Új Szó, 1967. augusztus (20. évfolyam, 320-240. szám)

1967-08-16 / 225. szám, szerda

T

ulajdonképpen nem is értem, mitől, de már jóval a felérkezésük előtt tudtam, hogy az aszszony kit hoz magával. Talán járásából ismertem fel a férfit, vagy pedig a hangja hangzott ismerősen a lépcső aljáról hallatszó, fojtott mormolásban. Ő volt mind közül a legrosszabb. Pedig az asszony évek során sokakat felhozott magával. Egyesek egészen barátságosan viselkedtek, és rejtegetni igyekeztek jövetelük célját, másoknak azonban mindegy volt. Teljesen különböző típusok jöttek. Az asszonynál ez nem számított. A környékbeli kocsmákban szedte fel őket, s rendszerint bűzlöttek az italtól. A legundorltőbb szag, amelyet ismerek, a söré, de néha pálinka vagy konyak érződött rajtuk, s ilyenkor tudtam, hogy az asszony a városban járt. Azon a vidéken ugyanis, ahol mi laktunk, nem mértek ki pálinkát. Ezen az estén, ezt is megfigyeltem, az asszony elég sokat ihatott, hallottam abból, ahogy a kulcsot a zárba dugta, vagy inkább dugni próbálta. Káromkodott ls, pedig rendszerint semmit sem szól, csak tapogatózik, míg el nem találja a kulcslyukat. De ezen az estén hangosan káromkodott, s hallottam a férfi elfojtott kuncogását. Belépéskor az asszony kissé nekidőlt az ajtófélfának. Aztán rám nézett. Vagy úgy — mondta —, szóval itt ücsörögsz. No igen, itt ücsörögsz. Nem volt olyan gondosan kifestve, mint máskor, a rúzs félrecsúszott az ajka egyik oldalán, s a felsőn sem úgy húzódott végig, ahogy kellett volna A

férfi oetotta a szobába, s szó nélkül a székre dobta a kalapját és a kabátját. Ö volt, nem tévedtem. Valami kereskedőféle lehetett, ötvenéves, magas, ám nem túl erős. Az öltönye bizonyára sokba került, de tele volt pecsétekkel. Eszembe jutott, hogy mindig elképzeltem magamban: úgy ehet, mint valami disznó. Az ilyenfajta magába tömi a falatokat, miközben a szája még tele van. A többiek egy szempontból különböztek tőle: vagy restellték magukat előttem, vagy pedig úgy tettek, mintha egyáltalán ott sem lennék, ö azonban élcelődött velem. De nem kedélyesen; rosszindulatú volt és közönséges. Egyszer azt mondta: — Neked igazán kellemes lehet — minden este ingyenmozi, no persze, nem szabad nézned, nem, de egy kis fantáziával biztosan éppoly mulatságosl — Aztán nevetni kezdett azzal a bárgyú nevetésével, bömbölt, hogy azt hittem, elment az esze. ö? Ez a feleségem. Igen, hülyén hangzik, ha ezt írom. A feleségem, igen: olyasmi ez, amit kimondunk, vagy amit a házassági bizonyítvány igazol — az ördög tudja különben, hogy az is hol lehet. Régen házasodtunk össze, és szerelmesek voltunk egymásba, legalábbis én őbelé. Ez különben eléggé sokáig tartott. No, rendben. Amikor a találkái megkezdődtek, olyan voltam, mint akit főbe kólintottak; rájöttem a dologra, bár eleinte nem hozta őket haza. De annyit beszélnek az emberek, nekem végül is ott volt a bizonyíték a kezemben, és szörnyű jelenetet rendeztem. De ezzel nem sokra mentem. Könnyezett és védekezett, ahogyan csak tudott, s nemsokára elölről kezdte az egészet. Csak később adta a fejét az ivásra. M

