Új Szó, 1967. augusztus (20. évfolyam, 320-240. szám)

1967-08-17 / 226. szám, csütörtök

A jaziaj ember O

t év óta, mint minden esztendőben, ez idén is jelentkezett a gazdag ember. Telefonon lilvott, hangja határozott volt, azt is mondhatnám, kissé erélyes, mint olyan embereké, akik tudják, hogy velük szívesen találkoznak. Én is szívesen találkoztam vele, egyrészt mert nem kértem, nem akartam tőle soha semmit, másrészt, inert gyerekkori pajtásom volt, nyári záporok idején együtt csatangoltunk ázottan szülővárosunk vizes árkaiban, amelyekben a sebes sodrású víz térdig ért, és zúgott, búgott olyan hangon, mintha dalolt volna, és mintha üzenetet hozott volna ismeretlen tájakról, a mesék világából. Ki tudná megmondani, hogy akkor mire gondolt, de tény, egyazon sorsban volt részünk: sokgyerekes családból származtunk, egyszobás lakásban étkeztünk, aludtunk és álmodtunk, így érthető, hogy örömünk is közös volt. Ez az, ami köt bennünket. Oly erős láthatatlan szál ez, hogy más kötelék nem pótolhatja, én vagyok ázottságának, szegénységének élő tanúja és ha összejöhet más, kellemesebb emberekkel, mint én, mindez .nem használ, engem senki a világon nem helyettesíthet a gazdag embernél. Senki úgy nem ismerte az apját, az anyját, a testvéreit, mint én, senki sem emlékezhet rájuk úgy, mint én. Az a benyomásom, azzal a gondolattal foglalkozik, hogy egy-két hétre meghív magához, hadd lássam milyen körülmények között él most. Lássam a boltját, amely a nyugati metropolis legelegánsabb negyedében kínálja portékáját a gazdag vevőknek. Hogy mit árul a boltjában, azt nem tudom, mert nem kérdeztem, nem is nagyon érdekelt. És végül lássam pazar lakását, egy szóval tanúskodjam, hogy mi lett a fiákeres fiából, akinek néha egy falat kenyere sem volt. jól tudja, hogy a két pont közti távolságot csak én tudom felmérni és értékelni. Azt hiszem, azért nem hívott meg eddig, mert nem kérek tőle semmit, nem kérdem tőle, mennyi pénze van, és ugyanakkor azt Is érzi, én vagyok az egyedüli a társaságban, aki nem irigyli, és nyilván ezért nem mosolygok rá feltétlen hódolattal. E tartózkodó magatartást mégsem érti, úgy véli, gyerekkori pajtásától több elismerést, és ragaszkodást érdemelne. A gazdag embernek keres** kedelmi kapcsolatai vannak Csehszlovákiával. Ezért jár ide Cadilacjával, három-négy hétre jön, elintézi az üzleteit, aztán egyik legdrágább fürdőhelyünk legdrágább szállodájában piheni ki fáradalmait. Fürdőket nem vesz, csak pihen és élvezi barátait, ismerőseit, akik olyan kedvesek hozzá, hogy csak jót, szépet és kedveset mondanak neki, és ha bármilyen problémáról beszélnek, mindig ugyanazt a nézetet vallják, mint ő. Erős a gyanúm, hogy midezen mulat, de alapjában élvezi kiváltságos helyzetét, és azt hiszem, az üzleti kapcsolatok csak ürügyként szerepelnek nála. Áz igazság az, hogy honvágya van, és az utolsó esztendőkben csak azért jár ide, mert az ifjúságát keresi, azt a gondtalan örömét, amit az egykori vizes árok lubickálásában lelt. Ezt az örömét a Caclllaccal keresi, egy lépést sem tesz nélküle. Ezzel a kocsival jelent meg szülővárosában is, és ezzel ment a temetőbe, hogy tisztelegjen az egykori csendes fiákeres apja, és a munkában, gondban megviselt édesanyja drága emléke előtt. Mindketten most a Chradek dombján pihennek az egyszerű, elhanyagolt, kis sírkő alatt. Nyugalmukat nem zavarhatja többé fiuk vagyona, hisz soha még csak nem is álmodták, hogy gyerekük valaha olyan gazdag lesz, hogy a szomszédok, ismerősök nagy ámulatára galambszínű, suhanó Cadilaccal eljön majd tisztelegni. A Cadilac, amennyire én meg tudom ítélni, valóban igen szép találmány. Lapos, széles, .csillog, suhan és gazdag barátom egy gyenge pillanatában azt ls megsúgta