Új Szó, 1967. október (20. évfolyam, 271-300. szám)

1967-10-04 / 274. szám, szerda

fl forradalom színes palettája GONDOLATOK AZ 50 ÉVES SZOVJET KÉPZŐMŰVÉSZETRŐL Századunk orosz forradalmai mindent lángbaborító és minden maradit, ósdit elemésztő tűzáradatának aligha lehetne kifejezőbb, jellemzőbb szimbóluma, mint a szocialista realista szobrászat nagy egyéniségének, Vera J. Muhinának, az egykori Bourdelle tanítványnak, A forradalom lángja című szobra. A XX. század orosz forradalmainak fáklyalángja ugyanis nemcsak a munkásosztályt hatotta át az eljövendő végső harc és a győzelem tudatával, hanem csatasorba állította a haladó szellemű orosz értelmiség zömét s nem utolsósorban a képzőművészeket. A Káróalsó és a Kék Rózsa elnevezésű csoportok tagjai — a Proletkult híveiről nem is szólva — a szellemölő akademizmus művészietlensége ellen revoltálva a cári uralom embertelensége ellen is lázadoztak. Az oroszországi művészi avantgarde, ellentétben az akadémikusokkal és ? fprméManyizer: Rakodómunkás szetesen lelkesedve fogadta a megváltó októbert és aktív szerepet vállalt az új, a szovjet rendszer felépítésében. Úgy, hogy Ilja Ehrenburg teljes joggal írhatta memoárjaiban: „Tizennyolcban nem az akadémikus festők Jöttek el a Vörös térre, hanem a futuristák, kubisták és szuprematisták .. Majakovszkij pedig így tanúskodik: „Elfogadni vagy elutasítani? Számomra és a moszkvai futuristák számára ilyen kérdés nem létezett. Ez az én forradalmam! Elmentem a Szmolnljba és dolgoztam. Mindent, amire szükség volt!" És ezzel adva az orosz, illetve a szovjet avantgarde szerepe a húszas években. Lenin és LunacsarszkiJ Jóváhagyásával magas funkciót töltenek be Chagall, Kandinszkij, Tatlin, Malevics és sokan mások. Am az avantgarde, az úgynevezett baloldali művészet és az új közönség, a felszabadult, írástudatlan tömegek között áthidalhatatlan szakadék tátongott, sokkal mélyebb mint például Nyugaton. I. Ehrenburg erre Így emlékezik: „A tverszki kápolna körül tolongtak a hívők. Körülöttük absztrakt képekkel díszített teherautók száguldoztak. Egy anyóka így sóhajtott fel: Azt akarják, hogy Lucifert imádjuk ..." A szovjet avantgarde alkonyát, majd későbbi tragédiáját azonban elsősorban az egymás közötti torzsalkodások siettették. Chagall, Kandinszkij, Malevics, Pevsner, Gabo és még Jó néhányan emigráltak, a többieket, akik otthon maradtak, sTsuflüPfa a Lenin halála után mindjobban érvényesülő „elkö telezett művészet" egyeduralma, de főleg a sztálini adminisztratíva erőszakossága. Ám egy pillanatig sem lehet kétséges, hogy az új, fiatal szovjet hatalomnak nagy szüksége volt egy történelmi hagyományokra kapcsoló elkötelezett művészetre. A hatalmas birodalomban, ahol nagy volt az írástudatlanság, a párt és a kormány aligha tudta volna hfveit a monumentális propaganda akkori leghatékonyabb fegyvere, a plakát nőikül tájékoztatni, felvilágosítani és mozgósítani. Viszont kétségbe vonható az a tény, hogy a harmincas évektől kezdve minden képzőművészeti alkotásnak a plakát szerepét szánták. A Lenin által Javasolt Monumentális propaganda szellemében alkottak a húszas évek leghíresebb plakátrajzolól, V. Majakovszkij, a nagy költő, K. Moor, V. Gyenyl és M. Cseremül. A ROSZTA szatirikus