Új Szó, 1967. május (20. évfolyam, 119-148. szám)

1967-05-03 / 121. szám, szerda

Mesebeli házikó Bratislavában a Palisády 28 szám alatti házban volt és van ... legendává vált Jurčák Ferencné, a házmester, férje Jurčák Ferenc a fűtő és a 24. család huszonnyolc gyermekével. Csteledik. langyos tavaszi L- szellő fújdogál. A sarokház előtti ragyogóan tiszta gyalogjárón gyerekek játszanak. Vidáman, felszabadultan, ahogy a gyerekek szoktak. A nyitott ablakból mosolygó asszony figyeli őket. Kisvártatva megszólal: — Na gyerekek, mára elég. Tessék szépen hazamenni, vacsorázni, mosakodni, aztán lefeküdni. Mindegyikötöknek megvan a leckéje? A gyerekek egy utolsó „jó éjszakával" bevonulnak a kapun. Mert Jurčák nénivel nem szokás feleselni, neki szót kell fogadni. Nála a könyörgés sem segít. Tudják ezt jól, már megszokták. Én is utánuk megyek, becsengetek a házmesternél. Kisvártatva már a takaros konyhában beszélgetünk. — Legendává vált ez a ház. A lakók dicsérik, ismeretlen emberek tudnak róla. A házaspár elmosolyodik. Látszik rajtuk, nem először hallják ezt. Mégis jól esik hallani. Hiszen munkájuknak szól az elismerés, fáradozásukat méltányolják. — Ez azért van, mert szeretjük, tiszteljük, megbecsüljük egymást. Itt mindenki mindenkit Ismer, egy nagy család vagyunk. Amiben csak tudunk, segítünk egymásnak — mondja az asszony. — Hét éve adták át a házat. Valamennyien akkor költöztünk ide. Azóta csak hárman mentek el. Már a kezdet kezdetén megegyeztünk a házi rendben és be is tartjuk. Rend a lelke mindennek. Es a mi lakóink nagyon rendes emberek, — veszi át a szót Jurčák. Két idősebb, egészséges parasztember. A háború alatt kerültek Bratislavába, gyári munkások lettek. De a föld és a természet szeretete nem halt ki belőlük, jurčák nyáron ma is az állami gazdaságban dolgozik, van egy kis kertje, szőlője. Halászni, vadászni ts szeret. Az asszony mindenhová vele megy. Egyetlen lányuk is házmester. Anyagilag nagyon jól kijönnek. Nyáron nem kell fűteni, télen pedig nem lehet a földekre menni. — Melyiket szeretik jobban. 'A házmesterséget, vagy a földművelést? Egyikük sem tud választ adni. Majd hosszabb hallgatás után szinte egyszerre mondják: — Mind a kettőt! — En talán az embereket, főként a gyerekeket lobban szeretem, — teszi hozzá Jurčákné. A házmesterékhez reggel öttől este kilencig bármikor lehet menni. Kéréssel, tanácsért, vagy csak úgy, beszélgetni. Mindig akad valaki, aki betér. — Hogy vannak? Mi újság? Nincs panasz a gyerekeimre? — Már hogy lenne! Szót fo gadnak, illedelmesek, nem szemetelnek, nem verekszenek. Pistike éppen tegnap dicsekedett, hogy szlovákból egyesre javította a kettesét. Mondtam is neki: Derék dologi Tanulj gyerek, mert nem vesznek fel az iparba ... Igen, a gyerekek nemcsak szeretik, hanem elsősorban tisztelik Jurčákékat, megbecsülik munkájukat. Hét év alatt egyetlen egy ablakot sem törtek be, egyszer sem kaptak hajba. Kiskoruktól kezdve itt nőttek fel, ebben a házban, tudják a regu lát. Olyanok, akár a testvérek. Ha valami sérelem éri őket, a házmester nénihez mennek pa naszukkal. Ha rosszabb jegyet kapnak az iskolában, neki mondják meg elsőnek. Ha örömük van, vele osztják meg. Teljes a bizalom. Ha a ház lakói