ost persze azt mondhatná valaki,-hogy rögtön el kellett volna válnom, de ez nem olyan egyszerű. Ehhez döntő bizonyítékok kellettek, mert különben a válás után eltartást kellett volna fizetnem neki, ahhoz pedig nem volt pénzem. Emellett tőle függök. Talán azt gondolják, hogy az ember nem függhet egy ilyentől; de érdekes, néha olyan szépen megvagyunk, kényelmesen töltjük az időt vagy kártyázunk. Ez nem valami izgalmas, s mégis azt hiszem, hogy tetszik neki. Olykor megiszunk egy-egy pohár pálinkát, majd elfelejtünk mindent, és a legfurcsább dolgokon nevetünk. Aztán ineg az építkezéseim. Gyermekesen hangzik, de minden lehetőt felépítek gyufaszálakból. Levágom a fejüket, s házakat, templomokat és más dolgokat építek. Jelenleg a reimsi katedrálist másolom. Nehéz a munkám, különösen azért, mert a kép, amelyik után dolgozom, nagyon halvány. Többé-kevésbé kl kell találnom, hogy milyen lehet a hátsó oldala. De ennek ellenére élvezem. Hosszú hetek óta ezzel foglalkozom, és talán elküldöm egy kiállításra, ha lehet. Bármilyen nevetségesen hangzik is, az ember valósággal beleszeret az ilyen játékba. Nagyon Is megértein azokat, akik a legkülönösebb dolgokat gyűjtik, gyufásdobozokat s más effélét. Egyesek kisvasúttal játszanak, bár felnőttek. Megértem őket. így volt az én katedrálisommal is. Szó szerint belészerettem, s megfeledkeztem az időről és mindenről, miközben építettem. Orák hosszat eszembe sem jutott, hogy az asszony elment, s az sem, hogy tudtam, miért ment el. Azon az estén nem dolgoztam annyit rajta. A munkaasztalom kezdett elromlani, ócska deszkái meglazultak, s anvnyira billegtek, hogy a gyufák egyre a földre hullottak. Ez idegesített. Vettem a kalapácsot, és összekalapáltam a deszkákat, miután egy kis enyvet kentem rájuk. Talán az enyvem is túl hig volt. A

férfi, miután letette a kabátot és a kalapot, levetette a cipőjét is, és kinyújtóztatta a lábát. Felém pislantott és hunyorogni kezdett, rám hunyorgott a disznószemével ez az undorító ember. Aztán szivart húzott elő a zsebéből, leharapta a végét, rágyújtott, és kigombolta a zakóját. A hasa kibuggyadt a nadrágja fölé. — Nos — szólt hozzám —, tehát még mindig élsz. — Ezt úgy mondta, mintha patkány lettem volna, amelyik túlélte a patkánymérget. — Még mindig Játszadozol a gyufákkal, igen, igen. De vannak bizony más okuk is, amelyek őt elűzik innen. Persze, sok vizet nem zavarsz, de bár tudnám, miért nem ráz le a nyakáról. No, nem azért, mintha azt akarnám, hogy szabad legyen, isten ments! De bármi jobb, mint tovatengődni egy ilyen ... ilyen ... azt sem tudom, hogyan is fejezzem ki magam ... — Nagyot szívott a szivarjából, s kifújta a füstöt. Az asszony azonnal bement a hálószobába, s netn mutatkozott többé. Ez rendszerint így történt, ő nem teketóriázott sokat. — Valami nincs rendben a társadalommal — mondottam oly hidegen, ahogyan csak tudtam, de mégsem hangzott olyan jeges éllel, amint reméltem. — No, neee... — vágott közbe — csak ne tégy úgy, mintha társadalmi kérdések iránt érdeklődnéll Egy férfi, aki nem tudja maga mellett tartani a fehérnépet... ml nincs itt rendjén? — Hogy olyanok, mint te, még élnek. L

áttam, hogy dühbe gurult. A szivar hamuját ráhullatta a zakójára, s még jobban összehúzta a szemét. — Vagy úgy — mondta halkan és vészjóslón. — Tehát azt gondolod .., — Aztán mintha nem tartotta volna érdemesnek olyasvalakire megharagudni, mint én, az ajka mosolyfélére húzódott. — Különben senkit sem érdekel, hogy mit gondolsz, vagy mit hiszel. Most azonban itt az ideje, hogy egy kissé foglalkozzam a feleségeddel. Vagy szívesebben hallod, ha azt mondom — a hitveseddel? Vigyorgott és otromba léptekkel betopogott a hálószobába. Azt hiszem, nagy önuralommal rendelkező ember vagyok. S azt is meg tudom érteni, hogy egyes emberek miért gyilkolnak bizonyos körülmények között. Fejem a mellemre csuklott. Be kell vallanom, azokat ls megértem, akik öngyilkosságot követnek el. Ez már többször is határozottan felötlött bennem. De ami most következett, az volt a legszörnyűbb. Egy évvel ezelőtt megpróbáltam vattával bedugni a fülemet, hogy semmit se halljak, de aztán lemondtam erről, mert amit belül magamban hallottam, az sokkal rosszabb volt. Gyakran azt gondoltam: biztosan nem úgy van, ahogy kihallatszik, csupán te magad nagyítod fel a képzeletedben. Erre sokszor gondoltam, s lassanként már abban hittem, amit bebeszéltem magamnak; de bevallom, nyomorúságos hit volt. Ha nem lett volna éppen ő azon az estén — bárki más, csak ne ő. Számomra minden közönséges és rossz uiegtostesítését jelentette, mindazt, ami piszkos és visszataszító. De ő volt, neiu lehetett semmit se tenni. Állítólag vannak emberek, akik azt hiszik, ez az égitest egy pokol egy másik égitest számára. Néha az az érzésem, hogy nem igaz, máskor viszont nagyon ls világosan látom, hogy valóban így van. A

