Új Szó, 1967. április (20. évfolyam, 90-118. szám)

1967-04-05 / 94 szám, szerda

A szerepkör nem változott Beszélgetés TÓÍH SÁNDORRAL, a Népművelési Intézet nemzetiségi osztályának vezetőjével Jövőre lesz tíz éve, hogy a bratislavai Népművelési Intézetben megalakult a nemzetiségi ositály. E szerv, — amely azóta sokat hallatott magáról, és amelynek ténykedését sokrétű munka jelzi —, a csehszlovákiai magyar dolgozók kulturális életének fellendítését, a magyar dolgozók körében végzett népművészeti és népművelési munka tökéletesítését tűzte ki feladatául. Tíz év távlatából nyugodtan állíthatjuk, hogy a nemzetiségi osztály betöltötte szerepkörét. Az osztályt ez év februárjától Tóth Sándor vezeti. Azzal a szándékkal kerestük fel, hogy elbeszélgessünk vele terveiről, az osztály célkitűzéséről. tézmények vezetői kicserélik tapasztalataikat, egymást kölcsönösen segítik. Áz együttműködés azért is szükséges, mert a tagoltság megosztja a közönség érdeklődését. A külön-külön dolgozó együttesek szereplőhiánnyal és más problémával küzdenek, összefogással azonban mindez elkerülhető. A kulturális munka ott a leggyümölcsözőbb, ahol a művelődést otthonok, a szövetkezeti klubok, valamint a társadalmi és tömegszervezetek nem külön-külön bázist, hanem egységet képeznek. A jövőben többek között azt is feladatunknak tartjuk, hogy ezt az egységet minden vonalon szorgalmazzuk és elősegítsük. © A közeljövőben milyen kiadványokat jelentetnek meg és milyen akciókat szerveznek? © Néhány hónapja olyan hírek hallatszottak, hogy a nemzetiségi osztályt új szerepkörrel bízzák meg ... — Kinevezésemmel nem változott meg sem az osztály létszáma, sem a szerepköre. Feladatunk, növelni a csehszlovákiai magyar dolgozók politikai és általános műveltségét, népszerűsíteni a párt politikáját, erősíteni a proletár internacionalizmus és a népeink összetartozásának a gondolatát. Mindezt iskoláztatásokkal, módszertani segédanyagok megjelentetésével és egyéb szakmai támogatással igyekszünk elérni. Változásról csak annyiban beszélhetünk, hogy a siker érdekében mi is új munkamódszereket honosítunk meg. A jövőben a minőség javítását tartjuk elsődlegesnek. Az a véleményünk, hogy az akcióknak nem a száma, hanem a tartalma a döntő, a lényeg. Az üres, semmitmondó rendezvények, amelyek csak a statisztikát szépítik, szükségtelenek. Éppen ezért arra törekszünk, hogy változatlan szerepkörünknek minőségi munkával tegyünk egyre jobban eleget. © Oj munkakörében eddig milyen tapasztalatokat szerzett? — Az a néhány hét, amióta a nemzetiségi osztály ólén dolgozom, kevésnek bizonyult ahhoz, hogy munkaköröm minden problémáját megismerjem. Az eddig szerzett tapasztalataim azonban jók. Többször jártam vidéken. A nemzeti bizottságok Iskola és kulturális ügyi szakosztályainak, a járási művelődési otthonoknak, és a CSEMADOK járási titkárságainak a dolgozóival beszélgettem. Minden alkalommal arról győződtem meg, hogy van kire építenünk, a jó munkának és a szoros együttműködésnek megvannak a feltételei. A kultúra munkásait fűti a tenniakarás vágya. A nemzetiségi osztály azon lesz, hogy a helyes törekvések minden esetben támogatást nyerjenek. © Jelenleg mik a nehézségek? — A legnagyobb nehézség a szakemberhiány. Intézetünk módszertani segítsége gyümölcsözőbb lenne, ha mind a művelődési otthonokban, mind a különféle szakkörök és együttesek élén