Új Szó, 1967. augusztus (20. évfolyam, 320-240. szám)

1967-08-12 / 221. szám, szombat

A hetvenéves Fábry Zoltán előtt tisztelegve nyúltunk alkotómunkájának gazdag termése után, s kezünk az eddig meg nem jelent A vádlott megszólal címűt találta. Az írás — mely 1948 májusában íródott s címzettje a csehszlovák értelmiség volt — sok vitát, ellenvetést, sőt rosszallást ls kiváltott. Nem tagadjuk, a manifesztum bőven ad lehetőséget az ellenvetésre, azonban aligha vitathatnánk el mélysége* őszinteségét, igazmondását, sőt — az esetek többségében — a látlelet pontosságát. A mű megértése szempontjából aligha mellőzhetjük a történelmi tényt, éspedig az 194S után kialakult helyzetet. A társadalmi felszabadulást követő nemzetiségi jogfosztottság fájó és inarő érzése adta Fábry Zoltán kezébe a tollat, hogy bizonyítson és érveljen, s megkísérelje hatálytalanítani a kollektív bűnösség elvének érvényesítését. A vádlott megszólalt, és senki sem csodálkozhat azon, ba a nemzeti hovatartozása miatt igazságtalanul vádolt, igaztalanul büntetett ember védekezése nem mentes a szenvedélyektől, sőt helyenként érvelésének szubjektív túlzásaitól. Mert hibázik Fábry, amikor az 1945-ös események mögött „üssz szláv politikát" (tehát újabb hatalmi totalitást) gyanít, s téved akkor is, midőn úgy véli, az egész szlovákiai magyarság — Eszterházy János grófot is beleértve — egységesen Hitler-ellenes, tehát antifasiszta volt. Aligha helyeselhető ngyanakkor az ís, ha a Tlso és Mach, illetve Esterházy viszonylatokban a reakciós és a reakciósabb fogalom az értékmérő, vagy netán az érdem. Túlzásnak mondhatjuk azt is, midőn a csehszlovákiai események kapcsán Fábry arra a következtetésre jut: „Ennek a háborúnak egyetlen áldozata, ismeretlen halottja az antifasizmus." Ez a leszűkítés szem elől téveszti az 1945 utáni történelmi helyzetet, i csak a hazai gyakorlatot látja, holott a környező — ma már szocialista — országok fejliődése eltérő volt. Viszont egy pillanatig sem lehet kétséges a szándék: a szlovenszkói küldetés értékelésével és hangsúlyozó sávul a vádlott védekezik, a „megértetlen, visszhangtalan áldozatok és a tiszták" nevében. A haladó élet rég átlépett már ezen a korszakon, s a történelem kimondta visszavonhatatlan ítéletét. A párt politikája az 1948 februári hatalomátvételtől kezdődően az egyenjogúság, megértés, és a nemzetek közötti közeledés eszméjére épült . . . Fábry Zoltán kényszerűség szülte terjedelmes manifesztuma azonban nem értéktelenedett el. Olyan kordokumentum, mely — meggyőződésünk szerint — előbb vagy utóbb helyet kér Fábry megjelenő művei között. A bizonyító irat a valóságra épül, a két világháború közti. fejlődés tendenciáit, történelmi tényeit magyarázza. Éppen ezért megállapításainak többsége ma is érvényes és igaz. A most közlésre kerülő részleteket azokból a fejezetekből válogattuk, melyek a két világháború közötti csehszlovákiai magyar szellemiség életéről s antifasizmusáról nyújt áttekintést. Ezekből a sorokból a „tegnapi tanú", a „harcok kényszerültje" szól hozzánk, aki korparancsként vállalta, hogy a kommunistákkal vállvetve küzdjön a szabad, szocialista holnapért. Nem csoda hát, ha kétszeresen fájt neki a nemzetiségével szemben tanúsított türelmetlenség, méltánytalanság, sőt — ne féljünk kimondani: embertelenség. A sebek — hála légyen — azóta behegedtek, viszont nem ári ismerni tegnapi magunkat... )elen