nekem, hogy 10 ezer dollárba került. Ha valahol megjelenik a kocsijával, az emberek tömegei veszik körül, gyermek és felnőtt tapogatja, simogatja és csodálja. Azt hiszem én vagyok az egyediili, aki nem csodálja és nem simogatja, pedig megmutatta nekem, hogy a kocsi ülőkéi gombnyomásra mozognak, lehet őket erre, meg arra forgatni, ahogy kényelmesebb, de engem sem a gombnyomás, sem a 10 ezer dollár nem ejtett ámulatba. E közöny láttára részvél ébredt benne irántam, egy kicsit amolyan ütődött szegény rokonak tekint, aki képtelen felfogni egy ilyen kocsi szépségét és jelentőségét. H edig nem így van, én tu• dom, hogy a kocsi is csak ürügy. A kocsi nem több és nem kevesebb egy szegény ember vasárnapi öltözeténél. A Cadilacot öt évvel ezelőtt, és most láttam. Akkor vadonatúj volt, most is az. Azóta sejtem, hogy a gazdag ember, a csodakocsit csak akkor használja, ha idejön hozzánk. Ha idejön szülőföldjére, ünneplőbe öltözik, a „vasárnapi ruháját" veszi fel, és bejárja azokat a vidékeket, ahol koplalt, ahol éhezett, és ahol senki sem törődött vele. Ez az elégtétele... aztán pihenni tér, és elégedetten nézi maga körül a kedves, mosolygó arcokat. Látja, hogy hatványozottan törődnek vele, mintha mindenki pótolni akarná az elmulasztottakat. M

int minden esztendőben, most is egyedül, négyszemközt akart velem lenni. Eddig mindig a gazdag élet függetlenségéről, és gondtalanságáról beszélt nekem. Ecsetelte előttem szabadsága lehetőségeit, hogy oda mehet, ahová akar. Akkor van nyara, amikor megkívánja. Persze, sokat kínlódott, amíg ezt az örök nyarat megszerezte. Erről sokat beszélhetne nekem, de nem be szélt, sietett, idejében Bécsben akart lenni. Most azért akart velem egyedül lenni, hogy zavartalanul átadhassa nekem ajándékait. Beültetett a Cadilacjába, és amikor Bécs felé átsuhantunk a Duna hídján, az egyik kanyarnál megállt. Ott átadta nekem a Parker tollat, és aktatáskámat telerakta külföldi csokoládéval, kávéval és teával. Azt akarta, hogy én is elégedetten mosolyogjak, és hódolattal beismerjem azt a ragyogó pályát, amit a nedves ároktól a CadiJacig befutott. De én zavarban voltam, szorongó érzés vett rajtam erőt, azt akartam tőle megkérdezni, hogy ezeken a kirándulásokon miért nem hozza magával a családját, az aszszonyt, a gyerekeket, az unokákat, miért csatangol olyan árván ezzel az elegáns Cadilaccal. De nem kérdeztem, a tömött aktatáskát, meg a kínzó kérdéseket szorongattam zavartan, és boldogtalan voltam, mert nem mondhattam neki semmi okosat, semmi vigasztalót. SZABÓ BÉLA Mire való a szabadság? 1987. . 17. NagyOn szép, színes volt a pereszlényi szövetkezet aratási ünnepélye. A gazdagon termő kalászokból készült aratási koszorút Bakó Mihály kombájnos vitte végig a falun. Kombájnja előtt tarka ruhákba öltözött lányok lépkedtek. A helyi nemzett bizottság épülete előtt az aratási koszorút népviseletbe öltözött lányok adták át Pásztor jános mérnöknek, a szövetkezet fiatal elnökének. A koszorú átadása után a résztvevők változatos kultúrműsorban gyönyörködtek. Érthető volt a pereszlényiek jó kedve, hiszen a búza több mint 30 mázsát adott hektáronként. Jól ment a munka aratás idején és aratás után is. A repce alá már régen előkészítették a talajt és a búza vetőágyát ls teljes ütemben készítik. (Balla felv.) „Alig várom, hogy szabadságra mehessek!" — hallhatjuk a dolgozóktól nem egyszer az év folyamán. Különösen nyáron, amikor közeleg a szabadság „idénye". Már előre mindenki tervezi, hogyan tölti majd el a várva várt néhány hetet. Ez természetes is, hiszen napjainkban egyre többen akarják jól és okosan eltölteni szabadságukat. Egyre többen határozzák el azt is, hogy külföldre utaznak — a Balatonra, a tengerpartra. Ilyenkor a szabadságra menők már csak a jó időjárásért „drukkolnak". Ebben az évben nem ls kell bosszankodnunk a sok eső miatt. Napozhatunk, fürödhetünk, kipihenhetjük magunkat. Mert ez a szabadság legfőbb célja. S ezt különösen szeretném hangsúlyozni. Hogy miért? Azért, mert sajnos, még ma is elég sokan akadnak, akik ezt nem veszik figyelembe, s így saját magukat károsítják meg. Hiszen még ma is sokan így beszélnek: „Ki kell vennem a szabadságom, mert nagyon sok a dolgom." — Hol töltötted a szabadságod? — kérdem a 31 éves C. I.