Új Szó, 1967. május (20. évfolyam, 119-148. szám)

1967-05-02 / 120. szám, kedd

A z üvegházak ablakszemének tük­rében fürdik a tavaszi napsugár. Az üveg alatt zsenge, üdezöld palánták. A sorok között lányok, asz­szonyok guggolnak, hajlonganak. Együtt az egész kertészbrigád: há­rom férfi és huszonkét nő. Ritkaság náiuk, ha valaki hiányzik. Az igazo­latlan mulasztás fehér holló. A brigád vezetője Lalák László, a Bajcsi Állami Gazdaság gyótvai részle­gének neves kertésze. Alacsony, szikár ember. Ha nem tévedek, túl jár az öt­venen. Tekintete barátságos, bizalom­keltő, szava csendes, megfontolt. Nem kérdezi, mi járatban vagyok. Végigkalauzol az ágyások között, majd a gazdasági udvar felé int tekintetével. — Mennénk talán az irodába — mond­ja csendesen — ott nyugodtabban be­szélgethetünk. Egyetlen szobáoska az iroda. Kopott Íróasztal, üveglapja alatt képeslapokból kivágott bíkinis szépségek. Cigarettával kínálom. — Köszönöm, nem élek vele — há­rítja el a kínálást. A kertészetre, a brigádra terelem a szót. ö egy kicsit távolabbra nyúl, saját élete történetébe. Talán az ismerkedés, a megismerés kedvéért teszi. Azzal kezdi, hogy idestova 33 esztendeje ker­tészkedik. A harmincas évek derekán vált „bulgárrá". A munkanélküliség Naszvadon is meghatványozta a nyo­mort. Akkor — egyéb munka híján — megpróbálkozott a kertész mesterség­gel. Később már nem tudott tőle meg­szabadulni. Ahogy mondani szokták, szívéhez nőtt a szakma. Huzamosabb időre csak a háború, a második világ­égés szakította el az üvegházaktól, öt esztendőt töltött távol a családtól, az otthontól. A háború számára legborzal­masabb napját Drezdában élte át. — Negyvenöt február tizenharmadika volt — emlékszik vissza. — Amíg élek, nem felejtem el ezt a napot. Még a kő is égett A város akkor zsúfolásig megtelt menekülőkkel. Mindenki abban bízott, hogy Drezdát megkímélik. Az említett napon mégis rájuk szabadult a pokol. A gyújtóbombák százai zúdultak a vá­rosra. A tobzódó lángtenger, a szörnyű detonációk hatására a levegő is meg­háborodott. Égetett, és olyan szélvihar kerekedett, hogy az embereket ledön­tötte a lábáról. Amerre csak a szem ellátott, megszenesedett holttestek he­vertek. Lalák László tizedes, az újonckiképző zászlóalj írnoka a városon kívüli er­dőcskében, a földhöz lapulva vészelte át a szörnyű pusztítást. A történtek után a zászlóaljban is megbomlott a fegyelem. Az otthonról elhajtott, jóformán gyerekleventék már csak arra voltak jók, hogy fedezéket, futóárkot, tankcsapdát ássanak. Fegy­verük egyébként sem volt. Majd egy német falucskában — a nevére már nem emlékszik — köszön­tött rájuk a béke. — Egymás nyakába borulva ünnepel­tük a nagy pillanatot — mondja a bri­gádvezető. — Olyanok voltunk, akár a számításomat — mondja mosolyog­va. A többi kertész is így gondolkodott. Ok lassanként szétszéledtek. Ötven­nyolcban már csak egyedül voltam a régiek közül... Én megtaláltam a számításomat. Lalák László kertésznek ekkor már neve volt a gazdaságban. Arról volt híres, hogy termelési feladatait min­dig túlteljesítette, pedig a követelmé­nyek esztendőről esztendőre emelked­tek. Ekkor jutott el hozzájuk a hír; itt is, ott is olyan munkacsoportok ala­kulnak, amelyek a szocialista munka­brigád cím elnyerésére törekednek. Egyik alkalommal Borsányi bácsi, az üzemi tanács akkori elnöke Lalák