Új Szó, 1967. szeptember (20. évfolyam, 241-270. szám)

1967-09-24 / 264. szám, vasárnap

H

ét esztendő alatt négy gazdaságvezető váltotta egymást az újvásári majorban. Misko István a negyedik, a mostani intéző. A kérdéses gazdaság — ha nem tévedek — 19G0-ig az állami gazdaságok gombai igazgatóságának a hatáskörébe tartozott. Később kísérleti gazdaság lett. Közvetlen felettes szervük a Bratislavában székelő, öntözéses gazdálkodással kísérletező intézet. Ahogy már mondtam, a vezetők azóta gyakran váltakoztak, most viszont a gazdaság dolgozói keresnek egymás után más munkahelyet. Nemrégiben egyszerre hárman hagyták ott a gazdaságot. Ahogy hírlik, Németh Lajos jószággondozó és még mások is követni akarják példájukat. A jelenségre a gazdaság vezetői nem tudnak elfogadható magyarázatot adni. Németh Lajos viszont így nyilatkozott: szeretem a munkámat, erről nincs sző, csak olyan gazdaságban akarnék* dolgozni, ahol megbecsülik az embert, a szavát is meghallgatják. Nálunk, itt Djvásáron minden szó falra hányt borsó. Hát ha még bírál az ember? Könynyen megkapja: ha nem tetszik, le is út, fel ls út. N

émeth Lajos egyike a gazdaság legszorgalmasabb dolgozóínak. Kommunista, aki nemcsak példás munkát végez, hanem a száját ls kinyitja, ha visszás dolgokat lát. Ezt bizonyítja Csiba Béla, a pártszervezet elnöke, és ez a véleménye róla Raszgyel Józsefnek, az üzemi tanács elnökének is. Feleségestől dolgozik. Borjakat gondoznak. Jól keresnek, mégsem érzik jól magukat a gazdaságban. Raszgyel József szerint, ki érzi Jól magát ott, ahol keresztül néznek rajta. — Jómagam is alig várom, hogy szedhessem a sátorfámat — mondja. Nincs nálunk becsülete a munkásembernek. A sok igazságtalanság láttán az élettől is elmegy az ember kedve. Panaszra meg mehet akár az úristenhez is, kibeszélik ezek magukat... Németh Lajos is csak kilincselget minden eredmény nélkül ... Amikor Németh Lajos nálunk, a szerkesztőségben járt, a leghatározottabban állította, hogy becsapták. A múlt esztendőben nem kapott prémiumot, holott tudomása szerint neki járt volna. Bezzeg az intéző parádéskocsisa kapott, neki viszont még elfogadható magyarázatot sem adtak. Csifári Lajos zootechnikus egyik alkalommal úgy nyilatkozott, hogy minek neki a prémium, úgyis sokat keres. Máskor szemére vetették, hogy sokba kerül a borjak súlygyarapodása, vagy hogy sok boi;ú elhullt a keze alatt. Németh Lajos a három ok közül csak egyet ismer el, azt, hogy jól keres. Igen, de megdolgozik érte. Feleségével együtt négy ember munkáját végzi. Hogy drágán termeli a borjúhúst? Igen, de csalás volt a dologban. Utánajárt és megállapította ;— később az ellenőrök is —, hogv mindennap kétszáz literrel több tejet írtak a rovására, mint amennyit valóságban megkapott. Ami pedig az elhullást illeti, szintén igazságtalanul az ő rovására írták azokat Is, amelyek nem az ő keze alatt hullottak el. A gazdaság vezetői a tejhistóriát sem akarták elismerni, amíg rájuk nem bizonyították, az elhullás körüli dolgokról sem akarnak tudni. Nincs tehát más megoldás, ezt az ügyet is át kell majd adni az illetékes szerveknek, hogy ők keressék ki az igazságot, habár Németh Lajos szerint, egy mákszemnyi Jóakarattal helyben is elintézhetnék. A

