Új Szó, 1967. szeptember (20. évfolyam, 241-270. szám)

1967-09-06 / 246. szám, szerda

A

két szó hallatára első számú asszociációként a három-négy évfolyamból összehozott osztály előtt zsonglőrködő öreg tanítóm képe bukkan fel hirtelen. Olvasni tanította a másodikosokat, számtanban tökéletesítette a hatodikosokat, miközben a hetedik és a nyolcadik osztállyal dolgozatot Íratott. És mindezt egy-egy tanítási óra leforgása alatt tette. Most ott állok egy frissen épült falusi iskola előtt és tűnődöm. Az iskola — palota. Emeletes, korszerű szerkezetű épületek komplexuma. Lakszakállason a négyszázhúsz iskolaköteles tizennégytantermes iskolát kapott. Tornateremmel, napközi otthonnal, kabinetekFALUSI ISKOLA kel jól felszerelt iskolát. És a tanítók négy lakást. — Elégedett? — kérdem Bartai Vincét, az igazgatót. — Az iskola helyiségeinek beosztásával, a lehetőségek fokozódásával elégedett vagyok. Az örömbe azonban jó adag üröm is vegyül: rossz helyre építették az iskolát. Ennek megállapítása, persze, ma már eső után köpönyegnek tűnik. Az iskola készen áll, az új tanévet már itt kezdik. Tanulságként azonban érdemes a dolgot megemlíteni. Az iskolát az árvíz utáni „Duna-akció" keretében építették. Valami érthetetlen okból azonban építészetileg szinte a lehető legelőnytelenebb helyet szemelték ki az Iskolának. A kétemeletes épület a falu dominánsa lehetne. Nem lesz az, mert telekként egy lapos fekvésű parcellát jelöltek ki. Ajándék lónak ne nézd a fogát — tartja a közmondás. A lakszakállasiak méltatlankodását hallva sokan így példázgatnak. Igen ám, de ez a „ló" legalább száz esztendeig szolgálja majd a községet. És kérdés, hogy: ajándék-e. Akárhögy is vesszük, tény, hogy ötmilliós költséggel épült. És mivelhogy már felépült, Igy is sok örömet okoz. — Az iskolaigazgató milyen tervvel kezdi a tanévet? — Például: ambíciózusabbakká szeretném nevelni a kilencedikeseket. A kilenc év munkájának eredménye — hogy úgy mondjam — az utolsó esztendőben csúcsosodik ki. És érdekel, melyik tanítványomból mi lesz. Rosszulesik, ha egyegy Jó tanuló nem használja ki a továbbtanulási lehetőségeket. A múlt tanévben a két kilencedik osztályban ötvenegyen végeztek. Középiskolába ezek negyven százaléka jelentkezett. A „norma" negyvenhét százalékot irányzott elő. Tanoncként az ötvenegy gyermek 30 százaléka tanul tovább. A

15 évesek csaknem egyharmada — úgy látszik — végleg letette a tankönyvet. — Igen jól működő szövetkezet van a községben — mondja az igazgató. — És ez vonzza a kamaszkorúakat. Vonzza őket az azonnali kereseti lehetőség. Éppen a minap gondolkodtam el a tavalyelőtti kilencedikeseim sorsán. Egyikük — meglehetősen közepes tanuló volt — fizikai munkásként nyomban munkába állt. Megkeresi a havi 1800— 2000-et. Aki tanárnak készül, és még további hét-nyolc évet az iskolapadban tölt, csak további 15 évi gyakorlat megszerzése után éri el a havi 1800 koronás fizetést. A

z emberek ma már — szülök és tanulók egyaránt — számolnak. És — különösen a sztilőket — meglehetősen nehéz meggyőzni a továbbtanulás szükségességéről. A legtöbb falusi szülő gyermeke sikerét, életrevalóságát a pillanatnyilag elérhető anyagiakkal méri. Érdekes és elgondolkoztató például, hogy a középiskolára jelentkező 15 évesek között egyetlenegy a fiú. És még elgondolkoztatóbb, hogy a falu iskolájából kikerült gyermekek közül később egyből se lett főiskolát végzett mezőgazdasági szakember. Tanítók, tanárok, mérnökök lettek a továbbtanulókból. — Huszonöt fiú végezte el a múlt tanévben a kilencedik osztályt. Ogy gondolom, hogy ezekből tízet — a legkíválóbbakat — akárhova felvettek volna. Jó tanulók voltak. Csak egy jelentkezett közülük középiskolába. így meditál az igazgató, lelki szemei előtt pedig valószínűleg megjelennek a volt tanítványok. — A gyermekeknél egy lélektani tényező is közrejátszik. A tizenhét éves falusi fiú már — legénykedik. Könnyen legénykedik, ha — keres. A legvékonyabb dongájú is