gazdag ismeretekkel rendelkező szakemberek állnának. A helyzet Jelenleg sajnos az, hogy gyakran a körvezetők sem rendelkeznek a szükséges Ismeretekkel. © A bajt hogyan lehetne orvosolni? — A szakemberhiányt egyik napról a másikra lehetetlen megoldani. Sőt merem állítani, hogy gyökeres változást a tanfolyamoktól sem várhatunk. Igazi szakembereket csak az állandó és huzamos ideig tartó iskolák képeznek. A probléma jelenlegi megoldását mégis abban látom, hogy növelnünk kell a szaktanfolyamok számát. Tőlünk telhetőleg a jövőben azon leszünk, hogy az időszaki iskoláztatásokkal csökkentsük a hiányt és olyan embereket képezzünk ki, akik megbirkóznak a kulturális életben rájuk háruló feladatokkal. ® Mit tart a kulturális munka legjobb biztosítékának? — Szerintem a jó munka legjobb feltétele a kölcsönös segítség. Születhetnek eredmények akkor is, ha a szervezetek és az intézmények egymástól elszigetelten dolgoznak, összehasonlíthatatlanul eredményesebb azonban a munka ott, ahol a szervezetek és a kulturális inTöm Sándor az ötvenes évek derekán a Füleki Járási Nemzeti Bizottság kulturális ügyi szakosztályán dolgozott. Innen került a minisztériumba, majd a Népművelési Intézetbe. A szervező és felvilágosító munka mtnden problémáját Ismeri. A népművelés szívügye. Lelkesedéssel párosuló ismereteit úf munkakörében is hasznosítja. BALÁZS BÉLA — Rövidesen kiadunk egy tematikus műsorfüzetet a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 5U. évfordulójának ünnepségeire készülő együttesek számára. Ezenkívül különféle módszertahi segédanyagokat jelentetünk meg. Akcióink közül a Jókai-napokat említem elsőnek. Jelenleg ez a május 21—28-ig megrendezésre kerülő ünnepségsorozat köti le a legtöbb erőnket. Ezt követően — szeptemberben vagy októberben — országos tanácskozást rendezünk a párt XIII. kongresszusa határozatának, valamint Hendrych elvtárs legutóbbi beszédének a megtárgyalására, a párt fontos dokumentumainak a magyar nemzetiségű dolgozók körében történt realizálásáról. Ezen a kétnapos szemináriumon a kulturális intézmények magyar ügyekkel megbízott előadói, valamint az állami és társadalmi szervek képviselői vesznek majd részt. Előadóknak a pártközpont és a minisztériumok illetékes osztályainak a vezetőit kérjük fel. © A munka tartalmát illetőleg mire helyezik a hangsúlyt? — A nemzetiségi osztály munkájának tartalmát a párt XIII. kongresszusának a határozata szabja meg. Arra törekszünk, hogy e fontos határozatot mind a népművelési, mind a népművészeti munkában következetesen teljesítsük. Akcióinkat a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 50. évfordulója megüneplésének a jegyében szervezzük. © Személy szerint mi a terve? •—• Külön tervem nincs. Szeretném azonban, ha a nemzetiségi osztály munkája minden vonalon tökéletesedne. Tudjuk, a magyar és az ukrán nemzetiségű dolgozók sokat várnak tő lünk. Nekünk az a kötelességünk, hogy megfeleljünk a várakozásnak. önmagunkban természetesen képtelenek vagyunk a problémákat megoldani. Szükségünk van segítségre és megértésre. Arra törekszem, hogy e megértést és segítséget minden oldalról megkapjuk. A Jókai-napokat közösen szervezzük a CSEMADOK Központi Bi zottságával. Az együttműködés gyümölcsöző. A mostanihoz hasonló szoros kapcsolatot akarok kiépíteni és fenntartani a jövőben is mind az intézményekkel, mind a szervekkel. Az a véleményem, hogy a párt nemzetiségi politikájának lenini szellemben történő gyakorlati megvalósítása érdekében a kultúra vonalán is közös erőfeszítés szükséges. Együtt kell dolgoznunk egymásért. A nemzetiségi osztály munkáját ilyen értelemben próbálom szervezni és irányítani. Angyal Géza hagyatéka A