z ügy már több mint fél esztendeje húzódik, de Né.meth Lajos ügye csak egy a sok közül. Az emberek látnak és zsörtölődnek. Többségük bizalmatlan az Intézővel és a zootechnikussal szemben. Hogy miért? Több dolog is közrejátszik. A Németh Lajos esetéről már beszéltünk. Bebizonyosodott, hogy naponta tényleg kétszáz liter tejjel többet írtak a rovására, mint amennyit valóságban megetetett a borjakkal. A gazdaság vezetői tévedéssel magyarázták a történteket, és hogy ez egyáltalán nem volt befolyással Németh Lajos prémiumára. A gazdaság dolgozói viszont úgy értelmezik a dolgot, hogy befolyással volt a fejési átlag alakulására. Igy akartak a vezetők érdemeket szerezni. Raszgyel József említ egy további esetet. — Ha nem tévedek, áprilisban történt, hogy Csifári zootechnikus azzal jött hozzám: kellene neki két tarka süldő különhizlalásra. Kiválasztottam a süldőket. Lemértük. Kilencvenöt kiló voit a kettő. Később megtudtam, hogy a süldők Jozef Pavlennak, a kísérleti intézet igazgatóhelyettesének mentek. Kíváncsiságból felkerestem Csibánét, akihez a számlák befutnak, mutatná meg, hogy áll ez a dolog. Ugyancsak meglepődtem, amikor egy tizenhét és egy harmincegy kilós malacról volt kiállítva a számla. Az intéző szerint a számlát már kiegyenlítették. Csifári zootechnikus követett el hibát. Csifári Lajos így válaszolt: — Tévedtem, de ahogy rájöttem, az ügyet likvidáltuk. Amikor viszont megkérdeztem, hogy jött rá két hónap után a tévedésre, kereken megtagadta a választ. Raszgyel József viszont erre is felelt: — Csak akkor intézkedtek, amikor én kezdtem firtatni a dolgot. N

em vagyok hivatott eldönteni, hogy tévedésről vagy egyébről van-e szó, csak egyet tudok, hogy a gazdaság dolgozói közül többen is azt az „egyebet" rebesgetik. Erre enged következtetni az ls, hogy amikor augusztus derekán Csifári zootechnikus számára a gazdaság raktárából 6 mázsa szemes takarmányt szállítottak el, — viszont a gazdaság dolgozói csak két mázsányit kaptak, — máris összefüggéseket láttak, kerestek a malac-história és a szemes takarmány kiadása között. A gazdaság vezetője ezzel kapcsolatban kijelentette: — Utasítást kaptam az Igazgatóságtól, hogy Cslfárinak hivatalos áron kiméressek négy mázsa árpát és 2 mázsa kukoricát. Jozef Pavlen Igazgatóhelyettes szintén azt állítja, hogy Csifárinak ők adtak engedélyt az említett szemes termény megvásárlására. Tudniillik Csifári Lajos nyugdíjasként dolgozik a gazdaságban. Bratislavából járogat le. Mint ilyen nem kaphatott úgynevezett háztáji földet (10 árról van szó) ezért kapott szemes takarmányt. Egyébként hivatalos áron mások is vehetnek. Ezt viszont elfelejtették megmondani a gazdaság dolgozóinak. A szakszervezeti tanács elnöke ingerülten kijelentette: — Csifári is kaphatott volna földet, ha a vezetőség az igazgatóság után jár. Csakhát.. . Az történt ugyanis, hogy tavasszal Csifári neve szerepelt a névsorban, amelynek alapján a háztáji földet kímélték. A szakszervezeti tanács erre azt mondta: ha Csifárinak mérünk földet, adni kell a gazdaság többi nyugdíjasának is, azoknak, akik még dolgoznak. Az intéző erre kijelentette: ha így áll a dolog, Csifári sem kap földet. Ha már a földeknél tartunk, a gazdaság dolgozói igazságtalannak tartják azt is, hogy az intéző lánya, aki Bratislavában dolgozik, szintén kapott háztáji földet. Szálka az emberek szemében, hogy Pelle József parádéskocsis- részben az intéző személyes szolgája, hogy az intéző a gazdaság számlájára fűt villanyárammal. Misko István ezeket nem is tagadja. Igazat mond, amikor azt állítja, hogy az igazgatóságtól írásbeli engedélye van rá, hogy Pelle József segíthet neki a ház körül. Ugyanez vonatkozik a kérdéses áramfogyasztásra Is. Jozef Pavlen igazgatóhelyettes is megerősítette. Azt mondta: — Erre azért került sor, mivel az inréző magányos ember. Naponta 10— 12 órát dolgozik. Nincs ideje, hogy megetesse a jószágát. A villanyfűtést is ezért engedélyeztük számára: megértésből, emberségből. Nem szeretnék beleavatkozni a gazdaság belső ügyeibe, de talán még szimpatikus is a dolog, hogy ennyire törődnek az alKalmazottukkal. Viszont mégis van a dolognak egy mellékíze. Németh Lajos például így állítja be a dolgot: Pelle József kapott prémiumot, mivel az intézőt szolgálja, de

