Új Szó, 1967. április (20. évfolyam, 90-118. szám)

1967-04-26 / 115. szám, szerda

A

kereskedelmi Igazgató dolgozószobája falán világtérkép. A világvárosok közül ls csak a legjelentősebbek vannak rajta feltüntetve. Stará Turá helyét csak úgy találomra jelölték kt a térképen. Vékony szöget szúrtak ide és hetvenkét piros pamutszálat kötöttek rá. Az egyik Londonba vezet, a másik Moszkvába, a harmadik Budapestre ... a hetvenkettedik Ghanába. A Chlrana gyár üzleti tevékenységének egy-egy Irányát jelölik a szálak. A vállalat a földkerekség hetvenkét országába szállít egészségügyi berendezéseket. Röntgenkészüléket, vérnyomásmérőt, fogorvosi fúrógépet, szülészeti berendezést, injekciós tűt és az egészségügyi készülékek további garmadáját. ' sehszlovákia orvosi mű- szereket exportáló országok szerexportjának köz- ranglistáján az USA, az NSZK és Hollandia után az előkelő versenyt. pontja: Stará Turá Az országok külöbözőképpen fogadják ezeket a gépeket. Franciaországban például — mielőtt átveszik őket — alapos vizsgálatnak vetik alá valamennyit. Nagy itt a konkurrencia, a műszereknek kemény küzdelemben kell megnyerniük a És meg is nyerik. Egyre fokozódik a fejlett nyugati országokba irányuló export. Máshogyan fogadják Ázsia és Afrika országaiban a Stará Turá-i műszereket. Megtörtént már, hogy miközben a fehérköpenyes orvos az őserdőben a törzsfőnök odvas agyarát Stará Turá-i fogóval húzta, a rendelőként szolgáló kaliba körül a varázsló — a rossz szellemek elűzésére — a falu egész férfinépével ott dobolt. Afrikában bizony gyakran megesik, hogy az orvos vallási okokból és „taktikából" még a varázslót kénytelen megtűrni maga mellett. Az orvostudomány csak fokozatosan képes behatolni a dzsungel népei közé. De behatol. Ahol tegnap még a kuruzslók kézrátevéssel „gyógyítottak", ott ma már Chirana jelzésű műszerekkel igazi orvos végzi a gyógyítást. A csehszlovák orvosi műszeripar számára a legjelentősebb piacot a fejlődő országok jelentik. Afrika és Ázsia új államai legtöbbjében még csak most kezdik meg az egészségügyi hálózat kiépítését. A Stará Turá-i műszergyár ezeken a területeken egész kórházakat, egészségügyi központokat épít. Ghanában három szülőotthont, Kubában hat, Vietnamban hét kórházat, Etiópiában, Kambodzsában, Guineában, Afganisztánban, Indonéziában egy-egy korszerű egészségügyi központot létesítettünk. A legnagyobb ilyen üzletet tavaly az Egyesült Arab Köztársasággal kötöttük. Nem kevesebb, mint tizennégy kórházat szereltünk fel orvosi műszerekkel. Az asszuánf, a Port Said-1 és a szuezi legkorszerűbb kórházakban mindenütt a „Made in Czechoslovakla" jelzést találhatjuk a berendezéseken. És a múlt évben épült tizennégy kórház legtöbbjénél a tervezést ls csehszlovák szakemberek végezték. Csehszlovákia az orvosi műEgészség-export — 72 országba negyedik helyet foglalja el. Pedig a hazai fogyasztás is jelentős. Hazánkban ls gomba módra épülnek az új kórházak. Az egész műszerszükségletnek csak mintegy 10 százalékát Importáljuk. — Vajon melyik műszerre a legbüszkébbek a Stará Turá-iak? — kérdeztem Nikolaj Šaško mérnököt, a vállalat kereskedelmi Igazgatóját. A z igazgatónak — úgy látszik — fogas kérdést tettem fel. Válaszadás előtt, összeráncolt homlokkal, halomnyl katalógust lapozott át. — Ha a műszlvet látom operáció közben, akkor attól vagyok elragadtatva. Hogy is ne lennék 1? A müszlv egészen reménytelen esetekben is lehetővé teszi a