Új Szó, 1967. június (20. évfolyam, 149-178. szám)

1967-06-24 / 172. szám, szombat

V ||||IIIII||||j!l!!!IH!lllt!UIII!llll!l!!!!HW^ Dallos István a polgári Csehszlovákia és az úgynevezett szlovák állam idején újságíróként működött, országos lapoknak és nyitrai újságoknak munkatársa és szerkesztője volt. Novellákon és verseken kívül a Nyitrakörnyéki magyar lakosság néprajzát jeltáró tanulmányokat írt. A harmincas évek derekán Mártonvölgyi László társaságában megszervezte a nyitrai írók közösségét j Híd Irodalmi Szövetség), és fáradságot nem ismerő önzetlen munkával létrehozta a Híd néven ismertté vált alkalmi kiadói szervet. A Híd legjelentősebb kiadványa a négy kötetből álló „Szlovenszkói magyar írók antológiája" volt. A kisebbségi magyar irodalom szervezésében jelentős érdemeket szerzett Dallos István 1945 óta'is Nyitrán él és jelenleg a Híd történetét bemutató emlékiraton dolgozik T- LA

z országútra vetődő fénysugár kévéjében úgy suhantak az éjszakában sötéten meredő fák, mint a fénytől megriad

1: fantomok, melyek csak a jótékony sötétben érzik magukat biztonságban. A vígan berregő autó falánk étvággyal falta a poros utat. Bokor János boldog reménykedéssel a lelkében ült az autóban. Csaknem két évig tartott, amíg megízerezte az útlevelet. Kérvényezett, kilincselt, s most végre megkönyörültek rajta. S most, amikor a határ felé robogott valami megmagyarázhatatlan, szorongó érzés buggyant a lelke mélyén, valami bizonytalanság öntötte el és egyre leküzdhetetlenebb erővel tört fel a lelkéből. Mikor is kap'a az utolsó levelet Máriától? Talán fél évvel ezelőtt. Fél év hoszszú idő még a szerelmesek életében is. Mi történhetett azóta? Legutóbbi leveleire nem érkezett válasz. Igaz, hogy országhatár válasz+ja el, a posta is döcögőbb, mint régen, a cenzúra is alaposan kiveszi részét az ellenőrző munkából, a szerelmes szívek lélekrezdüléseit is éppoly alapossággal vizsgálja felül, ha papírra vetik, mint minden már írást, ami eléje kerül. Orkán dúl a népek sorsa felett, amikor városok tűnnek el és népek sorsa forog kockán, mit számít egy levél késése vagy eltűnése. Legfeljebb az ő kis sorsát döntheti romba, egy parányi emberéletet, ami kevesebbet jelent, mint a semmivé váló cigarettafüst. A határ felé robogó autóban, mint gátját tépett folyam egymást kergető hullámai, űzték egymást a gondolatok Bokor János agyában. Leveleiben megírta, hogy miért nem jöhet. Vajon elhitte-e Mária hogy valóban azért marad el, mert nem teszik lehetővé számára az utazást, vagy megrendült ben. ne a bizalom és arra gondol, hogy nem akar utazni. Ilyen hosszú elmaradás után talán el sem hiszi, hogy az érzés olyan őszinte és tiszta volt, mint hitte, talán azt hiszi, hogy az elsuttogott szavaik sem voltak őszinték. Az az érzése támadt, hogy Máriával valami rendkívüli történt. Valami, ami elszakíthatja tőle. Idegesen simította végig a homlokát és érezte, hogy remegnek az újjai. Megrémült attól a gondolattól, hogy elveszítheti Máriát. Hiába igyekezett szabadulni a kínzó érzéstől, egyre visszatért. Kitekintett a sötét országútra és mereven bámul

