Új Szó, 1967. április (20. évfolyam, 90-118. szám)
1967-04-06 / 95 szám, csütörtök
I 'rő—olvasó találkozóra hívtak meg Érsekújvárba. Én, az egykori érsekújvári diák elindultam, hogy találkozzam a mai érsekújvári diákokkal. Furcsa érzés fogott el: mintha egykori önmagámmal kellett volna szembenéznem. Valahol egy utca sarkán, vagy az előadó terem homályából elébem áll az a tizenhét éves hetyke legényke, aki voltam, s aki mégsem én vagyok, és megkérdezi: — Mit tettél az álmaimmal? Az ifjúság tiszta, épp azért könyörtelen. Féltem ettől a találkozástól, s ugyanakkor mérhetetlen öröm töltött el: nem mindenkinek adatik meg, hogy húszegynéhány év múltán találkára induljon a saját ifjúságával. Zakatolt, robogott velem a vonat, s az a tizenhét éves legényke minden várakozásomat megelőzve már ls odaült elém a szemközti ülésre. Sápadt, csapott vállú vézna diák volt. Kitaposott, bátyjától örökölt cipő volt a lábán, erősen kikönyökölt zakója gyűrötten lötyögött rajta, kitérdelt nadrágján foltok éktelenkedtek. Haja akaratosan a vagon mennyezete felé ágaskodott. Leült, rágyújtott és szemtelenül szemembe fújta a füstöt. Bábi Tibor: Behunyom a szemem. Nem látok semmit. Csak éjszakát látok, csak romokat és halottakat. Valahol egy bombatölcsér mélyén vérzett el az ifjúságom. ŕ s ott ülök szembe velük, hála romszáz mai diákkal szemközt, L a Csemadok épületének nagytermében. Kedvesek, vidámak, hetykék és szerények és álmodozók. Fiúk és lányok. És szeretnék adni nekik valamit, valami felejthetetlent, egy emléket. És őt adom nekik, Bedi bácsit. Róla beszélek nekik, a felejthetetlen és kedves tanár úrról, aki éveken át magyar nyelvet tanított. Nem hencegő, szebbjövőző magyarságra oktatott, hanem hűségre, emberségre és szeretetre. Ha Érsekújvárra és diákkoromra gondolok, az ő arcát látom. Ha ő jut eszembe, Érsekújvárt látom, emlékezetemben annyira öszszeforrt, összefonódott ezzel a várossal, ahol csaknem harminc éven át töltötte be hivatását, és egész nemzedékek nőttek fel a keze alatt. Komoly és nagyműveltségű pedagógus volt, akit a kormány is méltányolni akart, persze azért, hogy megnyerje és lekötelezze. Pestre hívták. EgyeteTalálkozásom az ifjúsággal Megijedtem ettől a dohányzó pimasztól. Félénken körülnéztem, nem látja-e valaki más is. Hátha jön a kalauz vagy a vasúti ellenőr, esetleg valami tanár. Ha rajtakapják, kicsapják a gimnáziumból, vagy megrovásban részesítik, pedig akkor elveszti tandíjkedvezményét. Nem jött be sem a kalauz, sem a vasúti ellenőr. Ismerős tanár se. A kocsiban néhány megfáradt munkás szundikált, meg egy öreg nénike bajmolódott a kosaraival. Senki rá se hederített a kamaszra. Mintha nem is látták volna. Nem is láthatták őt, csak én vettem tudomásul. Sejtettem, tudtam, hogy felbukkan, s elébem áll valahol, de most, hogy itt volt, sehogy se örültem neki. Megijesztett izgága, visszataszító hetykeségével, sápadt, vézna fiatalsága se tetszett. Ráripakodtam. — Mit akarsz, pimasz? És miért dohányzol? — Várj, csak várj, kedves bátyám, sokat kérdezel egyszerre. Elsősorban is, nem én tolakodtam. Az előbb hiúságodat legyezgetve, te magad idéztél fel, hát megjelentem. S hogy dohányzom? Hát dohányzom. Mintha nem tudnád, miért? — Miért? — Nem emlékszel? A Márkus tanár úr miatt. Elcsípett, hogy dohányoztam a WC-én. Nem látott, csak a nagy füstöt látta. Nem én voltam, hanem a Nagy Zoli, a diri kedvence. Nem akartam elárulni, mert az is baj lett volna. Csak tagadtam. Körömszakadtáig tagadtam. — Na