Új Szó, 1967. szeptember (20. évfolyam, 241-270. szám)

1967-09-15 / 255. szám, péntek

Az aktához csatolt fényképeken iszapos folyópart látható. A sárban arcra borulva elrongyolódott ruháza­tú tetem fekszik. Egy öregasszony holtteste. Abafaia mellett vetette magát a Sajó megáradt vizébe. A folyó egy hét múlva sodorta partra eltorzult arcú testét a magyarországi Putnok mellett. Hozzátartozói innen szál­lították haza, hogy megadják neki a végtisztességet. Sírhantja a temetőben alig foglal cl nagyobb teriiletet, mint amennyiért az emlékezetes tragédia megtörtént a Sajó menti kis faluban. A község közepén, az or­szágút mellett derékig érő gizgazzal benőtt, elhanyagolt telek van. Elől omladozó ház áll rajta, há­tul néhány öreg gyümölcsfa le­veleit mozgatja a nyarat bú­csúztató szél. Félig kiásott me­szesgödör tanúskodik róla, hogy nemrégen építkezéshez készülődtek itt. Aztán félbesza­kadt minden, a gyom lett úrrá a portán. A tulajdonos, huszonhét éves vasúti tisztviselő szemmel lát­ható viszolygással tárja ki az ócska kerítés kapuját. — Azóta kerülöm ezt a he­lyet — mondja. — Bár soha ne tettem volna ide a lábam. Nagy árat fizettem érte ... Sötét szemüvege mögül végig­tekint a telken. A félszemével. A másik felét itt vesztette el. Idén tavasszal. A gyűlölködés, a féktelen in­dulat következtében, amely né­hány talpalatnyi föld tulajdo­náért minden rosszra képes. A fiatal vasutas mellét mély sóhaj hagyja el. A közelmúlt emlékei elurakodnak rajta. Hangja rekedtessé válik. — Bár hagytam volna az egé­szet úgy, ahogy volt. Akkor nem történt volna meg a baj. De ki gondolta volna, hogy valaki ilyesmire vetemedik. Szüleinél lakott, bátyja is ve­lük volt, megszületett az első gyerek, kezdett szűk lenni a la­kás. Családi ház építését tervez­te. Magyarországra települt tu­lajdonosától megvette a szóban­forgó telket. Tavasszal kezdtek odajárni, hogy előkészítsék az építkezést. Megnyesték a gyümölcsfákat, kitisztították az udvart, meg­kezdték a meszesgödör ásását. Közben meg-megálltak a telek sarkánál és végigtekintettek a határvohalon. Ogy tűnt nekik, hogy jobb oldali szomszédjuk az ő telkük rovására megnagyob­bította a kertjét. A sertésól ol­dala ls kiljebb került a ha­tárnál, meg három szilvafa is az ő részükön áll. A szomszéd ház lakói görbe szemmel nézték a méregetést. — Hagyják békén a határt, úgy van ez jól, ahogy használ­ják. Száz évig jó volt, jó lesz ezután is, ne próbáljanak rajla változtatnil Az újdonsült tulajdonos úgy vélte, neki van igaza. A szom­széd telke beékelődik az övébe. A kérdéses rész az övé, nem hagyja veszni a magáét. A helyi nemzeti bizottsághoz fordult, majd a járási nemzeti bizottság építési szakosztályá­hoz. Onnan kijött egy dolgozó, s megkezdte a telek felmérését. A szomszédok erélyes fellépésé­re azonban abbahagyta a mun­kát és dolga végezetlenül távo­zott. A kiéleződött helyzetben forrni kezdett a gyűlöl­ködés a két család kö­zött. Egyik is, másik is jogosnak tartotta követelését. Egy talpalatnyi földet sem en­ged át a másiknak. Közben eljött a szántás ideje. Az új szomszéd kukoricát akart vetni a kertjébe. Jobb oldalon, a vitatott telekrészen azonban ott állt három szilvafa. Ogy látta, zavarják a szántást. Egyik nap odaszólt a szom­szédjának. — Vágja ki ezeket a fákat, mert ha nem, magam döntöm ki! Az ötvennyolc éves, szikár szíjas arcú ember a fogai között szűrte a szót. — Csak próbáld meg! Drága lenne neked az a három szilva­fal A fiatal vasutas mevpróbálta. Másnap kivágta a fákat. •>* A szomszéd rohant a csend­'Sé őrségre, majd a nemzeti bizott­ság elnökét állította meg sérel­l9B 7- mével. 