faliújságjai, a Segíts és a Jelentkeztél-e már önkéntesnek című plakátok e kor szovjet plakátművészetének legjelentősebb alkotásai. A Monumentális propaganda azonban érdekes módon hatott a már említett V. I. Muhinára, (legismertebb műve az 1937-es párizsi világkiállítás szovjet pavilonját díszítő Munkás- és kolhozparasztasszony című szoborcsoportja), valamint Konyenkov és Sadr szobrászokra, no meg egy további szobrásznőre, Anna Sz. Golubkinára. Mind a négyen a forradalom és a polgárháború hőseinek mellszobrain és emlékművein dolgoznak, így teremtvén meg a szovjet festők számára azt a légkört, amelyben az úgynevezett szovjet hősi realizmus létrejött. K. Juon és M. B. Grekov, az Első lovashadsereg csatajeleneteinek ismert festője voltak többek közt a szovjet hősi realizmus neves képviselői, de érdekes módon e korszak legjelentősebbje az avantgardehoz húzó Kuzma Petrov-Vodkin volt, aki a Petrograd 1918 és A komisszár halála című, inkább hősi szimbolizmusnak, mint realizmusnak nevezhető alkotásaival maradandót alkotott, csakúgy, mint A. A. DeJneka Pétervár védelmével, a konstruktivisták hatásától nem mentes grafikai művével. Hibák és tévedések ellenére a szovjet képzőművészet erős egyéniségei, mint a már említettek mellett (K. Petrov-Vodkin, K. Juon, M. M. Grekov, A. A. Dejneka, V. J. Muhina) M. G. Manylzer, a szobrász, M. Sz. Szarján, B. V. Joganszon (Kommunisták kihallgatása, Egy régi urall gyárban), Sumhin, vagy A. Geraszimov (Lenin a szónoki emelvényen) és Plasztov, mégis egy olyan művészetnek lettek a megalapítói, amely világszerte a szocialista realizmus névvel vált Ismertté. Ez a szocialista realista képzőművészet, amelynek lobogóját az olyan tehetséges utódok, mint Tatjana N. Jablonszkája, Sz. Judovin, Szemjon A. Csujkov, hogy csupán néhány nevet említsek, emelték magasra, nemcsak a szocializmus felépítésében segítette hatékonyan a szovjet népet, hanem erőt és kitartást öntött belé a szovjet haza legsúlyosabb éveiben, a Nagy Honvédő Háború idejében, majd későbben az újjáépítés korszakában lelkesített s buzdított nagy, békés hőstettekre. És ez, úgy vélem, nem volt csekélység. Ám az is igaz, hogy a szovjet szocialista realista képzőművészet a sztálini meg a zsdánovi és más káros beavatkozások nélkül, többet és minőségileg sokkal jobbat produkált volna. Ezt különben a fiatal szovjet kénzőmfivészet Y KÍ^MSMÍW E. Nyeizvesztntj: Intelleklronika két új hulláma is bizonyítja, amely minden esetben felfedező és újító. A legelőremutatóbb, a ma még az elismerés mellett sok vitát és bírálatot kiváltó a második hullám ténykedése. Ezek a fiatalok, — hogy tévedés ne essék, nem Is annyira koruknál fogva, mint inkább nézeteiket tekintve mondhatók fiataloknak — főleg a kultusz korszakában mellőzött és elfelejtett két szovjet avantgardista művész, Robert Rafaelovlcs Falk és Pavel Nyikolájevics Filonov hagyományaiból Indulnak ki. S néhányan közülük, a kubizmuson, a szürrealizmuson magukat átverekedve eljutottak a nonfiguratív festészethez, mint a Falkot példaképének valló Vlagyimir Grigorjevics Vejszberg, aki, akárcsak nagy szuprematista elődje, Malevics, az abszolút harmóniát akarja képein megvalósítani, a fehéret a fehéren ... Vagy pedig a leningrádi