gyógyítást. Ha végigjárom a gyár szerelőcsarnokait és megállok az inkubátorokat gyártó osztályon, akkor arra a néhány tízezer csecsemőre gondolok, akikből ember lett és akik — koraszülés miatt — inkubátor hiányában többnyire elpusztultak volna. Az Intenzív terápia segítségével a komoly balesetet szenvedett betegeket mentik meg az életnek. A műszerek fő feladata itt az egyes szervek — a szív, a tüdő, a vese stb. — állapotának a gyors megvizsgálása. Az orvos a legsúlyosabb baleset után se határozhatja el magát műtétre, ha ezeket az adatokat nem ismeri. A műszerek segítségével az orvos a leglényegesebb tényezővel — az idővel — szállhat szembe. Az elektrokardiográf, a rétegröntgen, a vércsoportot megállapító készülék és a többi műszer szükség esetén tucatnyi orvos helyett dolgozik. És gyorsabban, pontosabban, megbízhatóbban állapítják meg a diagnózist, mint a legtapasztaltabb orvos. Gondoljunk csak vissza azokra az időkre, amikor az orvos csak a sokéves tapasztalatokra és legfeljebb a sztetoszkópra volt utalva. Ma a műszerek „véleményét", megállapításait a korszerű kórházakban már elektronikus agy értékeli ki. És a konzíliumnak a számítógép tanácsot ls ad, mi a teendő. Ilyen orvosi műszereket gyárt ma a Stará Turá-i gyár. És olyan választékban, hogy a leghozzáértőbb szakember is csak nehezen képes megállapítani, hogy a készülékek közül melyik a leghasznosabb. Mi a titka, hogy a Chirana termékei ma hetvenkét országban segítik a betegek gyógyítását? Mi a titka, hogy gyártmányaink a nagy nemzetközi konkurrenciában — az USA és Nyugat-Németország iparának termékeivel szemben — is megállják helyüket? A siker elsősorban a gyártmányfejlesztéssel magyarázható. A technikusok, mérnökök az orvosokkal szorosan együttműködnek, így első kézből tudják, mire van szüksége az egészségügynek. Egy ilyen együttműködés eredményeképpen született meg például a speciális bronchoskóp, amely egy csövön keresztül parányi fiimezőgépet juttat a szervezetbe, hogy az orvosnak a vizsgálat után levetített film biztos támasza legyen. A műszerek külső formája, esztétikai elrendezése is fontos tényező. Sokszor éppen ez a döntő, hogy sikerünk lesz-e a nemzetközi kereskedelemben. Az összes iparág között az orvosi műszeripar vezetői jöttek rá először, hogy érdemes a formatervező, az esztéta foglalkoztatása. A vállalat minden gyárában van már formatervező műterem, hogy a Chirana termékei esztétikailag is kifogástalanok legyenek. TÓTH MIHÁLY Kisorolt a korai burgonya A Haladás Szövetkezet (galántai járás) tagsága megkedvelte a korai burgonya termesztését. Kifizetődik, mert hisz a korán bekerült növény után még takarmányt is termelhetnek. Az idén is 40 hektárt ültettek be korai burgonyával, s ebből 17 hektáron előcsiráztatott gumót. Az országút melletti dűlőben már szépen kisorolt a burgonya, s remény van rá, hogy június elején piacra szállíthatják. A cél az, hogy minél több burgonyát adjanak el magas áron. A tavalyi átlaghozam 167 mázsát tett ki hektáronként, s az eladási átlagár 178,4 koronára rúgott. Egy mázsa burgonya önköltségi ára 64,95 korona. Ezek szerint a gazdaságnak tekintélyes a bevétele a korai burgonyából, s még takarmányt is termeszthet ugyanazon a területen. fbj.) Nem így Mint a legtöbb eset, ez is a vendéglőben kezdődött. A történet főszereplői az italgőzös helyiségből léptek az utcára. Az egyik harmincéves, erőteljes fiatalember. A másik hatvanon felüli, megviselt