Új Szó, 1967. május (20. évfolyam, 119-148. szám)
1967-05-20 / 137. szám, szombat
S zegény, öreg paraszt volt Valentin Kravar, akit a faluban egyszerűen csak Kravának neveztek. Hat gyermeke volt, négy fia és két lánya. Mind felnőttek már és szétszóródtak a világban, öreg napjaikra Krava meg felesége művelték a földet. Amikor a németek megszállták hazánkat, a legkisebb fiú is elment hazulról Ausztriába, hogy ne kelljen katonáskodnia. Munkaszolgálatba állt, csak a Jó isten tudja, hol. Akkortájt még nem voltak partizánok ezen a tájon. KraJnában már suttogtak róla, hogy sokan vannak az erdőkben, verekszenek a megszállókkal. Északon később kezdődött a népfelkelés. De már itt Is folyt a harc, megéledtek az erdők, és mindenütt csak a németek elleni küzdelemről beszéltek. Kiderült, hogy azon a hegyen is vannak már partizánok, ahol Krava szénapajtája állt. És egy napon, amikor hazaért, Krava Igy szólt a feleségéhez: — Mlca, a hegyen partizánok vannak. Megyek Martinért. — Ahogy gondolod — felelte Mica anyó. Martin a két óra járásnyira levő bányában dolgozott Jó néhány éve forgatta már ott a csákányt, nem is volt olyan rossz sora. Két éve voltak már a németek az országban, és Martin mostanában gyakrabban járt haza, hogy némi ennivalót vigyen magával. Valentin Kravar űtra kelt hát, és egy-kettőre odaért a bányához. Szerencséje volt, otthon találta Martint. — Beszélni akarok veled, Martin — mondotta az öreg. — Hát akkor csak kezdjel Magunk vagyunk, nyugodtan beszélhet édesapám. — Nem merek — csóválta fejét az öreg —, a szobának falai, a falaknak meg füle van. Menjünk csak kt, úgyis olyan szép az Idő. Amikor már messze maguk mögött hagyták a házakat, s az elhagyott úton jártak, megszólalt az öreg Krava: — Hallottad, Martin? Emberek vannak odafönn a hegyen. Eljöttem érted. Martin mindig szófogadó gyermeke volt apjának. — Én is hallottam már róla. Jó, megyek. Abban egyeztek meg, hogy Martin előbb hazamegy, csak azután az erdőbe. És a következő héten Martin már nem ment le a tárnába. Eltelt egy pár hónap, talán egy fél év is. Sokféleképpen volt a hegyek között, néha tele volt emberekkel, máskor meg egy lelket sem lehetett találni. Mindenfélét lehetett hallani. A németek kétszer-háromszor ls kivontatták ágyúikat a városból és lőtték a hegyeket, csak úgy PREZIHOV VORANC: vaktában. Levált szikladarabok gördültek Ilyenkor alá, le a völgybe. Egy napon aztán így szólt Krava a feleségéhez: — Mlca, megyek Francuhért. — Ahogy gondolod — mondotta az anya minden hangsúly nélkül. Klagenfurt messze van, két őra hosszáig megy a vonat, mire odaér. Krava még egyszer sem járt ott, amióta Francuh a gyárban dolgozott. De megvolt a címe. Azt sem tudta, hogy s mint él a fia, mert a gyerek már régen nem Irt. Az utazáshoz engedélyt kellett kérnie. Amint megkapta, nyomban útnak indult Megrakta a hátizsákját mindenféle elemózsiával, hogy legyen mit mondania, ha megkérdik, miért utazik. Nagy nehezen rátalált a fiára. — Beszélni akarok veled. — Sétáljunk ki a városból — mondotta Francuh, aki óvatosabb volt Martinnál. Amikor már Jő messze jártak, Valentin apó megszólalt: — Te, ott nálunk, fent a hegyekben emberek vannak. Te meg Itt a hadsereg számára dolgozol. Jó lesz, ha te ls odamégy, Martin már réges-rég ott van. — Martin már ott van? Hát miért nem Irta meg? — méltatlankodott Francuh, és tüstént el is határozta, hogy Martin után megy. — Miért nem írtam meg? Hát lehet Ilyet megírni? Azért jöttem most magam — mondotta az öreg Krava, és ezzel hazament. Két nap múltán Francuh is eltűnt Klagenfurtból, ment a hegyekbe, Martin után. Megint elmúlt vagy fél esztendő. Eljött a tél, és bizony nem volt könnyű a hegyekben. Az öreg Kravar egész télen át egy szót sem hallott Martinról, sem Francuhról. Mindketten elmentek valahová Krajnába, és egyik sem adott hírt magáról. Javában állt a tél, amikor az öreg Krava így szólt az