és jövő így kívánja ezt, s a minden (övök érdeke is ezt követeli. FÓNOD ZOLTÁN Dallal, költői szóval, írástudók igéivel: emberi hanggal, makacs türelemben és töretlen hittel mondott itt vétót egy kis néptöredék a német barbarizmusnak. Madách Imre sztregovai sírjához zarándokolt és az emberi tragédia végszavát leste ... „Ne félj, hát a mérlegtől, amit álom és való, terv és élmény egyenlegéről készítened kell, aki élsz, dolgozol s magyarul elmélkedsz e tájon." A lényeges ponthoz értünk: a szlovenszkói magyar írástudók próbatétjéhez, a vox humana hiteléhez és vizsgájához. Ha itt a sötét években a fajtörvények és vérerkölcsök világában a magyar írástudó megtántorodik és enged a napos oldal csábításainak, akkor a szlovenszkói vox humana visszamenőleg is megrendül. Húsz év szellemmunkájának hiteléről és realizálásáról van szó: a magyar progresszió folytonosságáról. Az írói bátorság tényét magyarországi társaink annak idején csak a hála hangján nyugtázhatták: „a szlovenszkói íróknak az adott polcot és létjogosultságot a magyar irodalom egészében, hogy a szellemi visszahőkölések éveiben bátor és haladó író volt. Sohse feledkezzünk meg erről." (Féja Géza). Az írói bátorság mai próbatétje: a fasizmus. Egy nemzet vagy népcsoport nem akkor fasizálódik, amikor hatalmasai kész tények elé állítják, de akkor, ha kultúrája kapitulál. A fasizálődás hőfokát és mértékét a szellemember nyugtája, vagy vétója határozza meg: mennyiben mond igent és mennyiben makacskodik a nem-mel. A kerítő szentesítés az írók szolgamunkája. A szolganemzet fogalmát az írói magatartás A 1987. szlovenszkói magyar szellem, mint történelmi határkő a két világháború közti húszéves intervallumnak az eredménye. A gyümölcs neve: antifasizmus. Idetorkollt, ideért minden. A kezdeti csirák mást nem eredményeztek: vox humanát vetettünk, antifasizmust arattunk. A háborúban megcsúfolt ember szégyene, fájdalma, lázadása élt bennünk. Vedd ehhez a mi külön magyar eszmélésünket: a magyar bűntudat szemtépő tudatosodását és megkapod szellemképünk egész értelmét. Ha volt nemzedék, mely apái történeti bűnét felismerte, levezekelte és a bűntudat gyógyító antitoxinja révén erénnyé akkulálta: akkor a szlovenszkói magyarság iskolapéldát szolgáltatott erre. Mi tabula rasát csináltunk portánkon: el mindentől, ami Trianonhoz vezetett: el a magyar feudalizmustól és az úri imperializmustól, el a német-magyar fegyverbarátság elveszejtő illúziójától, el minden embertelen, korszerűtlen gátlástól, hogy a sovinizmus útvesztőjéből a testvérember útjára léphessünk. Az úri Magyarország szuggesztlójából kikerülve, elsőnek láttuk meg házunk portáján a nemzet atomját: a nép fiát, a munkást, a parasztot, a dolgozó embert. Ö lett minden mozdulásunk értelme: művelni, segíteni, emberré tudatosítani. „Űjarcú magyarok" lettünk, mások, idegenek: Horthy-Magyarország megtagadott minket. A magyar bűntudat bennünk elérte a maximumot: ellenségként döbbentünk egymásra. De ez a szembenállás ugyanakkor kijelölte posztunkat: archimedesi pont leltünk, a tespedt, feudális Magyarországot innen, a mi szellemi szuggesztiónkkal akartuk kivetni sarkaiból. Dávid furcsa új távharca volt a Góliáttal, amikor egy parittyakő mégis célba talált: ami szellemforradalmi és néptestvérülési mozgalom Magyarországon megindult, annak csiramagjaiban benne van a szlovenszkói vox humana vetése (ifjúsági mozgalmak, Sarló