szervezetű, megfáradt testű öregember. Az utóbbi kissé ingadozó léptekkel haladt a nagygurabl utcán. Két tíz év körüli gyerek szegődött a nyomába, s vásott neveletlenséggel Illetlen szavakkal, hangos kacagással csúfolták. Az öregember időnként visszafordult, és dühös taglejtésekkel fenyegette meg a csintalan kölyköket. A vendéglőből kilépő fiatalember fejcsóválva nézte a csúnya jelenetet. Arrafelé indult, hogy véget vessen neki. Közeledtére a gyerekek elfutottak. Az idős ember az óvoda közelében egy alacsony betonfalra ült, hogy kifújja mérgét. A fiatal odament. Segédrendőri tisztséget is betöltött a faluban. Ogy vélte: kötelessége az utca rendje felett őrködni. Megszólította az idős embert. — Józsi bácsi, menjen szépen haza, ne csináljon lármát az utcán. A másikban még forrt az epe az iménti megaláztatás miatt. Végre megszabadult a gyerekektől, most meg ez az ember gondolta áll az útjába. Mit akar tőle? Miért nem hagy neki békét? — Ne parancsolgass nekem! — válaszolta dühösen. Oda megyek, ahova akarok. Nagyon nagy úrnak képzeled inagad a faluban, pedig a szövetkezetbe semmit nem hoztál. A másikat az indulat hulláma öntötte el e szavak hallatára. Az indulat pedig, ha az önfegyelem nem vet gátat neki, meggondolatlan tettekre ösztönöz. Az önfegyelemnek meg legnagyobb ellensége az alkohol, bármily csekély mennyiségben is. Elvben az esetben az indulat győzött. A fiatal, erás kéz meglendült, hogy véget vessen a szitkozódásnak. Az utolsó ütés után megtán torodott az idős ember, néhány bizonytalan lépést teň még, talán menekülni akart. Aztán teljes hosszában végigvágódott a járdán, feje tompán koppant a kemény betonon. A fiatalnak eszébe sem jutott, hogy komolyabb sérülés is érhette ellenfelét. Nem nyújtott neki segítséget, hanem nyugodtan hazament, s az udvarról nézte, amint nagynehezen feltápászkodott a földről és rogyadozó léptekkel elvánszorgott a színhelyről. Odahaza elvesztette eszméletét. Másnap beszállították a bratislavai sebészeti klinikára, Boncoláskor megállapították: a bántalmazástól agyrázkódást kapott, s eszméletét vesztve a betonjárdára zuhanása közben szenvedett koponyásalapi törés és agyvérzés következtében halt meg. Emberhalál lett a vége az éretlen gyerekcsínynek és egy felnőtt meggondolatlan tettének. A jelentéktelennek induló incidens kétszeres tragédiét okozott. Az esemény egyik főszereplője a temetőbe, a másik pedig, Molnár Károly, a nagygurabl EFSZ dolgozója halált okozó testi sértés miatt a bíróság elé került. Az eset Intő figyelmeztetés az oktalan virtuskodás ellen. A legcsekélyebbnek látszó összetűzés is jóvátehetetlen következményekkel járhat, ha a józan ész helyét a gátlástalan Indulat foglalja el. Az elmúlt napokban a Galántai járásbíróság tárgyalótermében bírái előtt ál ló vádlott a drámai eseményig feddhetetlen élétű volt, környezetében és munkatársai körében egyaránt jó hírnévnek, közmegbecsülésnek örvendett. Szerette a munkáját, köztisztségeket töltött be, példás családi életet élt. S életének egy meggondolatlan percében súlyos bűntettet követett el, amely miatt három évre bezárult mögötte a börtön kapuja. GAL LÁSZLÓ mSR^nxJ iwq v i s sz ha m 9 VALLOMÁS - FEHÉR FOLTOKKAL írói rangjának, éles szemű kortársi megfigyelőképességének kijáró tisztelettel és elismeréssel méltatja Eugen Löbl a KULTORNY ŽIVOT 16. számában llja Erenburg memoárjait. Joggal állapítja meg az Emberek, évek, életem című