Új Szó, 1967. július (20. évfolyam, 179-209. szám)
1967-07-01 / 179. szám, szombat
A z autóbusz indulásakor ismertem rá. A vállára omló hirtelenszőke hajára, bársonyfehér arcára tapad a tekintetem. Három méternyire ül tőlem, s én moccanni sem merek, hogy el ne ijesszem. Fekete kabótjából úgy emelkedik ki a feje, mintha márványba vésett leányarc lenne. Égszínkék, áttetsző selyemsálján átüt nyakának halvány színe. Hogy került ide, ebbe az idegen városba? Reám pillant. Megismert? A kalapomhoz emelem a kezem. Mosolyt fojt el magában, s elfordítja a fejét. Miért tartja vissza a mosolyát? Miért nem kiált fel: „Itt vagyok, ne álmodj többé ró'am, most már veled maradok . . . !" Érezheti, hogy lázasan figyelem, mert úgy tekint ki oz ablakon, mint aki önmagába néz. Talán arra gondolhat: honnan ismer engem? Az ajkát összeszorítja, opró rezdülések hullámzanak végig az arcán. Alig tudja visszafojtani kacaját. Nevetséges lennék? Csak azt láthatta, hogy szólni akarok, s a kezemet a kalapomhoz kaotam. Talán csak nem arra gondolt, hogy az őszülő hc'ántékomat akarom eltakarni? A'iz ... - suttogom magamban. Miért nem üzentél, hoqy itt találkozunk? Már több mint húsz éve várok rád, s úgy látlak viszont, mint álmaimban dédelgettem kéoed . .. Lassan felém fordítja a fejét. Érzem, hogy elpirulok. Elönt a forróság. Kisfiúsán szégyellem magam, mert titokban lestem őt. Akaratlanul is kinézek az ablakon. Egy pillanat, két pillanat . . . Nem bírom tovább, látnom kell öt! Most Aliz tekint ki az ablakon. Kellemes játék. Nem tagadja meg önmagát. Diáklány . . . Egy osztályba jártunk. Az első padsor első padjában ült. Én a középső padsor harmadik padjában ültem. Akkor is így, a mosta, nihoz hasonlóan tekintgettünk egymásra. Amikor felém fordult, zavartan a fekete táblára meredtem. Amikor én pillantottam reá, lesütötte a tekintetét Csak egyszer, egyetlenegyszer voltam bátor. De akkor sem tudtam megszólalni. A magyar szakos tanárunk a könyvtárat rendezte, s hívott bennünket, segítsünk. Elmentem Alizért. Az anyja a szobában volt, mi a konyhában. Nem éreztem a frissen sült kalács illatát sem. Csak őt láttam, csak őt éreztem. Megfogtam a kezét. Hozzám simult. Ajkam az ajkát érintette. Röpke csók volt . . . Egy életre szólt.. . Csak a vágy maradt utána, és füzetkébe fűzött, verssel teleírt papírlapok ... Az érettségi óta nem találkoztunk. A háború utolsó évében kaptam róla az utolsó hírt. Meghalt, eltűnt valahol ... És most viszontlátom Alizt! Kis fitos orr, gyermekgyengéd arcocska, hirtelenszőke haja simán omlik a vállára... Húsz év utón! Lehetséges ez? Hinnem kell a lélekvándorlás meséjében. Eltűnése, halála pillanatában újra testet öltött egy újszülöttben ... — Itt a szálloda uram! - ébreszt fel gondolataimból a kalauznő hangja. - A sarok mögött a bejárat... — Köszönöm ... — rebegem, és korholom magam, minek is szóltam neki? Tudnom, éreznem kellett volna, hogy itt lesz Aliz! Mi történnék, ha nem szállnék ki? A mellettem álló utas készségesen kimutat az ablakon. — Ott, a sarok mögött a hotel! Ez itt a Fő utca, omott a Fő tér. . . Megemelem a kis bőröndömet. Lehangoltan a kijárat felé fordulok. Talán megérti, hogy nekem szólt a figyelmeztetés. Nem ugrik le, s nem kiált utánam. A kirakathoz húzódva figyelem szobormerev arcát. Indul a