és? — Ki akartak csapni. Tagadásba vett dohányzásom és az igazgatóval szemben tanúsított szemtelen magatartás miatt. Képzeld, a tanáriban negyven tanár jelenlétében olvasták fejemre a bűnömet. Maga az igazgató. Ötödfokú Igazgatói megróvásban részesített. Igy mondta: „Ötödfokú igazgatói megróvásban részesítlek, csak egy tanárodnak köszönheted, hogy ki nem csapattalak ..Nem is úgy mondta, hogy részesítlek, hanem jészesítlak, és csapattajak, mert selypített, szegény öreg. Csakhogy igen súlyos következményei lettek a megróvásnak, mert a tandíjkedvezmény teljes elvesztésével járt, a tankönyvkölcsönző nem adott többé tankönyvet, az lnternátusban se kaphattam kedvezményes áron ebédet. Ezt ott helyben közölték velem. És képzeld, nem köszöntem meg, hogy nem csaptak ki. Azaz mégis, őszinte hálával gondoltam arra a tanáromra, aki megmentett a kicsapástól, mégis azt mondtam, inkább csaptak volna ki, mert a kedvezmények megvonása úgy is lehetetlenné teszi továbbtanulásomat. Aztán rettenetes haptákba vágtam magam, és gúnyosan, harsányan elköszöntem: „Szebb jövőt!" Hát azóta dohányzom. Utólag követtem el a bűnt, mert elviselhetetlen tudat olyasmiért bűnhődni, amit el nem követtünk. — Hát szebb jövőt, pajtás! Szebb Jövőt! A kamasz arca hirtelen elsápadt, Iszonyat, hisztériás rémület tágította kétszeresére a pupilláját. A cigaretta kihullt vézna ujjai közül, eszét vesztve sikoltott: Szebb jövőt! Szebb jövőt! Hallod, jönnek a bombázók. Szebb jövőt! Volt pályaudvar, nincs pályaudvar. Volt Széchényi utca, nincs Szécsényi utca. Volt Aranyoroszlán, nincs Aranyoroszlán. Volt Nagy Zoli. Nincs Nagy Zoli. Hallod, már Nagy Zoli sincs. Szegény Nagy Zolii mi katedrát és Signum laudist kínáltak neki, s ő mindkettőt szerényen visszautasította. Valóban csak szerénységből? A belső ellenállás és erkölcsi erő megnyilvánulása volt ez a magatartás. Apage satanasl Nem kell a hivatalosok megvesztegető és züllesztő elismerése. Az ő magyaróráinak igazi tantárgya a humánum és az emberi szabadság volt. Élesen, mindent láttató és értő szóval villantotta fel az irodalomtól elválaszthatatlan társadalmi és történelmi összefüggéseket. így minden órája izgalmas, felejthetetlen élményként rögződött meg emlékezetemben. Nem politizált — nevelt. Az életre, emberségre, bölcsességre. Mélységesen elítélte a háborús őrületet és a katasztrófába sodró sovinizmust. Ö volt az egyetlen, aki tudott a Kék Madárról. A mi Kék Madarunkról! Nem a boldogság madara, nem az elérhetetlen örömök teljességének szimbóluma volt. Eleinte hárman-négyen, majd heten és még egynéhányan neveztük így magunkat. Délutánonként összeverődtünk az alma mater egy-egy üresen maradt tantermében és olvasgattunk. Halkan, de lelkesen, Ady-verseket és Villon-balladákat, néhány Majakovszkij-verset, aztán a Kommunista Kiáltványt, néhány részletet a franciaországi osztályharcok történetéből, és Sztálin brosúráját a dialektikus és történelmi materializmusról. Csathó János, a komjáti orvos fia hozta a brosúrákat, s máig sem tudom, hogyan, mi úton kerültek a birtokába. Nem a boldogságról, nem is a " hivatalosan meghirdetett szebb jövőről álmodoztunk, épp ellenkezőleg, tudtuk, sejtettük a katasztrófát, s valamelyest felvérteztük magunkat. Félreértés ne essék: nem voltunk még kommunisták, csak diákok. Egy délután Bedi bácsi épp a Kommunista Kiáltvány olvasása közben nyitotta ránk a tanterem ajtaját. Már nem lehetett eltitkolni a dolgot, se elrejteni. És nem is jutott eszünkbe, hisz ő volt, a