mikor Banská Štlavnicára (Körmöcbányára) készültem és az Angyal-család pontos címe után érdeklődtem, azt válaszolták, nem fontos a cím, a város kicsi, ott az emberek ismerik egymást, és bárki útba igazíthat. Így is volt. Az autóbuszról leszállva, némi tétovázás után megszólítottam egy asszonyt, kérdésemre készségesen azt válaszolta, hogy Angyal festőművész özvegye ott lakik a közelben, és mert az útja arra visz, megmutatja nekem. Az úton elbeszélgettünk, illetve az asszony beszélt. Pusztán udvariasságból és tapintatból, hogy ne unatkozzam, kérdéseket tett fel nekem, vajon Bratislavából jöttem-e, festőművész, vagy kritikus vagyok-e? ... Én zavaromban csak igennel és nemmel válaszoltam. Kísérőmet e tömör válaszok nem elégítették ki, mert amikor Angyalék házához értünk, már nyíltan megkérdezte, hogy mi járatban vagyok, amellett bátorított Is, azt is mondhatnám szívólyességével válaszra serkentett. Azt mondta, hiába titkolózom, hisz délután vagy holnap úgy ls megtudja. Én hallgattam. Arra gondoltam, megmagyarázom neki, hogy titokról itt szó sincs. Csak azért jöttem, hogy megnézzem e jónevű festőművész hagyatékát. Erre gondoltam és arra is, minek magyarázzam, hisz rövid néhány óra múlva úgyis megtudja. Aztán felfigyeltem a zúgó kis patak morajára, amely Angyalék háza előtt keskeny kőmedrében úgy rohant és úgy lármázott, mint zajláskor a hömpölygő Duna víztömege. A kisváros hangja, visszhangja és zaja kissé elbódított, s mire válaszolhattam volna kísérőmnek, Angyalné ajtót nyitott. Csendes, szerény és tartózkodó szívélyessóggel fogadott. Alighogy helyet foglaltam a hűvös szobában, férjéről, Angyal Géza festőművész munkásságáról kezdett beszélni. Óhatatlanul azokra a művészfeleségekre kellett gondolnom, akik nemcsak férjük életében szolgálták művészetét, hanem halála után is hűek maradtak szolgálatukhoz. Noha Angyal Géza több mint egy évtizede halott, a lakásban és az egész házban minden tárgy, minden bútordarab a művész emlékét idézi, aki egykor itt élt és szakadatlan szorgalommal rajzolta, festette az itteni tájat és embereket. Még Itt vannak a tervek, a tanulmányok és skiccek, amelyeket élete utolsó esztendejében, 1956-ban, betegsége közepette a vászonra és kartonra rögzített. A

ház, a lakás, a bútorok kopottak, de rajzait és rézkarcait gond és rend övezi, mintha a művész most, e pillanatban szignálta volna őket. Óvatosan nyúl hozzájuk, kisodorja, kibontja őket, így tárul elém a bányászok, a tímárok és a körmöci pénzverde munkásainak az arca, a hát, a kar, a kéz, a láb, a comb megfeszített Izomzatának eleven mozgása. Mintha a művész a verejtékes munka állandóan ismétlődő és ei-eltűnő mozzanatait akarta volna megörökíteni. Kiváló mesteri rajztudásáról grafikái, hajszálnyi pontossággal kidolgozott rajzai és rézkarcai tanúskodnak. Az asszony nem is a rajzokat, hanem engem figyel, és mert látja, hogy a művészi alkotások bűvkörébe kerültem, győztes mosoly reszket az arcán, és most már örömmel vezet körül a szobákban, ahol a falakon Angyal Géza apjának és fivéreinek a képei is láthatók. Így