Új Szó, 1967. október (20. évfolyam, 271-300. szám)

1967-10-21 / 291. szám, szombat

I HÉTVÉGI H l'RM AGYAR AZ ATUNK • Ii 0 • Az Egyesült Államok katonai vezetői egyre esztelenebb tégyverkezési hajszába sodorják az országot. Johnson elnök enged a nyomásnak és fokozatosan teljesíti a szélsőséges "héják" valamennyi követelését. A vietnami háború sok milliárdos kiadásai után az elnök egy újabb tervet hagyott jóvá, amelyet röviden ABM-nek neveznek antiballistlc missiles), vagyis magyarul antirakéta-rendszer. Az ABM széles körű vitát robbantott ki az Egyesült Államokban. Nagyon sokan ellenzik, hatástalannak és feleslegesnek tartják. Többen szemére vetik a kormánynak, eddig azt hirdette, hogy a támadó rakéták olyan mennyiségét kell felhalmozni, amely megteremti a „félelem egyensúlyát" és lehetetlenné teszi egy nukleáris konfliktus kirobbanását. Most, hogy létrehozták a pusztító fegyverek óriási arzenálját, és a további növelés már feleslegesnek látszik (McNamara szerint az amerikai hadsereg már „a szükségesnél ls jóval több atomrakétával rendelkezik") a fegyverkezésnek, fegyvergyártásnak, valami újabb impulzust kellett adni, s ezért kitalálták az antirakéta védelmi rendszert. Valaki azt mondhatja, hogy a védelmi rendszer megteremtése egyáltalán nem agresszív lépés, hiszen a Szovjetunió ls létrehozta a maga antirakétarendszerét. (Az úgynevezett „kék-övezetet ). Ez igaz, de az is tény, hogy a Szovjetunió nem folytat agresszív politikát, és a szovjet tábornokok nem fenyegetik az Egyesült Államokat azzal, hogy eltörlik a Föld színéről, mint az antikommunizmus elvakult megszállottai teszik. Mivel az Egyesült Államok támaszpontrendszerrel vette körül a Szovjetuniót és olyan mennyiségű támadó fegyvert halmozott fel, amely állandó veszedelmet jelent a békeszerető emberiségre, a szovjet kormány ennek ellensúlyozására kénytelen volt kiépíteni védelmi rendszerét. De ki fenyegeti az Egyesült Államokat? A leleményes amerikai stratégák erre is találtak indokot. Azt még ők sem merték állítani, hogy a Szovjetunió nukleáris támadása fenyegeti Amerikát. Az ABM szükségességét azzal indokolták, hogy Kína gyors ütemben fegyverkezik és 1970— 1980 körül a htdrogénrakéták birtokában esetleg megtámadhatja az Egyesült Államokat. Ezt a vérszegény érvet azonban még az amerikai lapok is kétségbevonják, hogy a kínaiak a kétszázszoros nukleáris fölénynyel rendelkező Egyesült Államokat valaha is megtámadnák. „Ez a lépés jelzi a nukleáris fegyverkezési verseny görbéjének további emelkedését, ami a két nagyhatalmat arra ösztönözheti, hogy újabb támadó fegyvereket állítsanak a szupermegsemmisítés arzenáljába — írja az amerikai Newsweek. Még McNamara hadügyminiszter volt helyettese, Roswell L. Gilpatrlcnak is az a véleménye, hogy „az ABM azt jelenti, hogy az amerikai globális stratégia inkább a konfliktusokra épít, mint az ellentétek rendezésére." Csak a kezdet 5 milliárd A vietnami háború fokozódó kiadásaitól megcsömörlött amerikai közvélemény eléggé idegesen fogadta az ABM-et, és egy újabb feneketlen hordót sejt mögötte. McNamara hadügyminiszter ugyan hangsúlyozza, hogy a jelenlegi antirakétarendszer korlátozott, vagyis kicsl lesz és előreláthatólag csupán ötmilliárd dollárba fog kerülni, azonban csak alig tíz fontos város védelmét biztosítja. De ml lesz a kisebb és jelentéktelenebb városokkal? — kérdezik az amerikaiak. Ha már védelmi rendszert építenek, akkor terjesszék ki az egész országra! Ennek költségei azonban 40 milliárd dollárra rúgnának. Az amerikai hírmagyarázók többsége egyetért