közül valaki külföldi útra megy, vagy megbetegszik és kórházba szállítják, a lakáskulcsát odaadja a házmesternek. Gyakran még az otthon maradt gyerekeket is rájuk bízzák. Most már ritkábban fordul elő, mert felnőttek a csemeték, de azelőtt bizony gyakran szólt a telefon: — Jaj, Jurčäkné, nem vállalná ma estére a gyerekeket, színházjegyünk van. — Dehogy is nem, csak men jenek nyugodtan ... — és már ott ís volt. Mindig egy-egy süteménnyel, vagy cukorkával. Mindegy hogy kinél, mindenkihez szívesen ment. Megmosdatta, lefektette a picinyeket, mesét is mondott. Mert annyi szép mesét, mint Jurčák néni, nem tud senki — legalább is így állítják a gyerekek. Jurčákék a családi ünnepekről sem maradhatnak el. Névnap, születésnap, promóció, eljegyzés, esküvő — mindig és mindenhová hivatalosak. — Most is nőnapkor olyan zavarba hoztakI Délután volt, egy kicsit leheveredtem, mert alacsony a vérnyomásom, és éppen nem jól éreztem magam. Csengetnek. Ajtót nyitok,' hát ott áll az összes lakó. Nem tudtam mire vélni. Ekkor elém állt a szomszédék kisfia, és nagyon szép nőnapi köszöntőt mondott. Bizony könny szökött a szemembe. Az a sok virág ... Gyűjtöttek, egy szép vázát, csokoládét meg három nagy törülINémeth János felvétele.) közót vettek. Mert hogy az ne kem mindig kell... — Vagy a szilveszter — mondja Jurčák bácsi. — Bárhová mennénk, éjfélre hazajövünk. Együtt, itt a folyósón, pezsgővel köszöntjük az új évet. Aztán mindegyik elvárja, hogy külön külön is bemenjünk hozzájuk. — A házban két temetés is volt. Mindnyájan ott voltunk, koszorút is vittünk. — Es hogy tudnak ilyen szép, példás rendet tartani? — Minden héten egyszer le mosom a lépcsőket, a korlátot, az ablakokat, a lakkozott falat. Korán reggel, sosem akkor, amikor járkálnak a lakók. Mire a munkába mennek, minden ragyog a tisztaságtól. Ezt látva egyszerűen nincs szívük szemetelni. Ha festenek, vagy költözködnek, anélkül, hogy bárki is mondaná, minden piszkot szépen eltakarítanak. A járdát naponta lesöpörjük, de nem az úttestre, mert a szemetet a szél visszahozná, hanem lapátra és szemétkosárba. — Nincs ebben semmi különös. Magunkénak tekintjük ezt a házat. Szép környezetben jobb élni. A vitáknak, veszeke déseknek pedig semmi értei mük. Itt még nem hallottam hangosabb szót, vagy szomszédasszonyi csetepatét. — Mesebeli házikó — igy mondja a feleségem, — de így ls van ... OZORAI KATALIN A nagykéri szövetkezet (érsekújvári járás) zootechnikusal — érdeklődésünkre — szívesen mondanak véleményt arról, hogy a tavalyi takarmánytermés után hogyan teleltették át az állatállományt. Kiderült, nekik bizony nem is volt sok takarmányuk, illetve kevés tartalékuk maradt a tavalyi gazdag termésből. Ilyenkor azonban már szemlátomást nő az új termés. Bátora László zootechnikus és Bocz István segédzootechnikus egymást kiegészítve sorolják fel az adatokat. Hogy náluk miért nem maradt olyan nagy tartalék, mint más gazdaságban?... Évelőkből ugyan 60 mázsa termett hektáronként, de a szántóterületnek csak a 15 százalékán termesztettek hereféléket. Van azonban 150 hektárnyi rétjük, ezt az előző esztendőkben jól gondozták és az innen betakarított hektáronkénti 40 mázsás hozam helyrebillentette a mérleget. Ezért