Lászlót is felkereste: nem lépnének-e sorompóba. Töviről hegyire elmagyaráz­ta a mozgalom lényegét, célját. Lalák László szótlanul hallgatta. Mintha ha­sonló dolgokról ő már hallott volna. Valami ilyesmiről beszéltek nekik, ha­difoglyoknak is annak idején a Terek folyó partján. Az előadó ott is azt mondta: tanuljon meg az ember szo­A BISIGÁB VEZETŐ az igazi gyerekek. Csak az járt az eszünkben: mielőbb haza. Engem asz­szony és két gyerek várt. Hazafelé haladva az ország határát Česká Kamenicánál lépte át a transz­port. Felzárkózva, rendezett alaku­latokban jöttek. Csak Kolínnál álták útjukat. Innen a Podébradyi gyűjtőtá­borba kísérték őket. Közel három esztendőt töltött hadi­fogságban. Vízerőművet építettek, mesz­sze a Kaukázusban a Terek folyón. Munka után antifasiszta előadásokon vettek részt. — Itt tanultam meg, mit értenek a Szovjetunióban az alatt, hogy szocia­lista módon élni és dolgozni. N ehéz, kemény esztendők voltak ezek. Olyan iskola, amely sok embernek felnyitotta a szemét. A tanultakból Lalák László ls sok min­dent emlékezetébe vésett. Ha nem is látott mindent tisztán, azt megérezte, hogy az emberiség fordulóponthoz ért. Számára a háború igazában ezer­kilencszáznegyvennyolc június huszon­harmadikán ért véget. Ezen a napon lépett újból hazai földre. Lassacskán szokott csak bele az itt­honi életbe. Több helyen is vállalt mun­kát, míg végre ötvenkettőben mint fe­les kertész megállapodott a Bajcsi Ál­lami Gazdaság gyótvai részlegén. Azóta tizenhat esztendő telt el. La­lák László minden istenáldott nap két­szer tette meg az utat Naszvad és Gyót­va puszta között; kezdetben gyalog, majd kerékpáron, később' motorbiciklin, jelenleg saját személygépkocsiján jár munkába. De térjünk vissza az Ötvenes évek elejére. Egy esztendeig volt feles ker­tész. A további években már alkalma­zotti viszonyba került a gazdasággal. — Féltem, hogy nem találom meg ciallsta módon dolgozni, élni. Ha erről lenne szó, miért ne próbálkoznának, de azért csak megbeszéli a csoporttal. Később már ő is agitált. A gondolat tettekké érlelődött. Lalák László tizen­ötöd magával letette a garast. Igazában itt kezdődik a Lalák-brigád története. K erek nyolc esztendő telt el azóta. A régiek, a kezdők közül már csak néhányan maradtak. A La­lák-brigád jellegzetessége, hogy szemé­lyi összetétele esztendőről esztendőre változik. A lányok férjhez mennek, az asszonyok gyermeket szülnek, és a csoport egyre apad. Utánpótlásról kell gondoskodni. Az újak viszont könnyen beilleszkednek, a kollektívába, és a brigád továbbra is példakép a gazda­ságban. De hogy újból visszatérjünk a törté­nethez: Lalák Lászlóék — három esz­tendő sem telt bele — elnyerik a szo­cialista munkabrigád címet. Drülnek, nem ls sejtik, hogy tornyosulnak a vi­harfelhők. A gazdaságban akadnak irigy emberek. Rossz szemmel nézik, hogy a brigád esztendőről esztendőre szép prémiumot kap. Csak ezt látják! Nem a végzett munkát. Miért nem kap a gaz­daságban mindenki prémiumot? Azok ls. akik nem a kertészetben dolgoz­nak. Elindulnak a panaszlevelek. Még a köztársasági elnöki irodába is írnak; nincs igazság a Bajcsi Állami Gazda­ságban. Ekkor születik meg a döntés, ame­lyet a legjobb akarattal sem nevezhet­nénk helyesnek, indokoltnak. A gaz­daság vezetősége a békesség kedvéért, hogy befogja az elégedetlenkedők szá­ját, azt