Új Szó, 1967. május (20. évfolyam, 119-148. szám)

1967-05-27 / 144. szám, szombat

IIIIIIIIIIIIIIHIIM A tardoskeddi születésű Morvay Gyula— akt = , , ^r 1939-től Magyarországon él és pedagógiai tevéI Lj/lIlHMjtUI kenysége mellett irodalommal is foglalkozik — «/||rBpfff?«/i a polgári Csehszlovákia idején a Sarlós-mozga• • yi'í??m|Iliií Síi lom költOJeként vált ismertté. Művészileg nyers, I |!fty«flKwiy de nagy agitatív erővel bíró expresszionista f 5 J / / szabad verseiben a szegény parasztság nyomo' ráí tárra /eí. Versei a szlovákiai magyar munkásság körében népszerűséget értek el, a szavalókörök és szavalókórusok legkedveltebb számat között szerepeltek. Morvay a harmincas évek közepétől a prózaírásra téri át. Novelláinak és regényeinek témáit a verseihez hasonlóan a szegényparasztság küzdelmes életéből merítette. Ehhez a témakörhöz származása s élményvilága kötötte. Szépirodalmi alkotásainak (verseinek, elbeszéléseinekI és harcos publicisztikai cikkeinek nagy része a kommunista sajtóban /az Otban, Magyar Napban, az erdélyi Korunkban, a moszkvai 0

J Hangban/ Jelent meg. írásai közül sokat Örtényl Gyula álnéven tett közzé. A polgári Csehszlovákia idején a következő kötetei kerültek kiadásra: Forróra fülledt a talaj (versek, 1930), Magamig ért a sors (versek, 1932), Üj holnap felé (versek, 1935), Emberek a majorban (regény, 1936). Itt közölt írása a Wallentlnyl Samu által kiadott Hegyvidéki bokréta című prózát antológiában jelent meg 1934-ben. H

egyek között, bukdácsolva vezetett az út a városko felé. Az út két oldalán a félig-olvadt hó alól halvány zöld szín frissül elő. Messze utakon; az urasági áliák szélén a májfáik még fázósan cseregtek, de néha már melegebb levegő kószált elő délről. A szegény falu és szegény emberei már a tavaszt érezték szívükben, remény, lő várakozásukban, mert egyre többen járták a hatói*., egyre sűrűbben mentek a városka felé: hátha ott akad munka, akad pénz. Tasi Péter is ezen a bukdácsoló úton ment a városba. Ott keres munkát. A faluba járó rongyszedő megígérte neki, hogy ő majd szól az ő sorsa felől, csak menjen be és keresse fel őt, a rongyszedö Hümmels*eint. Először a Grószt keresse fel, annak udvarában lökik ő. Csak menjen be egyenesen, majd megtalálja, mert az udvar közepén rongyrakás van. Onnét szállítja ő a gyárba. Csepp völgyben volt a városka, körülötte fenyők vigyáztak házakra, emberekre. Az üzemek kéményei már lustán füstölögtek, kocsik csattogtok a kemény termésköveken. Az első kocsmában megkérdezte Tasi, hogy hol lakik Grósz. — Itt mindjárt, még két ház, nos ott van. — És ott lakik a rongyszedő? — Micsoda rongyszedő? — kérdezte a kocsmáros. — A rongyász no, hót hogy mondjam? — Ja? a Hümmelstein úr? — Nem tudom hogyan hívják, felénk csak rongyász. Nálunk szedte a rongyot és mondta, hogy csak őhozzá menjek; mert ő majd szerez munkát tavaszra. — Maga munkanélküli? — Olyasféle szegény panaszt vagyok. i- Ahá, most már tudom. Hát ô az. — Köszönöm, isten áldja. — Minden jót, barátom. Grósz kapuja rozsdás volt, az udvarban géprészek, píéhdarabok, rongyok voltok elszórva. Tasi egyenesen a hátulsó lakáshoz ment, bekopogott, de már jött is Hümmelstein. — No, hát mi baj? — Mondta, hogy csak jöjjek be. — Jaja, arról a munkáról van szó, oho, már tudom. Kérem, fáradjon be. — Sára, siess, aztán készíts az úrrtak. Hogy is hívják magát? — Tasinak. Tasi Péternek. — Tasi úrnak készíts. Széles asszony jött be, lesöpörte az asztalterítőt, tejet, kenyere