-t. — Hát nem tudod, hogy építkezem? — válaszolja. — Én már négy éve m'nden szabadságom erre áldozom. — Hova megy a szabadsága alatt? — érdeklődöm az 52 éves L. L.-től. Csodálkozva néz rám. Sehogy sem érti, miért kellene valahova mennie. — Hát a munka? — néz rám értetlenül. — A szüret, a kerítés megjavítása, meg a fák kiszedése. Két nagy diófát és három almafát kell kivágnom a szabadság alatt. S haza is kell hoznom, hogy az összevágást ne is említsem ... Dehogy van nekem Időm csavargásra. Még kevés Is az a négy hét, amely jár. Pedig hogy ráférne a pihenés! Nemrég igen beteg volt, s nagyon nehéz munkát végez, már húsz éve építkezésen dolgozik. Megengedhetné magának a pihenést, hiszen a felesége is keres, és gyerekük nincs. — Sokra mennénk, ha mindenki úgy igyekezne, mint azok, akik a víz mellett lopják a napot! — mondja S. F. — Valakinek dolgoznia is kell! — teszi hozzá kissé gúnyosan. Hiába magyarázom, hogy azok ls dolgoznak, s éppen ezért megérdemlik a pihenést. Mint ahogy ő is megérdemelné. Nem tudom meggyőzni. Száz és száz olyan példát sorolhatnék fel, amely azt bizonyítja, nem mindenki tölti célszerűen a szabadságát. Tudom, sokan azt állítják, hogy az egyik ember nagyobb, a másik kisebb „luxust" engedhet meg magának. Elvégre, a fizetések sem egyformák! S ez Igaz is. De ez nem cáfolja meg azt, hogy a pihenésre minden dolgozónak szüksége van! FÜLÖP IMRE Tojásgyár épül őzben A KIJEVI baromfi-világkiállításon a szakemberek nagy elismeréssel nyilatkoztak a magyar gyártmányú baromfiólakról, amelyekben a tikkasztó kánikula ellenére kellemes volt a hőmérséklet és a berendezéseket is nagyon célszerűeknek találták. A Dunaszerdahelyi Járási Termelési Igazgatóság vezető dolgozói kíváncsiak voltak a sajtóban dicsért tojóházakra és megtekintették őket. Mivel nagyon megtetszettek az épületek és berendezésük, külkereskedelmi vállalatunkon keresztül 17 darabot megrendeltek belőlük. Az egyezség értelmében azonban a magyaróvári gépgyár nemcsak szállítja az előre gyártott elemeket, hanem készen adja át az épületeket az állami gazdaságnak. A termelési Igazgatóság a továbbiakban megegyezett a Gödöllői Kisállattenyésztő Kutatóintézettel, hogy a r páratartalmat. Az állatok itatását túlfolyós rendszerrel oldják meg, s így a friss víz biztosítása állandó. A fűtést parabolatükrös világító- és melegítőtestekkel oldják meg. Az előneveldében 10—11000 xsibét tartanak. Ezek 140 nap után átkerülnek a tojóhallba. A tojóhallokból Dunatőkésen hét darab készül 14 000 férőhelyes befogadóképességgel. A tojóhallok berendezése is nagyon korszerű. A hallok közepén vannak elhelyezve a tojófészkek, ahonnan a tojások egyenesen a szállítószalagra gurulnak, s onnan az osztályozóba viszi tovább a szalag, ahol automatikusan, nagyság szerint kerülnek tovább a tojások. A termek fűtését Lohmann-kályhákkal oldják meg. Az épületekre fordított kiadások hat-hét év alatt térülnek meg, s élettartamuk 20—25 éves lesz. A Dunatőkésihez hasonló előPár nap múlva átadják rendeltetésének a korszerű előneveioeket. naposcsibéket onnan importálják, mivel az ott kinevelt hibrideknek nagy a tojáshozamuk. A MEGÁLLAPODÁST tett követte, és május végén a magyar szakemberek