Új Szó, 1967. augusztus (20. évfolyam, 320-240. szám)

1967-08-04 / 213. szám, péntek

FÜST MILÁN (1888-1967) Önvallomás a pálya végén Egy kritikusom azt Irta valahol, hogy micsoda bolond vagyok én, mikor arról beszélek, hogy lírikusnak milyen nehéz áttérnie az elbeszélő prózára. — Ami művészet, az művészet — vélte ez a kritikus. — Mit kell itt áttérni? — kérdezte dühösen. — Aki egyikben művész, az a másikban is az. — Hadd felelek neki majdnem harminc év után. Csak olyan ember beszélhet Így, aki nem lírai temperamentum, aki művészi természeténél fogva inkább prózaíró, mint költő, s aki mégis verseket is Ír. Mert vegyük Babits elbeszéléseit, Vajda Jánoséit, vagy Poe Edgáréit — de minek a sok példa? Azt csak elhiszi nékem akárki, hogy a lírai indulat másfajta, miftt az elbeszélőé. Az egyik heves, zaklatott, mohó és önkörös temperamentum, a másik nyugalmasabb, szélesebb hullámú, az egyik az érzelmek mestere, vagyis a belső szemléleté (ahogy 1909-ben egy értekezésemben elneveztem), a másik a látásé, vagyis külső szemléleté. És így tovább és Így tovább. Néha e kétféleség egyesülni ls tud ugyanegy lélekben — s ezt kellett volna elérnem. Csak hát nem erre törekedtem. Kezdetben nem voltam ugyanis tisztában vele, hogy mi az én igazi célom. A Tolsztoj nagy csendjét akartam én magamévá tenni mindenáron, s húsz teljes évig tanulmányoztam ezt a csendet. De általában véve az egész klasszikus, orosz elbeszélő irodalmat is: Leszkovot, Gogolt, Csehovot, a világnak ezt a legcicomátlanabb, tehát legrokonszenvesebb, mert legigazibb irodalmát — de továbbá az északi elbeszélőket: Jensent, Hauklandot, legfőképpen pedig Dickens Copperfieldjének első kötetét. S itt megint mutatkozik némi tervszerűség, de megint nem a kivitelben. Ogy tanulmányoztam én az elbeszélő prózát, ahogy véleményem szerint a prózaírónak mesterségét különben is tanulmányoznia kellene: ahogy a zenész a zenét, festő a festészetet szokta élete legfőbb stúdiumává tenni. S mért különösen fontos ez egy lírikus számára? Többek közt: hogy rájöjjön különböző dolgokra, mint például: hogy hiába igyekszik ő Tolsztoj nyugalmát magáévá tenni, annak széles hullámait a saját vérmérsékletére ráerőszakolni, vagy az északiak szenvtelenségének rövidebb hullámait, mert így csak mesterkélt előadás jöhet létre — e stúdiumnak végül is oda kell vezetnie, hogy önmagából, lelke mélyéből kibányássza saját elbeszélő hangJát, más szóval, hogy megtudja: az elbeszélésnek melyik indulati formája az, amely lírai temperamentumának legjobban megfelel. Mert mihelyt erre rájött, akkor már többre mehet. Aki saját indulatának megfelelően mesél, abban végül is könnyebben ered meg a szó. Ebből a stúdiumból aztán kiderül számára az is, amit a festők és zenészek saját művészetükről rég tudnak: hogy milyen óriási különbség van nagy és kis kompozíció között, vagyis: hogy például a kisregény ls mennyire más természetű alkotás, mint a nagy regény — de: hogy a novellistáknak milyen lelki gyakorlatokra van szükségük, hogy regényt ls tudjanak Írni (amire például Csehov kísérletei is élénk világot vetnek). És így tovább. Hiába is próbálkozom itt: a tengert mégse tudom beleszorítani egy pohárba. Nem szeretem az Ilyen beszédet: — Micsoda csúnya eljárás ez igazán. — Vagy ezt: — no lám, most eltörtem még ezt a jó szivart is. — Nem jól bírom az ilyet, mert otromba és nehézkes. Ehelyett