4, adott Tasinak, — Köszönöm, ne fáradjanak, nem vagyok éhes. — No, hát ez nem fog megártani. — Szóval amiatt a munka miatt jött? Helyes. Én már szóltam, de nem tudom, felveszik-e? Talán fel. — Talán? — Hát talán, mert az olyan munka lesz, amit nem mindenki csinálhat. — Majd meglátom. Végigmen'ek az utcán és az egyik ház előtt megálltak. Valamiféle gyár lehetett, mert magas kőkerítése volt. A rongyász megállt a kapunál. — No, én innen visszamegyek. Aztán majd jöjjön be hozzám, hogy mit végzet*. — Bemegyek. Tasi végigment a gyár udvarán, amely homokkal volt behintve. Balra volt az iroda, ide ment Tasi. Szolgáló jött ki és azt hitte, hogy Tasi is kéreget. — Kit keres? Kérege

4ni nem lehet. — Az urat keresem, nem vagyok én koldus. Pedig még tán annál is szegényebb vagyok, gondolta, a-mmt a lány bement H

azajöttem a császár háborújából és mégis szegény vagyok. Szegényebb mint voltam, mert azóta csak az adósság nőt* és ezt már nem fizeti a császár. T. L Nemsokára kijött az úr. Alacsony, sovány ember, fején glottsapka volt, pipaszára pedig jó szagú meggyfából. Tasi jó reggelt köszönt. — Jó reggelt No? Mi tetszik kérem? — Tasi Péter napszámos földmunkás vagyok. — Kérem, nincs munka. — Mondták, hogy i*t van. Hümmelstein úr szólt, hogy ô már itt említette a dolgot, hogy legalább egy évig ide jöhetnék munkába, mert szegény ember vagyok, se földem, se házam, csak a nyomorúságom. — A Hümmelstein? Az más. Igen, igen, tudok róla, kérem, jöjjön beljebb. Bementek. Tasi csak az ember száját MORVAY GYULA: végigrántotta a kést a liba nyakán. A fej messzire elrepült — Te is így fogod csinálni, ez a dolgunk. Az asszonyok sebesen adogatták a gágogó libáka

4, amelyek már csak nehezen lihegtek, mivel kövérek voltak. Az emberek villámgyorsan elvágták nyakát azzal a döglött állatot gyorsan továbbhajították. A vágás nyomán magasra frecscsent a vér, ezért volt előttük a zsákkötény. És az asszonyokon ezért voltak a rossz kendők, hajuk ezért vok csomós: vér ragadt bele. Péter csak áU-t a teremben. Körütötte libagonéj szaga, vér freccsenése volt. A másik sarokban utolsót fetrengtek a kimúló állatok. A villanylámpa gyengén világított, kint kutyák csaholtak, kocsik kattogtak, az udvarban pedig a gőzgép zuhogott. Zsákkö*ény volt előtte, kezében kés volt. Feléje gágogott, lihegett egy kövér liba. A