hozzáláttak az előnevelő hallok építéséhez. Az épületről és berendezéséről Szonatovics János és Kulcsár Gábor mérnök a következőket mondta: Az épület előregyártott elemekből készül, s a váza vaskonstrukció. A falak kívülről azbeszttel vannak elszigetelve. Padozata beton, s ezen másfél cm-es aszfaltréteg, amelyre a mélyalom kerül. A 76X30 m-es teremben négy vályú van, amelyek magassága állítható. A vályúkba kaparólánc viszi a szemcsézett takarmányt. A neveldék mellett vannak a takarmánytároló tartályok. Onnan szállítószalag viszi az élelmet az etetőtartályba. A baromfiól mindegyik oldalán öt ventillátor helyezkedik el, amelyek függőleges és vízszites helyzetbe állíthatók. A ventillátorokon kívül még tíz légcserélő nyílás is biztosítja a tiszta levegőt és a szükséges neveldékből és tojóházaKból eddig mindössze 30-at építettek. 15 a Szovjetunióban, 10 Bulgáriában, 5 pedig Mgyarországon. A TOJÁSGYÁR építése különben üzemi társulás keretében történik. A közel 19 milliós építkezéshez 2 100 000 koronával járul hozzá a felvásárlóüzem, s ők gyártják a baromfiállomány részére a takarmánykeveréket. Az előneveldék közül több már a közeli napokban elkészül, és augusztus 18-án megérkezik Gödöllőről az első csibeszállítmány. A kutatóintézet a 911-es elnevezésű hibrideket szállítja a csibeneveidékbe. A kiváló hibridek már januárban kezdenek tojni és a garantált ho/ann 220 tojás lesz. Alig telik el egy fél év, készen állnak majd az épületek és megindul a nagyüzemi tojástermelés Dunatőkésen, majd azt követően Gombán. Az előzetes számítások szerint a korszerű tojóházakban gazdaságos lesz a termelés és 30 százalék körül mozog majd a tiszta nyereség. —tt — A szorgos kezek szövetkezete Köztudomású, hogy a rnarcelházi szövetkezet évek óta a komáromi járás legjobb szövetkezeteinek egyike. Az idei eredmények azonban, úgy látszik felülmúlják az eddigi évek nívóját. A szövetkezet állattenyésztő csoportja már 85 százalékra teljesíti az évi tervet. Ez annyit jelent, hogy az év végéig pénzügyi téren mintegy 1 millió koronával teljesítik túl tervüket. De nemcsak az állattenyésztés tündököl. Kitesz magáért a növénytermesztés és a kertészeti csoport is. Molnár Ferenc főkertész érti a munkáját. Szaktudásának és a kertészeti dolgozók szorgalmának köszönhetők az eredmények. Hogy csak egyet említsek, a paprika eladásának tervét már teljesítették és a paprikaidény még csak most kezdődik. A hízó marháknál 1,15 kg a». elért átlagos napi súlygyarapodás darabonként. A sertéseknél 0,48 kg, ami a járási átlag körül mozog. Eddig egy tyúkra 118 db tojás Jut, és egy anyától 8 malacot választottak el. A napi tejhozara átlag 8,5 liter tehenenként. Azonkívül a juhtenyésztés is nagyon kifizetődik. Tiszta merinó állományuk van és évente nagy jövedelmet biztosít. Kádek Gábor, Marcelháza Önfeláldozó mozdonyvezető Hronská Dúbrava vasútállomáson tolatás közben kilöttyent egy tartálykocsi rosszul zárt fedeléből néhány liter benzin és végig folyt a kocsin. A tartálykocsi rakománya 14 970 liter „speciál" benzin volt. A kifolyt benzin a mozdony szikrájától tüzet fogott és a tűz három méter magas lángokban csapott föl. A szolgálatos indító — Jozef Rusko — azonnal utasítást adott a mozdonyvezetőnek, a lehető leggyorsabban hagyja el az égő kocsival az állomás térségéfr»Azonnal hívta a tűzoltókat. A mozdonyvezető és segédje — Ondrej Penička és Jozef Párničan — önfeláldozó fegyelmezettségről tettek tanúságot: a minden pillanatban robbanással fenyegető tartálykocsitól nem futottak el, hanem teljes sebességre kapcsolva vontatták a veszélyes rakományt. A hirtelen gyorsulás vontatás közben olyan légáramlással járt, hogy a fáklyaszerűen égő kocsi lángja a széllökéstől kialudt. (v.J