busz. Még ebben a pillanatban is mozdulatlanul ül az obiaknál, de a szemét le nem veszi rólam. Az autóbusz jobbra, a Fő térre kanyarodik, eltűnik a sarok mögött, és mégis úgy érzem, látom őt. A tekintetünk összeköt bennünket... — Jó estét... — válaszolja halkan. Csalódást érzek. Az arcán nem vibrál az öröm fénye. — Hazamegy ... ? — A nagymamához indultam .. . Ilyenkor viszem haza o kislányomat... Hideg remegés fut rajtam keresztül. Fordulj hátra, fuss vissza a városba! Tehetetlenségemben csak a lépteimet számolom. — Maga is nős? kérdezi. Eláruljam, hogy nem tudtam megnősülni? Nem hazudhatok. Mégis bólintok. — Hivatalos ügyben jött a városunkba . .. ? — Igen ... — Maga mérnök? Eltaláltam? Újra bólintok, hogy ne kelljen igazat mondanom, s halkan hozzáteszem: — Holnap, a délutáni gyorssal utazom tovább... Hallgatunk. Számolom a lépteket... nyolc, . kilenc, tíz... Jobb ilyenkor nem gondolni semmire, múltat nem idézni, jelent tagadni, s hinni abban, hogy az álom lépked mellettem ... — Azt hittem, együtt tölthetjük az estét. . - szólok az álomképhez. — Amióta az autóbuszban láttam, csak erre gondolok . .. Petrőci Bálint: FÖRGETEG — Ma nem lehet. .. i- Tudom, hogy nem lehet. .. Várja a férje ... — Csak két nap múlva, péntek este jön vissza... Építkezésen dolgozik... Egész héten távol von... — Nem tudtom, hogy férjnél van . .. — Miért? — Diáklánynak néztem . .. i- Dolgozó asszony vagyok .. . Mit gondol, hány éves vagyok? — Tizen ... — kezdem, hogy megbizonyosodjak feltevésem igazáról. — Huszonkettő! A kislányom négyéves... Te vagy az! Mégis te vagy, Aliz! — kiáltok fel magamban. Abban az évben született, amikor Aliz megholt, eltűnt. — Vannak gyermekei? — Olyan kislányom van, mint maga ... — hazudom. Szakasztott mása, mintha testvérek, ikrek lennének... — A felesége szőke? — Szőke... Kis, földszintes házikókat látok magam körül. A külvárosbon lehetünk. Megszólal. — Menjünk erre . .. Jobbra kanyarodunk. — Erre újra a parkhoz jutunk ... — A nagymama nem fog haragudni? — Az édesanyám ... K orán szakadt ránk az este. Az ívlámpák kékes fényözöne csillogtatja o nedves úttestet, a járda aszfaltját. A levegőben még érezni az eső szagát. A hosszú tél után a szél meleg fuvallatában először érzem a tavaszt. Már nem is tudom, hányadszor járom végig o Fő utcát. Igy, árván bandukolva is kellemesek o várakozás percei. Meg-mególlok a kirakatok előtt, és nézdegélem az embereket. Hol vagy fekete kabát, vállra omló szőke haj . . . ? A Fő utca sarkára érek. Előttem a macskakövekkel kirakott Fő tér. Balra a szállodám. Jobbra vezet az autóbusz útja. Erre távozott. Ebből az irányból kell várnom. A tér túlsó oldalán sötétlik az ősrégi városháza. Magasba szökő hegyes tornya mintha a borús eget fenyegetné. Sötét az ég. Terhes felhők úsznak a város felett. Talán nem sírjók el magukat. Elmosnák oz utolsó reményemet is. . . Jobbra indulok. Követem az autóbusz útját. A kis színház kopott sárga épületéhez érek, amikor a közeli mellékutcából előbukkan a fekete kabát s a vállra omló hirtelenszőke haj. Gyökeret ver a lábam. Néhány méternyire tőlem a szemembe pillant, s ellibben mellettem. Mire felébredek kábuitságomból, már a sarok közelében fedezem fel. Az ívlámpa s a kirakatból áramló tény megvilágítja az alakját. Csak most veszem észre, hogy