Új Szó, 1967. szeptember (20. évfolyam, 241-270. szám)

1967-09-26 / 266. szám, kedd

A Vörös Hadsereg születése A német imperialisták fegyveres intervenciója hatalmas forradalmi fellendülést keltett az egész országban. A bolsevik párt és a szovjet kormány által kiadott jelszóra: „A szocialista haza veszélyben vani" a nép azzal válaszolt, hogy fokozta a Vörös Hadsereg alakulatainak megszervezését. Jellemző erre a hangulatra az, amelyről a forradalmi események egyik-aktív részese, V. Boncs-Brujevics beszél. A Varsói pályaudvar felől a Szmolnij felé haladt teljesen harci készültségben a hadosztály, hogy leadja a fegyverét, levéltárát és pénztárát és rendezetten leszereljen, s hazamenjen. Ekkor feltűnt egy gépkocsi. Kiugrott belőle egy fiatal munkás, egy csomó felhívással odarohant a hadosztály élén haladó szakaszhoz. — Lenin felhívása! — kiáltotta. — A németek Petrográd ellen vonulnak. A szocialista haza veszélyben van. Valaki a legközelebbi házból kigurított egy hordót, a hadosztálykomisszár ráugrott a hordóra és felolvasta a felhívást. — Nos, elvtársak — kérdezte, amikor befejezte a felolvasást —, Szmolnijba megyünk, hogy leszereljünk? — A frontra! válaszolta egyszerre ezer hang. Az új hadsereg fiatal alakulatai visszaverték a német imperialisták nyomását. 1918 február 23-án pedig Pszkov és Narva alatt döntő csapást mértek a német megszállókra. Petrográd elleni előnyomulásukat megállították. Ez a nap a fiatal Vörös Hadsereg születésnapja lett. A német kormány kifejezte azt az óhaját, hogy aláírja a békét. A breszt-litovszki béke feltételei szerint — a békét 1918. március 3-án írták alá — Szovjet-Oroszország körülbelül egymillió négyzetkilométernyi területet és 46 milliónyi lakosságot vesztett, elveszítette továbbá vasutainak 26 százalékát, és a feldolgozó ipar 32 százalékát. Ez — V. I. Lenin kifejezése szerint — „szerencsétlen béke" volt. De szükséges volt a szovjethatalom megerősítése, az ország gazdaságának helyreállítása, a Vörös Hadsereg megteremtése céljából. Azt hihetnők, hogy a szovjet nép, amely átélte a súlyos háború megpróbáltatásait, amely keresztül ment a februári és az Októberi Forradalom tüzén, elviselte a német megszállás és a sok belső ellenséggel vívott harc terheit, végre hozzáláthat a szinte csaknem teljesen szétzilált népgazdaság helyreállításához, a társadalom átépítéséhez, és megkezdheti a békés életet. Ez azonban még messze volt. A fiatal szovjet köztársasággal szemben egyesültek a belső ellenforradalom és a nemzetközi imperializmus erői. Titokban, tolvaj módra, az amerikai, francia, japán és más országokból jött imperialisták megkezdték a katonai intervenciót hadüzenet nélkül, bár ez az intervenció a legrosszabb típusú volt. Északon elfoglalták Arhangelszket és Murmanszkot, majd a fehérgárdistákkal együtt megdöntötték a szovjetek hatalmát, s megalakították „Észak-Oroszország kormányát", e „fehérgárdista kormányt". Miután keleten elfoglalták Vlagyivosztokot és Primőrje várost, a japánok a fehérgárdisták támogatásával visszaállították itt a burzsoá rendet. Később további japán, amerikai, olasz és más osztagokat szállítottak partra és megalakították az „ideiglenes szibériai kormányt". A doni területet lázadó doni kozákok foglalták el, élükön Krasznov és Mamontov tábornokok, a németek lakájai álltak, akik Észak-Kaukázusban erős tevékenységet bontakoztattak ki. A Volga vidékén megalakították a szamárai fehérgárdista—eszer kormányt. 1918 augusztusában az intervenciósok elfoglalták Bakut, és fokozták -támadásukat KözépÁzsiában. Nehéz volt a szovjet nép élete ebben az időszakban. Nem volt kenyere, a munkások éheztek. A gyárak szinte egyáltalán nem dolgoztak, nem volt nyersanyag, nem volt fűtőanyag. A közlekedés nem működött. Azonban sem a munkásosztály, sem pártja még csak nem is gondolt arra, hogy letegye a fegyvert. Az 1918. november 30-án megalakított Munkás—Paraszt Védelmi Szovjet V. I. Leninnel az élén egyesítette a fegyveres erők és az egész népgazdaság vezetését, hogy sikeresen vehesse fel a harcot a köztársaság védelmében. 