hatása szociográfiai, stb.). Európai kultúrtudatunk, szociális emberségünk az egész magyarságra kiható értelmet nyert. Nem éltünk hiába! Világháborúból jöttünk és világháborúba torkolltunk. Mi, az öregebb nemzedék, a lövészárkok poklaiból a testvér embert hoztuk magunkkal: életünk célt és értelmet csak így kaphatott. Antimilitarizmus, antiimperializmus, aktív pacifizmus, szocializmus lett emberségtörekvésünk iránya. A fiatalabb nemzedék a Duna-táji népek praktikus szolidaritásává színezte a mi általánosításainkat. De minden csak egy nagyobb távlatba állítva nyerhet értelmet. És mi, akik hazát vesztettünk egy új patriotizmus meg^ szállottai lettünk: „Hazánk: Európa" mondottuk és a nincstelenekből egyszerre gazdagok lettek: az európai kultúrtudat vallói és védői, humanizmus állhatatos militánsai. Ez atmoszférában árvaságot szüntető egyformasággá színesedhettünk: e m bérré. Emberré, aki nem magyar, nem cseh, német, vagy francia, de — európai. Ez volt a közösség, amibe tisztító fürdőként bele kellett magunkat vetni, mert önmagunkra, másult feladatainkra csak egy nagyobb közösségben lelhettünk. Az igényminimumból egyszerre igénymaximumba kellett átcsapni. Európa: a humanizmus életlehetősége, de ugyanakkor kötelességmaximuma is. ... összegezésképp Jócsik Lajos, már Budapesten megjelent könyvéből — „Iskola a magyarságra" — idézek: „Egy magasabb európai magatartás kialakiFÁBRY ZOLTÁN : Ki tud rólunk, ki látott minketľ Részlet a Vádlott megszólalt című manifesztumból „Keresd az igazat, hallgasd meg az igazat, tanuld meg az igazat, szeresd az igazat, mondj igazat, óvd az igazat mindhalálig!" tása lebegett szemünk előtt, mely minden közép-európai kis nép számára megnyugvást ad ... Úgy képzeltük, hogy van, létezik egy magasabb életforma, mely európai, szociális, gazdasági és esztétikai értéktöbbletet jelenthet, úgy a kisebbségi magyarság, mint a többségi nemzet számára. Csak oly megoldások bírtak számunkra jelentőséggel, melyek értéke általános volt és vonzást gyakoroltak mindenkire ... Eszelősei lettünk emelkedett elképzeléseinknek. Birtokon kívül éltünk és más népek gondjait is nyakunkba vettük. Kisebbségi magyarok voltunk és saját sorsunkon túl izgatott azok sorsa is, akik a kisebbségi helyzetet ránk kényszerítették. Van még példa arra a történelemben?" A vox humana tájainkon nem szürkülhetett frázissá: az európai tudatot eltiprással fenyegető német barbarizmus eszmélésünk csíráját adekvát magatartássá terebélyesítette. Az ellenség közös volt: a manifesztálások magyarul, szlovákul, csehül egy nyelvet beszéltek: antifasizmust. De a harc elveszett — mielőtt megkezdődött volna. A Világpolitika oly konstellációkat teremtett, melyek szétszakították az antifasiszta egységet Mindenki magára volt utalva: becsületé re. Egymásról nem tudva, egymástól el szakítva kellett megállni a próbát min denkinek, nemzeteknek, népcsoportok nak, egyéneknek külön-külön. A tét az emberséges magatartá: volt, a fasizmusnak az egyet len lényeges ellenereje. A német fasizmus legsajátosabb háborúját szenvedte a világ. Népek, nemzetek, népcsoportok, egyének megítélésénél csak egy kritérium lehet a döntő: mennyire ártott vagy használtak a német hatalmi totalitásnak? Mennyiben kollaboráltak, hasonultak, azonosultak vagy mennyire különítették el magukat az adottságok lehetőségein belül. A szlovenszkói magyarság csak a non possumus útját