megkeresi a havi ezer koronát, jómódúak a szülők, hát a kereset jó részét — zsebpénznek — a fiúnál hagyják. Lényegesen kevesebb zsebpénze van a továbbtanuló kamasznak, aki számára ez a körülmény nem közömbös. A tanítás mindennapi gondjain kívül ilyen kérdések is foglalkoztatják ma a falusi iskola igazgatóját. — Sokat beszélnek arról, hogy a dél-szlovákiai magyar tannyelvű iskolákban a továbbtanulók számaránya az országos átlag alatt van. Célom ebben az évben e számarány javítása — mondja Bartai Vince. Nehéz munka lesz ez. A gyermek elé talán már az első osztálytól kezdve az átlagosnál magasabb intellektuális célokat kell állítani. De vajon még így is megértik-e a szülők, hogy a pillanatnyi anyagi lehetőségek kiaknázása nem minden? Falusi iskola. Ez ma már csak azért viseli magén ezt a jelzőt, mert mezőgazdasági jellegű település veszi körül. Ebben a falusi iskolában azonban már ott lesz a fővárosi színvonalú, specializált fizikai tanterem, a kémiai kabinet. A tanítók majd három vetítőgéppel, filmek segítségével húzhatják alá mondandójukat. A fizikai, vegyi és biológiai folyamatokat filmkamera segítségével rögzítheti a tanító és az oktatás érdekében azokat a filmvásznon bármikor megismételheti. A tanítók szaktudása se különbözik a városi tanítókétól. Hiszen a pedagógusok zömét már ugyanaz a pedagógiai tanintézet képezte ki. V

ajon fokozódik-e az új iskolában a tudásigény? Vajon az idei 15 évesek közül majd valamennyi fiú és lány — adottságainak megfelelően — folytatja-e tanulmányait? Olyan kérdések ezek, amelyekre majd csak tíz hónap múlva kapunk választ. TÓTH MIHÁLY A košicei járásban levő ősrégi Medzevben is új 24-tantermes iskolában kezdte a tanévet 670 jiú és lány. (CTK — Fr. Schingíer felv.) CERUZAJEGYZETEK Fejek a porban Űj utca. Tiszta, egyenes vonalú, tükörsima úttest és járda. Pasztellképre emlékeztet az egész. A kerekek gumitömlője szinte zenél a sima forgásban. Én is boldogan lépegetek a gyalogjárón, jobb felől villasor húzódik, a járda szélén facsemeték bontogatják lombjukat. Gyönyörködtet a kép és hálás vagyok érte. Az utcáért, a tisztaságért, a sima járdáért, a facsemetékért. A facsemetékért, melyek talán már az elkövetkező nyáron [íűs árnyékot borítanak fölénk. Szinte már érzem lombjuk hűsét, az akác illatát. Amint lépek, hirtelen megmerevedik a kép, mint szakadt filmkocka a vásznon. Egy derékban kettétört fácska hever előttem. Aztán a másik, a harmadik. Ügy érzem, mintha mellbe vágtak volna; meg kell állnom, vissza kell fordulnom, végig kell néznem a fasoron. Egymás után sorban hat kis fácska ketté van törve, koronájukkal az úttest szélére borulva. Még zöldek a levelek, friss a törés. Valami szíven markol. Töprengek. Itt nem lehet gondolkozni. Teljesen érthetetlen az egész. Nézem, nézem az úttest szélére borult fákat és úgy érzem, mintha itt öltek volna. A fák zsendülésnek induló koronái úgy fekszenek a porban, mint bakó pallosától lemetszett emberfejek. Ki tette, miért? Nem tudom. Ember, állat? Pardon Bosszantó az a „kedves" pimaszság, amivel a kerekező polgártársak hanyag eleganciával pardont dobnak feléd, miután kerékpárjuk kormányával kinyomták bal vesédet. És mindez nem az úttesten, hanem a gyalogjárón történik. Mert jó, tudom én, hogy bizonyos esetekben a szükség törvényt bont. Épülő, szépülő város vagyunk, ódon épületeket bontunk, hogy helyükre újakat építsünk, utakat bontunk, csatornázunk, hogy helyükre szép, sima utak kerüljenek: úttestek és gyalogjárók. Ép{>en ezért sosem kívántain egyetlen keréken járó polgártársamtól sem, hogy egy rövidke lezárt útszakasz miatt három-négy utcát kerüljön. Békeszerető ember lévén sosem szóltam volna, ha feljönnek az új széles járda szélére, és sorban elhajtanak mellettünk. Elvégre jó emberek kis helyen is elférnek. Némi csekélyke kis helyre azonban a legmegértőbb, gyalogos polgároknak is szükségük van a járdán. Mert bizony úgy két óra után a toerékpározók ellepik a