Új Szó, 1967. május (20. évfolyam, 119-148. szám)

1967-05-01 / 119. szám, hétfő

Egyik érsekújvári ismerősöm azt tanácsolta, látogassam meg Lábady Miklóst, a Renokov tőmérnökét. (A Renokov lefordíthatatlannak látszó elnevezése mögött a járási Ipari Közüzem fémmegmunkáló vállalata rejtőzik.) Megfogadtam a tanácsot, s most, hogy nekifogtam ennek az Írásnak, veszem észre, hogy egy emberi élet adatain és jelentősebb fordulóin túl tulajdonképpen az emberi szabadságról Írok. Van aki a szabadság fogalmát még ma is romantikusan úgy értelmezi, hogy azt teszi, amit akar. Ha eszerint cselekszik, sok konfliktusnak és bajnak teszi ki magát. Van, aki cinikusan azt vallja, hogy az egyén szabadságát pontosan ki lehet fejezni azzal a pénzösszeggel, amit havonta megkeres. Az utóbbi lényegében az előbbinek szűk látókörű, negatív változata. Egy menthetetlenül beporosodott lelkű könyvelö számokra redukált életérzésének megfelelő felfogás. Neim tudok azonosulni sem ezzel, sem ama,zzal. Lábady Miklósnak, az Érsekújvári Járási Fémmegmunkáló Üzem főmérnökének 2620 korona a fizetése. Negyedmagával, a feleségével és két kislányával él kétszobás Petőfi utcai lakásában, s már ez a néhány adat ls eleve kizárja, hogy azt tegye, amit akar. Kötelesáégei és kötelezettségei megszabják napirendjét és cselekedeteit, anyagi lehetőségei korlátot szabnak igényelnek, mégis mélységesen megsértené, ha valaki azt állítaná, hogy ó neon szabad ember. Vajon miben rejlik az ember szabadsága

1? A város szülötte. A Megyeri utcában látta meg a napvilágot. Apja mozdonyfűtő volt, akit kötelességei hoszszú napokra elszólítottak a csa Iádtól. Fáradtan, kormosán érkezett, s alig pihent, már újra ment. A gyereknevelés gondja teljesen az anyára nehezedett. Hárman voltak fiúk, nővérük a legidősebb, ma is ott él a Megyeri utcai házban, melyet a bombázások után alapjától kezdve újra kellett építeni. Miklós polgáriba járt. Jó elő készület annak, aki iparos szakmát akaTt tanulni. A Gimnázium utcai kis villanyszerelő műhelybe állt be inasnak. Akkor, abban az évben ért véget a háború. Az agyonbombázott városban serdült embernyi emberré. Szerette a szakmáját, és szerette, ha önállóan végezhet el a rábízott feladatokat. Annak idején, még Inas korában, másodmagával végezte el a barátok templomának villanyszerelését. Ez volt első önálló munkája. Büszke volt rá, mert megbizonyosodott arról, hogy érti a mesterségét. Még ma is hálásan gondol keménykezű, szigorú mesterére. ötvenben kezdődött meg a járás községeinek villamosítása. A nagyszabású felardat elvégzésére a kis műhelyekben dolgozó villanyszerelőket a Nyugat-szlováklai Vlllamosművek mellett összpontosították. A szerelési oszályon dolgozott. Onnan vonult be katonának a hidászokhoz, és leszerelése után oda