derül kl, hogy az Angyal-család tagjai kivétel nélkül rabjai voltak a festészetnek, rabjai voltak ennek a ragyogó körmöci tájnak. A legtöbbet természetesen Angyal Géza tett ezért a varázslatosan vonzó tájért. Minden ecsetvonása és rajzainak minden vonala a szülőföld szeretetét zengi. Ebben a szeretetben benne van a világnézete. A bányász- és a munkásélet iránti érdeklődése nem újkeletű. Már 1912-ben mint kezdő festő Budapesten grafikai díjat nyert a Tímárműhely című rézkarcával. Münchent 1913-ban, Párizst 1925-ben látogatja meg, később Firenzét, Velencét, Rómát keresi fel. Mindenütt tanul, tökéletesíti rajztudását ós ecsetkezelését. Rengeteget dolgozik, tapasztalatokat gyűjt, több kiállításon vesz részt Párizsban, majd otthon. Alkotómunkásságát mindenütt megérdemelt siker kíséri. A budapesti Képzőművészeti Múzeum egy sorozat rézkarcát szerzi meg, majd később a bratislavai Városi Múzeum és az ostravai új Városháza vásárolja meg a képeit, köztük híres két nagy vásznát, a Hazamenő bányászokat és a Hegyvidéki tájat. U

gy tűnik Róma, Párizs csak arra jő, hogy hazatérve újra nekilendüljön a hazai táj és a hazai bányászok, az örök téma ábrázolásának, amely egész életen át fogva tartotta. Festői pályája, alkotásai arról tanúskodANGYAL GÉZA: BÁNYÁSZOK CSILLÉVEL. (ÓLAI, 1937) nak, hogy az egyszerű munkásember sorsa, élete érdekelte. A népért aggódott. Ezt igazolja utolsó nagy méretű vászna, amely Bratislava bombázásának az iszonyatát ábrázolja. Ezt a képét már nem láthattam, csak kisebb mását, egy tanulmányát nézhettem meg. A nagy méretű vászon ott áll falnak fordítva a műtermében. Eadlásból átalakított műterem ez, ide vezet fel az özvegy. Szeretné, ha férje minden képét látnám, szeretné, ha ezek a vakságra ítélt alkotások újra fényhez, levegőhöz jutnának. A nagy képtömegből néhányat elmozdítunk, tájak, figurák, arcképek sokasága jut világossághoz, színek, arcok kápráztatnak el, de ebbe a munkába mindketten belefáradunk... Ez a fáradtság akkor éri el mélypontját, amikor a nagy vásznak alján egérrágta diók tömegét fedezzük fel. Ekkor mondja az özvegy: — Látja, ezért fáj a szívem. Ezek a képek nem ide valók. Valahová el kéne őket helyezni.. Én meg tehetetlen vagyok. Már szó volt arról is, hogy a város különgalériát nyit ezeknek a képeknek, de az évek múlnak, és nem történik semmi. Én magam is, meg a lányom szeretnénk innen elköltözni egy szövetkezeti lakásba, de ott ezek a képek nem férnek el. Így kötnek ide ezek a nagy vásznak, és nem tudunk innen elmozdulni. Tudja, vannak olyan vásznak is, amelyek több mint egy évtizede össze vannak sodorva. Nem tudom, mit tegyek, ismétli újra s— és látni rajta, hogy fáj neki ez a tanácstalanság. A

kérdésre én sem tudok válaszolni. Akaratlanul is arra kell gondolnom, hogy sok más festő hagyatékával bizonyára hasonló a helyzet. Nem tudom, mi van Harmos Károly, Halász Hradil vagy Boruth Andor hagyatékával. És még sorolhatnám. Moussonra ls gondolnom kell, a nagymihályi festőre. Piaci és vásári képeinek pazar színei ma is elkápráztatnak, ha rájuk gondolok. Ojra magam előtt látom őt, amint festőállványával vasárnap a templom elé, vagy hétköznap a piactérre áll, és gyors mozdulatokkal rakja ecsetével a pirosat, kéket és rózsaszínt a kartonra. Mousson fáradhatatlanul festett és koplalt, nagyon sokat koplalt. Kulcszörgést hallok. Angyal lánya, Éva