15. A szembenálló felek ésszerű tanácsot káptak. Forduljanak a 5 bírósághoz, kérjék a telek hiva­talos felmérését. Ez azonban nem volt elég. A nemzeti bizott­e K' ság részéről idejekorán határo­zottabb közbelépésre lett volna szükség. Ezzel talán elejét le­hetett volna venni annak, hogy a féktelen indulat határozza meg az eseményeket. Három ízilvafa A szomszéd édesanyja, keménykötésű, régi vá­gású, hetvennégy éves parasztasszony mérhe­tetlen dühbe gurult a kidöntött szilvafák láttán. Bosszút forralt a fiatalember ellen, aki kezei mert emelni az ő vagyonára. Bement a házba, az első szo­bába, s megkezdte kegyetlen szándékának előkészítését. Vi­zet loccsantott egy nagy bögré­be, s abba fehér, kristályos anyagot szórt. Jó sokat, hogy erős legyen. Forrt, pezsgett a fo­lyadék, mint a szívében lihegő bosszúvágy, a mélységes gyűlöl­ködés. Vigyázz Kosztúr Béla! Kerüld el, messze kerüld el az új por­tád! Nagy veszély leselkedik ott rád! Ha tudta volna... De nem sejtett semmit... Másnap szabad napja volt. Rá­ért. Gondolta, dolgozgat egy ki­csit a telken. A kivágott szilvafákról köz­ben meg is feledkezett. Akkor Jutott eszébe, amikor megpil­lantotta a földön szomorkodó ágaikat. — Vajon mit szóltak hozzá? — futott át agyán a gondolat. Aztán megvonta a vállát. Gon­doljanak, amit akarnak az igaz­ság az ő oldalán áll. A második házból átjöttek hozzá beszélgetni. Alig váltot­tak néhány szót, amikor észre­vetlék, hogy a szomszédból két asszony lohol feléjük. A fiata­labb már messziről megkezdte a veszekedést, szórta a szitko­kat a vasutasra. Az idősebb szo­rosan a háta mögött haladt. Nem szólt semmit, csak kemé­nyen összeszorította a száját. Szemében sötét indulat lobo­gott. Kerítés nem választotta el a két kertet, szabadon átjöhet­tek. — Vigyázzon Béla bácsi, bögre van nála! — hangzott fel a figyelmeztető kiáltás egy kö­zelben álló fiú szájából. fiatalember félre akart ugrani, de már késő volt. A sötétruhás öreg­asszony jobb keze meg­mozdult, s a következő pilla­natban úgy érezte, eleven tűz marja az arcát, szemét, száját, lorkát, bennsejét, egész testét. Felordított az elviselhetetlen A fájdalomtól, kezével görcsösen eltakarta a szemét, de a borzal­mas folyadék hatása ellen nem volt segítség. Betámogatták egy közeli ház­ba. Megpróbálták lemosni az ar­cát, szemét. Mentőkocsit hívtak, jöttek a közbiztonság emberei. A szomszédban azt bizonygat­ták: közönséges mosószer, Tix­oldat volt a pohárban. Ki is készítettek ilyen szert az öreg­asszony szobájában egy székre a vizes bögre mellé, hogy a ha­tóság emberei is lássák, igazat mondanak. A vegyelemzés azonban meg­állapította: a bosszúálló kéz ma­rószóda oldattal öntötte le a fiatalember arcát. Három és fél hónapig gyógyí­tották a rima­szombati kór­házban. Több műtétet hajtot­tak végre rajta. Az arca már rendbe jött, a torkon lefolyt folyadék sem okozott a szer­vezetben mara­dandó károso­dást. Fél szeme világát azonban nem tudták visszaadni. Szüleit mélyen lesújtotta a csapás. Másik fiukat kilencéves korában játék közben a hábo­rúból visszamaradt felrobbant akna teljesen megvakította és fél karját letépte. Most ilyen szerencsétlenül járt az öccse is. Az öregasszony a merénylet után nem találta a helyét. Egy­re csak a fejét fájlalta, s ret­tegett tettének következményei­től. ~ Egy hét múlva jó melegen fel­öltözött, botost húzott és söté­tedés előtt eltűnt hazulról. oromsötét estében indui tak keresésére a hoz zátartozók. Órákon át bukdácsoltak a fűzfa bokrok közt a Sajó kanyargó partján. Vércse vijjogott a kö­zelben. Emberi sikolynak vél­ték, halálsikolynak. — Anyám... ne tegye! — kiáltott fel a menye. Válasz azonban nem érkezett. Az öregasszony feldúlt