mindenképp így valahogy írnám: — Eljárás ez? Micsoda csúnya dolog! — Vagy a második helyén: — no lám, most még ezt a jó szivaromat ís eltörtem. Más szóval: az első szótagwt eső szóhangsúlyról mégis Cwak át kellene már térni a mondathangsúlyos, vagyis rítmikusabb hangsúlyra, egyelőre legalább az irodalomban. (Mint nyelvészeinktől értesülök, a remekül ritmikus francia mondathangsúly ls egy sokkal esetlenebb szóhangsúlyból fejlődött idáig.) S ennek megvalósítására törekedtem én, vagyis mire? Hogy a leghétköznapibb nyelven, az élő beszéd legegyszerűbb, mondhatni hevenyészett nyelvén fejezzem ki magam elbeszélő munkáimban, s amellett mégis mindig mondathangsúlyosan, vagyis ritmikusan. S ezt csak nagyon nehéz munkával sikerült elérnem. S részben ez a nagyravágyásom volt oka, hogy minden törekvéseim koronája, „A feleségem története" című nagy regényem hét évi munkát igényelt, vagyis sok-sok ezer oldal vázlatot, — de megpróbálok két másik okáról is pár szóban számot adni. Ezt a regényemet is improvizáltam. Tervet nem ls mertem volna csinálni róla, nehogy az anyag megdermedjen bennem. Gondoltam: mihelyt a hangom megeredt, s az élet munkámban már megfogant: mért ne alakítsa ki ez az élet önmagát? S ilyesmi egy nagy regénynél, ma már belátom, mégiscsak veszélyes vállalkozás. Nagyon beletörhet az ember: legalább az irányvonalát mégiscsak tudnom kelett volna. De nem ls jól mondom, mert hisz nékem eleinte fogalmam sem volt róla, hogy nagy regény lesz ebből. Csak mikor már első negyedéhez elértem, akkor bontakozott ki előttem ennek a nagyszerű lehetőségnek a reménye, s hárult rám az a gigászi feladat: az eddigi alacsony íveket olyan magasra emelnem, hogy nagy boltozatot tudjanak tartani. Vagyis csak ekkor, elkésve merült fel a kompozíció nagy szükségessége — s ez volt a harmadik nagy oka annak, hogy e mű befejezéséhez igen szorgos munka után csak a hetedik év végén jutottam el. Minderről is, valamint egyéb, a művészet körül szerzett tapasztalataimról szólt nagy esztétikai könyvem, amely az ostrom alatt életem legfárasztóbb munkájával, naplómmal együtt elveszett. Ezt a naplómat tizenhét éves korom óta vezettem, s körülbelül napi két óra munkám veszett el benne. Ha marad rá élet-időm, talán meg fogom még próbálni annak gondolati anyagát emlékezetből összeszedni magamban. Az esztétikai mondanivalókat már 1947-ben sikerült nagyrészt rekonstruálnom, kl is adtam, „Látomás és indulat a művészetben" című könyvemben. És most még egy szót befejezésül. Gyakran olvasom, hogy én voltam az első, akí a szabad verset művelni kezdtem Magyarországon. Egy szót mégiscsak kell szólnom erről is: mert ez merő tévedés, az én verseim soha nem voltak szabad versek, éppen ellenkezőleg, a legkötöttebb formájúak s kezdettől fogva. Mert igaz ugyan, hogy az öszszes eddigi, ismert vers-idomoktól elszabadultan írtam verseimet, csakhogy nem azért, hogy valamiféle lendülettelen vagy indulattalan, vagy formátlanul lapos prózát nevezzek el versnek (mint azt anynyian tették), éppen ellenkezőleg. Nekem minden mondanivalóm, minden indulatom számára külön új és szigorú formát kellett kialakítanom, olyat, amilyet az idulat épp akkor követelt, sugalmazott, amelyben tehát a kezdet, emelkedés és lezárás erőteljesen kifejeződik. Kétségtelen, hogy nem úgy skandálódnak, mint a régi formák versei, hanem csakis úgy, ahogy az indulat menete