mi Bédi bácsink. Elkínzott, mindent értő szemmel nézett a szemembe, fejemre tette a kezét, s csak egyetlen egy szót mondott: — Fiam ... Másnap felelés volt, a görög tragédiáról és Antigonéról faggatott bennünket Bedi bácsi. Mi tagadás, nem készültem úgy, ahogy kellett volna. Komolyan rámtekintett, és szelíden ezt mondta: — Azért az Antigonét is olvassátok el egyszer. Elolvastuk. Lampel Jóska, egy cukorgyári kistisztviselő fia olvasta fel. Lányos képű, kékszemű szép gyerek volt, s könny szökött a szemébe, mikor a Labdakidák barlangjába készülő, halálra szánt Antigoné szavait olvasta. Talán önmagát siratta Antigoné szavaival. Előre megérezte, megsejtette saját tragédiáját. Elhurcolták, s valamelyik haláltábor gázkamrájában tűnt el. És Csathó Jancsi? Azt mondják, egy partizáncsoporthoz csatlakozott, s az Alacsony-Tátra sziklái közt porladnak csontjai. Német golyó ölte meg. Tizennyolc éves volt akkor. Egy évvel fiatalabb nálam. Bedi bácsi sorsa is csúnyára fordulhatott volna. Egy nap az történt, hogy elhurcolták az Idős Glatter nénit. Hetvenöt éves magatehetetlen asszonyka volt már. Az ő udvarában, egy kis téglaépületben, éppen csak egy szobácska és előszoba volt az egész, ott lakott Bedi bácsi. Az aszszony sorsa mérhetetlenül felháborította Idős tanárunkat. Másnap reszketve, sápadtan, vértelen ajakkal mondta el a szégyenletes brutalitással végrehajtott emberrablást. Az egész osztály előtt. S bármilyen furcsán hangzik is, ma már azt mondhatom, az egész világ előtt. Védelmére kelt a kiszolgáltatott és meggyalázott embereknek. A Magasabb szempont című cseh film tanár alakjával lehetne őt összehasonlítani, aki felháborodásában az osztály előtt kijelenti: Igenis, a zsarnokot meg lehet ölni. Bedi bácsi erkölcsileg semmisítette meg a fajelmélet megszállottjait. Pedig nem politizált, egyszerűen csak ember volt, és szavai is félreérthetetlenül emberi megnyilatkozásként hangzottak: — Az az asszony olyan volt hozzám, mintha édesanyám lett volna. Ilyesmit csak gyilkosok tesznek. Az élet fiimszalagjának egy epizódja rögződött meg emlékezetemben, s ezt az epizódot nem az írói képzelet teremtette, nem szakavatott rendező állította be. Egyszerűen csak megesett, itt ebben a poros, nagyon sújtott mátyusföldi metropolisban. Bedi bácsit másnap letartóztatták és gettóba kényszerítették. Azt a dr. Bedi Rezsőt, aki soproni német ősök ivadéka volt, s magyar kultúrán nevelkedve magyarrá nemesedett... És még valamiért kedves, nagyon kedves számomra az ő emléke. Ű volt az egyetlen, aki tudott titokban elkövetett verseimről, s aki hitt bennem. Egyszer Iskolaév végén, mikor bizonytalanságban voltam afelől, visszatérhetek-e még az alma mater falai közé, el akartam búcsúzni a várostól. Nos, nekem Bedi bácsi jelentette a várost. Nagyon kedvesen fogadott. Elpanaszoltam neki, hogy meghalt az édesapám, és nem tudom, jövőre viszontlátom-e az iskolát. — Gyere csak, vissza gyere. Majd lesz valahogy, — mondta akkor, majd elkomolyodott: — De bármint lesz is fiam, adok egy tanácsot, légy olyan mint Berzsenyi... Berzsenyi mély erkölcsiségére gondolt, és arra, hogy ez a költőnk éveken át fiókjában marasztalta, amit megírt, hogy megállja az idő próbáját. Bár fogadtam volna meg a tanácsát ... K érdések özöne zúdult rám. Verssorokba és ellentmondásokba kapaszkodó komoly kérdések, s én titokban örvendeztem, hogy régen elfelejtett és rossz verseim is mindmáig időszerű kérdéseket provokálnak. Közben némi kételyem is támadt, hogy ez