z adogató-asszony haja kócos volt és csak nézte Pétert és csak tartota a libát, amely ott mozgott, mintha hernyó lett volna. — No vágd már! Péter becsukja a szemét és a levegőbe húzott a késsel. Az asszony eldobta a libát Nem is fetrengett. — Jó lesz, jó erős a kezed, csak bele kell jönnöd, mert sebesen keH vágni. A tizedik vágás utón az emberek már úgy beszélgetlek, mintha már Péter is ott lett volna. Tasi pedig csak húzta a kést, vágta a libák torkát. A terembe egymás után hordták a kalitkákat: libák, kacsák, tyúkok voltak bennük. És a három ember véres zsákkötényével csak vágta a baromfit. Fürdőhelyek számára, kereskedések számára. Szaga volt a vémek. Péter lába egyre sűrűbben csúszkák a betonon. ÁLLATOK HALÁLA nézte, csak a kezét nézte, amint kitelefonált, amint valamit írt a cédulára. Most az ő sorsa ezektől a kis mozdulatokból függött. Ha az a kéz jól vezeti azt a ceruzát és helyes szót ír le, akkor neki kenyere lesz. Ha nem, akkor mit csináljon, itt a tavasz és se vetni, se remélni 1 — Hó' nézze. Lenne itt még egy embernek dolga, de nem tudom, hogy maga bírja-e azt a munkát? Azt tudja, ugye, hogy én baromfival kereskedem, itt vágják le az állatokat és a fölöslegeset fagyasztóba rakjuk. Nézzen ki, látja, ot* megy a gőzgép, halija? »- Hallom. — Hát kérem, az csinálja a hideget. Szóval még egy vágó-ember kell. Ha bírja, akkor felfogadom mondjuk egy fél évre. Kap alvást meg napszámot. — Helyes? Elfogadja? — Elfogadom. — Rendben van. Most megírom ezt a cédulát és menjen vele az üzletvezetőhöz, ő majd beállítja magót. Az udvaron az úr előkiáltotta az üzletvezetőt és átadta neki Tasit. — Állítsa be ert az embert. Alvás és napi nyolc. A gyár legvégében alacsonyabb épület állt, ide vezették Tasit. Két-három lépcsőn mentek fel és egy terembe léptek, ahol a villany égett, de homályosan, mert az áram gyenge volt. A villanykörtén pókháló volt, a helyiségben büdös voľ a levegő. A terem közepén két ember állt, körülöttük asszonyok mozogtak. Cipőjük félre volt gyúrva, rossz kendők, lepedők voltak vállaikon. Az emberek előtt zsákból hasított zsidózsáklepedő volt, hajuk csomósán hullott szemükbe. — Hé! állj! kiáltott az üzletvezető. Adjatok egy zsákot ennek az embernek, ez is itt fog dolgozni. Új ember. Napszámos, de majd belejön. Pétert körülfogják a munkások. Egyik asszony már hozta is a zsákkötényt, az egyik ember pedig éles kést adott kezébe. Péter csak nézett. — No, ne bámulj, fogd ezt a kést ezek majd adogatják neked a Hbákat és te csak egymás után elvágod nyakaikat, de úgy, hogy a fej egészen lerepüljön. Igy ni. Azzal az egyik asszony odanyújtott neki egy libát, az ember sebesen, erősen Utoljára egy kiskecske kenik az egyik ember keze alá. Nem egykönnyen adta oda magát és bégetése fájdalmas-gyermekes volt De az ember csak összeszorította fogát és szinte lerepült az á Hat feje. Tasi lába megremegett. Ez volt az utolsó vágás, vége a mai munkának. Péter előtt elvonultak az asszonyok: hajukban tollhulladék voľ, testűkről vér gőzölgött. A városka kéményei feldudáltak, este volt, hazamentek a munkások. Péter ottmaradt, mert ő ot alszik: messze lenne mindig hazajárni. A baromfigyár kapuját is becsukták és egy ember körüljárta az épületet, hogy nincs-e valami baj? Mindent megnézett; mindennek a helyén kellett maradnia: lakatnak, szerszámnak, csak a vágó emberek mehettek haza. Tasihoz is benézett az őr. — Hát te? Mk csinálsz Rt? — Ma jöttem, új ember vagyok. Most én vagyok az éjjeles. — Már vágtál? — Vágtam. Nézze: minden merő ver itt. <- Látom, dehát ez is kell, gyár ez, baromfigyár. Olőgyár. Alla'ok halálának gyára ez. No, megyek. Aztán vigyázzon, hogy a kutya be ne jöjjön, vagy volakl át ne másszon a kerítésen és el ne lopja a levágott baromfit. Jó éjszakát. — Jó éjszakát. Az udvaron felturbékoltak a galambok. Péter aludni készül

4. Betonra vetette kabátját, zsákdarabokat keresett, erre dőlt le. A másik sarokban a nagy halom leölt állat volt. Aludni kellett volna, de már harmadszor ébred* fel: valami susogott mögötte. Tasi felkelt és látta, hogy az ajtón egymás után fordulnak be a macskatestű patkányok. Min*ha hízott kutyák másztak volna be: kövérek voltak a patkányok. Bátran és biztosan jöttek, egyenesen a vérhez mentek, felnyalják, majd a baromfirakáshoz iparkodtak és rágni kezdték a csibehúst, meg a libák combjait. Péter ütőfa után nézett, de sehol nem volt. Lábával kezdte rugdosni a patkányo. kat, amelyike* eltalálta, az felnyikkant és felfordult, de a többiek ezt észre sem vették, tovább rágták a húst Tasi kinyitotta a másik 'ermet és oda kezdte behordani az állatokat. Csak reggelig meg ne egyék, reggel aztán feltisztítják és hűtőbe rakják. Órákig izzadt az á*hordással, de a patkányok csak nem mentek el. — Ronda bestéi, mit csináljak veletek? K

