Új Szó, 1967. augusztus (20. évfolyam, 320-240. szám)

1967-08-12 / 221. szám, szombat

MAGV jOZSEF: CSERESZNÍS (Kétszínű PVC, 1965.) A székely származású Darkó István a polgári Csehszlovákia legnevesebb és legtermékenyebb prózaírói közé tartozott. 1925 és 1939 között hat regénye és három novelláskötete jelent meg. Égő csipkebokor című regényéért 1937-ben állami díjat kapott. Ez volt az egyetlen állami díj, amelyet a csehszlovák polgári rendszer magyar írónak juttatott. Darkó kitüntetését a kisebbségi magyar sajtóban általános megelégedéssel fogadták, a Magyar Nap cikkírója által kiemelt „tiszta és bátor munkásságát" országszerte megbecsülték. Darkó a közvetlen írói munkán kívül a magyar kisebbség irodalmi és közéletébe is tevékenyen bekapcsolódott. Folyóiratokat és újságokat szerkesztett, a SZEM KE garamvölgyi titkáraként dolgozott irodalmi társaságok szervezésében kezdeményeiden közreműködött. A jelenleg Pesthldegkúton élő író 1945 óta újabb munkákat nem jelentetett meg. T. L. Á

TÉLT idegenben bombatámadást nem egyet, járt romokon is eleget a tudósító, de erek az itthoniak, ezek mások. Minden egyes dörrenésre megreszket a szív, elszorul o torok. Hová vágott be ugyan? Hamarosan nem érkezik-e hír, hogy valaki közelinek a háza, vagy urambocsá' ö maga nincs többé. És amikor közelről tekinti a szem az egymásrahullott, összeroskadt házakat, agyonmarcangolt kis életeket, akkor nemcsak a felszálló füst s a terjengő kőpor sajtolja ki a fájdalom forró nedveit a sajgó nézésből. Idegenben is borzasztó, emberi szívvel nehezen viselhető fejbesújtó oz. Itthon mégis mindez közelebbi a kalimpáló szív vérző érzelmeihez. Az emberi jajdulások anyanyelvünkön töltik be az iménti dörrenésektől még mindig csordultig telített levegőt. Ami itt pusztul és vész, omlik és múlik, marcangol és könnyeztet, az mind a legelső sorban a miénk. A mi szomszédunk, ismerősünk, rokonunk, szülőnk, gyermekünk, egyszóval kis hijján vagy tafán semminek sem a hijjával, mi magunk vagyunk ők. A romboló támadás színhelyén még minden forró, tüzes és füstölgő meglepetéssel álmélkodó. A szétroncsolt bútorok, az összetört edények, az elröppent téglák, a felszakadt családi életek vérző sebei csodálással meresztik vakuló szemüket egymásra, és reánk. Nem, nem is lehet ezt elhinni, hogy a megszokott rend és tisztaság helyén a szabálytalan káosznak ez a csúf összevisszasága támadhatott. Az elmúlt hónapok során keménnyé vált katona kezét a tudósító is megtördelte némán. Egy ismerős ház romfalához nekidőlt egy percre, szerette volna egy kicsit összeszedni magát. A lába sokkosán reszketett, majdnem kiszaladt alóla. Aztán mégis elindult és kifordult a szűk utcából. A megkímélt házak szigete után ismét füstölgő romokhoz érkezett. Asszonyok, öregek, gyermekek, egymást is támogató emberek hordták szét itten a beomlott otthonok roncsait. Alattuk keresték, néhol meg is lelték, darabokba hullottan és fájdalmas összetörtségben lakóhelyük hű szobáik segítséqért kiáltó berendezéseit. Itt a rémség jöttével az élők még megmenekültek de a tárgyakat betemette a dörrenő rémület. Most hangtalanul kiáltottak segítség után a romok alól. Élő gazdáik mindjárt meghallották a halott hívását, és első rémületük múltával odarohantak segítségükre. Egy szöszi kislány boldogan kaparta elő a törmelék alól a betört bordájú mosóteknőt és a fületlen éjjeliedényt. Párnát porolt egy-egy elváltott arcú öregasszony. Piros por ette bele magát a párnába, kicsordult vérhez hasonlító csíkok maszatolták be a párna sápadt fehérségét. Ar öregasszony hirtelen mozdulattal az arcához nyomta, majd pillanatnyi időre oldalt fordított fejéhez szorította a párnát. Akkor a romok között, kúszva és hajolva megjelent a kardnyelő. A nyurga ember katonaruhában dolgozott nagy buzgósággal, sebesen. Bontotta a törmeléket és dobálta a téglákat. Eltávolította a köveket, kézzel .seperte szét a porlott vakolatokat. „Nagyon szép lakása volt DARKÓ 1 nékie, — mondta egy szigorú nézésű, szakállas ember, — nagy műgyűjtő ez, csodaalak. Honnan tudja? — szólt ró egy nadrágos szép fiatalasszony. — Maga is tud mindent és túlságosan ismer mindenkit az utcában. — Hogyne ismernék, — válaszolta a szakállas, - gyerekkorom óta itt lakok, itt is születtem, most meg tropálra ment mindenem, s a figuramátyást is hogy ne ismerném, az emeleten volt nekem is, neki is lakásunk, három-három szobás appartement. — Akkor maguknak is van mit keresgélni a törmelék alatt. - Hót az van, különösen neki. Mi minden volt abban a híres lakásban? — El sem tudja képzelni, de én láttam a saját szememmel. Műtárgyak, porcolánok, májszeni, perzsák, faragott bútorok, nagy po'cokon könyvek, csupán színes bőrbe kötve". Együtt nézték a fura embert. Füstösen és piszkosan dolgozott az összebombázott ház romjai között. - Nagyon jókedvű ember ez - mondta valaki, — de most nem nagyon van oka a jókedvre. L

