Új Szó, 1967. november ( 20. évfolyam, 301-330. szám)
1967-11-11 / 311. szám, szombat
éttel később Bagdadon át iiba repült az -expedíció je a kameramannal, hogy többiek megérkezte előtt :zen néhány hivatalos A harmadik csoport júhatodikán érkezett meg ván és Taskenten át KaKabulban megvártuk a csit, majd a Khyber-hányomban Pakisztánba ink. A határon már ott várt iket dr. Vacata, cséhszlolagykövet, Peshawarban csatlakozott hozzánk TaAli kapitány, az expedíció ötő tisztje és Ashraf pakisztáni hegymászó is. ralig eljutni nem olyan TŰ feladat. Csupán egy at oda a 3500 méter mal fekvő Lowarey-hágón át, it e kora nyári időszakég hó borított. Tatra ko- ezzel tisztában vol- semmiképpen sem haltt volna át rajta, mivel túlságosan keskeny. Ám hogy a hely színén kis iró tehergépkocsikat béink, amelyek átjárnak a Végül is azonban teherszállították át holmin.áztíz teherhordó segítsélét óra alatt eljutottunk oldalra. Az első falucsIsmét teherautókat bérel- Chitralig ugyanis még ométer út várt ránk. ítől kezdve megszűnt a sival való szállítás miníetősége. A kilencven ki* •nyire fekvő Drasan falu dultunk s egyhetes út érkeztünk a helyre, ahol lítettük kiinduló runkat. tor 4100 méter magasban Tirich jégmezőjének olnorénáján. A Tirich Miií csúcsát nem láthattuk, s a hozzá vezető út még végtelenül hosszú és nehéz volt. Mindenesetre elégedettek lehettünk: szép volt az idő, és az a japán expedíció, amely a miénkéhez hasonló céllal indult útnak, valahol elakadt, így tehát idegesség nélkül, nyugodtan foghattunk munkához. Teherhordóinkat szélnek eresztettük, csak egyet alkalmaztunk továbbra is, hogy segítsen táboraink ellátásában. Az első tábort 4700 méter magasságban építettük fel. Hogy újabb táborokat verhessünk és akkllmatizálódjunk ebben a magasságban, alaposan el kellett magunkat anyaggal látnunk, s így egyész „hegymászásunk" egyelőre csak teherhordásból állt. Fokozatosan kiépítettük a további táborokat: a másodikat 5500 méter magasságban, a harmadikat 6000 méter magasságban, a negyediket pedig 6500 méter magasságban. Az első tábortól kezdve máihó borította a vidéket. Olyan jégmezőn jártunk, amelyre ember még nem tette a lábát. Célunk csak egy kéznyújtásnylra volt, mégis olyan távol, hogy el se tudtuk képzelni. A negyedik tábor kiépítése után megmásztuk az első csúcsot, amelyet Dir Zomnak neveztünk el. A csúcs 6870 méter magasságban feküdt. A Tirich Mir elleni „támadást" július 18-ra tűztük ki. A teher, amelyet magunkkal kellett vinnünk: 4—5 napi élelem, hálózsákok, sátor, nem is szólva a kötelekről és egyéb hegymászó felszerelésről. Azt a reggelt sosem felejtem el. Mínusz 20 fok körüli hideg volt, s utunkon olykor-olykor térdig süppedtünk a hóba. A délelőtt lassan elteit, ám a legnehezebb szakasz délután várt ránk. Egy 80 méter magas sziklafal állt előttünk, s a magasságmérő már több mint 7000 métert mutatott. Már sötétedett, mikor a jégmezőn át a nyereg felé haladtunk. Kilenc órára 7250 méter magasságig jutottunk. Reggel még 458 métert kellett megtennünk a csúcsig ... A jég az úton sziklával váltakozott s hovatovább mindegyre több lett a szikla. Halálosan fáradtak voltunk, amit tettünk már nem is volt hegymászásnak nevezhető; minden méterért keményen meg kellett küzdenünk a morzsolódó sziklákon. Délután negyedöt táján ott álltunk a Tirich Mir csúcsán. Vágyunk beteljesedett, ám előttünk állt még a leszállás, ami így kimerülten igazán nem könnyű feladat. Mintegy húsz percig tartózkodtunk a csúcson. Fényképeztünk, majd Igyekeztünk mennél hamarabb lejutni. A nyeregbeli tábort elemlámpáink fényénél kilenc óra után értük el. Aránylag jól éreztük magunkat, s így másnap elhatároztuk, hogy megkísérelünk feljutni a Tirich Mir nyugati csúcsára is. Sikerült! Olyan keskeny volt, hogy meg sem állhattunk rajta, szétvetett lábbal kellett „megnyergelnünk" — 7450 méter magasságban voltunk. Teljesen kimerülten, de boldogan tértünk vissza a nyeregre. Reggel a sátrat jól megerősítettük és otthagytuk. Biztosan jó szolgálatot fog tenni majd a japánoknak ... A negyedik táborban már ott vártak bennünket barátaink, teát főztek, ételt készítettek. Az expedíció