a meleg érdeklődés talán nem is ösztönös, igazi érdeklődés, de nagyrészt a kiváló Kermét László, magyar szakos tanár érdeme. Aztán dedikálnom kellett; ötven, hatvan, hetven száz aláírás. Még ez sem esett meg velem. Hát nem. Ilyen csodát a legkiválóbb magyar szakos tanár sem tehet. Az irodalomért lelkesedni ugyan időbe telik, de könyvet vásárolni, az már anyagi áldozat. Tehát az érdeklődés, ha fel ls keltették, mélyebb és komolyabb, mint gondolhattam volna. Talán őszintén érzik, hogy az övék vagyok. Egy közülük: kissé megvénült, megkopott, öreg diák. Nagyon messziről, húszegynéhány év távolából, bombák és golyók záporán, egy világomláson át értem el hozzájuk... Visszafelé a vonatban megint odaült hozzám az a pimasz, aki voltam. Szemtelenül szemembe fújta a füstöt, aztán rám öltötte a nyelvét: — Bééé, öregúr, hát azt hiszed, most már valóban vagy valaki? Kopott, beteg, krónikus nyavalyákkal küszködő senki vagy. Egy nap megüt a guta, s a kutya se vakkant utánad. Engem is elnyűttél, elkoptattál. Mondd, mit tettél az álmaimmal? — Egy életen át mást se tettem, csak az álmaidat próbáltam megmenteni ... — Céltalanul és oktalanul tekeregtél a világban, elpazaroltad magadat, és engem is elpazaroltál. — Nem céltalan és oktalan tekergés volt. Munka volt. Kazánt fűtöttem. Zsákot cipeltem. Betonoztam. Városról városra mentem a kenyér után. Akkor is a te álmaidat és a te életedet menekítettem. — Tekervényes út volt. Értelmetlen ... — Épp ez az értelmetlenség az értelme. Bűnhődtem — olyasmiért, amit mások követtek el. Elviselhetetlen és rettenetes tudat. Ezt te is ismered. Emlékszel arra a pocsék cigaretta ügyre? Dehát ez csak egy cigaretta ügy volt. Engem egy háborúért és világomlásért tettek felelőssé. Keresd meg az értelmet az értelmetlenségben. A pimasz a szemembe nevet. — Tudod mit? Egyszer életemnek egy csúnya fokán, mint Ady, majdnem hogy pap lettem. Nem sikerült, mert nekiszaladtam a Dunának, de azért feloldozhatlak. Ismerem a formulát. Háromszor szemembe fújta a cigaretta füstjét, s leplezetlen kajánsággal a szemembe vigyorgott: — Ego te absolvo ... — Bratislavai — mondta vállamat rángatva a kalauz. Erre felébredtem. BIZAKODO EMBEREK DÖNGICSÉLŐ FECSKÉT még soha nem láttam. Márpedig a minap a közrend egyik szigorú őre azt mondta, hogy „bosszantanak ezek a döngicsélő fecskék". Érdeklődésemre meglepő választ kaptam. A közrend őrei „maguk között" a motorkerékpárosokat nevezik az országutak fecskéinek. Szerintem ezek mégis inkább röpködnek, mint döngicsélnek. De a hasonlat még így is találó. Hiszen sokak számára legalább oly hasznos „jószág" a motorkerékpár, mint a fecske. A szövetkezeti elnökök, agronómusok, csoportvezetők többsége kora tavasztól késő őszig az említett „fecskéken" rója a dűlőutakat. Igaz, ők vajmi kevés gondot okoznak a rend őreinek. Főként most tavasszal igazán nem száguldoznak, örülnek, ha a parcellák mezsgyéjén és a dűlőutak szélén eljutnak kitűzött céljukig. Gyakran látni az út mellett motorkerékpárt, s az agronómus gumicsizmában tapossa a süppedő dűlőutat. A .csicsói erdő mellett két férfi szaporázza lépteit az országút felé -Könnyen kitaláljuk, hogy ők az árokparton várakozó motorkerékpárok gazdái. Nemsokára régi ismerősök, Riedlmajer János, a szövetkezet elnöke ós Váradi Pál agronómus érnek az útra. — Makacs a csikónk, csak a kemény utat szereti. Igaz, bárhol otthagyhatjuk, nem megy a tilosba, mint a négylábúak. Így aztán megbocsátjuk makacsságát. Az elnök vidáman