Új Szó, 1967. július (20. évfolyam, 179-209. szám)

1967-07-15 / 193. szám, szombat

• Indulása a magyar avantgarde mozgalmak kezdetével áll szoros kapcsolatban. Mit mond­hatna erről, immár egy félévszázad távlatá­ból? — Színházi kritikával kezdtem 1912-ben Uftg­váron. A Tetthez és a Mához meglehetősen za­varos fejjel, de már mint „harcra kész" antimí­litarista, a filiszterségtől és széplelkűségtől egy­aránt megcsömörlött „lázongó" kerültem. Se a zavarosságot, de a felkészületlenséget, se a for­malista szimpátiákat nem tagadom és nem szé­gyellem. Nem szégyelltem akkor se, amikor illett volna. Szép kis „fiatal" az, aki húszéves korá­ban öregen kezdi. A fiatalság éretlenségeit és hibáit nem röstellni kell, hanem levonni belőlük a következtetéseket. Tisztelem és szeretem a ma­guk háborgős, és „zavaros" múltját, a Mát. Mert a Ma-mozgalom (nem szeretem az „avantgarde" szót, túlságosan sok benne a szubjektív értel­mezős) minden erényével és hibáival korszerűen harcos, őszinte és becsületes volt a háború évei­ben, 1915—18-ban. És haladó. — Ami az én zavarosságomat (udvariasan mondva: ki nem forrottságomat) illeti, elég ha felsorolom, kikre esküdtem akkor: a görög tra­gikusokra, Ibsenre, Strindbergre, Shakespeare „A SZOCIALISTA KULTÚRA MUNKÁSÁNAK HISZEM MA6AM..." Moszkvai beszélgetés MÁCZA JÁNOSSAL, a Kassai Munkásról, életéről, a szocialista kultúráról Hamletjére és Rómeójára — és ugyanakkor We­dekind Tavasz ébredésé-re, Rostand Cyranójára. Az élő magyarokból csak Ady (gimnazista korom óta), Móricz, Barta Lajos, Karinthy és Szabó Dezső (Lengyel Menyhért fenntartásokkal) „lé­teztek" számomra. Se Babitsot, se Kosztolányit nem szerettem. Szép Ernőt, Szomoryt megvetés­stíl szemléltem a Ma-principiumok magaslatairól. Ellenben nagyon tiszteltem (a tudásáért) és sze­rettem (embervoltáért) Hevesi Sándort, öjs jól viszonylott hozzám, sokszor segített (egyszer, a spanyoljárvány Idején, anyagilag is.) • A Tanácsköztársaság leverése után Csehszlo­vákiában, később Moszkvában dolgozott. Mi­lyen körülmények és hogyan alakították pá­lyáját? — Hogy 1920-ban a kassai munkásmozgalomba kerültem és nem a Bauhausba, (ahová készültem) —életem legszerencsésebb momentuma. Ott, a munkások közt értettem meg, mi a forradalom, amiről addig inkább csak igen elvont formában beszéltünk. Aktív bekapcsolódás a kommunista párt szervező, politikai és kultúrmunkájába vég­leges irányt adott további utamra. Az orosz nyelv tanulása, a mindennapi munka, amit a „Munkás" szerkesztőségében végeztem, a fordítások szov­jet-orosz íróktól (az első magyar Majakovszkij ís), cseh baloldaliaktól (Capek, Seifertj, a „Pro­letkult" munkáselőadásai, az új irodalom propa­gálása munkáskörökben — mindez ma is még feledhetetlenül szép emlékem. Akkor pedig (1920—22) részemre — világszemléleti megtisz­tulás, ami nélkül nem lehetett volna továbbmen­ni. Itt lettem az egész életemre kommunista. — Ilyen előzmények után jöttem 1923-ban, 30 éve's koromban a Szovjetunióba. • Mi munkásságának központi gondolata? — Moszkvában, az első irodalmi ismeretségem Majakovszkijjal 1923 karácsonyestén történt. (Erről a találkozásról, valamint a Majakovszkij­fordításaimról már egynéhányszor megemléke­zett magyar kiadásokban és lapokban Botka Ferenc.) Az ő könyvein kívül egy csomó régi (1918—21) lapot és folyóiratot ajándékozott ne­kem (ma mind bibliográfiai ritkaság). A másik ismeretségem Meyerholddal történt, színháza ku­lisszái mögött. Sajnos, a színpadrendezés pers­pektívájáról le kellett mondani — oroszul bizony még csak dadogtam. Két évig a Közoktatásügyi