ha nem is bővelkedtünk, a téli takarmányozás mégis Jobb volt az előző évekénél, s ezzel párhuzamosan növekedett a termelés is. A téli időszakban, amikor rendszerint a tehenek egyötöde szárazon állt, 6,96 liter tejet fejtek átlagosan. Ha figyelembe vesszük, hogy tavalyelőtt az átlagos napi hozam 5,7 liter volt, jónak mondhatjuk az eredményt, mert hisz zöldtakarmány-etetés vagy legeltetés idején egy-egy tehén napi tejhozama 8—8,5 literre növekszik, s ez az ered mény a téli átlagot még javítja. — A jövőben a takarmány te rület csak nagyobb lehet — állítják a zootechnikusok. De nemcsak ettől várják a tejhozam növekedését, hanem az álVa j o n sikerül? lomány jobb gondozásától is. Érdekes ténnyel támasztják alá állításukat. Tavalyelőtt egy-egy gondozóra 16—18 tehenet bíztak, jelenleg viszont 12—13 tehén jut csak egy-egy gondozóra. Ezektől azonban ugyanannyi tejet fejnek, mint azelőtt a több tehéntől. Ugyanis az a dolog nyitja, hogy az utánfejésre több idő jut, és ezáltal ís növekedik a tejhozam. Másrészt az alaposabb utánfejésnek még az az előnye ls megvan, hogy a tej zsírtartalma emelkedik. A jelenlegi 3,58 százalékos eredmény még nem kielégítő. A nagykérieknek erre ís gondolniuk kell, mert hisz a szakosítás keretében a tejtermelés az egyik fő ágazatuk. A vezetők nem bánnák, ha még több tag — főképp az asszonyok közül — jelentkezne fejésre. Lehetne szakosítani a munkát fejésre, etetésre, vagy az sem lenne rossz megoldás, ha egy gondozóra még kevesebb tehén jutna. Nem arról van szó, hogy kisebb legyen a tag jövedelme, hiszen a jobb, a tökéletesebb munka nagyobb hozamot eredményez. De lássuk az érem másik olda lát isi A szövetkezetben mind ez ideig gondot okoz a téli foglalkoztatás, ugyanakkor nyáron a kevés munkás nem győzi a határban a munkát, és az állattenyésztési dolgozóknak kell segíteniük a takarmány begyűjtésében és a kapálásban. Ennek az a következménye, hogy az év folyamán az állattenyésztési dolgozók kétszer annyi munkaegységet szereznek, mint a növénytermesztési dolgozók. Másképpen alakulna a helyzet, ha a kézi munkások az állattenyésztésben is vállalnának munkát. Egy-egy gondozóra kevesebb állat jutna, ezeket Jobban gondozhatná, nagyobb lenne a tejhozam, a súlygyarapodás, a malacelválasztás stb., és napközben, amikor szükség van rá, a határban ls elvégezné a munkát. Annak idején az egyénileg gazdálkodó portáján is ilyen volt a beosztás, és egyáltalán nem mondhatják róla, hogy rosszul gazdálkodott. Így a növénytermesztők és az állattenyésztők keresete között sem volna olyan nagy különbség, mivel a tagság túlnyomó része télen ls dolgozna. BENYUS JÓZSEF A 25-ös számú szabóműhely A poliészter

, [ szllon és más műanyagokból készült tavaszi, téli és őszi kabátok ma már nem számítanak újdonságnak. Az utóbbi néhány esztendőben a könnyű műanyagok kiszorították a piacról a nehéz szöveteket, manapság alig látható maszszív anyagból készült bunda vagy felöltő. Posvancz Ferenc elvtárs, a bratislavai Vzorodev egykori anyagbeszerzője (ma nyugdíjas) nemcsák Bécs, Párizs kézjegyét ismeri fel a ruhadarabokon, hanem megközelítőleg azt ts meg tudja állapítani, hogy az Itteni kabátok hol, melyik műhelyben készültek. A Vzorodev 