1918 hadicselekményei a Vörös Hadsereg nagy győzelmeivel végződtek. Az intervenciósok és fehérgárdisták csapatainak csupán a keleti front egyik szakaszán sikerült bizonyos győzelmet kivívniuk. Ekkor az antant államai blokádot szerveztek a szovjet köztársaság ellen, és kidolgozták a több oldalról indított támadás tervét. Az első kombinált támadást az antant részérői Kolcsak, Gyenyikin, Jugyenyics csapatainak egyesített támadásával, Lengyelország, Amerika és partnerei segítségével, valamint fehérgárdista osztagokkal Turkesztánban és Arhangelszkben indították meg. A legfőbb front a keleti volt. 1919 tavaszán Kolcsak hadserege megkezdte a támadást és eljutott egészen a Volgáig. A Vörös Hadsereg rendkívüli hősiességet tanúsított, s 1919 végén szétverte Kolcsak hadseregét, felszabadította az (Jrált és Szibériát. Kolcsak csapatainak szétverése után az imperialisták megszervezték az antant második hadjáratát; ez 14 állam hadjárata volt, és ezt is kombináltan szervezték meg. Ebben a hadjáratban a főszerepet Gyenyikin hadseregének juttatták, amely több mint százezer szuronyt számlált. Ennek a hadseregnek Moszkva ellen irányuló támadását támogatták Jugyenyics csapatai, lengyel csapatok, továbbá a burzsoánacionalista finn, észt, lett és litván kormányok alakulatai. Az ellenség kezébe kerültek az ország legfontosabb gazdasági körzetei. A Gyenyikin-féle alakulatok 1919 októberében Tula felé közeledtek, Moszkvától 200 kilométernyire voltak. Lenin ezekben a napokban a következőket írta: „Elérkezett a szocialista forradalom egyik legválságosabb, sőt minden valószínűség szerint legválságosabb pillanata." A szovjet köztársaság nehéz helyzetet élt át. A kommunista párt kiadta a felhívást: „Mindent a Gyenyikin elleni harcra!" A Vörös Hadsereg megnövekedett harci tapasztalata, a kommunisták, a komszomolisták, a munkások újabb mozgósítása, a dolgozóknak a munkában tanúsított hősiessége a hátországban, megteremtette a V. I. LENIN A VÖRÖS TÉREN 1919. MÁJUS ELSEJhN szükséges feltételeket az ellenség visszaverésére. Négy hónap — 1919 júniusszeptember hónap — folyamán a munkásosztály és a parasztság a Vörös Hadseregnek több mint félmillió katonát adott. 1919. október elsejére a Vörös Hadsereg létszáma már elérte a 2,5 millió főt. Az ellenség hátországában hatalmas paraszt felkelő mozgalom bontakozott ki, amely elősegítette a Vörös Hadsereg akcióit. 1919 okhóberének második felében elkeseredett harcok után szétverték Gyenyikin hadseregét Orjolnál és Voronyezsnél. 1920 elején egész Ukrajnát és Észak-Kaukázust felszabadították a fehérek uralma alól. A külföldi imperialisták és a belső ellenforradalmi erők azonban nem mondtak le arról a tervükről, hogy megsemmisítik a szovjet hatalmat az országban, és visszaállítják a burzsoá—földesúri rendet. Előkészítették az antant harmadik hadjáratát, amelynek fő erőit az úri Lengyelország hadseregei, valamint Vrangel krími alakulatai alkották. 1920. április 25-én Pilsudszki, a lengyel állam feje támadásra indította hadseregét SzovjetOroszország ellen; A fő csapást délen, Szovjet Ukrajnában akarta a Vörös Hadseregre mérni. Ennek az iránynak a megválasztása nem volt véletlen. Pilsudszki nagyon szerette volna megszerezni Ukrajnát, az ukrajnai gabonát, kőszenet és vasércet, valamint a Feketetenger öblein át a Földközitengerre való kijáratot. Vrangel már-már a Donyecmedencét fenyegette. A Vörös Hadsereg alakulatai ellentámadást indítottak az egész fronton. 1920. október 12-én az úri Lengyelország fegyverszünetet kért. Novemberben a Vörös Hadsereg felszabadította a Krimet a fehérgárdistáktól és az intervenciósoktól. Az intervenció fő erőit 1920 végére szétverték. 