járdákat. Három, négy kerekes halad egymás mellett, és bizony jól be kell húznia a hasát annak a lábaira bízott polgárnak, aki baj nélkül át akar préselődni közöttük. Ha pedig fellélegzik, hogy na, ezen ls túl vagyunk, motorkerékpár viharzik el mellette, kipufogócsövének gőzével elolvasztva vadonatúj teszilruhád nadrágszárát. Az este persae, az más. Andalogva sétálsz hazafelé, élvezve a kellemes nyári estét. Az utoa sarkára érsz; valami sötét tömb kilő a mellékutcából és elsuhan melletted a járdán. Megrezzensz, nem látsz semmit, hiába mereszted szemed, csupán a távoli zörgés sejteti, hogy kerékpár volt. Megkönnyebbülten sóhajtasz és végigtapogatod magad, hogy meggyőződj csontjaid és ruházatod épségéről. Nem történt semmi, mégis tisztelt kerekező polgártársak, nem lehetne egy kis jóakarattal egy icipici kis helyet biztosítani a gyalogosoknak ls — a gyalogjárón?! LOZSICZA MIKLÓS, Érsekújvár vissznano...íl2®!2Hi visszhang SZOVJET ES OLASZ MARXISTA VITAJA Hozzávetőleg egy évtizede annak, hogy ismét természetessé vált az, ami magától értetődő volit mondjuk a húszas évek Szovjetuniójában — a marxista tudósok, művészek, publicisták vitája. Nem vitás, hogy ez a felszabadultabb, demokratikusabb szellemi élet minden szakaszon meggyorsítja és gazdagítja az elméleti jejlődést. Az utóbbi időben érdeklődést váltott ki egy olasz marxista irodalomtörténész, V. Strada polémiája a szovjet A. Metcsenkőval. A vitát V. Stradának a R1NASCITA hasábjain megjelent cikke váltotta kl, amely kísérlet arra, hogy újratérképezze Gorkij, illetve Majakovszkij szerepét a szovjet irodalmi fejlődésben. Strada szerint Gorkij és Majakovszkij műve esztétikai szempontból nem hozható közös nevezőre, vagyis más szóval, nem sorolható mindkettő a szocialista realizmus címszava alá. Érvelésének alapja főleg az, hogy míg Majakovszkij a nyugat-európai avantgard művészi irányzat modernizmusát pártolta, addig Gorkij ezzel szembehelyezkedett, egészen eltérő etikát képviselt és nem volt mentes a provincializmus hatásától sem. Metcsenko erre a cikkre a LITY E RATŰ RN AJ A GAZETTA egyik júliusi számában válaszolt. Stiadát meggyanúsítja azzal, hogy tulajdonképpeni célja nem a két nagy író között valóban fennállt különbségek és ellentmondások kimutatása, hanem a szocialista realizmus lejáratása. Véleménye szerint minden eltérő vonás ellenére Gorkijt és Majakovszkijt egy nevezőre hozza a szocialista humanizmus, az azonos filozófia. Strada álláspontját különben a burzsoá ideológusok és Irodalomkritikusok hatásával magyarázza. Ennek tudható be például, hogy Majakovszkij segítségével szeretné „mentesíteni" a szocialista realizmust a realista hagyományoktól. Strada erre egy olyan cikkel válaszolt, amelyben az érveket már kiszorította a gúny, a vitát pedig a Metcsenkóénál sokkalta élesebb személyeskedés. Leszögezi ugyan, hogy Majakovszkij irodalmi magatartását nem tartja az egyedül elfogadhatónak és nem kívánta abszolutizálni a szovjet irodalom két nagy alakja közti különbségeket sem. Ezen túlmenően azonban nagyon megnyomja a tollat. A többi között például ezt mondja vitapartnerének nézeteiről: „Kisproletárt álcában jelentkező kispolgári előítéletek ezek, mivel Metcsenko eszményképe a rendezett, nyugtató és nevelő irodalom, amely ugyan bírál, de nem nagyon, amely elkerüli a csúnya avantgard társaságot vagy ha kényszeredetten érintkezik vele, akkor csakis szeméremövvel, (amelynek kulcsa Metcsenko birtokában van), az olyan irodalom, amely szemérmes, megfontolt és eszes." Idézhetnénk még tovább ls az ettől sokkalta sértőbb csipkelődéseket, ha ez volna a célunk. Mi azonban csak annyit kívántunk szemléltetni, hogy Metcsenko indokolatlan gyanúsítgatása és Strada nem kevésbé indokolatlan személyeskedése oda vezetett, ahová nem egy hazai polémiánk is: zsákutcába. Mert lehet és kell vitáznunk, elvhűen és akár élesen ls, de az érveket sohasem válthatja az ócsárlás. Még homlokegyenest eltérő világnézetű embereknél