abban: ha elkezdődik az ABM kiépítése, kizárt dolog, hogy megmaradjon a kis rendszernél, s a kormányra állandó nyomás fog nehezedni, hogy üjabb és újabb városokat vonáneve:ÁBM janak be a védelembe. Mindez előreveti a védelmi rendszerek tökéletesítésének és újabb sebezhetetlen tömegpusztító fegyverek előállításának soha nem látott versenyét, vagyis a hidegháború újabb hullámát. A kis ABM-ben két védelmi vonalat terveznek: a külsőben Sparten típusú rakéták 400 mérföld távolságban semmisítenék meg a behatoló rakétákat, a Sprint rakéták pedig az első védelmi vonalon áthatolókat robbantanák fel a levegőben. A szakértők szerint hadászatilag még nagyon kétes értékű ez a rendszer, hiszen ha még tökéletesen meg is oldják a műszaki problémákat (ami leegyszerűsítve azt jelenti, hogy olyan puskát kell szerkeszteni, amely a repülő golyót eltaláljaf. A támadó több módon is félre vezetheti a védelmet. Pl. a támadás első hullámaiban robbanófej nélküli rakéták csalnák lépre a védelmet, s az igazi nukleáris fejek csak ezután következnének. De zavarni lehet a védelem radiolokációját is, sőt a támadó rakéták pályáját a védelem hatáskörében többször ls változtatni lehet, ami lehetetlenné teszi megsemmisítésüket. Mindezeket a műszaki lehetőségeket csak azért említettük, hogy bebizonyítsuk, elengedhetetlen követelmény e fegyverek állandó tökéletesítése, ami hihetetlen anyagi áldozatot követel. Hajsza a megrendelésekért Még el sem kezdődött az ABM megvalósítása, máris megkezdődött az amerikai monopóliumok versengése a búsás hasznot ígérő megrendelésekért. Már eddig körülbelül 100 nagyvállalat reméli, hogy a kormány által fóváhagyott milliárdokból neki ls jut valami. Nagyon jellemző a helyzetre, hogy a megrendelésekkel számoló vállalatok részvényei nyomban emelkedtek. A Christian Science Monitor című amerikai lap már felsorolja azokat a monopóliumokat, amelyek az ABM rakétáinak és radarrendszereinek gyártásáért egymás között is versengenek. Kétségtelen, hogy ha nem ls lehet közvetlenül kimutatni, de a mindenható monopóliumok minden befolyásukat felhasználták az ABM elfogadtatása érdekében, és ezután arra fognak törekedni, hogy a kis védelmi rendszert egyre nagyobbal és egyre drágábbal váltsák fel, mert ez számukra kiváló üzlet. Egyetlen megoldás a leszerelés Az amerikai kormány, hogy megindokolja az ABM kiépítését hónapokkal ezelőtt javaslattal fordult a Szovjetunióhoz, amelyben tárgyalásokat ajánlott a két ország jelenlegi védelmi rakétarendszereinek befagyasztására. Az amerikai vélemény szerint a Szovjetunió tovább folytatja az ellenrakétarendszer kiépítését, ez rákényszeríti Washingtont, hogy ő is erre az útra térjen. Közben az amerikai hadügyminiszter azzal dicsekszik, hogy a föld alatti tárolókban annyi nukleáris fegyver halmozódott fel, amely többszörösen elegendő Földünk lakosságának elpusztítására. Ilyen körülmények között hogyan mondhatna le a Szovjetunió védelmének további fokozásáról? Egy járható út van — ez a leszerelés. Erről azonban Washingtonban egyelőre hallani sem akarnak. A fegyverkezési hajsza bűvköréből csupán hatásos nemzetközi szerződések megkötésével, és végül is az általános leszereléssel lehet csak kitörni. A Szovjetunió a jelenlegi ENSZ-közgyűlés elé ls több Javaslatot terjesztett, amely közvetve az általános leszerelést szolgálja. Ilyen javaslat az atomfegyverek felhasználásának betiltása és az aqreszszió fogalmának meghatározása. Ha a washingtoni kormány valóban akarná a fegyverkezési hajsza megszüntetését, akkor nem az ABM és más tervek kidolgozását és végrehajtását választaná, hanem az általános leszerelés valamilyen form^iát keresné. SZOCS BÉLA Moszkva és Leningrád U