szíve akkor már örökre elcsendese­dett a folyó mélyén. Nagy ár volt három szilva­fáért, néhány négyzetméternyi vitás területért. Miért?... Miért nem jött megegyezni — hajtogatta Kosz­túr Ferenc, az öregasszony fia. Megtalálhattuk volna a meg­egyezés útját. A másik szom szédommal is megegyeztem. Valóban megegyezett. Kétévi pereskedés után, a bíróság íté­letével. A két portát aTóta ma­gas deszkakerítés választja el, amelyen keresztül még egy egérnek sem szabad átmenni egyik oldalról a másikra. Az érdekelt személyek a na­pokban tárgyaláson jelentek meg a járásbíróságon. A kártérí­tés ügyében döntött a polgári ügyek tanácsa. Az elhunyt öreg­asszony örökösei az örökség magasságáig, nem egészen ti­zenkétezer koronáig terjedő összeget kötelesek fizetni a ká­rosultnak. múlt csökevényei még fei- felütik a fejüket falvainkban. Jelentékte­len területért vérre mennek, esztendőkig peresked­nek szomszédok. S igen sokszor túl nagy árat fizetnek érte. Megéri? GAL LÁSZLÓ A 2 S a m x o H h « C/3 H -x Az elnyomottak fájdalmának s dacának bárdja volt Petr Bezruč 1867. IX. 15.-1958. II. 17. A wellsi bárdok halhatatlan utódja lett, koszorús költő és legenda, noha mindez kozmikus távolságokra állt tőle. A cseh etnográfiai terület sziléziai vi­harsarkának, a habsburgi erő­szakos elnemzetelenítési politi­ka hetvenezer sziléziai halálra­ítéltjének lázadó és névtelen kobzosa akart maradni mind­végig. Az élet, a történelem nagy forgatókönyvének kiszá­míthatatlan rendezője azonban más szerepet szánt a meg nem alkuvó költőnek, aki a széntől vemhes földből kiugrott rút bá­nyásznak nevezte önmagát, a Beszkydek első és utolsó bárd­jának. Petr Bezruč azonban ha­zánk nemzeti művészeként tért megpihenni Szilézia féltett és hőn szeretett földjébe s száza­dik születésnapjára az UNESCO világszerte éppen e napokban emlékeztet. Családi nevén Vladimír Va­šeknek hívták. Apja középisko­lai tanár volt, kiváló filológus és ismert nemzetébresztő, aki azonban minden hazafiságaf el­lenére jobban szerette az igaz­ságot mint a nacionalista ha­zug legendákat. Ezért leplezte le könyörtelenül a cseh múltat szépítő Dvűr Králové-i és Zele­ná Hora-i kéziratok eredetét, s ezeket „Filológiai bizonyíté­kok" című munkájában, jóval Masaryk és Gebauer fellépése előtt Václav Hanka hamisítvá­nyának minősítette. A naciona­lizmus ópiumától elbódult fia­tal cseh burzsoázia a szó leg­szorosabb értelmében hajtóva­dászatot rendezett a szilárd jellemű apa ellen, úgyhogy a fiatal és rendkívül érzékeny Vladimír már tizenkét éves ko­rában megismerkedhetett a na­cionalizmus embertelenségével, amely végülis apját időnek előtte sírba vitte. A cseh sovinizmus könyörte­lensége után rövidesen a ger­manizáló osztrák hatóságok ke­gyetlen barbárságával találko­zott Vladimír Vašek a brnói csieh nyelvű klasszikus gimná­zium nagytehetségű diákja, a prágai egyetemista, aki végül is a világ legprózaibb foglalkozá­sát választotta és postahivatal­nok lett Brnóban, aztán a Besz­kydek alatt fekvő Místekben, majd ismét a Svratka parti mor­va metropolisban, Ausztria Manchesterében. Místekben ala­posan megismerte a süllyedő és haldokló cseh Szilézia minden nyomorúságát és fájdalmát. Itt látta a mindennapi gyakorlat­ban I. Ferenc József unokabáty­ja, Habsburg Frigyes főherceg, a Guttmann és Wilczek bánya­bárók, valamint a svábokká lett lengyel pánok csehellenes, és néppusztító, germanizáló és polonizáló politikáját. Itt lát­hatta, hogy a sziléziai cseh bá­nyászok a kettős, a nemzetisé­gi és a szociális elnyomás igá­jában szenvednek, s azelőtt sem hunyhatta le szemét, hogy a cseh dac megtörésére galíciai lengyel páriák tudatlan töme­geit