1 tért vissza. Az üzemet újra és újra átszervezték. Elóbb a Járási Építő Vállalat vette át, s ötvenháromban három különálló üzemből szervezték meg a mai Járási Ipari Közüzemet. Huszonhat éves volt akkor. Szerelősegéd. Megbízható, rátermett fiatalembernek bizonyult. Rávették, fogadja el a szerelőrészleg vezetését. Az új munkakör nemcsak a rátermettséget, de szaktudásának bővítését ls megkövetelte. Küzdelmes négy év következett. Hogy mit Jelent meglett fejjel újra beülni az iskolapadba, azt csak az tudja, a"ki maga is megpróbálta. Nappal dolgozott, éjszaka tanult, ötvennyolcban tett érettségi vizsgát, s rá egy évre megbízták a technikai ügyosztály vezetésével. Négy évig dolgozott ebben a beosztásban, s akkor kinevezték a gyártási és javítórészleg vezetőjévé. Tíz év telt el azóta, hogy le érettségizett, s most újabb elhatározó lépésre szánta magát. Beiratkozott a bratislavai Üzemi Tanintézet gépészeti szakára. Mikor felkerestem őt a Petőfi utcai lakásban, éppen szabadságon volt. A diplomamunkáján dolgozott. Finom vonalakkal meghúzott tervrajzot mutatott. Az üzem fejlesztési terve. Ez a diplomamunka tárgya. Lábady Miklós a gyakorlat embere. Menet közben nőtt azzá, ami. Menet közben szerezte meg a szükséges szaktudást. Így lett az üzem főmérnöke. A Gimnázium utcai kis szerelőműhelyből indult el. Abból a szurtos kis inasgyerekből lett a mai hatalmas üzem főmérnökévé. Ötvenöt millió koronára rúgó üzemi terv elképzelt adatait kell valósággá varázsolnia. Televízorok, rádiókészülékek, hűtők, vasalók, porszívók javításé val, központi fűtés, gáz- és vízvezeték-szereléssel, kiszolgáló-vonalak és bádogpultok, marógépfejek gyártásával tartalmat adni a sokat és semmit jelentő számoknak. S ehhez alkotóképzeletre, rátermettségre, szervezőkészségre van szüksége az embernek. Ott ültünk a standard-bútorral berendezett, kényelmes szobában, a társalgóasztalkánál. Megkínált egy pohár borral, s egy-egy koccintás között elmondta élete látszólag száraz adatait és jelentősebb fordulóit. A gyakorlat embereinek csöppet sem túlzó szűkszavúságával mondta el mindezt. A családjáról sem feledkezett meg. ötvennégyben házasodott. A felesége a Nyugat-szlovákiai Villamosművek könyvelőségén dolgozott. A házasságkötés után még három évig megmaradt munkahelyén. Aztán Jöttek a gyermekek: két aranyos kislány — Adriana és Mária. Hogy mikor kaptak lakást? Ötvenötben. A nyitrai lakásépítő vállalat nem győzte a lakástervezést. Nyolcan vagy tizen, csupa villanyszerelő, őszszefogtak, és elkészítették százötvennégy lakás villanyszerelési tervét. Részt vett ő ls ebben a munkában. Ezért a lakáskiutalásnál előnyben részesült. Körülnéztem a kis szobában. Látom a központi fűtés szokatlanul elhelyezett csöveit. Észrevette a pillantásomat. — Hát Igen. Etázsfűtés, de gáz forralja hozzá a vizet. Így sokkal kisebb a gázszámla. Én magarm szereltem fel. — S a lakás megfelel? — Mi tagadás. Legalább egy szobával nagyobb kellene. Azt hiszem csakhamar meglesz. — A diploma megszerzése után mik a tervei? — Ogy gondolom, most uár kicsit megállhalok. Egy életre talán ennyi küszködés is elég. Egyébként szeretnék autót venni. — Tehát csakhamar garázsproblémája lesz. Kitekintett a tágas ablakon, és a bérház udvarára