ézbe vett egy fiatal libát, lábára madzagott kötött és úgy húzta a a terembe az ajtó felé. A patkányok utána. A kijáratnál Is rágták a libát, de ekkorra a felébredt kutyák is megérezték a patkányokat és éles csaholással kezdték üldözni az éjjelt állatokat — Hic, hicho, - bíztatta Tasi a kutyáka\ Csaholás, ugatás verte lel a gyár csendjét, még a galambok is megrázkódtak álmukban. Alvásról már szó sem lehetett. Péter ezután a kutyákat verte széjjel, de azok csak ugattak, mert orrukban ott volt a patkány szaga. A háziúr kijött. Fején glottsapka volt és hálóingben járkált az udvaron. Mi az ott? Miért csaholnak a kutyák? Holló, ki van ott? — Én vagyok. — Ki az az én vagyok? — Tasi Péter. — Ja? Maga az? Hát miért ugatnak azok a dögök? A patkányokat vertük el, de alig lehet velük bírni. — Hja, a patkányok, hát azok nem egykönnyen engednek. Csak a húsra vigyázzon, a vér az övék lehet. És maga is feküdjön le. — Nem álhatók a patkányoktól. Pedig aludni kellett volna, mert keleten már világosodott. Tasi feje lenyaklott és egy fél óráig mélyen aludt. Mire felébredt, már zöngés; csattogás vette körül: reggel volt. Felkelt, a kútnál megmosta arcát és kiment a gyárból, mert ő csak estére jön bej most így osztották be. Egyenesen Grósz felé ment, arra vok Hümmelstein lakása. Magint a rongyász fogadta, szívesen, tessékelve, mint tegnap, de Tasinak ez nem esett jól. Csontjai fájtak, feje, gyomra szédült. — Csak tessék. Ugye nehéz munka volt? Sok ott a vér, meg a gyilkolás. — Sok, sok, nagyon sok. Nem is ember, nek való. — De csak maradjon ott, mert sehol sincs munka! Kérem, én is nehezen keresem ezeknek a kenyeret - és gyerekeire mutatott. Kérem, nekem is kihozzák a falusiak azt a büdös, ganajos rongyokat és azt hiszik, hogy plüsst, meg bársonyt hoztak és ha nem adok egy tányér helyett két tányért, akkor visszaveszik a rongyot és ilyenkor hányszor meg is lopnak! Kérem nehéz ez az élet! Péter menni készült. — Hát akkor nem tartjuk fel. Aztán csak nézzen be, ha lesz ideje. — Majd benézek. Isten áldja. — Minden ját. Két kiflit vett Tasi és az artézi kútnál tenyeréből vizet ivott. Estefelé megint a gyárban volt. Az adogató asszonyok már ott voltak, a munkások cigarettáztak és Péterrel is beszélgettek. Szó nélkül nézegették a ketreceket: nem az állatokat sajnálták; de azt nézték, hogy mennyi a baromfi: lassabban kell dolgozni, vagy pedig sebesen? ... Elővették a késeket és várták az adogatást. Valaki most énekelni kezdett. A többiek is magukban énekeltek. A véres sarkokban, a véres beton fölött, a tollas hajú, véres kötényű emberek között széjjelkúszott a nóta: ...sirat engem a madár is, értem hajlik le az ág is. Hej, de az is azért hajlik földre, hozzám szólna, ha lehetne ... Nap nap után ment a vágás. H

ét végén az emberek odasorakoz- . tak az iroda elé és várták az urat. Ki is jött. Kezében kék borítékók voltak: azokban volt a munkások bére. Tasi is megkapja a borítékot. Megolvasta a pénzt: hatszor nyolc koronának kell lennie. De csak negyven korona volt benne. Hiányzik a pénzemből - kiáltotta Tasi. — Nem hiányzik — szólt vissza az úr szemrebbenés nélkül. — De. — Olvassa meg. — ... Harminc .... negyven. - Negyvennyolc jár. — Igen, de levonások is vannak. Adó meg miegyéb. A pénzt kabátja belső zsebébe tene *** és elindult faluja felé. Mögötte marodt a véres város, előtte feketedett faluja. v. 5 196' IIHIIIIIUIIIiilUiHlllllUHIttm^ H