Új Szó, 1967. szeptember (20. évfolyam, 241-270. szám)
1967-09-02 / 242. szám, szombat
E gy fiatal moszkvai költő az értelem űrhajósának nevezte el Ernszt Nyeizvesztnijt, a kiváló szovjet szobrászt, akinek patetikusan dinamikus alkotásaiban minden sallangtól mentesen és mégis drámai nagyszerűségében, az örök emberi gondolat feszit! pattanásig a formákat, izgatóan, szorongatóan. A szobrász, aki gyerekkorában költő, majd biológus akart 'lenni, első nyilvános sikereit éppen a tlz év előtti moszkvai Ifjúsági Világtalálkozón érte el, ahol müveivel egy ezüst- és egy bronzérmet nyert. Plasztikája, grafikája forradalmat jelent a szovjet képzőművészetben, s ezért nem is csoda, hogy alkotásai még ma is sok vitának az eredői. Ernszt Nyeizvesztnij a zárt metaforák kedvelője — jóllehet nincs ellene az absztraktba vesző végtelennek sem — amit a ma már közismert „Keresztre feszitett" című plasztikája is bizonyít. A „Keresztrefeszített" nem holmi vallásos legendák megörökítése, hanem a megkínzott, a felfeszített emberi gondolat, a forradalmi eszmék gyakori tragédiáinak a lerögzítése, amelyek újból és újból feltámadnak s nekilendülnek, hogy aztán századokkal lökjék előbbre az örök idők ólomlábú paripáját. Ám emberi és művészi vallomását talán mégis a „Gigantomachia" (Gigászok harca) című plasztika sorozatban fejezte ki a legerőteljesebben, amelynek néhány vázlatrajzát a közelmúltban Prágában megtekinthettem. Érdekes, hogy Ernszt Nyeizvesztnijt, bár nem mindig értik meg, mint szobrászt és grafikust, igen nagyra tartják. Ezért is bízták meg őt Dosztojevszkij műveinek, valamint AHghieri Dante Isteni Komédiájának illusztrálásával. És talán érdemes megjegyezni, hogy E, Nyizvesztnij ötszáz Dante-iliusztráciőja nemrégiben nagy sikert aratott Londonban. Hogy miért, mert a művész nemcsak a dinamikus mozgás, a belső drámai feszültség nagy mestere, hanem a tiszta, szinte népdalszerű lírájé is (a prágai kiállításon szerepelt „Szerelmesek" című rajza volt ennek ékes példája), amelybe északi művész létére belevitte az egykori mediterán pogány életörömöt is. Egy moszkvai szűk utcában, hatszor hat méteres műtermében, ötven vagy hatvan szobor és vagy tízezer rajz, illusztráció között dolgozik Ernszt Nyeizvesztnij. Ott kereste fel őt a szovjet APN tudósítója, hogy az Üj Szó és a prágai Kultúrni Tvorba számára interjút kérjen a fiatal szovjet szobrászok legizmosabb tehetségétől, aki a neki feltett kérdésekre mély, művészi vallomással felérő választ adottl BARSI IMRE Az értelem űrhajósa Beszélgetés Ernszt Nyeizvesztnij szobrászművésszel 1987. IX. 2. KÉRDÉS: — Ön mit ért a „szép" Jogalma alatt? VÁLASZ: — Sajnos, nem tudok ugyanolyan egyszerűen válaszolni 3rre a kérdésre, mint ahogy azt valószínűleg az ókoriak tették. Szerintem a szobrászatban nem beszélhetünk szépről, tökéletesről és harmonikusról, kizárólag az emberi test tökéletes arányaiból indulva ki. Számomra a szép nagyszerű emberi gondolatok kifejezése. A kifejezés mindig feszült. De nem olyan egyszerűen feszült, mint a fizikai forma vagy a tér, hanem a forma és a tér kölcsönhatásukban, mint az ember pszichológiájának és önkifejezésének eleme. Korunkban minden tárgy szinte magában hordja ellentétét. Ezért idegenek tőlem azok a szobrok, amelyek a tökéletesség eszméjét fejezik ki. Ezek a szobrok szerintem önteltek, monológszerűek. Monológot folytatnak a környező világgal, tüntetnek konformista harmóniájukkal. Az engedélyt nem kérő befejező akkord szerintem mindig didaktikus. Jómagam nem törekszem arra, hogy harmonikus szobrot alkossak. Engem a forma belsejében levő mozgás érdekel. A formáé, amelyek részei alkotják az egészet: a harcban, kölcsönös felszívódásban és taszításban. A forma kilép a térbe vagy aktívan magába szívja azt. Egyik része taszítja a másikat, vagy ellenkezően viszszatartja. A fémszerű és a puha igyekszik egymástól eltávolodni, de nem tudják legyőzni a kölcsönös vonzást. Vagy fordítva: a forma látszólag összepréselődik és ellenáll a szorításnak. Belsejében az emberi lélek dialógusa folyik. Ezért a szép a szobrászatban nem a tárgy, hanem a lét ellentmondásos folyamata. KÉRDÉS: — Ön szerint mi a fontosabb az eszme vagy annak kifejezése? VÁLASZ: — Az az