ASSAN mind többen gyülekeztek oda, úgy nézték a keresgélő kardnyelőt. Különösen a gyerekek és asszonyok nézték nagy csoportosulásban, de volt közöttük férfiember is elegendő. Látszott, hogy terjedelmes érdeklődés középpontjában áll ő. Sokan ismerik, bujkáló mosollyal nézik, de tisztelni nem tisztelik. Most nem mosolygott senki a nézők közül. Elégedett sovány arc kiemelkedett a romok közül. Port nyeldesve nézett körül és diadalmasan mutatott fel egy fekete hegedűtökhöz hasonló tárgyat. Csakhogy attól valamennyire kisebbet. Mintha gyermekhegedű, vagy klarinét tokja lett volna. Egészen előjött vele, lelépett a romok magasából egészen a bámészkodók köznapi környezetébe és felnyitotta a tokot. Csak egy pillanatra nyitotta ki a fedelét. Fekete bársonyon véknyas, ezüstös tárgy csillant elő a dobozból. Mindjárt be is csukta. Szép tiszta nagy selyemkendőt vett elő és azzal megtisztította, megsimogatta, szép feketére teremtette a jócskán meszes, téglaporos alkalmatosságot. Azután gyorsan megint kinyitotta, bűvészkedő mozdulattal kiemelte belőle a csillámló ezüsttárgyat és felmutatta a közönségnek, Nikkeles és kerekített hegyű, jó kétujjnyi széles és mindenképpen szépen kidolgozott kard volt ez a tárgy. Akkora, mint egy régi békebeli utászszurony. Vagy mint a régi rómaiak, a gladiátorok tömpe kardja. A bámészok most látták, hogy ez az ember csak ezt az egy hozzája tartozó tárgyat kereste meg a romok alatt. - Láttam az irodán a ka tona könyvét, — mondta egy katonaruhás fiatalember, — az van foglalkozásnak benne, hogy artista. - Osztán Géza bácsi ezt a kardot szak. ja lenyelni? — kérdezte egy tízéves formájú kisgyerek. - Van nekem még öt másik is — mondta a kardnyelő készséggel - de azokat már nem is keresem, ezt szerettem mindig a leginkább. - Akadémia is van a kardnyelésre, mondta sóhajtva egy ábrándos afcú kislány, - hallottam. Ott taniccsók ert. - Látod, Lacika - mondta egy fiatodasszony, - oda kéne beíratni téged, okkor talón lenyelnéd a spenótot is. STVAN: f Igazán, tessék megmutatni, - énekelte egyszerre több gyerekszáj is. Nyomban meg is némultak, a felnőttek rájuk szóltok. „Hallgass, nem szégyenled magadat". Egy erősködő kisfiút így figyelmeztettek: „Hallgass, szégyentelen, nem tudod, hol vagy?" A