Borisz Gurovics, P. Ny. Filonov vlzlonárius és fantasztikus festészetének folytatója. Bár Igen nagy tehetség a szürrealista kollázsák moszkvai mestere A. BruszilovszkiJ, valamint Kobakov, de főleg Jankllevszkij, aki Picasso, Miró ós Klee hatásán túlnőtt és eljutott a világváros barbárpátoszú folklórjának, a pop-art szovjet paraleljének megteremtéséhez, a ma és a holnap fiatal szovjet képzőművészetének legkimagaslóbb egyéniségei mégis Lev Nuszberg és elsősorban a szobrász Ernszt NyeizvesztnlJ. Lev Nuszberg a moszkvai -kinelisták (festők, grafikusok, szobrászok, építészek, filmrendezők, mérnökök és technikusok) „Mozgás" elnevezésű csoportjának a feje. A színek, a fény és a mozgás térbeni egyesítését akarja társaival együtt megvalósítani és ezzel akaratlanul is Tatlin, a Harmadik Internacionálé emlékművének 1920-ból származó híres, konstruktivista tervét juttatja eszünkbe. Ernszt Nyeizvesztnijt, a szobrászt és Dante illusztrátorát, úgy vélem, nem kell külön bemutatni, mivel lapunk hasábjain nemrégiben Irtunk rendkívül nagy tehetségéről. Inkább szavait idézném, amelyek arról szólnak, hogy a tudós is meg a művész is a világ felfedezésén fáradozik, igaz, mindkettő különböző módon, különböző formában. „Az elképzelés és az intuíció", mondja E. NyeizvesztnlJ, „a fogalom és a szimbólum különböző szinten és más-más arányban érvényesülnek a tudós és a művész alkotómunkájában. De a tudományos Igazság előrelátása a művészetnek a veleszületett sajátossága. Vagy talán mi művészek nem tudjuk, hogy az áramvonalas formák a művészet szülöttel és hogy már léteztek a művészetben, Jóval előtte annak, hogy az elméletben és a mecbanlkában megvalósultak. És azok a görbék, melyeket az űrben repülő kozmikus hajók pályája leír már sokkal régebben feltűntek a művészetben. Mindennapi életünkbe egy bizonyos, a tudomány által még eddig elégségesen fel nem tárt valóság elképzelésével társult formák törnek be. Mikrokozmosz és makrokozmosz, az elektronikus mikroszkóp feltalálása, a televízió és a rádióasztronómia végtelenül Izgatja fantáziánkat, hogy milyen végtelen Is a világ formáinak gazdagsága. De ma még csupán annyit mondhatunk, hogy e formák közül számtalan fogja majd a művészeket Inspirálni és ezek a formák alkotásaikban majd meg is jelennek ... És nagy részükben kötelezettséget jelentenek a művészek számára. Szerintem csak az az alkotás, amely egy lé pést jelent előre, az ismeretlen megismeréséhezl" Nem kétséges, hogy NyelzvesztniJ az értelemnek ez a bátor űrhajSsa valóban a forradalom színes palettáját akarja még színesebbé és a szovjet szocialista realizmust még gazdagabbá, vonzóbbá tenni, hogy rohanó áradata medrének partjait elöntve magába foglalja a világ, az élet szépségét és igazságát. BARSI IMRE visszhanj...lBBlliWiTavisszlians,., MEGEMLÉKEZÉS A HÍDÉPÍTŐRŐL Tallózás közben bukkantunk rá az ELET E