va a sötétben elsuhanó fákot. DALLOS ISTVÁN: gányokon megcsillant a hold fénye. És a következő pillanatban a kilátást elzáró fasor mögül két égő szem villant a sötét éjszakába. A teljes sebességgel robogó éjszakai tehervonat mozdonyának sárgafényű lámpaszemei. A tehervonat ott robogott el alig néhány méternyire előttük olyan dübörgéssel, hogy a föld is belereszketett. A sofőr megkövülten bámult az elrobogó vonat után. A távolságot méregette az autó és a sínpár között. - Alig néhány méter — dünnyögte magában — derékon kapta volna a mozdony, ha a parancsszóra menten le nem állít. Az ijedelem most egyszeriben tört ki rajta. A hangja is remegett, amikor megszólalt: - Ha egy másodperccel később állunk le, most már a szentpéter benzinkútjánál állnánk. - Szerencsénk volt - Jó füle van a szerkesztő úrnak, hogy meghallotta a vonat dübörgését. Én semmit sem hallottam. - Igen a dübörgést, a motor dübörgését — révedezett maga elé Bokor János, - dübörgést, vagy árulkodást, a motor dalát... DALOL A MOTOR A motor egyhangú zakatolását hallgatta s egyszeriben úgy érezte, hogy hangokat hall, értelmes hangokat. A motor az ő monoton hangján mintha hozzá beszélt volna, dallamosan egyre azt ismételgette: mást szeret... mást szeret. .. Úgy hasított a lelkébe a motor éneke, mint akit villamos áram üt meg. Fel akart ugrani, de tehetetlenül visszahanyatlott az ülésre. Aztán perceken keresztül hallgatta merev mozdulatlanságban, tehetetlenül, a motor egyhangú melódiáját és hiába igyekezett más értelmet erőszakolni ennek a zakatoló zugásnak, egyre csak azt hallotta: mást szeret . . . mást szeret... A motor, mint egy árulkodó siheder, szakadatlanul csak ezt a két szót zúgta, dorombolta feléje: mást szeret.. . mást szeret... Nem bírta tovább. Felpattant az ülésről és ráordított a sofőrre: — Megállni! Ügy torpant meg az autó, mint a homokzsákkal fejbekólintott ember. A söfőr nem tudta miről van szó, a parancs hallatára gépies mozdulattal, egy szemvillanásnyi idő alatt nyomta le a féket, mire fájdalmasan nyekkent egyet a motor és elnémult. Néhány méternyire a sorompónélküli vasúti átjárótól állt meg az autó. A váA sofőr megcsóválta a fejét. Nem értette azt a nagy nyugalmat, amely az utasán úgy ömlött el, minha őt nem is fenyegette volna ugyanaz a veszély. — Rossz ómen — villant át Bokor János agyán egy újabb gondolat Amikor azonban a sofőr ismét bekapcsolta a motort és megindult az autó, megnyugodott. Kimerülten dőlt hátra az ülésen és elnyomta az álom. A nap a szemébe sütött, amikor felébredt. Megérkeztek. Az autó bekanyarodott a Kerepesi útra ... A ház előtt, melyben Szalóky Mária lakott, néhány autó vesztegelt. Kissé hátrább kellett megállniok. Az egyik autóból rég nem látott pajtása. Szabó Pista a nyurga gyógyszerész került elő és kitörő örömmel rázta meg a kezét. — Na öreg medve, csakhogy végre téged is látni. — Nehezen sikerült eljutnom. — üdvözöllek szülőfalum dicső fia — rázta tovább a kezét a vékonydongájú patikus — persze te is a nagy eseményre jöttél? És patakzott belőle a szó Szalóky Máriáról, akibe valamennyien szerelmesei és ő se kivétel. — Ki veszi el? — szakadt belőle a kérdés. - Egy balatonvidéki patikus. Kiütött minket a nyeregből. Ki a betyár, az egész társaságot Hallgatta a szavakat, melyek mint tüzes nyílvesszők fúródtak a szívébe. Szeme a virágcsokorra tévedt, mely Szabó Pista kezében pompázott. - Itt a szomszédban is van egy virágkereskedés, - mondta búcsúzóul Szabó Pista - aztán siess öreg medve. Beharangozom, hogy te is megjöttél. Verses köszöntőd van biztosan, hiszen költő vagy... Két év hosszú idő — sírt fel benne az emlékezés. Kifosztottnak érezte magát. Valamikor — de régen is volt - kint a harctéren undorral gondolt azokra, akik odahaza üzérkedtek, amíg ők odakint szenvedtek. Most arra az ismeretlen fiatalemberre gondolt győlölettel, aki elrabolta Máriát mialatt ő annak az életnek sodrában küzködött az árral szemben, melyről ennek a balatoni patikusnak sejtelme sincs. Olyan bágyadtság lepte meg hirtelen, hogy a kezét se mozdíthatta, pedig ökölbe szerette volna szorítani. Csak állt, állt, mozdulatlanul, mereven. Szabó Pista nem tudhatta, hogy mi megy végbe a lelkében. - Ne szólj kérlek, hogy itt láttál -i mondta a patikusnak. - Ha meglepetésnek szántad, hát nem szólok. Tudom, mindig barátja voltál a meglepetéseknek. A virágkereskedés kirakatában virógJcosár pompázott, körülötte rózsák, szegfű, cserépvirágok. Nézte a virágokat. Egy dongó szállt el az orra előtt és felriasztotta merengéséből. A pompás virágkosarat a sofőrrel küldte fel Máriához. Minden sor, minden írás nélkül . .. Beült egy vendéglőbe. Nagyon egyedül érezte magát. Olyan volt ebben a pillanatban, mint a lakatlan szigetre vetődött hajótörött. Ügy érezte, hogy a sofőr az egyetlen élőlény, akit most meg tud tűrni maga mellett, hiszen néhány órával ezelőtt együtt ácsorogtak azon a tornácon, ahonnan egy lépés és nincs visszatérés. A gyöngyöző ital úgy ömlött a poharába a ráhulló napfényben, mintha csurgatott színarany lett volna. Lassan feloldódott benne a fájdalom . .. Mielőtt beszállt az autóba, már ismét a régi volt. Az acéloslelkű, munkának élő ember, akit az élet már régen megtanított arra, hogy csak az lehet erős, aki megtanul mindent úgy venni, ahogy a sors eléje veti. Öt a gátra állította a sors. Elrabolhatjájí a szívét is, nem sírhat, mint a gyermek, akinek eltörött játékmozdonya. - Indulhatunk ... haza . .. A