Népbiztosságon dolgoztam. — 1926-ban jelent meg az első (már oroszul megírt) könyvem az új nyugati művészeti és iro­dalmi mozgalmakról (az első oroszra fordított Kassák verssel: „Mesteremberek"). Lunacsarszkij írt róla a Novíj Mirben egy nagy ismertetést. Ekkor váltottam át most már teljesen a tudomá­nyos, majd pedagógiai munkára: a képzőművé­szet, majd az esztétika történetére és elméletére. Mint docens, majd (1930-t61) mint professzor különböző időkben tanítottam a Vhutemasz-ban (képző- és iparművészeti főiskola), az Egyete­men, a Vörös Professzurán, a Filmművészeti In­tézetben és az Építészeti Akadémián — minde­nütt az esztétika történetét és művészetelméle­tét. A moszkvai egyetemen 1928 óta majdnem megszakítás nélkül tanítok. — Egy ideig összejártam a magyar emigráns írókkal, de 1927-ben teljesen elszakadtam tőlük. Egyrészt igen nagy elfoglaltságom miatt, más­részt elvi okokból mentünk széjjel... Az írók­kal. De nem az emberekkel (Czóbelékkel, Uitz Bélával, Hidassal és másokkal tartottam a kap­csolatot). Én soha nem voltam „rappista", a proletár irodalmat és művészetet nem tudtam elképzelni az új művészeti irányok pozitív ered­ményeinek felhasználása nélkül. A jó téma még nem feltétlenül jó irodalom. Ezért aztán sok mindennek neveztek, formalistának, a proletár­irodalom tagadójának, a „tiszta" művészet hir­detőjének! A dolog kezdett hasonlítani a béka­egérharcra. Ebben pedig semmi kedvem sem volt részt venni. No, de ez hosszú és nem nagyon érdekes história. Különben se szeretem az „anek­dotákat". Az igazság próbaköve a gyakorlat. Az pedig azt mutatja, hogy se nekik, se nekem nem volt százszázalékos igazunk. A történelem kara­vánja halad a maga útján. Kérdés csak az, ki késett le róla? — Munkásságom központi gondolata? — A szocialista kultúra munkásának hiszem magam. Ez pedig azzal jár, hogy céltudatosan a szocialista kultúra érdekében kell dolgozni. Megtalálni azt a tudományosan hiteles, objektív módszert és hangot, ami lehetővé teszi a reális történelmet híven visszatükröző ítéleteket, a múlt, a közelmúlt és a mai művészi módszerek viszonyáról és a további perspektívákról. Nem hiszem, hogy ebben a kérdésben helyes a „klasz­szikusok" és klasszicisták magatartása, éppúgy, ahogy nem hiszem, hogy helyes, az „avantgar­dizmus" kritikátlan feldicsőítése. Még hozzá „ál­talában"! Nem hiszem, hogy a realizmus (az „autentikus" művészet) csak a 19. században keresendő és nem hiszem, hogy van valami parttalan (part nélküli) realizmus, amit a 20. század „mithosával" lehet kibővíteni és „korsze­rűsíteni". • Költő, műfordító, színházi emberként indult. Milyen a kölcsönhatás a tudós és művész között? — Se költő, se alkotóművész nem voltam. Min­denki versekkel (rosszakkal) kezdi. Úgy-ahogy próbálkoztam. (Utoljára 1938-ban, a nehéz idők­ben, hogy el ne csüggedjek, elkezdtem egy re­gényt Michelangelo életéről. 1498-ig jutottam el.) Hogy a színháztól elszakadtam — sajnálom. De, hogy mindig szoros összeköttetésben voltam írókkai, művészekkel, színházzal, a filmmel, épí­tészekkel, sőt muzsikusokkal ls, — ez valószí­nűleg csak hasznomra vált. Nem lehet esztéti­kával foglalkozni csak egy, vagy két művészet szemszögéből (vagy inkább „magaslatáról") néz­ve a problémáit. Ebből csak az jöhet ki, amit lépten-nyomon látunk: „esztétikai" problémákat tárgyalnak irodalmi, vagy festészeti, vagy muzi­kális szemüveggel felfegyverkezve! • Mostani munkája és a további tervek? — Most fejeztem be új könyvemet a művészi kultúra mai problémáiról. — További terveim? Szeretnék még sok min­dent megírni. Például — az