1 mutatott. — Ott abban a sarokban építjük meg. Lábady Miklós intelligens, értelmes arcán, az ajka körül fáradt mosoly bujkált. A tekintete ls fáradt volt, pedig fiatal: harminckilenc éves, és éppen szabadságon volt. Ezek után bárki megkérdezheti, mi köze mindennek a szabadsághoz? És én megint csak azt mondom, hogy az egész történet éppen a szabadságról szólt, arról, hogy az ember azt teheti, amire rátermettsége és képessége van. Tehát nem azt, hogy teszi, amit akar. Szerintem nincs igazuk a romantikus szabadságfogalom rajongóinak. De nincs igazuk azoknak sem, akik azt állítják, hogy az ember szabadsága pontosan kifejezhető arzzal a pénzösszeggel, melyet havonta megkeres. Nem lehet Igazuk, hiszen Lábady Miklós küzdelmét és egyszerű heroizmusát nem is lehet kifejezni semmiféle pénzösszeggel. Szabad ember, mert azt tette, amit tett. Hogy megtette, az ő érdeme, de hogy megtehette, az a társadalom érdeme. Ez az emberi szabadság. Ez a legszebb dolog a világon. Azért oly nehéz szabadnak lenni. BÄBI TIBOR VINCENT ŠIKUIA: Hegyen, völgyön túl... A hegyen, s o völgyön túl volt egy fo- | )u, ahol a villanyszerelő sem járt; nem ; ment leolvasni az órát és inkasszálni huszonhat korona húszat, vagy harminchat korona ötvenet, mert ebben a faluban nem volt semmiféle villanyóra. A postás is csak hetente kétszer tévedt oda; leveleket, újságokat és a kerékpárjára akasztva néhány csomagot vitt. Vidám élet volt a faluban. A gyerekek nem jártak iskolába, a selymes fűben és c tarlón bolyongtak, a kertek alatt dévajkodtak, vagy felmásztak a tűzoltószertár mögött a magas szárítóra, amelyen az önkéntes tűzoltótestület tagjai a csöveket szárították. A tanító úr minden este Írogatta az intőket, a szülők pedig minden este aláirogatták azokat, hadd lássa o tanító úr, bár ők nem jártok iskolába, mégis elég ügyesek; megtanultak írni, vagy ha írni nem is, oda tudnak rajzolni két szép keresztet és az a két kereszt sokkal szebb, mint bármilyen aláírás. Igy a gyerekek csók akkor jártak iskolába, ha kedvet koptak ró, vagy ha a szüleik erőszakkal elzavarták őket. Ilyenkor megkapálták az iskola kertjét, segítettek a tanító úrnak a diót leverni, és ellopták a tiszteletes úr minden almáját. Persze, néha tanítás is folyt az iskolában. A tanító úr elmondotta tanítványainak, hogy Szlovákia fővárosa Bratislava, hogy a bab nagyon egészséges, és hogy burgonyából készül a keményítő, a krumplicukor és a lángos. De ha koldus érkezett a faluba, vége volt a tanításnak. A gyerekek mindjárt megtudták és usgyi! A tanító úr azután csak szaladgált o faluban és mindenkitől azt kérdezte: Hallja-e! Hol a koldus? Nem látták a koldust? — Miféle koldust? — Hát a koldust. Nem tudja hová ment? i- A koldust nem láttuk, csak Kozelkát láttuk. — És hová ment Kozelka? — kérdezte a tanító úr? — Kozelka? Az már valahol messze jár — mondták a falusiak és utána még sokáig hahotáztak. A tanító úr meg szaladt tovább. A faluban autóbusz közlekedett, a sofőrt Myslíknek hívták. Vidám ember volt, mindig mosolygott, csak nyomkodta a gumilabdát és az autóbusz dudája azt kiabálta: ta-tá-to-tá! Čas-tá! Cas-tá! A kocsma előtt mindig megállt, de őzért dudált tovább: ta-tál Cas-tá! Kinyílt a kocsma ajtaja, valaki kidugta a fejét: — Myslík, várj egy kicsit! Hadd igyam ki a sörömet. És ő várt. Az értelmes ember tudja, hogyha