aszszonyhoz: — Mlca, elmegyek Rokért. — Ahogy gondolod — felelte az anya. Rok Grázban élt. Apja még a címét sem tudta, de úgy nagyjából sejtette, melyik városrészben lakik. Nagy nehezen kijárta az utazási engedélyt. Nem egykönnyen adták, mert már híre ment, hogy Martin meg Francuh a hegyek között van. Amikor aztán mégis megkapta az engedélyt, tüstént útra kelt, hogy megkeresse Rokót, aki a mészárosmesterséget űzte. És amikor négy nap múltán Grázban megtalálta, Rok szitkozódva, káromkodva mondotta, hogy elege van az egész világból, alig várja már, hogy vége legyen a háborúnak. Az öreg csak hallgatta, jó darabig nem szólt semmit. Rok már régen távol volt hazulról. Előbb Inaskodott, aztán a környékbeli mestereknél dolgozott, szinte idegen volt már odahaza. Amikor azonban az öreg Krava hallotta, mint vélekedik a háborúról, fölbátorodott. — No, látod, Rok, gyere velem, és akkor előbb vége lesz a háborúnak. Elmondta, hogy Martin meg Francuh már az erdőben vannak, üzentek érte, álljon ő is közéjük. Rok csak hallgatta, de nem egykönnyen határozott, mert szerelmes volt a gazda lányába. Az öreg Kravának meg sehogy sem akaródzott hazamenni a harmadik fia nélkül, egy álló hétig Grázban maradt. Mindennap együtt volt a fiával és igyekezett őt meggyőznL És egy hét alatt rá ls beszélte, hogy menjen vele. Nem a falujukban, három vagy négy állomással előbb szálltak ki, és csak a besötétedés után indultak hazafelé, nehogy meglássa őket valaki. S amikor a szénapajta közelébe értek, az apa megszólalt: — Ne gyere haza, mert meglátnak. Menj egyenesen az erdőbe. — De látni szeretném édesanyámat! Rég nem láttam már őt — tétovázott a fiú. — Majd meglátod, ha vége lesz a háborúnaki — vetett ellent az apa. — Nem arra való idők Járnak mostanság, veszélyes lenne. Most már hárman voltak a hegyekben, a háború azonban úgy elnyúlt, mint a túrós rétes. Valentin Kravának volt még egy fia, aki a háború első napjai 6ta valahol Bécs mellett dolgozott. Messze volt Bécs, utazási engedélyt sem kapott az öreg, mert most már nyíltan beszélték, hogy a három Kravar fiú az erdőben van. Az öreg nem ls kért engedélyt. Egy napon csak így szólt feleségéhez: — Mlca, megyek Bécsbe. — Ahogy gondolod — mondotta az öregasszony, azután néhány perc múlva félénken hozzátette: — Valentin, visszafelé Jövet hozd haza Floruhot, már olyan régen nem láttam! — Majd meglátom — válaszolta a férje, és útnak indult Csak a harmadik megállónál szállt fel a vonatra, mert nem volt engedélye ós bujkálnia kellett. De mert öreg ember volt, a szakálla ls ősz már, senki sem törődött vele, és így, három nap múltán, meg is érkezett Bécsbe. Egy álló nap kellett hozzá, hogy rátaláljon a fiára. Egy barakktáborban lakott —' Floruh, érted Jöttem. El kell menned a hegyek közé, még mielőtt véget érne a háború. — Szörnyű dolgokat mesélnek — ellenkezett Floruh. — Anyád ls látni akar — biztatta az öreg. — Anyám! — örvendezett Floruh. Szép csendben elhagyták Bécset, és két nap múlva, éjszaka értek a házuk közelébe. Mindketten hátizsákot cipeltek. Éjfél is elmúlt már, amikor hazaértek. Floruh megláthatta édesanyját és az anya Floruhot. Amikor az óra elütötte a kettőt, az öreg a fiához fordult: — Most már menned kell, fiam. Eltart két óra hosszáig ls, mire odaérsz. Nem szabad bevárnod a nappalt. E * s Floruhot nem is látta senki a faluban. Elment bátyjai után a hegyekbe, a többi ember közé. Nem sokkal a háború vége előtt a németek elhurcolták az öreg Kravart meg a feleségét. Gyűjtőtáborba vitték őket, és sohasem kerültek többé elő. ÉS amikor a fiaik hazatértek — mind a négyen épen, egészségesen —, üres ház fogadta őket. Fordította: Bndrits István AZ APA AZ 0/ IRÁNYÍTÁSI ELVEK életbe léptetése óta a kutyák városnegyedünkben rendkívüli jelentőségre tettek szert. A kutya országunkban ősidők óta adó tárgya. S azóta, hogy a nemzeti btzottságnak egyrészt saját eszközeiből kell