javasolta, hogy gyakorlatilag szűnjön meg az önálló kertészbrigád. Felváltva dolgozzon mindenki a kerté­szetben és a termelés többi ágazatában, így, ha lesz prémium, mindenkinek oszthatnak. Erre viszont a brigád tag­jai azt mondták.: fából vaskarika, így nem lehet eredményes munkát végez­ni. Maradjanak csak ők a kertészetben és a prémiumból juttassanak mások­nak ls. ök meglesznek nélküle, de nem adják a brigád becsületét... A baj azonban legtöbbször többed­magával jár. Később már nem a bri­gádot támadták, hanem a vezetőjét. Egyéni érdekek játszottak Itt is közre. A brigád egyes tagjait Lalák László ellen próbálták hangolni. Ez bizonyos mértékig sikerült is. A csoport két tá­borra szakadt. Nyolcan Lalák mellé álltak, heten ellene fordultak. Az üggyel foglalkozott a pártszervezet és az igazgatóság is. A végső szót azonban mégis a brigád mondta ki: Lalák Lász­ló marad, viszont a rendbontók távoz­zanak a csoportból. A megrázkódtatás komoly nyomokat hagyott, Lalák László azonban nem adja fel a küzdelmet. Hatvantól ő már nemcsak brigádvezető, hanem kommu­nista is. Nem hátrálhat meg, és hogy megtalálta a helyes utat, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a meg­újhodott csoport rövid időn belül el­nyeri a CSKP XII. kongresszusának brigádja címet ls. Újból neve volt a brigádnak. Terme­lési feladatát továbbra is minden esz­tendőben túlteljesíti. Hogy csak egy közeli példát említsek: tavaly a gazda­ság 425 350 korona bevételt tervezett a kertészetből, a valóságban 627 536 koronát értek el. A brigád újból 54 000 korona prémiumon osztozik. Az idén a jutalmazás új formájára tértek át. Szerződést kötöttek a gazda­sággal. A gazdaság földet, műtrágyát, felszerelést, gépet ad, a brigáď viszont munkát. A 17 hektáros kertészet jöve­delmén aztán a következőképpen osz­toznak: a bevétel 55 százalékát kapja a gazdaság, a felmaradó részen osztozik a brigád. Csupán a brigád munkájának jellem­zése miatt említem meg, hogy a felvá­sárlók ls elégedettek a csoport mun­kájával. A legjobb, legszebb árut tő­lük kapják. Lalák László szerint ez természetes. — A becsület nem engedi, hogy ez másként legyen — mondja komolyan. — Nagy súlyt fektetünk a zöldség osztá­lyozására, csak jó minőségű árut szál­lítunk. Ojból az üvegházak között járunk már, amikor a brigádvezető megjegyzi: — Ha cserélődnek is az embereim, az utánpótlás mégsem okoz komolyabb gondot. Szívesen jönnek a brigádba ... — A jó kereset miatt? — Nemcsak azért. A megértés is közrejátszik. Indokolt esetben egymás helyett is dolgozunk, viszont ha valaki visszaél a Jóindulattal, nem sokáig ma­radhat közöttünk. D elet harangoznak valamelyik kö­zeli faluban. A brigád vígan in­dul ebédelni. Csak Lalák László marad még. Egy darabig elnézegeti az üveg alatt sütkérező palántákat, aztán a bekötő üt felé Indul... SZARKA ISTVÁN órmál nem elégítenék ki. Töb­wt és mást szeretett volna meg­nutatni. Leninről szólva — pél­iául — azt, hogy miként él tenne ez az ideál, hogyan vesz észt mindennapjaiban az eszmé­'é nemesült vezér és gondolko­:ó. A Szent kút-ban pedig az ön­oagát megsokszorozó, a múltat s jelent eggyéolvasztö emberi [épzeletről vall. Annyi bizonyos, hogy a het­enéves Katajev alaposan meg­epte híveit és a szovjet irodal­ní életet. /íták, viták, viták... 