sofőr mit sem értett az egészből, de a parancs értelmében bekapcsolta a motort. A motor pedig pajzán incselkedéssel ismét belekezdett monotom mondókájába, de Bokor János nem hallgatott oda az árulkodó melódiára. — Maga tudta? — kérdezte az asszony. — Mindennap jelhívtam a kórházat. Lázár jó barátom. — Nem hagytam abba csak új technikát keresek. Azt mondták, ha megint Dorlotlnnal és nem sikerül, megbénulok. — Valószínűleg. — A többi durva. — A Dorlotin is az. — Nem igaz. Közeljön. — Mikor halt meg a férje? — Szeptember huszonkettedikén. — Három hónap nagyon rövid. — Nem tudom. Szeptembertől készültem. A nővéremmel lakom. Gyakoroltam. Minden este feléje fordulva vettem be az altatót, hogy lássa. Vasárnaponként délig feküdtem, nem mozdultam, hogy azt higgye, alszom. — Hány éves maga, Mária? — Ötvenkettő. — Miért Ilyen kötötten végletes? — Mert nincs semmi. Az idő velem jön. Teljesen egyvonalban van velem. — Annyira szerette? — Mindennap bejövök, rakosgatom a prospektusokat, vásárolok, elmegyek fodrászhoz, tegnap megcsináltattam a szemüvegemet. Rosszul kérdez. — Nem kőrc'czek. — Kérdezzen, különben minden elhúzódik előlem. — Nem fájt? — Nem. Harmincat tet lem a vízbe, majdnem megvastagodott. Kicsit keserű volt, amikor ittam, aztán minden egyenletes és puha lett. — Nem érzett semmit? — Elaludtam. — Nem volt erőszakos? — Észrevette a nővérem. A kórház erőszakos. lesége sírjához járt. Együtt sírtak, megszerették egymást, most hozzámegy fe leségül. Fogják egymás kezét, mindegyik elmegy a halottjához, aztán a kapuban találkoznak. — Maga nem ismerte. Minden délután idejött értem. — Ezt is befedi majd. Néha még most is úgy vaami megfogalmindent, mazható. — Emlékrendszer. Mi van a nélküle maradt időben? — Iv húzódik, azon viszsza lehet csúsztatni mindent. Mint a nyitva hagyott dominósort, úgy folytatom. Apámnak megmutattam a regényt. — Válaszolt? HERNÁDI GYULA (MNK): W W Önfenntartó rendszerek ^ ^ ^ ^ ^ ^v