esztétika történetét röviden, de úgy, hogy világos képet adni arról az ellentmondásos, de objektíve törvényszerű út­ról, amelyik az ókortól hozzánk vezet. Szeretném megírni a művészi forma elméletét Erről adok elő az egyetemen. És végül szeretném részlete­sen kifejteni rövid cikkem tartalmát (a Voproszi filozofii-ban) az esztétika szisztematizálójáról. — Hány év kellene erre? Még egyszer ötven. No-no! Kinek adjak be kérvényt, hogy legalább az egytized részét kiutalják részemre? Meg egy műanyagból készült pótszívet, ráadásull E. FEHÉR PÁL U > a, X) > hi u t/I N O > O < Z ÚJ VERSEK OÉNES GYÖRGY: OSTOROZD CSAK MAGAD Mifajta szókkal élsz s miféle tájon, hogy így vered magad? Ó, mért akarod, hogy fájjon? Mi rossz a sorsban? Szégyen? Kishitűség? Mi volt a ház, ahonnan kiűztek? Hűség? Egyszerűség? Indultál tág mezőkről. Azt hitted veled mennek minden népek s maga a nép: ez a gyermeteg gyermek. Azt hitted úgy követnék, egyszer szívükre vesznek. Azt hitted úgy szeretnek, maguknak eljegyeznek. Mentél botladozva, dal fakadt a szádon. Azért daloltál csaik, hogy lelked ne fájjon. Azért daloltál csak, hogy hátra ne nézhess, ne érezd nyomodban a vad sötétséget. Utad hová fordult? Sűrű erdő rémeszt, megriad a szádon, elakad az ének. Hol van csak egy ember, ki a némaságot összetörné benned? A sajgó önvádat. Hol vannak az élők? Hol vannak a holtak? Akik enned adtak, akik megraboltak? Kiknek testmelege melengette párnád s árvaságukban is velük voltál árvább. Széthullt a valóság, a te valóságod. Keresheted most már a bizonyosságot. Se égen, se földön, se kívül, se bévűl nem találod s ledől, ami benned épül. Ostorozd csak magad, hadd serkedjen ki véred, talán akad egy hű eb s megszánja szenvedésed. Melléd búvik, hűs, érdes nyelvével sebeid nyalogatja, vinnyogva borzong majd minden jajszavadra. Talán egy ember is lehajol majd hozzád, talán karját adja, talán odafigyel elhulló szavadra. Talán kibuggyan torkán - sebből a vér — Mi bajod, bús testvérem ...? Talán még megtalálsz hűtlen-hűséges népem? TOROK ELEMÉR: NEM TUDSZ SOHA... Húzatnád még megadnak a dalt de valami mindig visszatart szemed ablaka milyen fénytelen mint ősszel a ködös végtelen a hangod némaságba ernyed fojtott dobogás dobol benned emlékekkel megrakva hátad hordod aggancsos koronádat megkongatod a vészharangot s ki hallja meg a hívó hangot vér s koromszín álmod mezeje súlyos tankok dübörgik tele nem tudsz soha már megpihenni a megértő bölcset mímelni emészt és mar a világ gondja s a tiedet ő meg nem oldja tér idő és kéklő messzeség gyógyírként sebedre nem elég több kell attól: a bizonyosság a megtartó örök biztonság és tiszta mindent feloldó rend ami kint s bent nyugalmat teremt. VÁRALJA Y OTTO: CSAK ÍGY ÉRDEMES Mássz le a Fáról s két lábon járj. csiholj tüzet a vaksötétbe, őslényekbe kőbaltával bátran vágj; csak így érdemes, szabad így duzzad tengerré tavad. Aranyfonállal birkózz útvesztőkkel, görgess sziklákat hegyekre fel, célozd a Napot pontos nyílvesszőkkel; csak így érdemes, szabad így kell, ha törik-szakad. Csempéssz falovat a Bevehetetlenbe, nyiss utat aranyággal az alvilágba, Idd feledésnek vizét a boldogok ligetébe'; csak így érdemes, szabad így győzöd le magad. Vésd parancsolatod villámokkal kőtáblára, majd korbácsolj farizeusokat, kufárokat, tűrd,, hogy gyalázkodva feszítsenek keresztfára; csak így érdemes, szabad így válik igévé szavad. Olj igaz hősként bíbor máglyatrónra, támadj Bastille-okat, Téli Palotáikat, légy Coiwent, Commune és éber Aurára; csak így érdemes, szabad így a te világod halad.

Next

/
Oldalképek
Tartalom