Z ÉGÖ romlásnak kitett házak komor füstje már magasabban oszladozott a levegőben. Idelent, fátylas kéményfüst módjára inkább csak finom por, tégla, kő és vakolat selymet pora terjengett a föld felszíne fölött. Az emberek fülében tompábban zúgtak a romlás robajai. Egy rémült asszony még szaladva kereste a kisfiát. Gézukának hívják, a szomszéd utcában laknak, nem találják a gyereket. Csíkos matróztrikó volt rajta. Barna taplósapka a fején. Két térdén varas seb, feltűnő ismertetőjel, leütötte a térdbőrét. Mindig azt a buta rongylabdát rugdossák. Az emberek résztvevő sajnálkozással mondták, nem, nem látták. Aztán megint a kardnyelő felé fordultak, és a tokból elővett kardja látására közelebb nyomultak hozzá. Tessék megmutatni, hogy megy a nyelés, - énekelte vékony hangon egy kislány. — Tisztelt közönség - mondta váratlan stetéssel a kardnyelő — rövid előadás lesz tortva. Ime a kard, csalás és ámítás kizárva. Nem hajlik, mivel a legfinomabb damaszkuszi acélból készült. Kellőleg éles és dacára annak egyetlen mozdulattal le lesz nyelve. Hátrahajtotta a nyakát, kitátotta a száját, azonmód kosaráig dugta a torkába a kardot. Lassan kihúzta és megcsillogtatta, kezében pörgetve. Mutatta a hosszát, amely ezek után a nézők szemében nem is tetszett olyan rövidnek. Éppen elég azt ledugni a torkán. Leér talán a hegye a szívéig is. A gyerekek tapsoltak és a felnőttek Is elismerően tömörültek összébb. A mutatványos meghajolt és maszatos kezével megtörülte a szája környékét. — Most másik mozdulattal lesz lenyelve a penge, - mondta. A kardot a nyaka mögé tette, egész törzsével hátrahajolt, és jobbjával a bal orcája felől dugta be a kardot a torkába. A taps még nagyobb lett és az asszonyok is tapsoltak. Voltak, akik jóízűen mosolyogtak. Egy kisfiú belefújt a romok alól előkotort bádogtrombitájába. A túlsó utcában erősen recsegett a tűz. oltófecskendő. A tavasz tiltakozó melege úgy vitte szét ezt a hangot, mintha óriási fecskendő hatalmas nagy fává nőtt virágcserjéket locsolna. — Érti a módját, - mondta egy öregember, - csakugyan, mer én ha csak a mutatóujjamat dugom le, már attól is felfordul a gyomrom. A kardnyelő harmadszor is becsúsztatta a kardot a torkába. Mint mondotta, közkívánatra. Amikor kihúzta meghajolta ban megköszönve a meggyarapodott tapsokat, az a szomorú nagy barna diószeme egy villanásnyi időre kiderült mosolygással nézett az emberekre. Látszott, hogy a kardnyelő a maga egyedi mivoltán túlnőtt és nem csekély ember. Azt, hogy „nagy" ember, csak azért nem mondhatta ró senki, mert az ilyen nagyrangú megjelölés az ilyen apród foglalkozásra, amilyen az övé, nem illik. Am egy igaz: hogy más nem köznapi dicséretet rá lehet mondani. Példaszó okából azt, hogy másokkal sokat, magával keveset törődő igazember ő, aki a veszedelmek idején is talpán tud maradni. Nem tűri, hogy körülötte az igen megsebzett emberi lelkek egészen elmerüljenek fájdalmaik riasztó tengerében. Azt szokták mondani a meggondolatlanok, hogy csak amolyan „artista" foglalkozású közember, miként a katonakönyvében is be van írva. Vagy, hogy bűvész, kókler, kócevő, népcsaló, vásári kófic, ingyenélő, hóhányó és ki tudja, még mi mindenféle. P

EDIGLEN ez a szitkos ócsárlás semmi módon sem halad együtt az igazsággal. Művész ő, inkább, eny. nyi az, ami közel lappang az igazsághoz. Megbántott közönségének a vigasztalója. Könnyletörlő, a sebekre balzsamot nyújtó könyörületes. Sohasem inog meg hivatása hitében. VIII.