat", Jegyezte meg Robert. „Nem érzitek, hogy ez egy vastag bőrzsák, s valamilyen élőlény bújt el benne? Figyeljétek meg jól, a kölyökelefánt is úgy lépked, mint az öreg ember. Kajlák a térdei. Tud­játok mit, mérjük meg a nyomait..." Ha már egyszer kezünkben tartot­tuk a filmezési mérőszalagot, egy szuszra a vágány szélességét is le­mértük. Ha kézikönyvünk nem csal, a vasutat 1927-ben építették, 29 mér­föld, vagyis 47 kilométer hosszú, nyomtávja két láb hat hüvelyk, te­hát 76 centiméter hosszú. A mérés eredm'énye: az elülső ke­rekded elefántnyom 41-szer 30 cen­timéter, a hátsó 39-szer 38 centimé­ter, a keskenyvágányú vasút nyom­távja 76 centiméter. „No látod, nem hazudnak. De azt aztán senki se mondja nekem, hogy a nyomtávot angol lábbal és hüvelyk­kel mérték. Az pontosan két hátsó elefántnyom-hüvelykek, ujjak nél­kül". Előbb repülőgép, aztán autó Az első nap szerzett nepáli tapasz­talatunk: az emberek tartózkodóak, szerények, szinte félénkek. A nepá­liak szemérmetesen viselkednek, nem úgy, mint az indiaiak, mert Indiában a gyerekek és a felnőttek tömegeit úgy kellett elkergetnünk kocsijaink­tól, nehogy bemásszanak akár a szétszerelt olajszűrők közé. A nepá­liak büszkék is. Elmennek a kocsik melett, és csak egy pillanatig néze­lődnek. Csak akkor álltak meg, ami­kor megszólítottuk őket. A falusiak mindkét végén kihegyezett bottal jár­nak. A nepáli—cseh párbeszéd csak mo­sollyal végződhetett. Katmandunak, a nepáli fővárosnak az ötvenes években még nem volt országúti összeköttetése a környező külvilággal. Lakói ismerték a repü­lőgépet, de nem tudták, milyen egy autó. A kathmandul völgy hatezer lakosa azzal látta el magát, amit ösz­vérek és teherhordók a -hátukon össze­hordtak, esetenkint repülőgépeken, meg az 1927-ben Dhursingh és Meta­tirth között húsz kilométeres távon épült furcsa drótkötélpályán szállí­tottak. Ez óránkénti nyolc tonnás ka­pacitással napi 12 órát működött, de a legjobb esetben is naponta csak 60 tonna árut tudott szállítani. Mivel berendezése gyorsan elavult, karban­tartásával pedig bajok voltak, szállí­tási teljesítőképessége 1957-ig órán­kénti öt tonnára csökkent. A szál­lítás drága és hosszadalmas volt. Ra­xaulban minden árut át kellet rak­ni a keskenyvágányú vasúti kocsikba, majd a 47 kilométeres pálya végén Amlekhgandzsiban teherautókra, Dhursinghban pedig a drótkötélpályá­ra kellett ismét átrakni. Azután kor­dék vagy teherautók következtek. A teherautók 1956-ban kerültek sa­ját tengelyükön a fővárosba. Ezt az ünnepélyes pillanatot magashegyi or­szágút négy évig tartó építése előzte meg, amelyben a Colombo-terv kere­tében jelentős mértékben részt vett India. Az építők becsületére legyen mondva, kitűnően megtervezték az országutat. A völgyes részeken az országút ma­gán viseli az amerikai építkezési módszer nyomait. Nagyvonalúan szé­les, arányaival egy cseppet sem ma­rad el a régi allé kidöntött faóriásai mögött. Az egyik fasor elpusztult, s az út jobboldalán elhullott hadsereg­ként hever. A hatalmas MM, Minneapolis Molina jelzésű amerikai traktorok ma is ott állnak az országút mentén. Talán is­mét hasznukat veszik, ha majd sorra kerül az útépítés második szakasza, az aszfaltozás. Egyelőre még „porzik az út a kocsi után", de ez százszor Jobb, mint a határ túlsó részén, ahol van ugyan aszfalt, de nincsenek hi­dak. NEPAL EGYETLEN VASOTVONALA 2. Váratlan látogató Pavel kissé megriadt attól, hogy a címét kérték. Reménynek