érkezik. Tanítónő. Csendes, szerény ós nyílt tekintetű. Apja munkásságáról keveset beszél. Mindösszfe annyit mond, hogy szerette a szlovákiai tájat, és végigjárta Szlovákia minden zegét-zugát. Kérdésemre, vajon nem fest-e, szűkszavúan nemmel válaszol, pedig az anyjától tudom, hogy kitűnően rajzol. Apja nagy reményeket fűzött rajztehetségéhez. De hiába kérdem, újra és újra hallgat, oly szemérmes és makacs ez a hallgatás, mint valami mélyen elsüllyesztett sérelem. Viszont tanítói munkájáról szívesen beszél. Süketnéma gyerekeket tanít. És ezekről, hogyan tanítja őket a hangokra, a beszédre, órák hoszszat is elbeszélne. De mert látja, hogy most apja alkotásai érdekelnek, azt a javaslatot teszi, hogy menjünk el a Városházára és a Városi Múzeumba, ahol apja néhány szép vásznát láthatom. Anyja is szeretné, ha megnézném híres alkotását a Városházán, a Menekülést. Sajnos, a Városháza termében éppen gyűlést tartanak, így hát a Városi Múzeumba megyünk. Szép, impozáns épület. Érem-, kép-, és szobortermei beillenének akármelyik nagyvárosba. Itt találkozom néhány bányásszal és munkással is, akik modellt álltak neki. E

zek a bányászok finom és érzékeny lelkűnek jellemzik Angyalt. Azt mondják róla, hogy magatartása tiszteletre méltó volt, és szerették. Gyakran járt le a bányába, vagy a pénzverdébe és a tímárműhelybe, s mindenütt szívesen fogadták. Valamennyien hangsúlyozzák, hogy a város népe tisztelettel ápolja alkotásokban gazdag emlékét. Halálának 10. évfordulóján a bányászok a Városi Múzeum segítségével igen szép kiállítást rendeztek a kultúrházban. A kiállított anyag zömében bányászmotívumokból tevődött össze. A kiállítás egy hónapig tartott, és rengetegen látogatták meg. Szerették volna meghosszabbítani, de nem lehetett, mert a tervezett kulturális programot be kellett tartani. Štefan Grosch nyugdíjas bányász az egyik rézkarc bányászfigurájára mutat és azt mondja: — Ez én vagyok. És bár 28 évig dolgoztam a bányában, ha munkámra gondolok, ez a kép itt, meg ez a mozdulat villan fel bennem. — Dr. Hallenstein Ottó, a Városi Múzeum igazgatója megjegyzi, hogy a körmöciek azért szeretik Angyal képeit, mert reálisak és nemcsak a műértők értik meg, hanem maguk a bányászok is, akikről és akikhez a képek szólnak. — Emlékszem egyszer Prágában — folytatta — az egyik szalon kirakatában megláttam egy képet. Meszsziről megismertem, hogy Angyal-alkotás. Én akkor nagyon büszke és hálás voltam Angyalnak, hogy életünket nemcsak nekünk, hanem a prágaiaknak és az egész világnak megmutatta. Á 35 éves bányászmúlttal rendelkező Bedrich Geyer azt mondta, hogy amíg Benka a parasztot fedezte fel alkotásaiban, addig Angyal volt az első itteni festő, aki képein a munkás mindennapját ábrázolta annyi hűséggel és meggyőződéssel, hogy Ilyen alkotásra csak az képes, aki tudásával és szíve minden dobbanásával a munkás igaza mellett száll síkra. Ezért az a nézete, helytelen, hogy a mester művészi hagyatéka összesodorva, vagy a falhoz támasztva porosodjék. Tenni kellene valamit annak érdekében, hogy alkotásai a nagy művészhez méltó világos helyiségekben gyönyörködtessék a látogatók ezreit. E

zt a nézetet vallom magam ls, mert minden művészi hagyaték az emberiségnek szánt értékes ajándék, és méltatlan lenne hozzánk, ha közönnyel fogadnánk a legne mesebb szándékból, az erőfeszítésből született életművet. SZABÓ BÉLA 19B7 IV.