megköveteli, viszont, ha jól meggondolom, azért javarészt jambikus menetűeknek mondhatók ezek is. De elég ls ebből. Íme, megint belefáradtam önmagamba. Mikor is felejti már el az ember ezt a kopár és átkozott, ezt az örökegy dallamot, hogy én, én ás én? Saját magunkra még emlékezni sem ió. Beszéljünk hát másról. AAtndegyre Infcdbb nyllvánvaló, hogy rövid időn belül meg kell gyilkolnom valakit. Esetleg valakiket. Minél többet, annál jobb — nekem. Komoly irodalmi probléma, s felettébb nyugtalanító. Mert ha esetleg nem ölök meg senkit, félő, hogy megrekedek írói pályámon, és nem tudok a korral lépést tartani. Nem lesz népes olvasótáborom és tömeghatásom. Kiszáradt forrás leszek, melynek alig szivárgó vize szomfat nem olt. Nehéz gondok ezek. Nemrégen kezdődtek, amikor könyvpiacunkon feltűnt és kezdett meghonosodni a kifejezés: bestseller. Különben ez a nyugaton divatos angol szó azt jelenti, hogy a bestsellerré vált irodalmi mű tömegolvasmány lett, napok alatt fantasztikus példányszámban elfogyott, valósággal szétkapkodták, tömegverekedések árán lehetett csak hozzájárulni, és írójuk milliomos. Na már most, eddig nem problematikus a dolog. Népszerűvé válni, nagy port felvert műveket írni, és milliomossá lenni; mindezek ellen egyetlen írónak sem lehet komoly kifogása. A tömegsiker ellen még az álszentek sem tiltakozhatnak. Csakhát.. I Olvasom az egyik napilapban, hogy Speeck, a chicagói tömeggyilkos milliókat keresett az emlékirataival, melyeket a börtönben írt. Miután különben vagyontalan legény volt, valószínűleg az ügyvédeit is a honoráriumból fizette. Na már most. .1 Mi ebben a nyugtalanító. Speeck könyve nyilvánvalóan azért vált bestsellerré, mert ő valóban meggyilkolta azokat az ápolónőket. Könyvét úgy is megírhatta volna, hogy nem gyilkol meg senkit, csak úgy írja meg, mintha gyilkolt volna, de a kiadók ebben az esetben nyilvánvalóan kinevetik. Azt mondják neki; bolond maga, bácsi.. I Adja itt a nagyot, kikiáltja magát gyilkosnak, s közben egy legyet nem tud agyoncsapni mely az orra hegyére szállt.. i Nincs ennek hitele, apuskám, semmi más egyéb ez, mint puszta kitalálás, valósághamisítás ... Miután azonban Speeck valóban gyilkolt, a kiadók így okoskodtak: Barátom, ez az ember úgy vágja el az emberek nyakát, mint a gazdasszony a csirkéét, ez érti a dolgát. Ennek lehet hinni, amit leír, az a legnyersebb, a le gélét szagúbb (vagy vrszagúbb?) valóság. Ezt kl kell adni, ebből még bestseller lesz . .1 S az is lett, mert az emberek ugyanígy gondolták, hogy már csak ez a Speeck ért ahhoz, amit leírt, ha úgy elinSötét gondok tézte azokat a lányokat..., és megverekedtek egymással a könyvéért. A tömeg szereti a valódi dolgokat, és ha gyilkosságról van szó, ez ügyben nyilván a gyilkos a legilletékesebb. Bizonyára ezért lesznek kivétel nélkül bestsellerek a gengszterek és tömeggyilkosok börtönben írt emlékiratai. /l /ondom, a bestseller fogalma hazai könyvpiacunkon és kiadóink körében is megjelent, és teret hódít. Egyszerre tűnt fel a gazdasági átalakulások gomolygásából, mint irodalmi értékmérő, kritérium. Talán a Winnetouval kezdődött. A hős apacsfőnök szugesztív varázsa megtöltötte koronákkal kiadóink pénztárát, s így rádöbbentette őket, hogy egy valódi bestseller milyen jó dolog. Arany dolog. Főnyeremény. S amellett a nép is akarja. Politikai fegyvertény, kiadása erősíti a demokráciát. Lám, már ilyen