Új Szó, 1967. július (20. évfolyam, 179-209. szám)

1967-07-04 / 182. szám, kedd

'A költségvetés évente több milliárdnyi összeget irányoz elö beruházásokra. Üj gyárak, lakónegyedek, iskolák, sportpályák és más létesítmények épülnek országszerte. Egy-egynek az átadásánál elgondolkozunk efölött: vajon miért éppen ide épült? Valljuk be, leginkább akkor meditálunk így, amikor logikátlanságokat vélünk a dolgokban felfedezni. Amikor például érthetetlen okokból máshol gyártják a félkészárut, és máshol készítenek belőle készterméket, aztán néha többszáz kilóméterre a termelő üzemtől értékesítik. A

z ilyen visszásságok megelőzésére létesült néhány esztendeje a bratislavai Tervezési Kutatóintézet, ahol kiváló közgazdászok olyan tervezési módszereket igyekeznek kidolgozni, amelyek lehetővé tennék, hogy a beruházásra szánt összeg minden koronáját a lehető legcélszerűbben használják fel. A kutatóintézetnek több szakosztálya van. Ezek közül talán a legérdekesebb az Alexander Bohuš mérnök vezette részleg, ahol a településeken, falvakon és városokban végbemenő folyamatokat vizsgálják. — Tevékenységünk első időszakában — mondotta Bohuš mérnök — a földkerekség legfejlettebb országainak tapasztalataival kellett megismerkednünk. E vizsgálat eredményeként megtudtuk, hogy Szlovákiában egészen speciális kérdésekkel kell megbirkóznunk. Az elemzések azt bizonyították, hogy Szlovákiában — Bratislaván kívül — alig van a szó soros értelmében városnak nevezhető település. Az igazi — ipari jellegű — városok az elmúlt két évtizedben kezdtek kialakulni. Ennek a következménye, hogy a köztársaság három keleti kerületének az ipara jelentős mértékben szétszóródott. Az extenzív gazdaságfejlesztés időszakában nem egy esetben valóban csak egy-egy személy politikai befolyása eredményezte, hogy bizonyos városok vagy falvak új gyárat „kaptak . Néha felületes Ítéletekből született döntés, amely egyáltalában nem volt összhangban a népgazdasági érdekekkel. — Az új gazdaságirányítási rendszerrel összhangban a terület tervezés módszereinek kidolgozásánál abból indulunk ki — mondotta Bohuš mérnök — hogy az Ipartelepítésnél bizonyos koncentráció feltétlenül szükséges, különben a beruházások hatékonysága szenved kárt. Az ipari társadalom nem enegdheti meg magának, hogy minden faluban gyárat építsen. Az Ilyen szétszóródott termelés túlságosan drága lenne.. A holnap óriási gyártelepeinek építését tehát ott kell megkezdeni, ahol megvannak a gazdasági és más előfeltételek. — Tehát gazdaságon kívüli szempontokat is figyelembe vesznek? — kérdeztem Bohuš mérnököt. — A gyárakban emberek dolgoznak és a gépek az ember számára termelnek, így számolni kell az olyan gazdaságon kivüli tényezővel, mint például egy-egy vidék foglalkoztatottságának mértéke. szociális és kulturális ellátottsága. Az új körülmények között a tervezésnél a modern nagyipar minden következményével számolni kell. Például azzal, hogy tizenöt-húsz éven belül miként hat az automatizálás a munkaidő alakulására, a dolgozók jövedelmére, a mezőgazdaságban, az Iparban és a közszolgáltatásokban alkalmazottak számarányára. — A francia közgazdászok hosszú távra szóló prognózisa szerint — mondotta a mérnök — a nem is olyan távoli jövőben számolhatunk vele, hogy a közszolgáltatásokban (az iskolák, egészségügyi intézetek, szociális intézmények stb., dolgozóit is beleértve) az összes dolgozók 80 százaléka kap majd munkát. Az automatizáTervezik a tervezést A külföldi tapasztalatok azt ** mutatják, hogy egy-egy ipari centrum — pl. az USAbeliek — általában 70—80' kilométeres körzetből „vonzza" magához