trilógiáról, hogy a maga nemében egyedülálló alkotás, amely hű képet fest Európának és különösen a Szovjetuniónak értelmiségi „klímájáról" századunk nagy részében. Nem felejti el egyben hangsúlyozni, hogy ennek a légkörnek kialakításában méltó szerepet vitt maga Erenburg is. Ugyanakkor Löbl egy pillanatig sem palástolja véleményét, hogy semmiképpen sem elégítheti kl az író vallomása azokról az évekről, amelyeket Jól, rosszul a személyi kultusz szakaszának nevezünk. Valóban igaza van, amikor leszögezi, hogy nem is annyira a kultusz áldozatainak sorsára voltunk és vagyunk kíváncsiak, mint inkább arra, hogyan kerülhetett sor számtalan esetben az emberek nehezen felfogható jellemferdülésére. „Azt vártaní, — írja Löbl — hogy Erenburg, a gondolkodó és a művész megválaszolja az ilyen és az ehhez hasonló égető kérdéseket. Írói felelősségtudata ügyének tartottam, hogy mélyére hatoljon az emberek életének és gondolatainak, s feltárja azokat az erőket, amelyekre támaszkodnunk kell, hogy soha többé ne legyenek olyan emberek, olyan évek és olyan élet." Erenburg ezt tényleg nem teszi meg, s bár vallomása sokhelyütt kiegészíti a kor képét és mélységes humanizmus hatja át, adósunk marad a szocializmus humanista küldetése eltorzulása Jelenségeinek megmagyarázásával. HOVA VEZET A SPORT ÚTJA? Csúcssport vagy tömegsport? — lényegében erre a központi fontosságú kérdésre igyekszik választ adni Ota Pavel, a KULTURr Nl TVORBA 15. számában megjelent ritka érdekes cikkében. A csúcssportolást modern korunk ópiumának nevezi és számos találó példával illusztrálja, hogy tömegeket szórakoztató Jellege és néhány kétségbevonhatatlan pozitívuma mellett, fejlődésének mai Iránya csak zsákutcába vezethet. A szórakoztatás helyett ma már többnyire előtérbe került a. minden áron való győzelem célja és követelménye. Ennek folytán egy-egy vereségből gyakran nemzeti tragédiát csinálnak. Ezen túlmenően, az élsportolás versenyzőkkel szemben támasztott követelményei olyan nagyok lettek, hogy aligha beszélhetünk már tiszta amatőrlzmusről. A hivatásos és a félhivatásos sportolók viszik el minden esetben a pálmát azok elől, akik ezt az utat nem akarják követni, vagy költséges volta miatt nem követhetik. Nem a véletlen műve például — Írja Ota Pavel — hogy a tokiói olimpián a Szovjetunió és az USA sportolói 186 érmet nyertek el, míg 69 állam sportolóira még csak egy bronzérem sem jutott. A továbbiakban vitába száll Vladimír Mtnáönak egyik cikkében kifejtett nézetével, hogy az élsportolóknak nagyobb anyagi támogatást kell nyújtanunk. Szerinte ez egyrészt anyagilag elviselhetetlen teher (közben felteszi a kérdést: „S mennyit ad társadalmunk egy emberéleteket megmentő kiváló orvosnak?), másrészt pedig ennek nincs is értelme. Attól ugyanis, hogy mondjuk Mexikóban öt éremmel többet nyernénk, mint Tokióban, még nem emelkedne az életszínvonalunk és lakosságunk fizikai felkészültsége sem lenne jobb. Csak egyetérthetünk a cikket záró fejtegetéssel, amely a következő kérdéseket állítja előtérbe: „Nincsenek fontosabb dolgok, amelyekre ráfordíthatnánk a csúcssportolás fejlesztésére szánt pénzt? Elég, ha megmaradunk általában a sport és a testnevelés területén. Mi fontosabb a nép számára? Megfelelő feltételek biztosítása néhány száz további élsportolónak, vagy új sportlétesítmények építése, amelyek ahhoz szükségesek, hogy minél több ember. sportoljon és mellékesen még több élsportoló fejlődhessen kt?" A válasz nem lehet kétséges, ha tekintetbe vesszük, hogy nálunk ma félmillió emberre esik egy uszoda. A MŰVÉSZET NEMZETKÖZI Néhány héttel ezelőtt a SMENA interjút közölt Milan Laluha festőművésszel. A Gavril Gryzlov által vezetett beszélgetés egyik mondata így hangzott: „Lehet, hogy tévedek, de nézetem szerint egy nem szlovák festő, bármennyire ts hajlongana Fula és Bazovský előtt, mentalitását tekintve nem válhat szlovák művésszé .. ."