jjammal a nemzetközi légi utak vörös vonalait követem a tarka térkép foltjain. Itt, erre szálltam el. Városok, folyók, hegyláncok, síkságok felett. Egész országok felett. Roppant nagy a világ. Nagyon kicsi a világ! Egy repülőgép szárnya és törzse közé befogott plasztikus térkép. Az egyetlen valóság a távolságokat áthidaló száguldás. Mondhatnám azt is, hogy a felmérhetetlenül tágas világ a sebesség révén órákba, rövid percekbe zsúfolódott. Egybemosódtak a hegyek, a síkságok, a folyók, a felhők és a színek, s maradt a vigasztalanul üres és vigasztalanul táguló látóhatár. Az út így tökéletes és teljes absztrakció, de vége felé annál élesebben rajzolódnak ki az áhított cél kontúrjai. Előbb a dombok körvonalai, a távoli város ég felé ágaskodó kupolái, majd egy rádiólokátor tornya, végül a beton kifutópálya földbe ágyazott, fehér szalagja. Fájdalmas nyilalásként érzed füled dobhártyáján a feszítő légnyomást. A föld egy óriás tenyerén felédkínálkozó gyümölcs, az élet gyümölcseivel rakott tál. Megbillen a magasság és megbillen a szédítő mélység, s aztán érzed az erős zökkenést. Megérkeztemi Micsoda pillanat. Két ilyen pillanat között terül el fél Európa. Tíz nappal ezelőtt még Leningrádban voltam. Tegnap még Moszkvában, összesen huszonegy nap telt el azóta, hogy útra keltem. Gyötrő szomjúságra emlékeztető kíváncsisággal keltem útra: mindent látni, mindent hallani, mindent megtapintani, mindent megérteni, s végül úgy jártam, mint öt-hat évvel ezelőtt Szocsiban: nem tudtam betelni a déli napsütéssel, és épp ezért szinte megvakított s beteggé tett a 'rámzúduló fényözön. Aki mindent látni, hallani, tapintani, érteni akar, nagyon keveset ért meg, nagyon keveset fog föl a rázúduló benyomások zsúfoltságából. Pedig Moszkva és Leningrád maga a zsúfoltság: a sűrített, felfokozott élet. Évszázadok történelme és kultúrája, népek és egész nemzetek, egy kontinens méreteire és arányaira emlékeztető roppant ország energiája torlódik a két világváros utcáin, terein és légkörében. Mintha a világ szíve is itt dobogna, I

degszálaimat borzongató nagyszerű kaland volt számomra ez az utazás, mert minden ismerkedés és minden megismerés az újdonság ingerével kísértő kaland, s ugyanakkor úgy éreztem, mintha már nagyon régen, vagy álmomban megjártam volna ezeket az utcákat és tereket, az egykori cárt város nyílegyenes sugárútjalt, mintha már láttam volna a szélesen, nyugalmasan hömpölygő Névát, a folyóparti palotasort, a csillogó víztükör felett ívelő, karcsú hidakat, a Péter-Pál-erőd tömör, gránittal burkolt falait, a régi város macskaköves, sugárutakat bekötő kis utcáit. Ö Pétervári Hiszen itt minden út és utcaszeglet, minden kő történelmi emlék, írók regényeiben és költők verseiben felsejlő környezetrajz. Minden utca, tér, felvonulások, felkelések és forradalmak színhelye. Ott Leningrádban találkoztam először igazán Európával. Az Ermltázsban, a németalföldi, a spanyol és francia festők termeiben. Elkápráztatta szemem a komor és rikító színek orgiája. A véget nem érő folyosókon ókori görög szobrok márványba merevített meztelensége világolt, s a művészet, a szépség és a történelem templomává avatott cári palotában csodálkozó áhítattal gyülekező, vonuló sokaság szemlélte évszázadok felhalmozott kultúrklncsét. Diákok, szerelők, betonozók, elárusítók, pincérek, kocsivezetők, a vidékről felrándult parasztok, ícók és újságírók, költők, és orvosok, mérnökök és könyvelők, egyre