a munkaerőt. Ezt tekintik ma optimálisnak. Nálunk — ami a kilométerek számát illeti — a legtöbb helyen hasonló a helyzet. A bratislavai üzemek Csallóközből éš a nyugat-szlovákiai kerület más vidékeiről vonzzák a munkaerőt. Igen ám, de a munkába menet 40—60—80 kilométert a szlovákiai személyvonatokon csak másfél—két—három óra alatt teszi meg a dolgozó. A nyugati fejlett ipari országokban a személyszállítás sokkal jobban van megszervezve. Amerikában például a munkásvonatok 100— 120 kilométeres óránkénti sebességgel közlekednek, így a munkába utazáshoz a 70—80 kilométeres sugarú felvevő terület legtávolibb pontjáról ls csak háromnegyed óra szükséges. A Tervezési Kutatóintézet dolgozói már bebizonyították, hogy célszerűbben is meg lehetne a kérdést oldani. Első sorban a személyszállítás korszerűsítésével. A jövőben ezért az ipartelepítés majd bizonyos központokban történik. Olyan központok lesznek ezek, melyeket a dolgozókat felvevő terület legtávolibb pontjáról is maximum háromnegyed óra alatt el lehet érni. Az extenzív gazdaságfejlesztés idején a fő súlyt a termelést közvetlen szolgáló beruházásokra helyezték. A lakótelepek építésénél a fő szempont az volt, hány lakást építenek, azzal viszont már kevesebbet törődtek, milyen a lakótelepek lássál egyre csökken a második szektorban — az iparban — foglalkoztatottak száma, a mezőgadasági dolgozók számának csökkenése pedig már ma ls világjelenség. A

Tervezési Kutatóintézet még csak alig hároméves múltra tekinthet vissza. Tevékenysége rendkívül szerteágazó, hiszen az itt dolgozó tudományos kutatóknak a gazdasági élet minden lényeges jelenségére fel kell figyelniük. Ha például az iskolák számának várható fejlődésével foglalkoznak, akkor nemcsak azt kell figyelembe venni, hogy a tíz—húsz—harminc év múlva előreláthatólag hány gyermek fog születni, hanem azt is, milyen jellege lesz a XX. század végének az ipari termelése és általános gazdasági élete, milyen lesz a szakemberigény. Ha arról akarnak képet alkotni, miként alakul majd az elkövetkező századforduló nyersanyag igénye nem elég csak a ma használatos anyagok figyelembe vétele, hanem a vegyipar várható meglepetéseivel is számolni kell. Es számolni kell azzal, hogy a holnap ipari társadalmában a dolgozóknak állandó átképzésben kell részt venniük, mert az automatizálás korában az alapvető technológiai változások tíz—tizenöt évenként követik egymást; egy emberélet alatt kétszer-háromszor is bekövetkezhet egy-egy technológai forradalom. A hosszú távra szóló gazdaságfejlesztési prognózis és a tervezési metódus készítői voltaképpen már a holnapban élnek. TÓTH MIHÁLY A NAGY HARCOSA — Ezerkilencszáztizenhét októbere után — beszéli el Štefan Hahn — a taskenti hadifogolytáborba egy vörösgárdista funkcionárius érkezett s a foglyok tudtára adta, hogy többé máinem hadifoglyok, hanem szabad, idegen állampolgárok, akik vagy munkát kereshetnek, vagy beállhatnak a vörös gárdába. Nagyobb részük fel is csapott a forradalom katonájának. Ezerkilencszáztizenkilenc január 19-én Taskentben kitört az ellenforradalom. A városért vívott harc három nap és három éjszaka tartott. Az ellenforradalmárok az erődön és a vasútállomáson kívül az egész várost elfoglalták. Az erődtől nem messze állt a volt kormányzóság épülete, az ún. „Fehér ház", amelyből néhány munkás sakkban tartotta az egész utcát. Sajnos, kevesen voltak, s az erődből kértek erősítést. A parancsnok, aki később árulónak bizonyult, mindössze 15 önkéntest küldött segítségükre. — Én is jelentkeztem — emlékezik Hahn elvtárs. — Az épületben néhány munkást találtunk, többek között