fedezni kiadásait, a kutyaadót rendkívül komolyan veszszük Bpp elég baj nekem, hatvanöt éves, nyugdíjas öregembernek; városnegyedünkben ugyanis én vagyok a polgári ügyek bizottságának tttkára, tehát a nemzett btzottsdg meghosszabbított kezének a kezefeje, és nekem kell összeírni a nyilvántartáson kívül rekedt kutyákat. Mégis örömmel végzem ezt a hazafias feladatot, s annál is Inkább, mert leküzdhetetlen ellen szenvet érzek a kutyák Iránt. Különösen a házőrzőket utálom. Azt mondják ugyan, hogy a kutya hűséges állat. En azt mondom, a kutya allatomos állat, a letűnt idők csökevénye. Különösen a házőrző. A vadászkutya legalább hasznot hajt. A szó szoros értelmében: felhajtja a vadat és a puskacső elé kényszeríti, s mikor a vadász elejtette, odahozza a gazdájának, legalábbis az apró négylábú és szárnyas vadakat. A rendőrkutya nyomra vezeti a nyomozót, az országhatárokon elcsípi a csempészt és a kémet. De mire való a házőrző? Dologtalan, nagyétkű állat. Fölfalja egy süldőmalac napi fejadagját és semmi haszna. Csak hever, sütteti magát a napon és ugat. Nem olyankor, ha tolvaj kerülgeti a házat. Annál több esze van. A tolvaj elszánt ember, és oldalba rúgná a kellemetlenkedő, túlságosan hangos kutyát. Ha nem ts sikerülne semmit ellopnia, akkor ts meg lenne az az elégtétele, hogy oldalba rúgta — a gazdája helyett. Mert a házőrző a gazdája helyett ugat. Igaz, nem a tolvajokra, hanem az ártalmatlan járókelőkre és a szomszédokra. A házőrző jól tudja, hogy a gazdájától úgy sincs mit ellopni. A házat senki se lophatja el, nem vagyunk Amerikában. Ami pedig a házban van, ellopni nem érdemes. Ugyan kinek volna kedve dunnát, paplant, használt ágyneműt. alsóneműt, vagy kopott konfekctós ruhát lopni. Okos ember bankban tartja a pénzét, különösen a pénzbeváltás óta. Akinek meg nincsen pénze a bankban, annak otthon sincs, s ha van, olyan kevés, hogy ellopni, vagy b^ö'-ni miatta taazán nem érdemes Mire való hát a házőrző kutya? Arra, hogy lapuljon, heverjen — és ugasson, mtkor senki nem kívánja, persze: a gazdáján kívül, mert annak rendkívüli öröme telik abban, ha hűségesnek vélt házőrzője mindenkit megugat, s főleg a szomszédokat, mert úgy illik, hogy a szomszédokkal örökké hadilábon álljunk. A házőrző átveszi a gazda magatartását. Tudja, hogy a szomszédra haragudnia kell, s azért valahányszor megpillantja, bősz ugatással ráveti magát a kerítésre, és ugat: Ugat és ugat: mim mondtam, a gazdája helyett. Ha tehetné legszívesebben a szomszéd lábikrájába harapna. Azt ts a gazdája helyett. A kutyatulajdonos tlyen kutyáról mondja, hogy nagyszerű kutya, jó kutya, hűséges kutya. En pedig azt mondom: alattomos kutya. Ogy kell nektk, már mint a kutyáknak, meg kell adózatnt őket. Minthogy a kutyák, bármennyire okosnak ts tartja őket a közhihedelem, mégis oktalan állatok, s mtvel saját ténykedésükkel csak gazdájukat helyettesítik, méltányos és célszerű ts, hogy a kutyák helyett a gazdájuk fizesse az adót. A KUTYÁK ELLEN irányuló ellenszenvemet leplezve elsősorban ts a polgárt ügyek bizottságát akartam megrendszabályozni, s legközelebbi ülésünkön megható szónoklatot tartottam hazafias és állampolgári kötelességeink teljesítéséről, mely esetben a kutyaadó hiánytalan befizetését jelöltem meg a legmagasztosabb polgárt erény gyanánt. Fölszólítottam a bizottság tagjatt, hogy mutassanak példát polgártársainknak, jelentsék be bejelentetlen kutyáikat, félévenként oltassák be azokat veszettség ellen, és tartsák be szigorúan a kutyákra vonatkozó hatósági előírásokat, azaz — ha az utcára vtszik sétáltatni, adjanak nekik szájkosarat és pórázon vezessék őket. Biztonság okáért otthon ts kössék meg őket, lehetőleg távol a kaputól, hogy az udvarba térő vendéget meg ne haraphassák, vagy írják kt kapujukra: VigyázatI Harap a kutyái Főleg arra kértem bizottsági kollégáimat, hogy kutyáikat ne engedjék elkóborolni a háztól, sem