1 nekem nem adtak, habár járt volna. Az az érzésem, hogy az említett dolgokon nem is igen ütköztek volna meg a gazdaság dolgozói, ha ugyanolyan jóindulatot, megértést tapasztalnának ők, az egyszerű dolgozók is az igazgatórág részéről. Csak egy dolgot említek. A gazdaság egyik részében teljesen ihatatlan a víz, pedig van egészséges ivóvíz, vízvezeték. Csak rá kellene kapcsolni azt a néhány házat és minden megoldódna, viszont minden ilyen irányú kérelmük süket fülekre talált. A

tapasztalatok alapján állítom, hogy Ojvásáron a legnagyobb baj mégis a kölcsönös bizalmatlanság. A vezetők a dolgozókban látják a hibát, ők viszont — őszintén szólva — nem bíznak a mostani vezetőkben. Amióta a kísérleti intézet gazdaságává váltak, sok furcsa dolgot megértek. És most újból olyasmiket tapasztalnak, ami bántja munkásönérzetüket, amit nem tűrhetnek szó nélkül. A fizikában érvényes az a törvény, hogy a hatás és ellenhatás közömbösítik, kiegyenlítik egymást. Az életben viszont ez másképpen igaz. Az újvárosi majorban például az űr a gazdaság vezetői és a kétkezi munkások között egyre mélyül. És ha még tovább nő, egyszer rossz vége lesz. Ezért tanácsolnám — ha ügyan a gazdaság vezetői és az igazgatóság elfogadja —, hogy mielőbb rendezzék a dolgokat, öntsenek tiszta vizet a pohárba, és ami a legfontosabb, ne lóhátról tárgyaljanak az emberekkel. Ne érezzék azt a dolgozók — mint ahogyan a szakszervezeti tanács elnöke is mondta —, hogy náluk az egyszerű ember szavát semmibe sem veszik. Hiszen végső soron ezeken az embereken áll vagy bukik, milyen eredményeket érnek el, hogyan értékelik majd az Illetékes szervek a gazdaság, és a vezetők munkáját. Ne a sértődöttség legyen a tanácsadójuk, hanem a józan ész. Őszinte jó szándékkal vegyék bírálat alá cselekedetüket, és csak aztán mondják ki majd a választ. SZARKA ISTVÁN CSENDÉLET A MAJORBAN NÉMETH LAJOS AZ IGAZÁT KERESI DÁVID TEREZ: IFJÚSÁGBÓL ELEGTELEN