használják fel! A tüdővésszel és Idegbajjal vesződő fiatal brnói postahiva­talnok, nagy csöndben Petr Bezruč álnévvel reagált a besz­kydi élményeire és írta vádoló s ugyanakkor lázító költemé­nyeit, amelyeket későbben a „Sziléziai dalok" cím alatt is­mert meg a világ. Ezernyolc­százkilencvenegyben küldte be a ČAS című folyóirat szerkesz­tőségébe három versét, s nem véletlen, hogy az osztrák cen­zúra csupán egyet engedélye­zett. Huszonegy költeménye gyűjteményesen 1903-ban, a ČAS folyóirat különszámában jelenik meg. Hat évvel későb­ben a Sziléziai dalok már öt­venegy verset tartalmaznak, 1937-ben nyolcvankettőt, majd 1949-ben nyolcvankilencet. Vagyis Petr Bezruč valójában nem volt „egy könyves szerző". Túlzott szerénységből minden új versét a Sziléziai dalok közé sorozta be. Csupán egy esetben, 193b-ban tesz kivételt, amikor élete naplementéjének kezdetén ifjúságára emlékezett, amikor magányos sétáin egy igen rit­kán látható pillangóra, a kék­köves bagolylepkére lelt. Ek­kor egyezik bele, hogy az öreg­ség és a lehiggadás, a meg­szelídiilés korszakának vissz­hangját külön kötetben, a Kék pillében adják ki. Figyelemre­méltó, hogy a költő ebben a kö­tetében maró gúnnyal írt a fel­szabadult haza lélektelen és szívtelen bürokratáiról és a Ri­viéra plázsain henyélő „újgaz­dagokról, akik nem törődnek a munkanélkül sínylődő" bá­nyászait, a földhöz ragadt nincstelen paraszttal... Oiyan­hévvel pattogtatta haragja osto­rát mint annak idején a Hab­sburg monarchia legsötétebb éveiben. Költészetével Petr Bezruč egy életen át a dolgozó tömegek emberi jogaiért harcolt s ver­seiben a nemzetféltésén túl mé­lyen gyökerezik emberszeretete. Költészete, bár számos esetben a balladák hangját és formáját idézi (Maryčka Magdónova, 70 ezren Bemard Zár...) modern költészet, amelyben a Beszky­dek tája, a széndús cseh Szi­lézia egy dokumentáris képnek és a költői vízióknak a szeren­csés szintézisét és az őt körül­vevő világnak sajátosan egyéni modelljét teremti meg. S ezzel a világgal, illetve világmodel­lal jómaga s összefolyik, egye­sül. Fényesen bizonyítja ezt a "Ki áll a helyemre című verse is (magyarra József Attila fordí­totta), amelyben így szó!: „Oly kevés a vérem, s a számon még az ts dűl. Ha felserdül fölötte a fű, ha ront a , rothadás, kl áll helyemre, pajzsom emeli-e más ...? Petr Bezruč önmagából indul ki, az első szavaknál tüdőbaja következtében gyakran megis­métlődő vérömléseinek végze­tes következményeitől fél, de a következő pillanatban ez az egyéni érzés, ez a félelem el­tűnik s átadja helyét a népért, az ostravai bányavidék kizsák­mányolt munkásnépéért való féltésnek, akit bányaszerencsét­lenségek, tűdővész, vérbaj és alkohol, meg nyomor pusztít, ahol tízezrek, férfiak, nők és csecsemők vannak lassú pusz­tulásra ítélve. A Sziléziai dalok szerzője nagy költő volt, aki népét fél­tette és ennek ellenségét gyű­lölte, volt az német, lengyel vagy akár cseh ... Petr Bezruč a humanizmus nevében lázadott és lázított, hogy századunkban és földünkön a virág virág le­gyen, az ember pedig ember, még pedig humanista ember, a szó legnemesebb értelmében. BARSI IMRE PETR BEZRUČ: Piros virág Sötét ablak mögött, szürke cserépben, tüskésen, vaskosan kaktusz borongott. Egy nap hajnal tájt piros kehely fakadt a növényszárból, vérpiros virág. Akadt egy költő, oki másképpen látott, o pompás, illatos rózsát szerette. Disztichonokban zengte dicséretét, s lenézte gőggel a piros virágot. Vannak magánosan borongó lelkek, látszatra mind csupa tüske, szöglet. Szivükbe ki látott? Ha virág nőtt benne, éjszaka nyílt — a vérpiros virág. BABI TIBOR fordítása

Next

/
Oldalképek
Tartalom