könyveket ts kiadnak, mondják az emberek... Így Maigret' detektívfelügyelő hatalmas példányszámban és legálisan kergeti társadalmunkban a bűnözőket. Kiadóink élete harcias indiánok csatakiáltásaitól, kémek surranásának halk neszétől és durranó pisztolylövéseitől hangos. A könyvkereskedések kirakatába nehéz fiúk telepedtek, és kemény ököllel vagdalóznak maguk körül. S a siker biztos. Ami természetes is. A szocializmus építőjével csodákat tesz egy kis izgalom. A pozitív hős egysíkú korszaka után megrázó irodalmi élményt jelentenek a bestsellerek hőseinek történetei. Az szegény — mármint a pozitív hős —, naphosszat csak hegesztett vagy esztergályozott, izzadva törte a normát, és leafeljebb annyi izgalmat keltett, hogy néha felszólalt a szakszervezeti gyűlésen, és majdnem megkritizálta a főmérnököt, ám végeredményben unalmas, hétköznapi ember volt. Lám az úf hősök meg lőnek, szúrnak, embereket nyúznak, hát nem nagyszerű .. ? Csak egy gondolat bánt engemet ezzel kapcsolatban, apróság, de egyszer jelentős lehet. Mi lesz akkor, ha majd a bestsellerek mindennapiakká válnak irodalmi életünkben és könyveboltjainkban, és annyira kifinomítják az olvasók irodalmi érzékét, hogi elismerik: gyilkosságokról csak niaga a gyilkos írhat hiteles művét? A többi csak mellébeszélés, giccs és hetvenekedés. Entellektüel nyavalygás, mazochizmus. Cz foglalkoztat most engemet, hogyan írok majd akkor olyan dolgokat, amit el is olvasnak ez emberek. Mert legyünk őszinték és tárgyilagosak, még egy korlátolt szövetkezeti könyvelő — aki elsikkasztotta a tojásleadás árát — is előnyben lesz velem szemben, mert ő legalább megírhatja az „Egy sikkasztó emlékiratai"-t. Vagy egy bércsaló, aki a „Hogyan csaltam ki a bért? című izgalmas történetet írja meg. „ügy tűzkőcsempész története", „A dogmatikus gyónása", „Az igazgató elvtárs magánélete"; az ilyen című művek mellett az én könyveim jelentéktelenné válnak eltörpülnek, közröhejt keltenek. A diverzánsok és az egyéb államellenes egyedek írásairól már nem is beszélek. Hát ezért kell rövidesen valakit megölnöm. Hogy majd akkor érdekes témám és hitelem legyen. Hogy szaktekintély legyek a bestseller témák területén. Hacsak... ha közben addig bestsellerré nem válnak az Ilyen témájú könyvek: „Egy ember, aki nem gyilkolt — emlékezik." DUBA GYULA Apróságok GYORSASÁG Szerkesztőségünk gépkocsijával szolgálati útra készültem. Az előzetes megbeszélés szerint reggel fél hétre vártam a Volgát. Vártam — fél kilencig, aztán megúntam. Pontban tizenegykor sürgönyt kézbesített a postás: „A kocsi elromlott. Nem jövök." Nézem a feladás időpontját: előző napi dátum, este fél hét. Több mint tizenhat óráig tartott egy sürgöny útja Bratislavából — Bratlslavába. Ez aztán a gyorsaság! BORRAVALÓ Ellesett párbeszéd az autóbuszon: „Holnap utazom Prágába. Nincs szükséged valami apróságra?" „Köszönöm, nincs. Én is épp tegnap érkeztem onnan." „Szállodát kaptál?" „Persze hogy kaptam! A Vencel téren! .. „Érdekes. Én pont tegnap kaptam elutasító választ két helyről is, pedig tizenegy nappal előre megrendeltem a szobát..." „Barátom de naiv vagy! Nem rendelésre kell a pénzt költeni, hanem borravalóra. Azt adj! Részemről példáult egy ötvenesbe került Remekül laktam." Itt is teret hódít az egyének anyagi érdekeltsége ... (miklósi) ^ ^ ^ ^ ^ ^ ^ ^ ^ A HÁROM GRÁCIA ^ •^-^i-ý-S

yi.y ^ <

^.

1 liarsl Imre felvételej