valaki egyszer kifizette o sörét, meg is akarja azt inni. Igy hót csak egy kissé megsürgette a Castába utazókat: ta-tá! Čas-tá! A mi falunkon aránylag kevés autó futott keresztül. Néha átrobogott Biskupič úr, a gazdag molnár, akinek 1936-os Walter-Prinz típusú auláján olyan légszomjas duda volt. Nyomkodta a labdát, és a duda jajgatott, nevetett, mintha valaki csiklandozta volna. Na és mivel a motorokról beszélünk, még megemlítem Benčo bácsit. Az mindig úgy ült a motoros biciklijén, mint egy pók; taposta, taposta a pedált, a motor zörgött, de ő akkor is taposta, úgyhogy bárki azt gondolhatta, az a motor csak azért pöfög, hogy Benčo bácsinak jobb kedve legyen. A dudája meg elárulta, hogy ő is Castába igyekszik: ta-tál Cas-tá! Ki tudja, hol bolyongott a tanító úr? A gyerekek kirohantak a templom mögül és kiabálva szaladtak a kocsmához: — Jön Myslík! Jön Myslík! Ta-tál Cas-tá! - dudált Myslík úr. Akkortájt még egy kis kormos voltam. Kormosnak csúfoltak, mert egészen fekete voltam, időnként kissé piszkos is. Már iskolába kellett volna járnom, de a szüleim elfelejtettek beíratni, ott üldögéltem tehát a kocsma előtt, s mindig azt lestem, kit hoz, vagy visz az autóbusz. Egyszer a legöregebb bátyámat hozta. Ezt jól az emlékezetembe véstem, sőt néha azt is el tudtam képzelni, milyen arcot vágott a bátyám, amikor ott ült a puha ülésen, közvetlenül az ajtó mellett, nézett kifelé az ablakon és mosolygott, mintha az utazás számára mit sem jelentene. Jól el tudtom mindezt képzelni. Hiszen ha Myslík úr nekem is felajánlana egy jegyet én is megszokottan viselkednék. Leülnék akár a legalantasabb helyre, ha az autóbuszban egyáltalában van alantas hely. Lehet, hogy nem is mosolyognék, csak néznék kifelé az obiakon és játszanék a menetjeggyel, úgy hogy senki sem jönne rá, hogy először utazom. Myslík úr lehetséges éppen visszafelé menne, tehát másképpen kellene dudálnia is, hogy mindenki tudja, ennek az autóbusznak az utasai tovább szándékoznak utazni, mint Častá, vagy a környező falvak bármelyike: ta-ta-tá! Senkvicébe! Šenkvicének vasútja van, ezt persze mindenki tudja. S aki egyszer eljut a vasúthoz, annak nyert ügye van. Megjött a tél, az utakat behordta a hó, akárki azt gondolhatta volna, hogy Myslík az ilyen ítéletidőben alszik. De ő megjelenik még a hóviharban is: tatá. Čas-tá I — Mi az, itt van Myslík? — kérdezik a falusiak. * >- Ohüm. Myslík. Kifutok. Myslík úr üres autóbuszával a korcsma előtt áll, nevet és egyre csak dudál: ta-tá! Cas-tá! Hirtelen kinyitja az ablakot és kidugja a fejét: — Hát te? — szól hozzám. — Mi? — Nem félsz, hogy megfagysz? A kezemet behúztam egészen a kabát ujjába, szívok egyet az orromon és megállás nélkül ugrálok egyik lábamról a másikra. i- Megfagysz! — nevet Myslík úr. — Nem fagyok. . Ta-tá! Cas-tá! — Hány éves vagy? — Hat. — Hűha •- csodálkozik Myslík úr. Én tízszer annyi idős vagyok mint te. Hogy hívnak? — Vinco. — Vinco? — Ohüm. t- Akkor neked ma névnapod van. Tudod, hogy ma van a névnapod? Meghúzom a vállam. — Apádtól mit kaptál? — kérdezősködik tovább Myslík úr. — Semmit. — És anyádtól? i- Semmit. t- Na de ilyet! Na de ilyet! — Milyet? !