mikor a szomszéd szobában lassanként csend lett, kissé megkönnyebbültem. Hallottam, hogy a férfi nehezen lélegzik, s aztán rögtön horkolni kezdett. Mintha visszatért volna belém az élet. Vigyázva felemeltem az asztalra a reimsi katedrális modelljét, s néztem. Meg kell mondanom, nem sikerült rosszul. Sok munka volt benne, s úgy véltem, hogy megérte; mindenesetre elégedett voltam, s nem kevésbé büszke. Csak befejezhetném azt az utolsó tornyot! A tornyok építése mindig nehéz feladat. Oly könynyen elhajlanak és ferdék lesznek. S egy katedrális tornya nem lehet ferde. Megkezdtem a tornyot, és összpontosítottam a figyelmemet, amennyire csak tudtam. A munka egyébként gyorsan haladt. Ügyeltem az enyvvel, hogy minden rész egyforma legyen. Nőtt a torony a kezem alatt, s azt gondoltam belső énemben, hogy valami hasonlót érezhetnek az építészek is. Mindenesetre örömet okozott. Az egész csaknem kész volt, amikor hallottam, hogy a szomszéd szobában felébredtek. Az egyetlen, ami még hiányzott, néhány ablakrés volt a torony legtetején, de ezzel várni akartam, amíg a többi megszárad. Kissé eltoltam magam elől az építményt, és gyönyörködtem benne. A

férfi, zakójával a karján, hencegve lépett ki az ajtón. Álmosan nézett rám, s egy szivart keresett elő a zakója zsebéből. Rágyújtott, egykedvűen állt és rám bámult. Csak egy rövid pillantást vetettem rá, és éreztem, hogy a torony miatt átélt öröm elillan belőlem. Nagy nehezen sikerült kettejüket néhány órára elfelejtenem, s most ismét rám tört a nyomorúság, az önkívületnek és a gyűlöletnek ez az értelmetlen érzése. Hol az egyik kerített hatalmába, hol a másik. Egyszerűen meg kellett bolondulni. A férfi leült, és nyögve felhúzta a cipőjét. Miután végzett, hozzám lépett. Bebújt a zakóba, pöfékelt a szivarból is e füstöt a katedrálisomra fújta. — Ez tehát a templom! Inkább vigyáznál jobban a feleségedre, erre azonban nem vagy képes', te gyenge legény. — Ott állt mellettem kövér testével, s éreztem, hogy elfog a hányinger; a dühtől-e vagy az utálattól, nem tudnám megmondani. Elővette az öngyújtóját, egy pillanatig játszadozott vele — aztán hirtelen a modellem alá tartotta a lángot. Az első pillanatban mintha eszméletemet vesztettem volna. A vékony gyulaszálak rögtön tüzet fogtak, egy-két másodperc alatt az egész nagy lánggal lobogott, s nemsokára csupán elszenesedett, görbe fadarabkák hevertek az asztalon. Már nem is tekintett gúnyosan rám, mintha még gúnyt sem akart volna pazarolni egy Ilyenre, mint én. Megragadtam a kalapácsot... S aztán jöttek a színek. A vörös szín. Nehezen tudnám leírni, de az volt az érzésem, mintha valami vékony vörös lepelt terítene fölém, minden vörös volt bennem és körülöttem. Ettől kezdve nem emlékszem semmire. Igen, tudom, most fel kellene állnom, amikor válaszolok . . . így láttam a moziban. Hiszen szívesen felállnék, csak tudnék ... V