rövid szárú fekete csizma csillog a lábán, fekete táskát szorongat a kezében. Minden fekete rajta, csak o haja virít fényszóróként. Mielőtt befordulna a sarkon, visszapillant. Bátortalanul intek, várj, Aliz! Megáll az egyik, megáll a másik kirakat előtt, mintha rám várna, de nem néz felém. A harmadik üzletbe benyit. A kirakathoz sietek. Drogéria, önkiszolgáló bolt. Kosarat nem vesz a kezébe. A pénztárosnővel beszélget. A válla felett kipillant az utcára. Észrevesz a kirakatüveg mögött. Elmosolyodik, s tovább társalog. Kissé odébb állok .. . Végre nyílik az ajtó, s kilép az utcára. Visszafelé indul, arra, amerről érkezett. Amikor elmegy mellettem, mosoly bújik meg a szája szögletében, mintha csak mondaná, látlak, tudom, hogy vársz reám... Felvetett fejjel megy, büszkén. Nem illik hozzá ennyi komolyság, hiszen olyan fiatal még. Fellélegzek, omikor a Fő térre Jutunk. Itt kevés a járókelő. Lelassítom lépteim, nehogy gyorsvonatként száguldjak melléje. Már a kis színház kopott sárga épülete előtt halad. A közelben a sötét mellékutca. Ha elnyeli őt a sötét mellékutca, nem látom többé! Szinte futok utána. A sarkon gyámoltalanul megtorpanok. Hátha tévedek, •nem kívánja a társaságomat. .. ! A kis utcában gázlámpák világítanak. Mielőtt a harmadik gázlámpa fénykörébe lépne, megáll, hátrafordul. Jól látom fekete i , alakját. Megemelem a kalapomat, mintha köszönteSíiJ ném, mintha búcsúznék tőle. Folytatja útját. Lassabban megy. Azt akarja, hogy utolérjem. A híd közelébe ér... 1967 a ' ll c' o n megy .. . A hídtól jobbra park sötétlik. Nem tér be a parkba. VII. 1. Pocsolyák fénylenek a sétányon. Hívogató és fenyegető sötétség tátong a fák között, A park mentén ballagunk. m M Minden pillanatban hazaérhet! Eldobom a cigarettavé. S get, és melléje lépek. ^^ — Jó estét... = suttogom. V iadukt közelében haladunk. Felettünk, a kis családi házak felett teherautók dübörögnek, fénycsóvákat lövellnek a sötétségbe. Bánt a zaj, izgat az outók cikázó fénye. Fénysugaruk nem érhet minket, és mégis attól tartok, felfedeznek bennünket, áttörhetik o korlátot, ránk zuhanhatnak súlyos terhükkel... Miért e félelem, zaklatottság? — Aliz... — suttogom, és megfogom a kezét. Ujjaink egymásba fonódnak. — Évának hívnak . .. — A lányom Aliz... Úgy hasonlítanak egymásra..; Hangunk belevész az autók dübörgésébe. Jobbra nyíló kis utca sarkára érünk. — Menjünk erre... — indítványozom, hogy minél messzebbre távolodjunk a hosszú viaduktól. — Menjünk ... — leheli Éva. — Mór magam sem tudom, hogy merre járunk ... — Mert magunkra gondolunk . .. — Tudtam, hogy találkozunk .. . — Vártam magára... Korán ment férjhez... — Férjhez kellett mennem . . . Nem foggatom, hogy miért. Most már nem mondhatom, hogy várhatott volna rám . . . Nem várhatott, amikor férjhez kellett mennie ... Kezének melege a testembe árad. A végtelen csendet érzem és magunkat. A csók tüzében arra ébredek, hogy parányi esőcseppek permetezik arcunkat. Éva—Aliz arcáról lesimítom a harmatot. A szemeit csókolom. A sűrű homályban is látom, hogy mosoly játszik az ajkán. Boldog mosoly. Hirtelen eltűnik a mosolya, s a szememben kutat a tekintete. — Mit gondol rólam . . . ? — kérdezi halkan. — Jó veled ... — suttogom. — Nem is hiszed, hogy milyen jó ... ! — Ismételd meg ... Megismétlem és újra