éjiéi, se nappal, mert a koborló kutya ki van téve a fertőzés lehetőségének, könnyen megveszhet és közveszélyessé válhat. Még az egészséges. kutyák ts fenyegetik a polgárok egészségét, különösen Idősebb polgártársaink egészségét, sőt életüket ls veszélyeztetik. Mert például Itt vagyok én, aki hatvanöt éves vagyok, és bürgerem van. Ha történetesen megharapna egy kutya, ha nem ls veszett, belepusztulhatok. Gangrénát kapok, s még az a jobbik eset, ha csak a lábamat vágják le. Nem beszélve arról, hogy a kutya, hanem ls veszett, a fogazatán hordhatja a veszettség vírusait, s megveszni, úgy vélem egyetlen polgártársunk sem akar. — Ne bolondozz, Mátyás, — mondták, btzottságbell polgártársaim. Te könnyen beszélsz, mert nincs kutyád, így hát kutyaadót sem kell fizetned. — A kutya okos és hűséges állat, — mondta a bizottság elnöke, — gyalázat és szemtelenség, hogy a szocialista államban megadóztatják a hűséget és az okosságot. Nemigen javaslom, hogy komolyan vedd ezt a bolondságot a kutyaősszetrással, s ha már meg kell lennie, írd össze a polgárok kutyáit, de a mienket hagyd kl a sorból. Ogy ts Ingyen csináljuk, amit csinálunk, pedig Krisztus koporsóját se őrizték Ingyen. A bizottsági tagoknak legalább annyi kedvezményük legyen, hogy elengedik nektk a kutyaadót. En komolyan vettem a dolgomat. Mentem házról házra, hogy összeírjam a kutyákat. Többnyire zárt ajtóra találtam. A polgártársak be se engedtek — nemhogy a házba — még az udvarba se. A kutyák mintha megérezték volna, hogy ellenségük vagyok; mind az utcán kóborogtak: így hát nem tudtam megállapítani, melyik kutyának, kt a gazdája. Elhúzódott a dolog, egyik hónapról a másikra húzódott. Azóta csaknem egy év telt el, s nem tartottunk kutyaoltást, kutyaadót se fizettünk. Szégyellem rettenetesen, hogy polgártársaim ennyire semmibe vesztk állampolgárt kötelességeiket. Írtam szigorú levelet a nemzeti bizottság elnökének, neveztessen kt hatósági személyt, aki összefogdossa a bejelentetlen és kóborló kutyákat. Az elnök visszaírt, hogy nagyon szívesen, ha vállalom a kutyapecérséget: Azonnal ad hivatalos írást. Szép keresethez jutok a tisztség által, mert az összefogdosott kutyákat á 50 kácsé átveszik a tudományos kutatóintézetek. Erre már igazán megdühödtem. Voltam életemben mindenféle: szakács és trombitás a hadseregben, a polgárt Qletben munka nélküli és a köztisztasági hivatal alkalmazottja ts, magyarul hóhányó, de kutyapecér mégse leszek. Lemondok a titkárt tisztségről. Megírtam a lemondást és viszem az elnökhöz. Nagyon szívesen fogadott. Meg ls hallgatott, s aztán azt mondja: — Ne bolondozz, Mátyást Hadd a fenébe a kutyákatI Beinvitált a lakásba, megkínált lóféle vodkával. A negyedik pohárka után már meg ts békültem volna: Igaz, mit hajszoljam éppen én a kutyákat. Szívélyesen elbúcsúztunk. Mennék ki az udvarra, kt az utcára. Már a kiskaput akarom becsukni a hátam mögött, s akkor harapott meg a Bodri. Az elnök Bodrija. Harmadnap megdagadt a lábam, olyan lett mtnt a kanna. Mentem az orvoshoz. Összecsapta a kezét. — Ml történt magával, Mátyás?! — Megharapott a kutya. — Milyen kutya? Nem mertem megmondani, hogy az elnök kutyája. Ismeretlen kutya volt. Dehogy volt tsmeretlen, csak az orvosnak mondtam, hogy Ismeretlen. Elküldött a sebészetre, beoltottak veszettség ellen. A LÁBAM UGYAN LELOHADT. De rajtam a kisveszettség, mert a veszettség mérgét oltották a hasamba, a köldököm alá. Utálatos dolog. Viszket, mintha megrühösödtem volna. A szám nyáladztk. Az tnfekcló után két-három óra hosszat olyan tdegesség vesz erőt rajtam, hogy legszívesebben megharapnék mtnden kutyát... Hiába harcoltam az állampolgári kötelességek teljesítése érdekében. Kutyaadót máig se fizetünk, a kutyákat se oltották be veszettség ellen. Hanem a titkárt (azaz becses személyemet j azt beoltották. Na, én már immúnis vagyok, de mi lesz a többlekkel? BABI TIBOR TITKA ROLTÁÍ