tehát elérte célját. A hazatérés, jóllehet tízezer kilométer utat jelentett, gyorsan megtörtént. Szeptember 25-én visszatértünk Prágába. Már csak emlék, hogy a Hindukusban jártunk. Ám olyan emlék, amelyet nem felejtünk el soha. GALFY IVAN 7000 méter magas, bátor hegymászók, teherhordók bárét A nerző felvételei) A város felett a szikla ormán málladozó várrom, azok a hallgatag kövek, az égre ágaskodó némaság — s idelenn a csörömpölő, zajos, zörejes elevenség: ez a mai Fülek. S a jövő: pontos számokban kifejezhető terv és álom — az a 117 milliós beruházás, amit a kormány az üzem korszerűsítésére fordít. A zománcozó mögött már lerakták az új üzem alapkövét. Október 4-én, a déli órákban Zajlott le az ünnepi aktus. Megtörtént a hatalmas továbblépés, melynek nincs mása az 1906 óta létező üzem történetében. A korszerűsítés 130 millió koronával növeli majd az évi termelést és 400 új munkaerő alkalmazását teszi lehetővé. ' Örömmel tölt el az a tény, hogy mindez annyira pontosan körvonalazott terv és nem enged meg semmiféle illúziókeltést. A józan számok mögött tényleges potencia és aktivitás rejlik: ekkor és ekkor fejezzük be a gyár korszerűsítését, ennyi és ennyi új munkaerőt állítunk be, s a költségek hat év és egynéhány hónapon belül térülnek meg. Ha így tervezzük a jövőt, akkor szükségszerűen rádöbbenünk arra- is, hogy mai aktivitásunk és mai elképzeléseink nemcsak fftvlatot, de ugyanakkor megkötő detefmináltságot is jelentenek. Két, nem is egészen pontos adat döbbentett rá erre: é füleki tanonciskolában kétszáznál több szakmunkást készítenek elő az életre és az általános műveltséget nyújtó magyar tannyelvű középiskola falai között kétszázhatvannyolc diák növekedik testben, lélekben, képességekben. Növekedik ez a rengeteg élet, csendben, szinte észrevétlen. Maholnap kiárad az iskolák kapuján, s szembetalálja magát a reális tényekkel... Harmadmagammal író—olvasó találkozóra hívtak meg a füleki általános műveltsSget nyújtó magyar tannyelvű . iskolába. Egy napfényes csarnokká táguló folyosón szembetaláltam magamat a kétszázötvennél több ifjú szempárral. Fiúk és lányok vegyest, főleg mégis lányok töltötték meg a termet, mert az iskola növendékei között alig ötven fiú akad. Az a sok kíváncsi tekintet, az arcukon tündöklő szelídség arra ösztökélt, hogy a szépségről beszéljek nekik, az embernek arról a képességéről, hogy szépnek, illetve rútnak értékelje a világ jelenségeit, mert épp ez a képessége emeli minden dolgok fölé, ez teszi igazán emberré, s óva óvtam őket az egyoldalúságtól, a civilizációnkat fenyegető szakbarbárságlól. ' Ezek a gondolatok önmagukban igazak és helyesek. Ám későbbi élményeim arról győztek meg, hogy talán mégis mellé fogtam. Hiszen ezek a fiatalok itt az iskoláiban bizonyára épp elég ilyen irányú biztatást kapnak, s az iskola jellegénél fíjgva épp azt nem kapják meg, amit a mindennapi gyakorlati élet megkövetelne; a szakképzettséget. A Kov<|smalt zománcozó műhelyébe tett látogatásom ébresztette bennem ezt a kételyt.JUgyanis itt találkoztam az iskola két tavaly végzett növendékével: Pavko Katalinnal és Sztano Katalinnal, két rokonszenves kis Katicával, akik az életre vonatkozó általános ismereteik világából hirtelen a gyár nagyon is konkrét ismereteket követelő világába kerültek. Pavko Katalin két hete csöppent ide. Találkozásunk idején még nem kapta meg az első fizetését sem. Tulajdonképpen nem is akart tovább tanulni. Már a kilencedik osztály elvégzése után ott akarta hagyni az iskolát, hogy fodrásznő legyen. Eszes, eleven kislány volt. Az osztályfőnöke beszélte rá a továbbtanulásra. Az utolsó évfolyamban arra gondolt, hogy beiratkozik a rimaszombati kereskedelmi iskolába. A kérvényére küldött válaszlevélből tudta meg, hogy a rimaszombati kereskedelmi iskola a kilencedik évfolyamot végzett alapfokú Iskola növendékei közül toborozza diákjait, hogy az általános műveltséget nyújtó iskolával szemben nem jelent magasabb fokozatot, egyszerűen szakosított középiskola. És Sztano Katalin épp így járt az óvónőképzővel. Nem tudta, hogy középiskola, nem tudta, hogy a kilencedik évfolyamból kellett volna jelentkeznie