1920 áprilisában felszabadították Azerbajdzsánt, novemberben Örményországot, 1921 februárjában Grúziát, 1922-ben a Távol-Keletet. Az antant harmadik hadjárata ugyanúgy kudarcot vallott, mint az első kettő. Az antant kénytelen volt lemondani arról, hogy nagyméretű intervenciót folytasson. A szovjet állam dolgozói végre hozzáláthattak békés szocialista építőmunkához. Természetesen fölvetődik a jogos kérdés: a fiatal szovjet állam, a maga mezítlábos, rongyos ruhájú hadseregével hogyan állhatta meg a helyét és hogyan győzhetett 14 állam hadseregei és a belső reakció támadásával szemben. Ennek sok oka van és mindegyik bizonyos szerepet játszott a belső ellenforradalom és a külső intervenció erőin aratott győzelem kivívásában, köztük volt a nemzetközi proletariátusnak „El a kezekkel SzovjetOroszországtól!" jelszó alatt folytatott nagyarányú kampánya. A fő, az alapvető ok az volt, hogy Szovjet-Oroszország dolgozó tömegei, a fiatal Vörös Hadsereg világosan látta maga előtt a végső célt: a munkások és a parasztok szocialista államának megteremtését. V. SZTYEPAKOV, az SZKP KB agit.-prop. osztályvezetője DÁVID TERÉZ: IFJÚSÁGBÓL ELÉGTELEN? (20) - Én o te igazadat kézből megkontrázom - így O bácsi. - Baj talán, hogy van önálló véleményünk? Hogy torkig vagyunk a szólamokkal? Hogy nem érzelgünk? De hiszen ezt akarták tőlünk! Erre neveltek minket! Vagy nem? A bácsi töltött magának és ivott. Kihasználtam o csendet. — Azt hittem, hogy a bócsiéknál minden a legnagyobb rendben van... - szólaltam nagy bölcsen. - TévedtélI De mekkorát tévedtél! - nevetett keserűen a bácsi.— Sehol semmi sincs rendben. Nem olyan egyszerű ez. Tudhatnád magadról... Mindanynyiatokhoz használati utasítást kellene mellékelni. Megint töltött és ivott. - De igazatok van... Mi vagyunk mindennek az oka! Csakis mi. Rosszul csináltuk az egészet. Á háború után, amelyet ti annyira untok, hallani sem szerettek róla.. .Ostobán, meggondolatlanul, macskajajjos hangulatban, az elviselt borzalmaktól másnaposan kezdtünk nektek prédikálni... Kezdtünk titeket nevelni... Emészteni kezdtük a kínjainkat és azt kívántuk, hogy ti velünk böffentsetek. Csakhogy, ám ti nem voltatok másnaposak. Ti nagyonis józanok voltatok, a mi elbeszéléseinktől maradtatok józanok. Mert mi nem Tündér Ilonáról és Babszemjankóról meséltünk nektek a bölcsőtöknél, hanem szegesdrótkerítésről, bombatölcsérekről, kivégzőosztagokról... gázkamrákról, romházakról... Addig, addig mesélgettünk ilyeneket, hogy végül ti már csakis a böffentésekre emlékeztek, azt hiszitek, a többi mind csak mese volt. - Apa mindeneit egy kalap alá vesz, — szólt halkan Jani. - Nincsen sokféle ifjúság, csak egyféle van. Legfeljebb külömböző kultúrfokon nyilvánulnak meg a hibáik. - Maguk persze tökéletesek voltak? - Mindenesetre... - mi udvariasabbak voltunk neveletlenek. HARMADIK RÉSZ A „busz" zökkent még egyet a rossz megyei úton, fékezett és .megó'lt. Kis ideig ülve maradtam, hogy belső szerveim predeti helyükre kerüljenek, azután szedelőzködni kezgtem. Egy harcsaképű bácsin és egy madárlejű nénin kívül egy sporttáska, két bőrönd, kézitáska, átmeneti kabát és esernyő került velem együtt az országútra. (Utóbbi tárgyak természetesen hozzám tartoztak.) Ott álltunk mindannyian egy tábla olatt, melyre az volt pingálva „Kondorfalva", ám Kondorfalva nem volt sehol. Legalábbis én nem láttam belőle kutyaólnyit sem. Meg is mondtam. — De bizony, ott van az lányom a domb mögött, a fók között, csak jól körül kell nézni. Á templomtorony is kicsúcsosodik. Ahun a la . . . — szolgált készségesen magyarázattal a harcsabajúszú bácsi. A jelzett irányban láttam is valamit, ha akartam templomtorony, ha akartam jegenyefa ... dehát nem vitatkoztam, aki odavalósi, az csak jobban tudja, — gondoltam ... Hogy milyen helyesen következtettem, kiderült, mire én is odavalósi lettem. - Addig azonban hosszú utat kellett