? |-jgj Hogy elérkezem-e valahová ezen az úton, csakis rajtam múlik — figyelmeztetett, — aztán megkérte régi barátját, volt iskolatársát, aki az ország másik végében járásorvosi beosztásban tevékenykedett „hasson oda", hogy valamelyik falusi iskolában segédtanító minőségben, távúton folytathassam tanulmányaimat. A bácsi „odahatott"! — Nem volt könnyű, sokan vártak kinevezésre, legtöbbjük összeköttetéssel is rendelkezett, viszonzásul csupán azt a csekélységet kívánta — „tekintene apóm körül" — hátha sikerül saját Csiri nevezetű lányát egy angliai tanulmányútra beprotezsálni. (Csiri angol és francia szakos.) Apám „körültekintett", mit meg nem tesz az ember egy testi-lelki iskolatárs kedvéért, és miután sikerült eképp kölcsönösen ismét lekötelezniük egymást, azon a napon, amikor Csiri gépre ült, hogy a britek ködös szigetére repüljön, apám barátja megjelent házunkban és hálóját egy demizson saját termelésű muskotállyal tette nyomatékosabbá. Vegyes érzésekkel búcsúztam az ismerős utcáktól, miiközben a kocsi végiggördült velünk a városon, ínyemre volt, hogy apám leyette rólam a kezét, kevésbé, hogy kijelölte számomra a tovább járható utat. A „szabadság" ezáltal képletes beszéd maradt csupán, távozásom inkább száműzetéshez hasonlított, mint felszabaduláshoz. Tetézte mirfdezt, hogy nem is sejtettem, hová megyek. A bácsi által megnevezett falu — Kondorfalva — alig-alig látható ponttal volt csupán jelölve a térképen, vasútállomással nem rendelkezett, nem bírt semmiféle sajátossággal... nyaralóhely, természeti szépség vagy valami ilyesmi... Régi várrom, nevezetes barlang sem volt a közelben, ahová elvetődhetett néhanap egy-egy idegen. Tömény unalomnak ígérkezett. Ám lehetett volna a világ nyolcadik csodája, részemre akkor is ellenszenvessé teszi a kényszer. Mintha Monte Christoként vonultam volna If várába, porkolábok és börtönfalak •közé. Ha pedig eszembe jutott, hogy családom megtagadott tőlem minden erkölcsi támogatást, csekélyke önbizalmam is páraként oszladozott. Sohasem gyűlöltem úgy hozzámtartozóimat, mint távozásom óráiban és mennél jobban nőtt a tóvoJság közöttünk, annál erősebben éreztem, hogy apám mankóban tart, mint valami bogarat. A bácsi úgy látszik megérezte hangulatomat, vagy többet tudott körülményeimről, mint én, mert alig haladtunk a nyílt úton pár kilométernyit, hátrafordult az első ülésről és azt mondta: — Remélem nem haragszol, amiért soron kívül elraboltalak? — Jaj, dehogy! Csókolni való ötlet volt - szerettem volna válaszolni, de ott ült mellette a Csiri fiúja, no és azokban a pillanatokban a doktor bácsira is haragudtam, a szőke csoda miatt, aki apám jóvoltából Londonba ment világgá és nem Kondorfalvára. Hallgattam tehát, a bácsi sem erőltette a szót, csak Jani a „szerencse fia" kíváncsiskodott. — Hová szállítjuk a kislányt? - dobta be csak úgy mellékesen. — Egyelőre hozzánk jön, azután Kondorfalvára megy, - közölte vele a bácsi. — Minek? — Tanítani. Jani úgy tett, mintha kielégítette volna személyemmel kapcsolatos tudásszomját, összehúzott szemmel figyelte az utat — én meg őt. Nem viselt szakállt, ellenkezőleg, haját nyakán klasszikusra nyiratta, homlokából is hátrafésülte, szimpatikus lett volna, ha nem lebeg felette láthatatlanul a Csiri szelleme. És ha nem kérdezte volna meg, hogy hány éves vagyok. Mit érdeklődik ez, - gondoltam ingerülten. Mi köze hozzám? Nem is tudom hamarjában, valljam-e be az igazat, tagadjak le belőle, avagy inkább toldjak hozzá valamennyit, ne nézzenek gyereknek. A bácsi nem várta be döntésemet, rám kacsintott, mint jó tréfa kieszelője és azt felelte: Tizenhat. . . — Éppen ma vagyok húsz, - vágtam ki dacosan. Zavaromban igazat hazudtam. — Tyűha, - tettetett csodálkozást a bácsi. - Nem mondtam volna. - Jani homlokára húzta a szemöldökét. - És éppen ma küldik világgá? — Ki mondja, hogy világgá küldik? - háborodott fel a Csiri papája. - Elfoglalja az életben a helyet, mely őt megilleti. Juj, de klassz dumcsi volt. Szinte el sem lehetett hinni. Jani sem vette be, láttam rajta, bár azt felelte - Akkor jó! - De ezt olyan kifejezéssel mondta, mint aki azt gondolja - Miattam... - Egyszeriben gyűlölni kezdtem őt is. Rögtön megértettem apósa ellenszenvét, ilyen arrogáns pofára valóban nem lehet bízni egy lányt, Kevésbé tökéleteset sem, mint a Csiri. De azután — mint egy félóra múltán, megváltoztattam nézetemet, mert Jani cigarettavásárlás ürügyén megállt valamelyik falusi szövetkezeti bolt előtt és egy doboz csokoládé bonbonnal tért vissza. - Itt virágot nem árusítanak, — mentegetőzött blazirtan. Kedves volt tőle. Be kellett ismernem, nagyon kedves. A bácsinak is tetszett, - hogy jövendőbeli veje hajlamos az udvariasságra. Ügy látszik, fel sem tételezte róla. Meg is mondta — Ez igen, ezt szeretemI Nekem is jól esett bevallom. Meg is köszöntem. - Miért veri magát miattam költségbe? - mondtam. - Nahát! Ennél nagyobb sületlenség valóban nem bújhatott ki a számon. Korrigáltam rögtön, de még nagyobb blamázs lett belőle, mivel hogy így sikerült — Nem vagyok én már gyerek ... Erre nem adtak feleletet, nem is törődtek többet velem, amitől még jobban elkedvetlenedtem, mintha otthonomból az atmoszféra beszivárgott volna a kocsiba, az út további részét szótlanul tettük meg. Én figyeltem a visszafelé futó országutat, a bácsi szundított, Jani gondolataival Csirinél időzött - legalább is, feltételeztem. Este aztán mégis megünnepeltük a szülnapomat A Csiri mamája, tündi-asszony, — gyönyörű asztalt terített, én a Csiri helyére ültem, előttem kristályvázában csokorba szedett sárga rózsák, a saját kertjükből; torta is volt az asztalon, meg vörösbor, és a bácsi felköszöntött. Nem volt érdekes. Mintha csak apámat hallottam volna. Sajátságos, hogy a szülői szekta mennyire megilletődik egymás áldozatkészségétől. Jani is észrevette, hogy féresiklik a szózat, mihelyt rám gondol a bácsi és nem a lányóra, átvette hát a feladatot, de a hanghordozást is. Bizony, bizony, kedves lányka, a szülői ház pehellyel bélelt fészek. Annyi benne a toll, hogy a madárka el sem fér^már tőle. S kipottyan ... A bácsi felkapta a fejét, a néni is meghökkent Jani észrevette. — Helyesbítek ... nem kipottyan, — kiröppen .. . — Kérlek Jani, fékezd magad, — intette rendre Csiri mamája. A bácsi dühbe gurult. — Cinikus fráter... — Igen, tudom, mindenki cinikus, aki meg meri mondani az igazat (FOLYTATJUK)