választhatta. ... A szlovenszkói baloldali értelmiség a Moríhy-Magyarországon akadályozott progresszió megtartó, megrögző, és továbbvivő stafétája volt. Az itt értelmet kapott magyar progresszió kicsengése, a németellenség volt, az antifasizmus, melyet mi mint korszerű magyar szabadságharcot szuggeráltunk. És nemhiába . •• húzza alá. Magyar író az ilyen kerítő szolgamunkára nehezen kapható. A fasizmus perében a magyarság legnagyobb plusszá: íróinak szinte egyetemleges antifasizmusa. És ez az értelmezés nem szűnt meg a háborús években sem .. . Márai Sándor történeti ténnyé tudatosítja az eredményt: „A magyar irodalom ma az egyetlen Európában, mely az európai szellemet képviseli... Ez az eredmény az idők távlatában felér nyert csatákkal... Nyugodt lélekkel bizonygathatjuk, hogy kevés nép akad e pillanatban a nagy világon, melynek fiai oly hűséges szolgálattal dolgoznának az európai népek közös kincsének s általában a világirodalomnak megértésén, magatartásán és ismertetésén, mint a magyarok. Ez a nemzet még ma is a legnagyobb háború kellős közepén is ad valamit Európának." (Magyar Hírlap, 1942. V. 14.). A fasizmus ezeken a tájakon a konjunktúra naposabb oldalát jelentette. Misem lett volna könnyebb, mint azonosulni vele. Csábító hangok nem is hiányoztak, hisz „vad törtető, magával ragadó és győzelmes irányzat kerítette hatalmába az embereket," és voltak, akik a farkasokkal való együttüvöltés módszerét ajánlották, mert ha megértjük az új idők harsogó dalait, akkor egyszersmind megjavítjuk helyzetünket és sorsunkat is (Új Hirek, 1938 karácsony). De a vox humana gyorsan eszmélt és azonnal reagált. Virulens nacionalizmusokkal szemben virulens emberséget hozott, mely nagyobb és tökéletesebb forradalomra konzerválja az embert, töretlen emberséget az egyetlen erőt, mely hatálytalanítani tudja Hitler új rendjét. A szlovenszkói magyar író a Machkorszakban az erkölcsi tisztaság megszállottja. Kínosan pontos tisztaságigyekezet ez. Jaj, csak makulát nem ejteni a vox humánumán! Minden agysejt, minden szívütem, ráció és lélek, szellem és jellem erre van beállítva: „E helyzetben sok az árvaság veszélye. De még több az erkölcsi tisztaság és nagyság, mely a maga idejében még egyszer nagyon is számítani fog." (Peéry: Esti Újság, 1940. I. 2.J. A maga idejében: amikor nem a barbarizmus törvényei uralkodnakl A fasizmus legyőzetése után, amikor újra az emberi jogok határozzák meg a történelmet, és az emberi méltóság az egyéni magatartást. Amikor az anlifasizmus ítél elevenek és holtak felett. A szlovenszkói magyar íió százszázalékos tudatba készült a holtbiztos igazolásra. „Sem magunkat nem hagyjuk megcsalni, sem a világ további csaiatásában nem óhajtunk részt venni ... A világ talán egyszer ezt a módszart is fogja jutalmazni. Talán a magatartás és lélek nemcsak Isten előtt le z kedves, de a józanok előtt is itt és a világon... Mi tiszták vagyunk!" (Szalatnai, 1943. XI. 18). „Mi a nagy európai és közép-európai összefüggésekbe állítottuk sorsunkat": ennyi és nem kevesebb a csehszlovákiai magyar kisebbség életkerete. És az életkeretet szinte elemésztő missziós tudat töltötte ki: „Magunkért szólunk majd és elrendeltetésünk ezt a hangot a béke és emberi összetartozás egyetemes szózatává emeli." Balogh Edgár mondta ezt, a sarlósok vezére. Ki emlékszik még a lehetetlenre: ezek a Sarlósifjak ifjúi hevületben, majd 20 éve már, a