1958 nyarán vette át újra a lovij Mir szerkesztését Konsz­antytn Szimonovtól, az 1955­len leváltott főszerkesztő, llekszandr Tvardovszkij. Meg­:<Jzelítőleg innen datálhatjuk a zovjet irodalmi életnek, a ha­yományosnál erősebb polarlzá­5dását, az élesebb hangvételű isputákat, a folyóiratok határo­ottabb karakterét. Az egyik pó­us a Novij Mir. A másik, az Iktyabr, melyet előbb Panflo­ov, majd halála után Vszevolod 'ocsetov szerkeszt. A Novij Mir özölte Szolzsenyictn gyorsan ilághírűvé lett kisregényét, az van Gyenyiszovlcs egy napját, íelyről az Oktyabr kritikusan gy vélekedett, hogy nincsen öze a szovjet valósághoz. Főhő­3 időtlen, absztrakt humaniz­íust képvisel, s maga a kisre­ény pesszimista. Ezzel szemben Novij Mir kritikusai megálla­ították Kocsetov regényéről, a >rsov-testvérekrö\, hogy sema­kus mű, melynek szemlélete, Eándéka a dogmatizmust erősí­. A disputa különböző művek kán és ürügyén egyre élesebb itt az évek folyamán, s egyre több személyes indulat ls mun­kált a vitatkozókban. A moszkvai Pravda 1967. ja­nuár 27-1 szerkesztőségi cikke éppen az irodalmi eszmecserék szélsőséges hangvételére, a mindkét részről tapasztalható túlzásokra hívta fel a figyelmet. A Pravda szerkesztőségi cikke igazában két dologra figyelmez­tet anélkül, hogy a viták lezárá­sára törekedne, ám mindenkép­ken azzal a szándékkal, hogy az eszmecseréket termékenyebbé tegye. Az egyik: a vita hevében mind a Novij Mir, mind az Ok­tyabr kritikusai olyan álláspon­tig jutottak el, mely túlzásai miatt káros lehet a további fej­lődés szempontjából. A Novij Mir hasábjain elsősorban olyan veszély mutatkozik, hogy az objektivitásra való törekvés, az egyes tények fetisizálása a való­ságos hősiesség, az egészséges romantika tagadásához vezet. Az Oktyabr kritikusi gárdája pedig — megengedhetetlenül — szinte az egész szovjet irodalmat kiok­tatja a szocialista realizmusról, s ugyanakkor a folyóirat hasáb­jain színvonalatlan, dilettáns alkotások látnak napvilágot. A Pravda a szovjet Írók közelgő IV. kongresszusa előtt, Illetve az októberi forradalom ötvenedik évfordulójára való felkészülés idején különösen aggasztónak találja ezeket a túlzásokat, me­lyek akadályozzák a művek és Irodalmi folyamatok objektív ér­tékelését. A viták értelme — a túlzások ellenére is — világos. Az iroda­lom és a valóság, az író és a közélet bonyolult kölcsönhatá­sainak értelmezéséről van szó. Félreértés ne essék: a szovjet irodalom már régen túl van azon, hogy bármiféle elefánt* csonttorony-elmélet ellen kelle­ne küzdenie. Az alapállás vilá­gos: a szovjet író, vagy még ál­talánosabban, a szocialista író részt vesz a társadalom formá­lódásában. A kérdés az: ho­gyan? Az irodalom szerepe vajon egyfajta kontroll csupán? Előre­jelzése a társadalom mélyén ér­lelődő folyamatoknak? A doku­mentatív műfajok pontosság­igényét kölcsönözve kell-e szá­mot adnia — a krónikás egyide­jűségével és a művész megérző erejével — mindarról, ami az egyes emberben ma lezajlik? Te­hát a nagy társadalmi mozgások és az egyén viszonyait kell fel­térképezni? Megállapítani, hol a helye itt az egyszerű ember­nek, akit sokáig mintha elhomá­lyosított volna a tömeg mltoló­gikussá homályosított ábrázo­lása. Vagy pedig: az irodalom legyen krónikája és csakis kró­nikája az elfutó napoknak? És vajon nem ügy Igazán pártos az író, ha a közvetlen meggyőzés, a publicisztika módszereivel mintegy