még megtennem és elég rázósat is. Ha sejtem, talán nyomban visszafordulok, mondjon rólam, ki mit akar. Igy azonban türelmesen válaszoltam a hozzám intézett kérdésekre, tűrtem, hogy útitársaim kiszedjék belőlem, hogy én vagyok az új tanítónő ... — Hát bizony lelkecském, ráért volna a következő megállón kiszállni, mivelhogy a busz éppen az oskoláig megy. De ha már így esett... velünk tarthat az ördög árokig. Ott mi majd megmutatjuk, merre haladjon — mondta a bácsi. — ÉS, messzi van az az izé . .. az az árok? — kérdeztem. — No nemigen! Ha ezen a dűlőúton elindul, alig tíz perc járásnyira balra fordul és megyen, amíg elérkezik a malomhoz, de nem a régihez, hanem az újhoz, ott keresztülhalad a hídon, onnét már látható a kultúrház. Ha pedig a régi temetőt is megkerüli, már látja is az oskola tetejét... Megköszöntem az útbaigazítást, bár az egészből csupán annyi jutott el értelmemig, hogy Kondorfalván mindenből kettő van. Malomból, temetőből... iskolából.. . A néninek közben gondja akadt. Közölte is velem. - Igen fiatalocska maga még jányom ... Hát ez igen. Fiatalocska voltam, legjobb igyekezettel sem tudtam letagadni, nem is akartam. — Hajaj így van ez bizony! — sóhajtott a néni. — Hót igy, — osztottam gondjaiban. — Nem lehet mindenki öreg. — Akkor meg csak várjon, mert mi meg emerre tartunk — mutatott a néni a mezei útra, rögvest el is indult. A bácsi alig bírta beérni. — stenáldja! — kiáltott még felém és loholni kexdett. Néztem, néztem utánuk, szemem szinte bele könnyezett. Láttam őket görnyedni csomagjaik alatt, míg el nem tűntek az első kanyarulatnál. Aztán igyekeztem vigasztalódni. — Te liba, — mondtam magamnak - szokd meg végre, hogy nem te vagy a világ közepe, és hogy mindenkinek megvan a saját baja. Ez a jó néni például egész éjszaka nem fog tudni aludni miattad. Bezzeg neked nem fáj az ő öregségei Ugye? Mert te cinikus mai fiatal vagy. Az vagy, bizony! No . .. fújd ki szépen az orrod, töröld le a könnyeidet, majd csak lesz valahogy... Sehogy még sohasem volt. Nézz inkább körül, nem veszed észre, hogy helyzetedben mennyi romantika rejlik? Valóban isteni mezőszagban úsztam. Az árkon túl buja zöld pázsitszőnyeg terült el, kedvem lett volna belehemperegni, mintha egyes egyedül lennék a világon. Ettől a gondolattól szívembe nyilallt, mert eszembe jutott, hogy tényleg egyedül vagyok a világon, holott én szívesebben lettem volna kettesben Ivánnal. Hallgattuk volna, hogy muzsikál a csend ... largo .. . andante . .. meg pianissimo ... Ezektől a gondolatoktól fájni kezdett a szívem, elővettem hót a vajas kenyeremet, hadd enyhítse a sajgó érzést. Még jó, hogy nem sikerült a Csiri mamáját lebeszélnem az uzsonnáról. Érászokkal dugta tasakomba. Igaz, engem meg arról sem sikerült meggyőzni az enyéimnek, hogy Kondorfalvára nem kell annyi holmi. Anna mama is mondta — Minek oda az a sok rongy? Miközben így meditáltam (és táplálkoztam) — elkarikázott előttem néhány biciklista, tovapöfögött egy-két motoros, benzinbűzt rondítva romantikámba. Gyalogjárók is jöttek-mentek, falusi szokás szerint megsüvegeltek. Volt olyan, aki azt hitte, autóbuszra várakozom, Kondorfalva táblára mázolt jelképe alatt. Igy futottam be Kondorfalvára, bőröndömben többek közt nyolc selyemruhával, melyből kettő amolyan szűk, divatos volt, bedolgozott melltartóval, feszes, begyes, vállpánt nélkül, hogy még Juhos néninek is sok volt. Meg is magyarázta rögtön, hogy más Kis Mariska és más Tóth Eszter, akiknek szintén van ilyen ruhájuk és más vagyok én! Juhos néni, a pedellusné, jó asszony volt, minden előítélettől mentes, sokat köszönhetek neki. Ifjú korában városban szolgált, ezért kialakult véleménye volt a világ dolgairól. Gondjaiba vett és átsegített az első nehézségeken. Persze, csodákat művelni ő sem tudott. A lakásproblémámat is csak ideiglesen oldotta meg a tanári szoba rekamiéjóval. (FOLYTATJUK)