eszme, amely nem találta meg kifejezését, terméketlen, s az a kifejezés, amelynek nincs eszméje, művészetellenes. Ez dialektikus egység s értelmetlen dolog arról beszélni, mi a fontosabb. A fontos az, amit ki tud fejezni a művész. Az embereket nem lehet Jóllakatni paprikával és cukorkával mindennapi kenyér helyett. Ezért szerintem a kifejezési eszközök nem lehetnek a hit szimbólumai. A hit szimbóluma csakis a kifejezés értelme lehet. Felhozok egy példát: két szobrász golyót farag kőből. Egyik arra törekszik, hogy minél befejezettebb formája legyen a golyónak, s munkájának értelmét abban látja, hogy a kő tömege ideális golyóvá változzék. A másik szobrász is taragja a golyót, de csakis azért, hogy kifejezze a belső lelki feszültséget, golyó formájában kifejezve, amely robbanásig van töltve. Az első golyót iparos készítette, a másikat művész. KÉRDÉS: — Nemrég fejezte Ön be az Isteni színjátékhoz készített illusztrációit. Milyen az Ön művészt koncepciója Dante Poklával kapcsolatban? ERNSZT NYEIZVESZTNIJ: A megfeszített című szobra. VÁLASZ: — Ügy gondoltam, hogy én Dante poklára a kortárs szemével nézek, aki váratlanul drámai, olykor titokzatos események sűrűjébe került, amelynek se elejét se végét nem Ismeri. A középkori erkölcsi és vallási előítéletek semmit nem magyaráznak meg a mai embernek. Vissza kellett adnom azt az izgalmat és zavart, amely a Pokol olvasásakor fogja el az embert. Számomra, mai ember számára Dante pokla — emberi izom, szenvedély, sajnálat, emlék s eltemetett remény lüktető s végletekig feszült tömeg, amelyben az antik legendák és személyek szorosan összefonódnak a skolasztikus teológiával, amelyben politikai polémia folyik és szörnyű átváltozások történnek, amelyben Ellta finom lírája és Argo fecsegésel a nagy művészet kohójában vannak összeolvasztva. De a legszörnyűbb: a szenvedések végtelensége és IdŐtlenKÉRDÉS: — S az utolsó úgymond hagyományos kérdés: min dolgozik mostanában? VÁLASZ: — Mostanában állami megrendelésre készítek az Attek krími úttörőtábor számára egy 85 méteres kőféldomborművet, címe: Prométheusz, aki tüzet adott a világ gyermekeinek. ÚJ VERSEK MONOSZLÓY DEZSŐ: ViqAiZJALÓ Vigasztald magad a sejtek fáradó emlékezetével ük csigák elsőlevélmászó útját felejtő irgalmával kikopott rúgófú órák infarktusával amelyeknek kerék szívében megpattant a perc senkise tudja mikor színük tartalmuk felidézhetetlen Vigasztáld magad halálbabiztató igéivel az elmúlásnak hisz eddig is ujjonghatsz seregnyi párává vált bajon néha szivárványt tükröznek feletted ilyenkor előjel nélküli régi szavakon tűnődsz már semmit se tudsz róluk talán csak azt hogy nincsenek GÁL SÁNDOR: Ú<jy MÁK NEM LEHET úgy már nem lehet meghált a régi forma és hiába kapaszkodik belé az ész a vers nem dal többé a kép se úgy kép s a szobor se úgy szobor ahogy régen egy vonás s a vásznon átremeg a végtelen s a véges ami egy volt száz részre bomlott Rodin álmodhatott még ma a kőből kiállnak a csontok mert a lényeg a váz a pillér az oszlop én csak úgy építhetek ha bontok s milyen furcsa milyen más csak nézem ahogy a ceruza kéken és keményen elfut a sorok felett s a papír nem kiabál emberek emberek néma és tudom hogy úgy már nem lehet élni s írni se a gondolatok kemény nyári lombok egymásra hajolnak az égen párák ábrák állnak és futnak csupa változás lent és fent bennem és kívülem motoz belül a gyanú karjai mint növényi indák bekerítenek hogy minden vonás felesleges valahogy másként kellene újrateremteni mindazt ami lényeges de az értelem perel a szándék itt kevés öt évezred béklyója köt s ugyanannyi szenvedés hát hogyan építsem újra fel magam ZS. NAGY LAJOS: HÁ7KÁLVA — Leszúrlak! — mondotta Néró, a barátom és magasra emelte frissen smirglizett török jatagánfát. Valamelyik ószerésznél vásárolhatta. — Ne fáradj — válaszoltam csöndesen és hátraléptem. Tudtam, ha szúr, orrábukik, hisz részeg. — Lélegezz mélyen, különben leszúrlak — sziszegte és felém lépett. — Nem fontos — szóltam, kettőt lépve hátra. — Lihegjl — kiáltotta és főtt Imbolyogva. — Karfiol — szóltam. Hiszen mindegy, mit mondok ennek az őrültnek. Erre leengedte a fényes jatagánt s elmosolyodott. — Értelek:Srtelek.Aludj. És az úttestre heveredett. »