a gyorsan mozgó köny­nyű tüzérséghez hasonlóan tá­mogatja a társadalom nagy cél­kitűzéseit? Az egymással feleselő kérdé­seket tovább ls lehet folytatni. Kl az igazi pozitív hős? Az utób­bi idők eszmecseréiben egyre sűrűbben tűnik fel Pavel Kor­csaginnak, Nytkolaj Osztrovszklf regényhősének a neve? Vajon nincs szükség arra, hogy az ő irigylésre méltó biztonsága, könyörtelen becsületessége mai írók mai hőseiben találjon mél­tó párjára? Vajon az írónak po­zitív példaképet kell-e rajzolnia, avagy olyan embereket, akik olyanok, amilyenek, az Jró esz­ményei pedig nem annyira egy­egy rokonszenves példa-émber­ré magasított egyéniségben ke­resendők, hanem a mű egészé­nek eszmerendszerében, szerke­zetében, az egyes figurák egy­máshoz fűződő kapcsolataiban? Mint látható, az eltérések, az ellentétek szinte kibékíthetetle­nek. És a vita nem csupán ta­nulmányokban, cikkekben zaj­lik, hanem polemizálnak egy­mással a művek ls. A hasonlatok mindig sántíta­nak egy kissé, de azért megkoc­káztathatjuk: a mai szituáció a húszas években kialakult hely­zetre emlékeztet. A vita akkor is lényegében ugyanezekről a kérdésekről folyt, de — az is­mert okok miatt — ezt az esz­mecserét nem az irodalmi gya­korlat, hanem adminisztratív intézkedések döntötték el. Illet­ve állították le a vitát. Már amennyire az Ilyen problémákat e módon el lehet dönteni. A vita ugyanis művekbe rej­tetten tovább zajlott. Bizonyos­nak látszik például, hogy Em­manull Kazakevtcsnak a Csillag­ban kifejeződő hőseszménye (vagy még inkább az annak ide­jén nagyon keményen bírált kisregényben, a Ketten a sztyeppé-ben szereplő hőse J el­lentmond Alekszandr Fagyejev­nek, az Ifjú gárdában ábrázolt hőseinek. Mai kifejezéssel élve azt is mondhatnók, hogy Kaza­kevlcs a hétköznapi hősiesség, a pátosztalan ábrázolás híve volt, míg Fagyejev éppen a pá­toszt hangsúlyozta (Szándéko­san említettük az Ifjú gárdát, ezt a kitűnő regényt, hiszen a valódi vita mindig színvonalas alkotásokban zajlott, s nem a selejtes tucatművekben, j Tvar­dovszkij a Tyorkin figurájában annak az egyszerű embernek a hű jellemrajzát alkotta meg — szemben akárhány a rendkívüli­re összpontosító művel —, akinek kései társa nem más, mint Andrej Szokolov. A XX. kongresszus utáni években sem csitult el ez a po­lémia, nem is csitulhatott el, de azért az „új hullám" egész sor más, megoldásra váró problémá­kat is felvetett. Nem véletlen tehát, hogy az Irodalom közéle­tisége most ebből az aspektusból vitatódik meg mindenekelőtt. És tévednénk, ha azt hinnők, hogy mindez elválasztható né­hány alapvető formai kérdés­től... Katajev Lenin-könyve, ép­pen talán sajátos, az esszére emlékeztető hangvétele okán is különbözik a patetikus, vagy ro­mantikus ábrázolásoktól. És még tovább: ez a polémia nem két homogén tábor közötti ösz­szeütközés, hanem az azonos hős-eszményekben gondolkozók között a módszer lesz a választó vonal. Kongresszus előtt Május végén ül össze a szov­jet írók negyedik tanácskozása. Eddig minden írókongresszus olyan időpontban ülésezett, amikor az irodalom, Illetve a társadalom eseményei azt mutat­ták: összegezésre van szükség, mert valami más, újabb szakasz következik. Az irodalmi élet eseményei — a polémiák, — a kritikai össze­gezések, összefoglalók, s minde­nekelőtt az üj müvek — mind erre utalnak.

Next

/
Oldalképek
Tartalom