nőket is, akik segítettek nekik. Az egésznapos harc után, s mivel nagy veszteségeket szenvedtünk, kénytelenek voltunk visszavonulni az erdőbe, ám sikerült pontosan megállapítanunk azokat a helyeket, amelyeken az ellenforradalmi erőket összpontosították. Tehát ezekre a pontokra irányítottuk tüzérségünk tűjét. Miután a vörösgárdisták harmadnapra erősítéseket kaptak, sikerült az ellenforradalmárokat kiszorítanunk a városból, és egészen a Taskent mögötti magas hegységig űznünk. Ezerkilencszázhuszonegy június 15-ig szolgáltam a Vörös Hadseregben — mondja Hahn elvtárs. — Mikor feleségemmel és fiammal távoztam a hadseregből, parancsnokom azt mondotta, hogy otthon ugyan csillogó kirakatok várnak bennünket, de éhezni fogunk. Igazat mondott. Teljes esztendeig munka nélkül voltam, s feleségemmel és fiammal együtt éheztem. Štefan Hahn elvtárs ma Bratislavában él, s megérdemelten piheni ki fáradalmait azok után az évek után, amelyek alatt a Szovjetunióban harcolt az ellenforradalmárokkal, s amelyeket a nácik koncentrációs táborában szenvedett át. Aszfaltozzák a járdát a bratislavai vár alján. (Erdősi felvétele) ZALKA MIKLÓS

: BÖRZEKÉS Rohanni, bőgve, zokogva, és lőni, ütni, lőni, szétlőni az úrisí-ent is. Azt o rothadt kulókszülő, urat teremtő, tisztet formóló úristent... Hogy akinek eddig nem metélték le oz ujjai* kapával, legalább az maradjon épségben..." Árulás!!! Hát nem érted? Te nem érted?!" A lengyel már nem ült mellette, és a motor dohogott. Tibor az uta* nézte. „Árulás!!!" Alikor Tibor megszólalt, és csöndesen ezt mondta: - Miért erőlködsz, Sokol elvtárs? Én holott vagyok, és semmi közöm az egészhez. Különben is, neked nincs útleveled a másvilágra. Teljesen jogtalanul vagy itt... „Nem igaz — kalimpált agyában. = Nem igaz ... Itt a géppuska, és a másvilágon nem szaladgálnok géppuskával..." És azt érezte, üvöltenie, üvöltenie kell. Csak üvölteni, és okkor elmúlik ez az ótok... A torkát, mintha fogó szorította volna össze, és végre kiszakadt belőle: r• Árulás! V. ült az ágy végében, mindkét tenyere oz ágy deszkáján, s úgy szorongatta, hogy a csontja belefájdul. — ... Árulás ... — lihegte. Testéről patakokban csorgott a verejték. A lámpa tompa, sejtelmes fényt árasztod. Agya még kába volt. Hirtelenében nem tudta, hol van, s azt sem, hogyan került ide. Mária egyenletesen, nyugodtan lélegjett. Nézte kicsit az alvó orcot. Jólesett nézni, és jólesett lótni o nyugalmát, meg azt, hogy szép. Aztán fölsóhajtott, liezefejével végigtörölte Izzadt homlokó*. Fölkelt, megtörülközött. Aj asztalon ott hevert o Métnyttott új17. ság, a halott fényképével, öszehajtotta o lapot, és keserűen, megvetően elmosolyodom az önómításon. Hát, ha nincs a szeme előtt, okkor nem fáj? A fénykép olyan élesen, világosan rajzolódott eléje, mintha látta volna papíron. Cigarettát vett ki a dobozból. Óvatos, csöndes mozdulatokkal rágyújtott. Lassan szívta. Az ólomra gondolt. — Árulás... - motyogja. A szó úgy keringett agyában, akár a körhinta forog, Borzongott tőle. Eloltotta a cigarettád ivott néhány korty vizet és visszafeküdt az ágyba, az asszony mellé. „Aludni kell ..." — gondolta. Becsukta a szemét. Nem bírt aludni. Feküdt az asszony mellett, behunyt szemmel, mozdulatlanul, és a gondolatok úgy őröltek agyában, mint a malomkerekek. Mária egyenletesen, nyugodtan lélegzett. Meleg volt. A lámpa percegett, és ô felsőhajtott, jó, hogy nem oltoHák el o lámpát, nincs az a szurkos sötét. Aztán mindjárt eszébe ötlött, hogy odakünn sem fekete az éjszaka: vilógŕt a hold. Csukott szemhéja mögött látta az ezüstös hideg fényt, a szántott-boronált