- Hát hogy ma von a névnapod. És miért van ma névnapom? !- Hiszen ma Vincent napja van. Nem? >- És ha Vincent napja van, miért van névnapom? — Hűha! - nevet Myslŕk úr. Minden pillanatban megnyomja a vörös labdát és a duda megszólal: ta-tá! Cas-tá! Esik a hó. A szél változatlanul süvít, čn egyik lábamról a másikra ugrálok, a kezemet egészen be akarom húzni a kabátom ujjába és szipákolok, szipákolok. Myslík úr egy koronát dob felém. A hóba esik és meg se csendül. — Megtaláltad? - kérdezi. Ohüm — mosolygok, mivel a korono már a kezemben van. — Mit fogsz vele csinálni? — folytatja a kérdezősködést. — Elmegyek egy útra magával. — ÉS már nyújtom is neki vissza a koronát. — No de ilyet! No de ilyet! — csodálkozik Myslík úr és már nyitja is az ajtót előttem. Egy perc múlva már robogunk is; hogy a széllel, vagy szél ellen, nehéz lenne megmondani. Myslík úr a volán mögött ül, nevet és szünet nélkül dudál: ta-tá! Cas-tá! Én közvetlenül mögötte ülök. Egyik kezemmel o bőrülésbe kapaszkodom, a másikban szorongatom a fémkoronát, a fejem zúg, s így nem is lehetek elég komoly, ha ilyen erősen zúg a fejem. Lehet, hogy én is nevetek, de ez nem egészen biztos, mivel az ember nem tudja és nem is tudhatja, hogy nevet-e vagy kiabál valamit, sőt hogy gondol-e vagy érez-e valamit, ha így lefelé robog a dombról, illetve repül, repül... Myslík úr tágra nyitja a szemét, forgatja a volánt — No de ilyet! No de ilyetl Azután, amikor látja, hogy végre megálltunk, nehezen kinyögi: — Még szerencse, hogy beleszaladtunk a hókupaebo. — Már nem megyünk tovább? •- Ugorj lel — fordul felém s észreveszem, hogy az arca vörös és izzadt. Kinyitom az ajtót és belehuppanok a hóba, amely csaknem teljesen eltakar. — No de ilyet! No de ilyet! - Csodálkozik Myslík úr és odamegy megnézni a kanyart, ahol az autóbusz kerekei lecsúsztak az útról. — Nem történt semmi baj? — fordult újból hozzám. — Semmi. — Még jó, hogy semmi bajod nem történt. Ezzel igazán nem számoltam. De legalább látod, legalább látod. Nem fázol? — Nem. S megint behúzom a kezemet a kabátom ujjába, úgy ahogy a kocsma előtt csináltam. — Legalább látod. Ebben a hófúvásban az ember az orráig sem lát. Szaladj haza; én majd csak segítek magamon. Ne várjam meg magát? — kérdeztem. — Engem? Én talán egy hétig is itt rekedek. — Nem megy tovább? j- Nem megyek. t- És mit fog enni? >- Velem te ne törődj! Szaladj hozoj mert megfagysz. n Hát a korona? — Mi? — Hiszen még nem fizettem meg a jegy árát, — nyújtottam feléje o pénzt. — Fuss haza, a koronát meg hagyd meg. Már futok is. A szél fütyül a kabátombon. A falu messze van, látni sem lehet. Én meg csak úgy. Futok. A szemem tele hóval és futok, szaladok. Egyszer csak nekimegyek egy hóembernek, az felkiált én meg megijedek. — Vak vagy? — támad rám pálcájával a hóember és én felismerem benne Ko- * zelkát, a koldust, |! Előbb visszahúzódom, aztán szaladok tovább. A koldus még kiabál valamit utó- lgf nam, de én nem értem. S a domb mögül, lehet hogy rajtam y kívül senki sem hallja, a rekedt duda hangja szól: ta-tá! Čas-tá! m Fordította: SKAUNA KATALIN ®