25. számú műhelyének készítményeit pedig a legnagyobb forgalomban ls azonnal felismeri. — Tudod, a szabás, — mondja, — az esés vonala, a pontos kidolgozás azonnal elárulja, hogy ez a könnyű tavaszi vagy télikabát csak itt, a mi legjobb műhelyünkben készült. Merem állítani, hogy ennek a műhelynek a készítményei bármelyik nagyvárosban megállnák a helyüket. Nem kellene velük szégyenkeznünk sehol. A bennfenteseknek, a régi kommunistáknak és a szabószakma ismerőseinek nem kell megmagyaráznunk, kicsoda Posvancz Ferenc. Sokan ismerik. A két világháború között Itt Bratislavában két kiváló szabó és kiváló kommunista neve volt közismerte A Posvancz Ferencé és Svarcz Gézáé. Mindketten a város legelegánsabb kommunistái voltak. Ha megjelentek az utcán, olyanok voltak, mintha a a legelegánsabb szabószalon kirakatából léptek volna ki. Senki idegen nem hitte volna, hogy éppen ők azok, akik a rongyosak és a munkanélküliek érdekeiért oly elszántan szállnak síkra, hogy a harcban bármelyik pillanatban jólmenő műhe lyüket és életüket ls feláldoznák. Az utóbbi, Svarcz Géza ezt meg is tette, Posvmcz csodával határos módon megmenekült. Hogyan, ez külön regény, ezúttal csak a műhelyéről és szaktudásáról szólok egyet-mást. Ö volt Bratislavában a legdrágább szabó. Ruhája alkotásnak számított, mestere nem tűrte a ráncokat, addig dolgozott művén, amíg a hibákat eltüntette. Ha a zseb pár milliméterre eltért az eredetileg tervezett helytől, kibontotta és a helyére tette. Ezekután érthető, hogy ítélete a Vzorodev 25. számú műhelyéről felkeltette érdeklődésemet és a Leningradská 17. alatt meglátogattam a boltot, ahol a műhely számára felveszik a rendelése ket. Ha valak

i | ebben a bolthelyiségben valami szalonfélét várna, téved. A mindössze négy és fél méter széles és hosszú helyiség egy részét polcok és pult foglalják el. A megmaradt néhány négyzetméter a vevőknek van fenntartva. A bolt állandóan zsúfolt, a vevők rendelni, vagy próbálni jönnek. Hátul a boltban két szabász dolgozik állandóan. Az ó helyiségük amolyan spanyolfal félével van elválasztva a bolttól és a spanyolfal egy elrejtett zugában van a tükörrel ellátott pró bafülke. A szabászhelyiséget üvegfal választja el a sötét udvartól. Egy kis ablak itt állandóan nyitva van. Igy cserélődik a levegő, ami nagy szerencse, mert a napfény ide még véletlenül sem téved be. Reggeltől estig villanyfény mellett dolgoznak a szabászok. Boca Emiltől, a műhely vezetőjétől megtudom, hogy a ház a szövetkezet tulajdona. Akaratlanul is arra kell gondolnom, no lám, mily furcsa helyzet ez, úgy tűnik, mintha a háziúr a saját házában a házmesterl lakást választotta volna. Persze nem választotta. Az igazság az, hogy nyolc évvel ezelőtt vette meg a Vzorodev ezt a házat. Akkor már ennek a boltnak a birtokában voltak, és a helyzet azóta sem változott. Az igazság kedvéért azt is meg kell mondanom, hogy sem Boca, sem a szabászok nem panaszkodtak e mostoha állapotok miatt. Okét a munka érdekli, kapnak-e elegendő árut, és ha kapnak, teljesíteni tudják e a tervet. Teljesítik. Példás munkáju kért 1965-ben, a felszabadulás 20. évfordulóján a városi pártbizottság műhelyüket kitüntette. A vezetőtől megtudom, hogy a terv szerint