• Főleg ez a mondat, de általában az Interjú egész hangvétele is megszólalásra késztette Zita Kostrová képzőművészeti esztétát. A PRAVDA április 21-i számában megjelent, Ki a szlovák művész? című cikkében polemizál Milan Laluha nézeteivel. Részletesen kifejti véleményét, hogy a mat világban sokkal fontosabb az, ami az embereket egymáshoz fűzi annál, ami elválasztja őket. Végső soron a művészetben és különösen a képzőművészetben a legmagasabb fokon jelentkeznek ezek a közös vonások. Ezért formanyelvének univerzálisnak kell lennie s ennek a nemzeti jelleg csak egy vonása. Ha viszont a nemzeti jelleget alapvető mércének tartjuk, akkor ez végzetes tévedésekre vezethet és a múltban vezetett is. Hogyan kezelje a képzőművészeti teoretikus az olyan művészek alkotását, akik „nem szlovák anyától születtek"? Milyen álláspontra helyezkedjenek velük szemben, nehogy — amint azt Laluha teszi az említett interjúban — janicsároknak és júdásoknak nevezzék őket? Vegyük őket semmibe, bár meggyőződtünk képzőművészi erényeikről s arról, hogy korszerűen vallanak az ember mai problémáiról? — ezeket a kérdéseket teszi fel Z. Kostrová, nem leplezve meggyőződését, hogy M. Laluha álláspontja téves, van bizonyos csehellenes éle és személyes indítékok is vezetik. TALLÓZÁS MAGYARORSZÁGI LAPOKBAN Mihályi Gábor méltatja a NAGYVILÁG áprilisi számában a miskolci Nemzeti Színház bemutatóját, Karel Capek Harc a szalamandrákkal című regénye Pavel Kohout által színpadra átírt művének előadását. A fasizmus veszélyére figyelmeztető eredeti mű aktualizálását az atomfegyverek korára a recenzens erőszakoltnak tartja. Elsősorban azért, mert „az új jelenetek nem forrnak össze kellő harmóniával a Capek-regényből átvett történettel." Ugyanakkor nagyon sikerültnek tartja a darabnak azokat a részeit, amelyek a kispolgár közönyét, nemtörődömségét ostorozzák. S hadd idézzük végül Garal Gábornak egyik gondolatsorát, amelyet a TÁRSADALMI SZEMLE 4. számában megjelent, az európai szocialista országok irodalmi kapcsolatairól szóló. Közös dolgainkról című cikkében olvastunk: „A kérdés az: kimondhatjuk-e, hogy most már — legalábbis nagy vonalakban — hitelesen, reálisan ismerjük egymást, s hogy végképp leküzdöttük azt a bizonyos „provinciális sznobizmust", amely korábban hajlamossá tett minket arra, hogy egymást lebecsüljük és hódolattal, áhítattal s felajzott kíváncsisággal csakis másfelé figyeljünk. Attól tartok, hogy ezt még most sem mondhatjuk ki _ nyugodt lelkiismerettel. Mert hiszen hosszan sorolhatnám a baráti |l szocialista országok irodalmának azokat a jelentős neveit, korszakait és műfajait (más-más ország viszonylatában mást és mást), amelyek nem, vagy alig vertek visszhangot minálunk, s ettől máig is szegényebbek vagyunk. Hasonlóképp a mi irodalmunknak is j

V igen sok olyan értéke van, amelyre még csak füle botját sem mozdította senki a szomszédságban." » Igaz, közösen és kölcsönösen akad még bőven tennivalónk ezen Jh a téren is... (g. I

J