alóban, ahogy ott ült, a törvényszéki teremben, úgy tűnt, mintha a nyomorék fel akarna állni, bár több mint öt év óta béna volt derekától lefelé. Belekapaszkodott kerekes kocsijának karfájába, és előrehajolt. Nem sikerült felállnia. De amikor a bíró azt kérdezte, hogy bűnösnek érzi-e magát, határozott hangon válaszolta: — Igenis, bíró úr. MIESS JÁNOS fordítása ROAR PETERSEN: A reimsi katedrális Roar Petersen 1934 ben született a norvégiai Svolvaerben. Oslóban tanulmányozta az északi népek irodalmának történetét, az angol nyelvet és lélektant, majd a Lofotposten című újság szerkesztőségében dolgozott. Hosszabb utazást tett Skóciában, Franciaországban, Németországban; ma Oslóban él. Különböző újságokban, folyóiratokban és antológiákban novellát és versei jelennek meg. Első regényével 1961 ben jelentkezett. MÁIG SEM TUDOM, mi adta az ötletet. Csak úgy belém villant, mint nyári estén a fehéren felvillanó fény: anyámnak születésnapjára kesztyűt veszek. Nem is akármilyent. Bőrkesztyűt. Finomat, szépet, fekete szarvasbőrből. Belülről olyan lesz, mint a selyem, mint a bársony. Lágy, simogató. — Anyámnak lesz. A legszebb legyen. A legdrágább ... A divatárucikk-üzlet vezetője megértőn mosolygott. — A legszebb lesz, — mondotta, és úgy keresett, kutatott a kesztyűk között, mintha a saját anyjának választott volna ajándékot, mintha neki lett volna ünnep ez az esemény. Mert nekem az volt. S anyámnak még nagyobb. Még sohasem volt kesztyűje. Télen sem viselt. Nem szerette. Legalábbis azt állította fiatal korában. Emlékszem rá, nemegyszer mondotta: — Nem kell nekem kesztyű. Az csak úri kezekre való. Az én nagy, kidolgozott kezemre neml is árulnak kesztyűt... amilyenre még álmában sem gondolt. Kerekre tágult szemmel vette kezébe a szalaggal átkötött kis csomagot. j Egy pár bőrkesztyű En akkor elhittem, hogy tényleg nem szereti. Arra nem is gondoltam, hogy más okból nem szánta el magát a kesztyűvásárlásra. Ma már tudom, hogy ha akarta, akkor sem vehetett volna bőrkesztyűt. Hiszen kenyérre sem volt pénzünk. így aztán a szükségből erényt kovácsolt szegény anyám. Most lesz kesztyűje. Olyan, — Ez az enyém? — Igen ... Óvatosan bontotta ki. Ámulva nézte a gyönyörű holmit. Nem merte a kezére húzni. — Majd én — mosolyogtam, és a kezét a tenyerembe véve, húzni kezdtem az ujjaira a kesztyűt. Hosszú évek óta nem láttam a kezét. Nem fól mondom: láttam a kezét, de sohasem néztem meg. Csak láttam, mint minden mást magam körül, de valóban sohasem néztem meg. S most megdöbbentem. Tudtam, hogy minden megöregszik. Az ember is, a tárgyak is, minden, minden. Az emberi arc egykor bársonyos simaságán ráncot váj az idő, az élet a mindennapi gondok. S az ember csak az arcon méri az idő múlását. Most anyám kezén elnehezedő szívvel láttam az idő rettenetes és kérlelhetetlen nyomait. Nagyon megöregedett ez a kéz. Emlékezetemben mindig úgy élt, amint kisfiúkoromban láttam, fiatalosan és bársonyosan puhának. S ez a kéz most hirtelen megöregedett. Kezefejét mély barázdák szelték keresztül-kasul, mint zivatar után a földet. Csuklót, ujjainak bütykei megduzzadtak. Elhomályosuló szemmel néztem ezeket az áldásosztó kezeket. Mennyi életet adó munkát végeztek már el. A munka eredményét pedig sok-sok éven át mások élvezték. Mindig másokért dolgozott. Anyám szava riasztott jel gondolataimból. — Te sem tudod felhúzni. Mondtam ugye, hogy nekem, az én kezemre nem árulnak kesztyűt . .. — Dehogynem, majd én felhúzom, csak hagyd ... — Nem ... Tudod mit? Eltesszük így. Majd mindennap megnézem. Legalább mindig ilyen szép marad ez a drága ajándék. Almárlumflókba került a bőrkesztyű. S én azóta nem tudok szabadulni a gondolattól: miért van az, hogy mi a múló évek során csak látjuk az anyánk kezét. De úgy igazán, látó szemmel ritkán nézzük meg ... EZT A MULASZTÁST sohasem lehet helyrehozni. AGÚCS VILMOS 1967. VIII.