sem, nemhogy marxistáknál... A PARTOSSÁG TÖRTÉNELMI-TÁRSADALMI KATEGÓRIA Valahogy megszoktuk, ha pártosságról esik szó, akkor gépiesen gondolunk a szocialista, kommunista művész, író elkötelezettségére. Csakhogy ez mélységes tévedés, hiszen a pártosság nem a progresszió kiváltsága, negatív vonatkozásban pártos lehet, sőt az, a kommunizmus ellensége ls. Nagyon helyes példával kezdi meg Dafío Okáli ezzel kapcsolatos eszmefuttatását a PRAVDA augusztus 29-i számában. fohn Stelnbeckre, a világhírű amerikai íróra hivatkozik, aki nem is olyan régen világszerte lejáratta magát minden tárgyilagos ember előtt a vietnami amerikai agresszió hozsannázásával. Steinbeck Vietnamban nemcsak szavakkal, hanem a gyilkos fegyverek hangján is tanúbizonyságát adta reakciós, embertelen pártosságának. Természetesen egészen más előjelű, de éppen úgy a társadalmi és a történelmi tényezőtől, az osztályhelyzettől függ a művészet és az irodalom kommunista pártossága, amelynek legfontosabb vonása, hogy a társadalom és a világ megváltoztatására törekszik. Ezen a két póluson belül a művészet pártosságának még sok más formája van. Ide tartozik az úgynevezett tiszta művészet dermedt közömbössége éppúgy, mint a gátlástalanul szilaj anarchizmus. Okáli ennek alapján hangsúlyozza, hogy a művészet és az irodalom mindig és minden körülmény közepette pártos. Ennek, vagyis a művészet társadalmi szerepének tagadása egyenlő a kulturális analfabetizmussal. Ezért száll vitába Jozef Bžochnak a ROMBOID 1. számában megjelent cikkének következtetéseivel, amelyek tagadják, sőt károsnak minősítik a társadalmi elkötelezettséget. Hasonlóképpen tévesnek tartja Vincent Šikula egyik novellájában jelentkező alapállását. Az író ugyanis ebben a művében csak a szövetkezetesítés árnyoldalait említi meg, és nem veszi tudomásul, hogy minden hiba, melléfogás és túlkapás ellenére forradalmi folyamatról volt szó. Az Ilyesmit joggal nevezi Okáli a múlthoz viszonyítva még nyomorúságosabb sematizmusnak. TÁVIRATI STÍLUSBAN Szabó Gyuláról, a festőművészről és grafikusról jelent meg egy rövid cikk a PREDVOJ 34. számában abból az alkalomból, hogy kinevezték Érdemes Művésznek. Az eí jelzésű cikkíró a többi között megállapítja, hogy Szabó Gyula műveiből kiérezzük belső küzdelmét, aggodalmát az emberiség sorsáért [főleg grafikai al|kotá,saiban) és harcos életszemléletét. „Szabó Gyula útja a művészet felé kissé emlékeztet sok más olyan művészre, akit magával sodort ez a szerelem, minden erejüket neki áldozták és életük értelmévé vált." Oj oldaláról mutatkozik be a magyar közönségnek Rácz. Olivér új regényével — recenzálja az Egyszerű ügy című regényt az Js. e.) Jelzésű gloszszaíró a MAGYAR NEMZET augusztus 27-i számában. Egy vidéki város iskolai életével foglalkozik a mű cselekménye, vagyis a pedagógus szerző jól ismert talajon mozog. De így is örvendetes a kritikus véleménye: „Rácz Olivér kitűnően Ismeri a gyerekeket, jól megmutatja a „huligánokat", de azt ts, hogy nem „huligán' minden olyan gyerek, aki farmernadrágot visel, vagy boglyas hajával kelt feltűnést." A KULTURNl TVORBA 35. száma Jaroslava Pašiaková beszélgetését közli az időközben elhunyt Kassák Lajossal. (A folyóirat különben Marié Marenčínová fordításában két Kassák-verset is megjelentet.) J. Pašiaková a többi között megemlíti Kassák kapcsolatát D. Okálival és V. Clementisszel, majd az írás befejező részében javasolja Kassák válogatott költeményeinek kiadását nálunk, illetve festményei és grafikái Impozáns tárlatának megrendezését. Szinte szuperlatívuszokban beszél a MAGYAR NEMZET szeptember 3. számában Sz. R. recenziója Vladislav Vančura Vége a régi időknek című regényéről, amely Zircz Péter kifejező, hű" fordításában jelent meg a magyar könyvpiacon. RJ „Fanyar, hatásos humor hatja •• át ezt a „modern Münchhausen196 eposzt . amelynek olvasója ,A ragyogó jellemrajzolót, a pom- jx. pás leírót, a régi mesét új öltönybe bújtató írót élveihe- » ti. (í- M