a műhelynek negyedévenként egy félmillió korona forgalmat kell lebonyolítania. A műhely a szomszédos ház második emeletén van. A kél nagy, világos helyiségben varró gépek, óriási vasalóasztalok. Két héttagú munkáscsoport dolgozik itt. A két szabász ezeknek készíti elő állandóan a munkát, a terv szerint havonta háromszáz kabátot kell megvarrniuk. A munka megszervezése már azért is kifogástalan, mert a csoportok' fizetésüket az elvégzett darabok száma után kapják. Az évek folyamán a műhely ben olyan légkör alakult ki, hogy mindenki igyekszik a rábízott feladatot idejében elvégezni. Úgy megy itt minden, mintha futószalagon készülnének a méretre szabott könnyű, kitűnő tavaszi és őszi kabátok. Arra a kérdésre, vannak-e az elkészül darabokon javítások, a vezn:

f> azt válaszolja, hogy a szabászok,. Karda és Rakovský a próbákat oly körültekintéssel végzik^ hogy a kész kabáton ritkán tv lál a vevő kifogást. — Munkásaink között — mondja a vezető — olyanok is vannak, akik több mint tíz éve dolgoznak és soha egyetlen napot sem hiányoztak. Szerénységükr

e | mi sem Jellemzőbb, minthogy nem hajlandók a munkájukról beszélni. Az egyik közülük, Karda Hari, a szabász öccse, ezeket mondja: — Ha olyan problémáink volnának, amelyeket mi a műhelyen belül nem tudnánk megoldani, akkor nyilatkoznék az újságnak. De így nincs mit mondanom. Az, hogy jól dolgozunk, a kötelességünk, ezért kapjuk a fizetést. Az én érveim eltörpültek az ó határozottsága mellett és ezen nem lehet csodálkozni. Karda Hari ugyanis spanyol harcos volt, önkéntesként harcolt a spanyol nép szabadságáért. Igy az is érthető, hogy természetesnek tartja, ha a munkás a munkáját jól és kifogástalanul végzi. A két Karda testvér egyébként a Vzorodev megalakulása óta itt dolgozik és a műhely legmegbízhatóbb munkásai közé tartozik. A nők viszont közlékenyebbek. Két fiatal nagymamára akadok rá. Az egyiket Vojkovičová Jozefinnek hívják, 42 éves és két unokája van. Harmincnyolc esztendős volt, amikor nagymama lett. Mindkét lánya már férjes asszony. Az idősebb orvosnak tanul. A kollektívával elégedett. Nem kevesebb mint 16 esztende je dolgozik itt, és csak a legjobbakat mondhatja csoportja össz munkájáról. Keresetével is elégedett. Átlagban eléri havonta az 1800 koronát. De — teszi hozzá — itt dolgozni kell! A másik fiatal nagymamát Zú beková Emmának hívják, négy venesztendős és már egy háromhónapos flúcskának a nagyany ja, és két gyerek anyja. Munká jávai kapcsolatban azt mondja, hogy a műhelyben uralkodó kol lektív szellemmel annyira elége dett, hogy nem hajlandó innen elmenni, holott módja lett volna rá, mert felkínálták neki a 27-es műhelyben a vezetői állást. Egyébként öngúnnyal megjegy zl, hogy csoportjában ő a leglassúbb munkás és havi átlagkeresete nem több 1300 koronánál. Befejezésü

l | a fiatal nagy mamák után még a műhely legfiatalabb munkásnőjével is vál tok néhány szót. Torgašová Má riának hívják, 19 esztendős, sudár alakú, szőke lány. A szövet kezet iskolájában tanulta a mesterséget. Tavaly szabadult fel. Még csak néhány hónapja dolgozik Itt, de ő ls elégedett a kollektívával. Társai segítik, ő pedig ígéri, igyekezni fog, hogy csoportjának méltó tagja legyen. SZABÓ BÉLA