jöttek, és egyre vonultak, szomjas kíváncsi áhítattal ostromolták Európa szellemét. S jöttek elegáns turisták, nyugatiak, angolok, franciák, németek, olaszok, kl tudja hány nemzet fiai, európaiak — Európát csodálni. És Jöttek hűvös és szőke amerikaiak, csillogó, fekete bőrű afrikai négerek, apró termetű, sárga japánok, hamvas bőrű indiai diákok európai ruhában, fejükön a hagyományos turbánnal. Jöttek ferde szemű mongolok, koreaiak és vietnamiak, mintha az egész világ szépségre szomjúhozó vándorai itt adtak volna találkát egymásnak. I

tt — Leningrádban döbbentem rá arra, hogy Európa egyetlen igazi lényege a forradalom: az ész, az ember — és a tömegek forradalma. Örökös diszkontinuitás és örök folytonosság. És Leningrád a század forradalmának bölcsője, szülőanyja. Leningrádban született újjá Európa. És itt döbbentem rá arra is, hogy ez a fogalom elvesztette egykori jelentőségét és Jelentését: a fehér ember mindent ós mindenkit diszkrimináló, vérrel hódító civilizációjának szinonimája volt valamikor, ma egyszerűen földrajzi fogalom. A világ egy az Urálon innen és az Urálon túl. Egy a japán pagodák árnyékában, Indiában a hindu templomok árnyékában is, az észak-amerikai nagyvárosok terein, a felhőkarcolók árnyékában és Afrikában a pálmák árnyékában is. Egy az argentínai pampákon, az ausztráliai sivatagokban, az északi és a délsarki hómezőkön. Egyetlen egy a világ, és mégis két világ van, de kettőssége nem redukálható le egy kontinens, vagy több kontinens eltérő sajátosságaira. A szocializmus eszméje és a szocialista forradalom, — bár európai gyökerű mind a kettő — világérvényű, mint ahogy vllágérvényű a technikai civilizáció és a modern tudomány, mely elengedhetetlen létfeltétele a mai emberiségnek. Épp ezért több vagyok, mint európai. Ember vagyok. Erre tanított engem Leningrád, és erre tanít a két kontinensbe nyúló roppant ország léte, melynek Leningrádban vetették meg alapjait. És Moszkva? M

oszkva, úgy érzem, valahogy folytatása Leningrádnak, mint ahogy folytatása az egész szocialista világ. Moszkva az ösí, nagyon régi város, épp azért lehet a legfiatalabb, az egyetlen lehetséges közép- és kristályosító pont. Nagyon régi, és nagyon fiatal, épp azért tarkább és bizarrabb, mint Leningrád Palotasorai között a mélységben négysávban tovarohanó utak, szédítő, tágas terekké áradó utcák. Modern anyagszerűség, csupa beton és öveg, s egy utca végében nyíló téren hirtelen megpillantsz valami ódon, bizánci stílusban épült templomot, ott áll téglavörösen, fehéren és zölden, s aranyozott kupolái viszszaragyognak a napra: mint egy keleti mese. Csaknem egy teljes napig csodáltam a Kremlt, s estébe hajló délután kiballagtam a régi városba. A Hercen utcából nyíló zegzugos sikátorban hirtelen elébem állt egy nagyon régi, roskadó faház, Moszkva egykori szegénységének és romantikájának talán utolsó maradványa. S valahol, már nem ls tudom, milyen utcában egy ismerős, nagyon ls Ismerős kétemeletes épület ablakaira bámultam. Hol is láttam? Ö hol is láttam ezt a házat? Mintha most jöttem volna át Ligetfaluból a bratislavai oldalra, mintha a Krím-szálló homlokfalára bámulnék. Ni csak: otthon vagyokl Vagy Csehov novelláinak világába tévedtem? Jövök, megyek. A föld alatt, az aszfalttal burkolt utcákon, gyalog és gördülő kerekeken, vagy biztonságos, áramvonalas szárnyak ragadnak föl a magasba. S aztán asztalom fölé hajolva egy térképen ujjammal követem a nemzetközi légi utak piros vonalait: Leningrádra és Moszkvára gondolok. A VOROBJOV ÜTI ÜJ LAKÓNEGYED MOSZKVÁBAN 1987. X. 21 4