összeforr az ajkunk. Az eső ébresztget bennünket. — Megázol ... — mondom. Égszínkék selyemsáljával takarja be a fejét. Villámlik. A villanó fényben látom tágra nyílt szemét, mintha őt is fogva tartaná az igézet. Újra villám cikázik, és felmordul az ég. Távolról jön a dörgés. — Talán kikerül bennünket a vihar... - mondja. Csak most látom, hogy fák között állunk. A parkban lehetünk. A fák csupasz koronái beleolvadnak az est sötétjébe. A pillanatnyi csendet megtöri a vonat zakatolása. — Most megy át a hídon ... — szólói meg Éva. — Gyere, megmutatom, hol laktam leánykoromban. Kifutunk a fák közül, és megpillantom a vasúti hidat. Tehervonat dübörög a síneken. Mire felérünk a feljárón, talán végeszakad a tompa kattanásoknak, s a halk esőben mehetünk át a hídon. Hosszú a szerelvény. Lépteink koppanásait sem halljuk a gyalogjáró deszkáin. A tompa kattanások úgy érik lelkemet, mint ütéseit. A közelünkben gördülnek a kerekek. Csattognak a kerekek. A vonat fut a síneken, okár az élet, csak erőszakkal térítheted le útjáról. Éva-Aliz is félhet. A karomba kapaszkodik, és húz, siessünk, fussunk, megszédülhetünk, a sínek közé eshetünk, a csattogó, kattogó vaskerekek alá. Nem éltünk együtt, de együtt halhatunk meg. A halál is árulkodik, felfedné titkunkat. Hányszor gondoltom orra, csak még egyszer láthassam Alizt, csak rr.eg egyszer csókolhassam, s utána megnyílhat a föld alattam... És most félek a haláltól. Menekülök előle. Lefutunk a lépcsőkön. Az utolsó vagon lámpásának vibráló piros fényét nézzük, míg el nem tűnik a sötétben. A kis folyó partján állunk. Eső veri duzzadt vizét. Hallgatjuk a halk eső zenéjét. Megdördül az ég. Ijesztő tűzcsík villan el felettünk. Befutunk a híd alá. A karjaimba zárom. Nem remeg, nem fél, nem siet. Az édesanyja aggódhat, hol maradt a lánya. A négyéves kislány ijedten bújhat a nagymamához, s félénken rebegi: Hol a mama? Amióta férjhez mentem, először történik meg velem ... — suttogja Éva. Aliz, mégis te vagy! — suttogom magamban. Felismertél! Most mór tudod, hogy csak az enyém lehetsz! — Tudtad... — szólalok meg, de nem folytathatom, ojka lecsókolja számról a szót. — Tudtom, hogy találkozunk... - súgja a fülembe. — A buszban úgy néztél ... ! — Hogy .. .? — Éreztem, mennyire kívánsz . .. Csak engem kívánsz ... — És magadban nevettél ... I- Láttad? — Az ajkadat is összeszorítottad, hogy ki ne bugygyanjon szádból a kacaj. .. — Kalapot akartál emelni ... Nem is gondoltál arra, hogy ismerőseim lehetnek a buszban ... — Olyan nevetséges voltom? — Még a szemed is csókolt! h- Olyan vagy, mint Aliz... — A lányod . .. ? Simogatom az arcát, ujjam hegyével körbejárom a szemét, szemöldökét. Megremegek, amikor a nyakán siklik végig a kezem és megérintem a mellét. Tűz gyullad bennem. Csókja éget. Szörnyű csattanás ugraszt szét bennünket. A közelben csapott le a villám. — A lányom! - sikolt fel Éva, és rémülten kifut a híd alól. Utána futok. — Hogy megijedtem . . . Mintha álomból riasztottak volna fel ... Azt hittem, a házunkba csapott a villám . .. Fa mellett állunk. Tovább húzom Évát. Zeng az ég, égő ostorok pottognak körülöttünk, zuhog az eső, a szél is megindult. S mi nem tudunk megmozdulni. Minden mozdulat a búcsút sürgetné. — Nézd, ott lakrxik anyámék ... Abban a házbon születtem ... Két, háromszáz