földeket és megborzongott. Felnyitotta a pilláját. Mária megmoccant, aztán aludt tovább. Ő is szeretett volna aludni. Kialudni és kipihenni magá*. Ügy aludni, álomtalcnúl, ahogy a robogó vonaton tudott és frissen ébredni, jókedvűen. Az úton elképzelte: Máriánál megpihen. Együtt lesznek és megnyugszik. Akármi történik azután, már együtt élik át. Attól erősebb lesz oz ember. Többet elbír a másik kedvéért, „Együtt*, volósággol bűvös hatolmúnok érezte a szót. Együtt minden sikerül. Sikerülnie kell. A fehér mennyezet sárgásnak *űnt o sápadt fényben. „Srkerül..." Arra számított, Mária kérni fogja, induljanak egy nappal később, hogy búcsút mondhasson rokonnok, ismerősnek. Jólesett, hogy nem kérte. Jóleset*, hogy csak hozzá tartozik, senki máshoz. Hozzá, minden előtt. A rokonságot csupán hallomásból ismerte, és nem szerete. A szülők holálával széthullott, lecsúszott a hétsrilvafás család. Ebben semmi kivetnivalót nem tolói*. De abban igen, hogy a két nagybácsi Mária kiházosításóval akarta zsírosabbra kenni a kenyerét. Máriát külön becsülte érte: talpára tudót* állni, inkább lett gürcölő, robotos senki, mint jómódban élő, feleségcímet és -nangot élvező, szalonképes prostituált, köznapi szóval: úriasszony. Amikor Mária elmondta, hogyan került a gép mellé a cukorgyárba, ő elszomorodott, Kételkedet* az asszony szavaiban, és félt utánaérdeklődni. Túlságosan szépnek vélte Máriát, túlságosan váratlanul bukkan* rá, és annyira álomszerű volt az egymásra találásuk, hogy szorongani kezdett: mindjárt el is veszíti. De utánajárt, kicsit talán dacbál, és oz*án még jobban szerette. Boldog lett attól, hogy így szeretheti. Fölemelte kissé a fejét, elgyönyörködött az asszonyban, s mosolygott. -„Sikerül..." - suttogta. Lehunyta a szemé*. i,Aludni kell végre..." Mozdulatlanul hevert. Az agya forgott, mint a gép. A föld jutott eszébe újra. Mélyen szántót*, gondosan boronált, akár otthon Antoné is. Meg a panaszt Kalocsán. És a fejek, amelyek töknek látszottak, messziről. A varjakat is lá*ta megint, és iszonyúnak érezte, hogy föl se röppentek előle. Most utőlog szerette volna, hogy riadjanak el, de csak gubbasztottak, 18. mint mikor valóban lá*to őket, s gondolatban feléjük hessentett a kezével. A varjak azonban csak néztek rá. Nagyot nyelt, „Megszokták .. Könnycsepp csordult ki a szeme sarkóból. Nem érte*te, miért? Miért nem tudja megszokni? Miért? Abris viliont fel emlékezetében. Kalász Abris, ohogy a pincében hevert, a sorokban, és nyöszörgött, mint egy megvert kutya. Azt hitte először, kutya nyüszít, s csak amikor odavilágított, jött rá, hogy összekötözött ember. Nem ismerje meg mindjárt, fölé hajolt, és akkor döbbent meg, hogy ez Ábris. A mókás Ábris, a hadifogolytábor főtréfamestere. Színésznek készült, és nagyszerűen tudott meghalni. Az volt a legsikerültebb száma: eljátszo*ta, hogyan hol meg a pap, az apáca, a földesúr, a kokott, a katonatiszt, mindenféle náció. Remekül karikírozott. Dőltek a nevetéstől valamennyien. Egyszer fogadásból úgy meghal*, hogy a szanitéc el akarta vinni és elájult, amikor a hordágyra tett hulla fölült, száraz, mekegő hangján közölte a lefőzött fogadóval: ^ Szóval, kimosod a gatyáimat... A pincében Ábris nem alakítót. Szava sem volt már. A szemében rettegés, úgy húzódott össze o sarokban, mint sündisznó a kutya előtt. Egyre nyöszörgött és amikor ő föléje hajolt, rimánkodva felhördült: — No... Neeee.,. — Ábris, mi van veled? A kerekre borzadt szemekből állati rémület villogott: — Ne... — Ábris, én vagyok... Sokol, a négyes barakkból (- Ne ... Ne ... — Abris ... Mi történt? Beszélj... (Folytatjuk)