felvételre, ö is a válaszlevélből értesült erről a körülményről. Világéletében óvónő vagy tanítónő szeretett volna lenni. Gondolt arra is, hogy a nyitrai Pedagógiai Intézetbe kéri felvételét. Az óvónőképzővel balul végződő kísérlet után letett erről a szándékáról. A beszélgetés néhány első mondata után főbekólintott ez a megdöbbentő tájékozatlanság. Ok egyszerűen nem tudták, hogy nem magasabb fokozatú iskolába kérik felvételüket. Megkapták érettségi bizonyítványukat, és most itt vannak a zománcozőműhelyben: kisegítők. És nem egymaguk jártak így: öszszesen ötvenhat érettségizett kisegítő munkása van a Kovosmaltnak, vegyest fiúk és lányok, egyrészt a magyar iskola növendékei, másrészt a szlovák általános műveltséget nyújtó iskola diákjai. A két lány munkabeosztása nagyon könnyű. Nem követel különösebb megerőltetést, se szakismeretet. A betanult illetve zománcozó szakmunkásnak odanyújtják a sajtolt bádogkészítményt, aki bemártja a zománcozó kádba és felteszí a lassan elmozduló végtelen szalagr<jjj — Mi a véleményük az általános míft veltséget nyújtó iskoláról? — Nem ért semmit! Ez a két Katica egyöntetű véleménye. Nem. Ezeket nem kell félteni attól", hogy szakbarbárok lesznek. Inkább attól kell félteni őket, hogy soha nem tesznek szert semmilyen szakképzettségre. S amitől még inkább féltem őket: az a saját kiábrándultságuk. Bizonyára elkeserítő, leverő állapot. Az adta szájukba azt a megsemmisítő véleményt az iskoláról. Igaz. Ez az iskola nem készítette elő őket erre a helyzetre, de talán maguk se sejtik, mennyi értékes tudás, ismeret, és mennyi gondolkodásra való készség halmozódott fel a kócos kis koponyákban. Sztano Katalin, aki már két hónapja dolgozik a zománcozó műhelyben, máris tájékozódott. Első dolga az volt, hogy beiratkozott a gépíró tanfolyamra. A második gondolata pedig az, hogy beiratkozik az üzem gépipari tanfolyamára. Egykor az élelmes kereskedők gimnáziumi tanulmányokra szorították fiaikat. Az akkori rendeletek lehetővé tették, hogy egy évig tartó inaskodás után segédlevelet szerezzenek. Még ma ls ér 7 vényesülő, intelligens szakemberekké váltak. Az üzem gépipari és egyéb tanfolyamai hasonló lehetőséget jelente-, nek. Hét valóban olyan elképzelhetetlen dolog, hogy általános műveltséggel rendelkező szakemberek dolgozzanak üzemeinkben? , igaz, hogy a két leány és a többi érettségizett kisegítő munkás helyzete nagyon felemás. Általános műveltség dolgában elérték a lehető legmagasabb szintet, ugyanakkor szakmailag és társadalmilag a legalacsonyabb fokozaton találták magukat. Az általános műveltséget nyújtó iskolák állítólag főiskolai tanulmányokra készítették elő növendékeiket. Ez csak részben igaz. Sőt nagyon kevéssé igaz. A tavaly végzettek, azaz a két Katica harmincnégy osztálytársa közül csak öten jutottak tovább. Mi lett a többiekkel? Mi lesz az utánuk következőkkel? A jövőt két determináló tényező határozza meg leginkább. Gazdasági terveink konkrét számadatai és az iskolák ember- és szakember-termelése. Ha a kettő között nem tudunk összhangot teremteni, nem a jövőt, hanem a válságot készítjük elő. Aktivitásra késztető álmok és lehetőségek helyett kiábrándult, letört embereket termelünk. A jövő nem fellengző frázis, nem is csak számadat, nem is csak terv, a jövő az ember — a mai fiatalság. Féltem őket a felemás helyzetektől, a letörtségtől és a kiábrándultságtól, mert ez talán még veszélyesebb, mint a szakbarbárság. Mindennapi kis egzisztenciájukat féltő, begubózott emberek válhatnak a kiábrándult, letört fiatalokból. A letört, begubózott lelket soha nem érinti meg a szépség ujja, csendjét soha nem veri fel költői szó. A fiatalok jövője legszemélyesebb ügyem, mert ők a művészet jövője. Most már csak azt kívánom, hogy az ünnepélyes alapkővetés Füleken hozzájáruljon a felemás helyzetek és felemás sorsok feloldásához, a termelés gazdasági effektusán túl járuljon hozzá a szépség és emberség újratermeléséhez. BABI TIBOR Az írásban felvetett kérdés sok családot, sok fiatalt érint, szerkesztőségünk ezért vitaindító cikként közli. Reméljük, olvasóink véleményükkel hozzájárulhatnak a probléma megoldásához. i