méternyire a rét mögött egyemeletes házak sötétlenek. Ablakaikból tompa fény szűrődik ki. — Ott vár rád oz anyád és a kislányod... — Nem tudják, hogy veled vagyok ... Baj lenne, ha megtudnák! — Nem ismered a férjem . .. i- És mégis velem vagy . . . — Veled lennék holnap is . .. Munkába se mennék . . . Az anyámmal megbeszélném, nála aludna a kislányom . .. — Nem maradhatok itt... — Eljössz máskor is? — Eljövök ... — Hívj fel a munkahelyemen . . . Aztán nehogy Alizt kérd a telefonhoz! Hideg zuhanyként ér o szava. Aliz ... Nem vagy Aliz, és mégis úgy szorítalak magamhoz, mintha ő lennél. — Amikor kislány voltam, itt játszottunk... - mondja. Itt nőtt fel a kis folyó portján. Erre járt nagylány korában. Itt csókolhatta első szerelmét ... És korán ment férjhez. „Férjhez kellett mennem . . ." Benne másvalaki él, az, aki miatt férjhez kellett mennie . . . Amikor Alizt szerethettem volna, elragadta tőlem a háború. Éva hasonló Alizhoz. Olyan, mint Aliz. Most oz enyém, a nyakam körül érzem ölelő karját. Érzem, hogy boldog lehetne velem. És mégsem szerethetem őt, ha szeretni is tudnám. Aliz emlékét éltetné bennem. — Boldog vagyok veled ... - suttogja. Perzsel o közelsége. A fiatal teste perzsel. Forrósága átüt a kabátján. Megfeledkezem önmagamról. Kezem o combját éri. Hátranéz. A vasúti híd felé pillant. A suhanó villámfényben leolvasom arcáról a ki nem mondott szavakat: menjünk o híd alá... Nem éltethetem benne egy másvalaki emlékét. Apás gyengédséggel cirógatom gyermekes arcát. — Miért nem vagy te a férjem ... ? — suttogja. — Mert nem vártál rám... i- Nem várhattam . . . — Tudom ... A gyermeked . .. — Talán sejti az uram, de nem mer szólni . . . Sajót magától fél . . . agyonütne, ha megtudná az igazat . .. — Miért mondod nekem . . . ? — Mérnök volt... és fekete hajú, mint te... Azóto nem láttam. A nevét sem tudom ... u Most már késő ... — Nagyon késő . .. — Gyere, menjünk, még megfázol... — Gyakran utazol? i- Gyakran ... — írd fel a címemet... Egy papírlapra írom a címét. A sötétben lassan, betűzve írom a nevét... Az eső mossa a papírlapot, csak tintafoltok maradnak rajta ... — Küldjél képeslapokat, hogy tudjam, merre jársz... Hallgatunk. — Oda már nem mehetünk együtt... — mutat a világos ablakú épületek felé. Megremeg. A túlsó parton egy fába sújthatott a villám. Újra haragosan dörög az ég, és szakod oz eső. Elengedem Évát. Hajladozik az erős szélben. — Arra menj... — mondja. - Ott az a híd, amelyen követtél engem... Onnan a szállodádba találsz... Villámfényben nézzük egymást. Megint komoly az arca. Mint az autóbuszban. Szobormerev az arca. Nem árulkodik az érzéseiről. Csak a szeme beszél. Csak egy szót kellene szólnom, s az enyém lenne. Nem tudom kimondani azt a szót. — Menj, Éva! - kiáltok fel o süvöltő, vad szélben. Már itt a förgeteg! M egszorítja a kezem, és elindul a kis ösvényen a világos ablakú házak felé. A cikázó villámok fényében figyelem távolodó alakját. Fájdalom nyilall belém, mintha testemből kitéptek volna egy darabot... Zeng, dörög az ég, csattog a villám. Csattog, mint a vonat kereke. Örült csattogásban, mennydörgésben rohanok a híd felé, menekülök a szerelem elől, hogy el ne veszítsem az ólmomat, mert oz Aliz halálát j616 nt-6né 111 Az ELTÉKOZOLT SZERELEM című készülő novelláskötetből.