s IRODALOM 37. számában Boross Elemér Persona grata című írására, amely az első Csehszlovák Köztársaság budapesti kultúrattaséjáról, Anton Sztrakáról szól. Több szempontból is érdekes ez a cikk. Egyrészt olyan embert hoz életközeibe, aki rendkívül nehéz viszonyok között fáradhatatlan ügybuzgalommal Igyekezett hidat verni a magyar és a cseh, Illetve a szlovák kultúra s főleg irodalom közé. Másrészt a cikkíró — aki különben a Sztrakáék zuglói lakásán hetente megrendezett „irodalmi táborozásokon" gyakran részt vett — általunk ismeretlen tényekről is fellebbenti a feledés fátyolát. Anton Sztraka a harmincas évek elején Budapesten szerteágazó kapcsolatokat épített ki elsősorban a fiatal radikális, kommunista művész- és írótársadalommal. A hetente egyszer, szombat este nála megrendezett és gyakran a reggeli órákba nyúló irodalmi találkozókon többek között részt vett Szerb Antal, Szabó Lőrinc, Kárpáti Aurél, Szántó ludit, Nagy Lajos és sokan mások. Nemcsak a házigazda vendégszeretete lett szinte legendáris, hanem Sztraka, amint a cikkíró megállapítja, persona grata lett a baloldali magyar íróknak, újságíróknak és művészeknek. Nem vitás, hogy azokban az időkben kevesen tettek többet a két kultúra gyakorlati közeledése érdekében. Igaz, ez a közeledés akkoriban az embereken belül, szellemi életükben mehetett csak végbe, míg az intézményes pártolásra még több, mint egy fél emberöltőt kellett várni, de Sztraka érdeme így is nagy. Boross Elemér nueglrja azt is, hogyan ismerkedett meg a Sztrakáéknál rendszeresen gyülekező társaság egy Érsekújvárról érkezett szlovák hírlapíróval, akt „ szinte tüntetett fajmítosz ellenes, humanista világnézetével, marxista felkészültségével", kiválóan bírta a magyar nyelvet és kevésbé a bőven fogyasztott szeszes italt. Sajnos, Sztraka házába meghívott vagy beengedett olyan embereket is — emlékezik vissza Boross Elemér — akik bizalmát nem érdemelték ki. Ez az új vendég is, aki tőle telhető módon igyekezett anyagi hasznot húzni az új Ismeretségekből, évek múltán mutatkozott be csak Igazán. Akkoriban Sztrakáék már nem fogadhattak vendégeket, mert rendőrspiclik illetékes helyen jelentették azt, amit a Magyarország című lap így „tálalt": „Hazaárulók gyülekezései egy csehszlovák diplomata lakásán". S még később, a fasizmus őrülete Anton Sztrakát Is elpusztította. A magyar tudásával hivalkodó érsekújvári vendég pedig nem volt más, mint Safto Mach, a fasiszta szlovák állam minisztere. Különben említést érdemel, hogy ugyanez a folyóirat 38. számában, A csehszlovák irodalmi élet eseményei címmel áttekintést nyújt főleg a IV. írókongresszus előzményeiről, magáról a kongresszusról, a MftaCko-ügyről ős egyes nyugati körök ezzel kapcsolatos provokációiról. A kommentáló részben a többi között ezt olvashatjuk: „A csehszlovák irodalmi élet eseményei nagy érdeklődést váltottak ki Csehszlovákia határain túl Is. Sajnálatos, hogy az érdeklődést nem annyira müvek, mint inkább egyes írók korántsem irodalmt gesztusai váltották kl... Mint ilyenkor szinte törvényszerű, a nyilatkozatok elfedik magát az irodalmat, a műveket. Holott a cseh és a szlovák irodalom mat eredményei jelentősek, s nem kétséges, hogy a szocialista irodalmak nagy családfában az egyik legeredetibb és legtöbb meglepetéssel szolgáló literatúra éppen ez. De jól tudjuk: a botrányok elmúlnak — a müvek megmaradnak." Azonos nézetet vallunk mi is. GYŐZTEK A SZAZSZORSZÉPEK A világ filmfesztiváljainak Inflációjában kétségtelenül a számottevőek közé tartozik a bergamói nemzetközi filmszemle. Annál örvendetesebb, hogy a minap véget ért fesztiválon a