1 ^ ^ ^ ^ ^ ^ ^ < — Hülyeség, de az idő tényleg . .. — Nem múlik, jön velem. Belém kapaszkodik. — Majd elereszti, elfárad. — Nem fárad el. Nem tudom magam mögé dobni. — Anyám is így volt, amikor apám meghalt. — Mikor? — Négy éve. — Meg akart halni? — Sokáig. Most szerelmes. — Hány éves? — Hatvanöt. — És a szeretője? — Ö is hatvanöt. A temetőben ismerte meg, a fegyok apámmal, el akarok riekt mondani valamit, majdnem elindulok hozzájuk. Írtam egy regényt, a halálról szól, amfkor megjelent, el akartam vinni neki, meg akartam neki mutatni. De az ilyen most már ritkább, absztraktabb. Az emlékrendszer viszont hajlékony, használható. — Emlékrendszer. Ogy beszél róla, mint valami szerkezetről. — fó szerkezet. Viszem mindenhová. Az előbb azt mondta, az idő kapaszkodik, nem tudja eldobni. Szerintem nem elfelejteni kell. Magába kell húznia — Nem válaszolt. — Miért nem? — Mert már nincs kihagyás. — Schizofrénia. — Nem hasadás, Összeforrott. — Édesanyja mit csinál vele? — Elmondtam. — És elmúlik? Az öszszeforrás mentén? — Nem múlik el. Csak a felületeket dörzsöli le. — Az idő? — A prospektusok, a vásárlás, a fodrász, anyám Oszkárja a teipetőkapuban. Lehet, hogy a Dorlotin is. Lehet, hogy úgy csavarja magában a vonalakat, hogy hirtelen a kiválasztotton csendesen kezdik mutatni. — Nem akarok élni. Mi értelme van? — Nem tudom. Nem akarok nagyképű lenni Lehetőség. — Minek nekem lehetőség? — Nem tudom. Mert még örülhet. — Nem akarok örülni. — Mégis termeli. Amikor visszakapta a leveleit, örült. Miért? — Nem tudom. — El fog múlni. — Nem múlik el. A vásárlás, a prospektus, a fodrász, csak a látszatmozgás. Figyelem magam, nevetek és készülök. — Miért beszél velem erről? — Meg akartam kérdezni, tud-e könyvet, amelyikben megvan, hogy hogyan, milyen eszközökkel lehet megcsinálni. — Nem tudok. — Áram? — Egyszer megfogtam egy csengőt nem volt szigetelve. Erőszakos, szétszed mindent, udnorítóan kihúzza a szálakat. — Víz? — Tudja jól, a méreg az egyetlen. Megpróbálta. Még egyszer megpróbálja, megbénul, a legyek végigsétálnak az arcán és nem bántja őket. — Ez tart vissza. — Nem igaz. Azért mondja el, mert tudja, hogy lebeszélem. — Miért beszél le róla? — Mert nem tudok mást. Mert három hónap rövid. Egyébként azt csinál, amit akar. — Ne beszéljen le róla. — Azért mondja, mert tudja, hogy lebeszélem. — Nem igaz. Tanácsot akartam kérni. Hallottam egy esetet. Télen, éjjel egy asszony kiment a Hűvösvölgybe, leült egy távoli padra a hóban, bevett egy csomó altatót, szépen csendesen elaludt, reggelre kőkeményre fagyott. Mit szól hozzá? — Ismerem az asszonyt, tavaly csinálta. Hajnalban megtalálta egy rendőr. Kórházba vitték, megmaradt, de le kellett vágni a két karját, a két lábát. A törzse van csak meg, ideoda gurítják a szobában. — Szerencsétlen. Hol lakik? — Felénk, a közelben. — Akkor az se jó. — Nem mindig. — Mást kell találni. — Nemigen van más. A méreg van, az meg ilyen. — Az asszonyt én találtam kl. — Sok mindent kitalál az ember. — Miért mondta, hogy ismeri? — A Bethlen Gábor utca tizenkettőben lakik. — Megnézhetem? — Megnézheti. — Furcsa véletlen. — Furcsa.