élcelődik, felsorolja a „csikó" jó és rossz tulajdonságait. A mérleg a motorkerékpár javára billen: nélkülözhetetlen közlekedési eszköz. Ezt a véleményt mindketten megerősítik, annak ellenére, hogy ma — bár reggeltől a határt járják — még alig tettek meg rajta néhány kilométert. Egyelőre csak a köves úton futtathatják. a csikót, a dülőutakon biztonságosabb a „lábbusz", a sáros gumicsizmát könnyű megtisztítani. Ezen a tavaszon a komáromi járás újból az „ezer tó" országához hasonlít. Hatalmas területet birtokol a talajvíz. — Szerencsénk van. A tavasziak vetését már március 8-án befejeztük. Nekünk eddig aránylag kevés kárt okozott a talajvíz. Öszi vetéseink oly szépek, hogy öröm rájuk nézni. Az utóbbit nem állt módunkban megtenni — nem volt gumicsizmánk — ehelyett inkább a határjárókat, az elnököt és az agronómust kérdezgettük. A beszélgetés a napi gondokról átcsúszott a távlatokra. Nem véletlen, hogy ma a „holnapra gondolás" jellemzi a szövetkezeti vezetők többségét CSICSÖN SEM OKOZ KÜLÖNÖSEBB GONDOT a munkaszervezés, a napi problémák megoldása. Igaz, az elnök mindössze hetedik hónapja irányítja a szövetkezetet, mégsem számít új embernek. Majdnem egy évtizedig a HNB titkára volt, később mint a járási pártbizottság dolgozója újból csak e körzetben foglalkozott a szövetkezetek problémáival. Majd visszakerült szülőfalujába szövetkezeti elnöknek. Közel két évtized tapasztalatát sűrítette egyetlen mondatba: „A szövetkezet vezetőségének szilárd kollektívát kell alkotnia, amely a közös boldogulása érdekében vállalja a kezdeményezés kockázatát és az ebből eredő minden felelősséget." Ezzel az elvvel nincsen ellentétben egy másik meghatározás: az új gazdaságirányítást úgy értelmezik, hogy minden vezető elnök legyen a saját munkaterületén. — Húsz korona a munkaegység értéke. A közepes szövetkezetek csoportjához tartozunk. Nekünk nemcsak tartani, hanem emelni is kell a szintet. — Négyfajta búzát termesztünk. A Bezosztáját és a Dianát kedveljük a legjobban. " Az árvíz tönkretette a takarmányt. Igaz, a napi tejhozam 500— 600 literrel több, mint a tavalyi év hasonló időszakában, de az összjövedelemnek így is alig több mint 50 százalékát adja az állattenyésztés. Itt kell keresnünk a tartalékot. — Közel 13 ezer baromfit tartunk, építünk egy 6000 férőhelyes tojóházat. — Az új gazdaságirányítás számunkra lehetőséget és gondot jeleijt. Termelni tudunk, eladni és vásárolni már kevésbé. Á mezőgazdasági, az ipari és a felvásárló üzemek egyenrangúsága elméletileg „ül", a gyakorlatban azonban naponta problémát jelent. Nekünk kell kikényszeríteni ezt az egyenrangúságot. — Ami gyökeresen megváltozott, az a koronához való viszonyunk: azelőtt terveztünk, majd kiszámítottuk, hogy ez mit eredményez. Most előbb kiszámítjuk, hogy egyegy elképzelésünk megvalósítása milyen jövedelmet jelent, s csak azután vitatjuk meg, hogy megcsináljuk-e? A csicsói erdő mellett kotrógépek harapják a földet. Egymás után sorakoznak a tehergépkocsik, s terhüket a Duna gátjához szállítják. Ha e munkát elvégzik, a szövetkezet egy négyhektáros tavat kap. Kiváló hely lesz kacsatenyésztésre. Az erdő majdnem a szövetkezet gazdasági udvaráig nyújtózik. Megállunk a falu szélén és kutatjuk a nagy árvíz nyomait. A határban már semmi, a faluban csupán az új házsorok jelzik a nagy pusztítás emlékét. — Talpra álltunk, de erősen kell kapaszkodnunk, hogy feljussunk a fejlődés lépcsőjén ... Két bizakodó embert röpít a falu felé az engedelmes „fecske". CSETŐ JÁNOS