világszabadság magyar dalosának, Petőfinek pesti szobrához vitték a dunatáji népek színeivel ékesített vörös koszorújukat. A koszorút a pesti rendőrség leparancsolta, de a lelkekből többé ki nem irthatta a kisebbségi magyarok Duna-táji szolidaritását. Amikor a Dunatáji demokrácia a humánum és szocializmus a német fasizmus csizmalépte alatt a legteljesebb korszerűtlenséggé züllött, a szlovenszkói magyar költő volt az, aki dacosan és árván, de tovább énekelte az európai megszakíthatatlan folytonosság emberi énekét. Ezekben az elgyávult években s tájakon mint egyetlen olthatatlan lámpás világított szlovenszkói magyar lényegük: o vox humana. „Emberi hang" volt a cím és Győry Dezső a költő neve (1940). Magunkért szóltunk újra, de elrendeltetésünk ezt a hangot az embert összetartozás • egyetemes szózatává emelte: „Sosem magunkért, mindig másért, Hirdettünk többet, mint magunk: főbb lenni ösztönünknél s másnál, S tartani minden gátomlásnál Elő gátnak szívünk és agyunk. Gyűlöltségre nevelt a sorsunk, Mi szeretetre önmagunk". Embertelenség idején a magyarság sorsát, fogalmát, lényegét, elválaszthatatlanul a humánumhoz kötni, lehet-e bátrabb, nagyobb célkitűzés? A mi hídszerepünk egy élettel vállalt valóság volt: az európai magatartás Duna-táji példája. Nekünk egyformán fájt, minden magyar vagy cseh nemzelbűn és egyformán tudtunk örülni mindkettő igéző európai megnyilvánulásainak. Mi lettünk a híd-platform, mely elvállal minden terhet, úgy az egyik, mint a másik oldal felé. Velünk és rajtunk át könnyebb és szebb lett az üt mindkét közeledés számára. E mb

e r s é g k o r r e k t ú r a mindkét oldal felé: ez és ennyi lett legigazibb kisebbségi hivatásunk. A fasizmus barbár áradata elsodorta hidainkat, de a magyar író makacs kitartással monologizált értelmükről! „Mert a hidak összekötnek valamit s az emberi lélek legmélyebb szándéka... — a kohézió. Mindaz, ami szenvedély ma a világban, elmúlik egyszer. De a híd, mely ez években épült, megmarad. Ezt így kell hinni s csak ez számít." Hidat csak férfiak építhetnek, emberek, akik az ár ellen tudnak úszni, kik a szennyes áradatot megfékezhetik és áthidalhatják. , , * A humanizmus a szellem embersége. Csődje elsősorban a szellem válságát vetíti. Aki szellemet tagad, aki szellemben gyávul: emberséget kisebbít. Emberség kisebbítése, emberség kikapcsolása: a fasizmus programja. Soha egy pillanatra napos oldalon nem álltunk: soha egy pillanatra meg nem tántorodhattunk. Mi minden próbát kiállt fixpot vagyunk. Ha mi megrendülünk, ha mi szétszóródunk, nálánknál több vész. Minket nem lehet meghamisítani, kirekeszteni, emberi jussunkbői kitúrni. Aki megpróbálja, az nálunk többet semmisít meg. Mi a világháborúból jöttünk: annak szülöttei és áldozatai lettünk. A magyar bűnök trianoni perének mi voltunk egyik bűnhödési tétele. Megszenvedtük, levezekeltük, mások lettünk, a vox humana magyar élcsapata. Világháborúból jöttünk, világháborúba torkolltunk és hivatásunk most teljesedett ki mentő, őrző Duna-táji szolgálattá. Ellenséges földön a fasizmus légkörében őrzők lettünk a strázsán — mások helyett is... Elkárhozottan és tidvözülten, megszállottan és megverten mi voltunk és vagyunk a vox humana népe: áldozói és áldozatai, kikiáltói és elnémítottjal, hűségesei és elmarasztaltatottjai, véglegesen és végzetes predesztináltjai és elkötelezettjei. Ki tud rólunk, kl látott minket?