még nem volt ideje, hogy lakhelyváltoztatását közölje a központtal. Mégis honnan tudták meg, hogy Kurnakov már nem a régi helyen lakik, s a műhelyben sem dolgozik? Ügylátszik, valaki a tudakozóban Kur­nakov felől érdeklődhetett. Ott azon­ban nem sokat tudott meg, mert Kur­nakov új lakhelyén nem volt bejelent­ve. Csekélységnek tűnhetne, de Pavel most is, mint számtalanszor, nagy elis­meréssel gondolt Markov előrelátására. Az ezredes határozott úgy, hogy Kur­nakov-Szalonkának vagy két-három hó­napig bejelentés és munka nélkül kell tengődni«. A rádiótáviratból kitűnt, hogy az, aki Kurnakovot kereste, már jelentette sikertelenségét a központnak, s ez feltétlenül alátámasztotta Remény főnökeinek gyanúját. Hogyan tudhatták meg, hogy Kurnakov otthagyta a rádió­Javító műhelyt? Csak egy módon: az a „valaki" ott járhatott. Ha a hírszerző központ annyira meg akar győződni ügynökének biztonságá­ról, hogy a legvégső eszközhöz folya­modik: különleges megbízatású össze­kötőt küld utána, akkor ez nagyon ko­moly ügyre vall. Itt nincs kitérő ... Pavél ílőbb betért a postára, hogy megnézze, van-e valami a postafiók­ban, aztán benézett a rádiójavítő mű­helybe. Remény egykori munkatársa, akivel váltották egymást, a pisze orrú Kolja régi ismerősként üdvözölte őt. Amikor arra terelődött a szó, hová tűnt el Sztaszik, Kolja egykedvűen azt vála­szolta: — Családi okból szabadságot vett ki. — Bs senki sem érdeklődött iránta? — Nem — hangzott a válasz. Pavel arra a következtetésre jutott, hogy az összekötő, aki K. városban járt, látásból ismerhette Reményt, semmit sem kérdezett, csak figyelt, meggyőző­dött róla, hogy Remény nincs itt, azután eltávozott. Pavel délután négykor ismét találko­zott Markov ezredessel a villában. Mar­kov megörült a rádiótáviratnak. Felte­vése beigazolódott. De öröme máris el­múlt. — Most feltétlenül egy vendég fog beállítani Reményhez, máskülönben nem érdeklődtek volna a címe iránt — mondta Markov. — Ez baj. Különben egy vendég már járt a rádiójavítóban és Kurnakov iránt érdeklődött. — Mar­kov Pavel tegnapi látogatására gondolt. — Igen. Pontosan így van ... S nem lakhatna felügyeletem alatt két-három hétig K. városban? Húzní-halasztani nem fogják az ellenőrzést, úgy látszik, sietnek ... — Kockázatos dolog. Még nem érett meg rá. Markov hosszú ideig töprengve Jár­kált a szobában, aztán megállt Pavel előtt. — Mit csinálhatunk. Fogadnod kell a vendéget, aztán majd valahogy ki­magyarázod magad. A vendég egyelőre nem láthatja Reményt, s ez egészen lehangolja partnereinket. Ám egy va­lódi hírrel hamarosan jó kedvre derít­jük őket. Állítsunk csak össze egy rá­diótáviratot. Néhány perc múlva egy noteszlapon ez állott: „A birtokomba jutott közvetett ada­tok, amelyeknek helyességét a közel­jövőben ellenőrzöm, azt a gondolatot sugallják, hogy az Urán 5-tel kapcso­latos adataik valótlanok. Semmi sem bizonyítja, hogy az önök által megje­lölt négyszögekben valamilyen nagy építkezés folyik, sőt semmi jele annak, hogy itt építkezés folyna. Címem: K., Podgornaja utca 5., Mamikin-ház. Egye­lőre sehol sem szolgálok, megfelelő állást keresek. Remény". ... Pavel visszatért K. városba, hogy a következő szerdán továbbítsa a rá­diótáviratot a hírszerző központnak, aztán türelmesen várta, mi fog történ­ni. ... Tíz nappal a távirat után egy reg­gel kis kellemetlenség történt a moszkvai Osztankino szállodában. Nyu­gat-európai turisták egyik csoportjának asztalánál