csehszlovák filmművészet nagy sikert aratott. A Nagydíjat Chytilová Százszorszépek című alkotása nyerte el, a rövidfilmek kategóriájában Kopáö Félelem című műve vitte el a pálmát, míg az ún. szerzői filmek kategóriájában aranyérmet nyert Jakubisk Eső című filmje. Erről a diadalról ír Pavol Branko a KULTORNY ZlVOT 39. számában. Rámutat arra, hogy Bergamóban a rövidfilmek nyolcéves uralma után ez idén előtérbe kerültek a játékfilmek. A versenyben csak kilenc egész estét betöltő film vett részt, vagyis a válogatás szigorú volt, amit a legjobban az bizonyít, hogy a levetített alkotások közül három a legmagasabb mércével ts mérhető. Érdekes körülmény különben, hogy ennek a fesztiválnak a filmeket előzetesen kiválasztó zsűrije elsősorban a szerzőt alkotásoknak nevezett műveket részesíti előnyben. A fesztivál alapszabályzata értelmében szerzői film az az alkotás, amelynek rendezője egyben megírta a forgatókönyvet Is, vagy része van ebben. Ezenfelül tekintetbe jönnek olyan filmalkotások ls, amlolyek ugyan egy más személy anyagát dolgozzák fel, viszont a film kétségtelenül tanúskodik egyetlenegy ember művészi egyéniségéről, tehetségéről, vonalvezetéséről. Pavol Branko ugyan megjegyzi, hogy az Ilyen tételek mechanikus alkalmazása a fesztivált színvonal rovására mehet ugyan, de mégis rokonszenvesnek tartja ezt a próbálkozást, amely sajátos arcélt kölcsönözhet a bergamói nemzetközi filmfesztiválnak. Ezen túlmenően rámutat arra, hogy a csehszlovák filmtermésnek jelentős részét éppen a szerzőt filmek tesztk ki, úgyhogy bizonyos vonatkozásban érdekeltek vagyunk a fesztivál ily Irányú „szakosításában". VARSÓI ZENEI ŐSZ Évről évre ősszel Varsóban nagy zenei fesztivált rendeznek, amelynek Jellegzetes vonása, hogy elsősorban a modern klasszikus zenét pártfogolja. A tavalyi hangversenyek sok vitára adtak okot, előfordultak olyan hangok ls,-amelyek óva intettek a zenei dekadencia elburjánzása elől. Az idei sajtóvisszhangokból azonban úgy tűnik, hogy ez a veszély eltúlzott volt, bár senki sem zárhatja ki annak lehetőségét, hogy még ilyen rangos fesztiválon is egy kis helyet „kikönyököl" magának a zenei sarlatánizmus. Ladislav Miler a RUDE PRAVO október l-l számában a varsói Zenei ősszel foglalkozva, lényegében elismerően méltatja ezt az európai művészeti eseményt. Megjegyzi ugyan, hogy sok szerzeményben csak a ritmus, a hangszínezet uralkodott és nehéz volt bennük felfedezni mélyebb zenei gondolatot, ettől eltekintve azonban csak dicséretet olvashatunk tőle a fesztivállal kapcsolatban. Leginkább K. Penderecki lengyel k9mponista Dies irae című alkotását emeli ki, amely 1957-ben az OswieCimben meggyilkoltak emlékére íródott. Véleménye szerint Penderecki a lengyel avantgard zeneművészet királya. Bírálattal Illeti viszont a Szlovák Filharmónia szereplését, amely Rajter Lafos vezényletével a többi között I. Zelenka Oswlencim című kantátáját adta elő. A cikkíró szerint nagyobb figyelmet kellene fordítanunk a szerzők és az előadóművészek kiválasztására. Ugyanakkor megemlíti, hogy zenekarunk Itt-ott felcsillantotta kiváló képességeit. Végül pártolja azt a gondolatot, hogy művészeink gyakrabban adják elő a modern zene élvonalába tartozó egyes lengyel komponisták műveit. lg. t.J