egy hely üres maradt. Egy fiatalosan öltözködő; magát kellető éltesebb hölgyön kívül ez senkinek sem szúrt szemet. A hölgy odahívta az ide­genvezetőt és Jelentette, hogy Klüge úr ismeretlen okból nem jelent meg. A csoport már régen észrevette, hogy az élemedett korú hölgy szerelmes pil­lantásokat vet a már szintén meglett korú Klüge felé, aki egyszerűen Erich­nek szólíttatta magát. Az idegenvezető nem csinált nagy ügyet a dologból, s megértve a szokatlan érdeklődés okát azzal próbálta megnyugtatni a hölgyet, hogy mire hazatérnek a Moszkva-csa­tornáról, Klüge úr is a szállóban lesz. Messzire nem mehetett. Az idegenvezető ebben tévedett. Klü­ge elég messzire távozott a fővárosból. ... Pavel már harmadik napja otthon gubbasztott, a szó szoros értelmében őrszolgálatot teljesítve, amikor déltáj­ban egy sietős léptekkel haladó, magas, szürke kínai selyemöltönyt viselő szem­üveges férfit pillantott meg szalmaka­lappal a kezében. Moszkvai őslakónak látszott, aki ismerősei meghívására nyaralni jött, és most keresi őket, aszerint, ahogy leírták neki az állo­mástól odavezető utat. Lopva nézegette a házszámokat, aztán az 5. számú ház előtt megállt a derékig érő deszkake­rítésnél. Pavel kiment a tornácra, nagyot nyújtózott, mintha csak most ébredt volna fel édes álmából. — Jó napotI — köszönt rá barátsá­gosan az idegen. — Magának is! — válaszolta Pavel, és csodálkozva fordult az ismeretlen­hez. — Miben lehetek a szolgálatára? Az idegen könnyedén meghajolt. — Ez a Mamikin-ház? Nem láthatnám Kurnakov elvtársat? Moszkvából Jöttem, itt lakik ö, úgye? — Itt lakik itt lakik, csak most nincs itthon. Azt mondta, holnap jön haza. Mit akar tőle? — Egy közös barátunk kért, hogy látogassam meg. Dolgom akadt itt és... Pavel nyersen félbeszakította az el­szontyolodott idegent: — Hát ha valami üzenetet hozott, közölheti velem. En is a barátja va­gyok. — Nem, nem, semmi különös, csak mondja meg neki, hogy üdvözlik a Bolsaja Porjankáról. — Az Idegen mozgolódni kezdett, többször is igaz­gatta a szemüvegét, levette, megtörül­te, feltette. „Biztos fényképez" — gon­dolta Pavel. — Hát akkor kerüljön beljebb. Ép­pen jókor jött, ökör iszik magában — tessékelte Pavel meglehetősen nyersen az Ismeretlen vendéget. — Köszönöm, köszönöm, sietek. Ad­ja át forró üdvözletem Kurnakovnak. — Mire Sztaszik hazajön, a maga üdvözlete már rég kihűl — szólt Pavel tréfálkozva a távozó idegen után. Pavel még este találkozott Markov ezredessel. Markov nagyon elégedett volt a jelentettekkel. — Mégis megmutatjuk nekik Re­ményt. Kicsit várunk vele. Közben szé­pen elhelyezzük az „aknát". Itt az ide­je. ... Igen, ez most tényleg olyan, mint amikor nyílt kártyákkal játsza­nak, csak azért nem mindegyik kár­tyánkat fedjük fel... Pavel újabb táviratszöveggel távo­zott, melyet a következő héten továbbí­tott a hírszerző központba: „Pontosan megállapítottam, hogy az Urán 5-tel kapcsolatos értesüléseik — kószahírek. Azt hiszem, megtaláltam az utat egy hasonló rendeltetést léte­sítményhez. A KSZ 68—32 jelzésű négy­szögben fekszik. Nagyszabású akcióterv kidolgozása szükséges. Üdvözletet kap­tam Bolsaja Poljankáról, de nem sze­mélyesen, hanem Szalonkán keresztül. Mit jelentsen ez? Hasonló kapcsolat K-ban nem kívánatos. Ha kétségek me rülnek fel és látni akarnak, adjanak Moszkvában találkát. Ott veszélytele­nebb. Remény". Következik: 3. PÁRBESZÉD SZEMTOL SZEMBEN E JTTT1 1967. XI. 26.

Next

/
Oldalképek
Tartalom