Új Szó, 1967. április (20. évfolyam, 90-118. szám)

1967-04-23 / 112. szám, vasárnap

Észak-Ceylon legnagyobb problémája nem annyira a tamil nemzetiségi vagy nyelvi kérdés, mint inkább a víz. A félsziget nagyobbrészt áteresztő korallalapon fekszik, így aztán a kutak vize kellemetlen, sós ízű. Nem csoda, ha a két nagyobb édesvízforrást isten adományának tekintik, és sok ezernyi búcsújáró keresi fel őket. Az egyik forrásról, a Kírimaläiról ősrégi rege szól. A rege szerint egy indiai hercegnő, akinek születésétől fogva lóarca volt — s így nem talált magának férjet — egy alkalommal Ceylonba látogatott. Megmosdott a forrás vizében —és kíséretének tagjai ámuldozva kiáltottak fel, olyan gyönyörű szép nő állt előttük. Nyilván tüstént akadtak kérői — Egyesek azt állítják, hogy olyan képe volt, mint a lónak, — jegyezte meg Ponnampalam, miután kimásztunk a csodás fürdőből, s nem történt velünk semmiféle csoda. — De valószínűbb, hogy olyan, mint a mungónak. A forrás neve is erről tanúskodik. Kíri tamil nyelven mungót jelent. Maläi pedig halmot. Már akár ló-, akár mungóarca volt a szerencsétlen hercegnőnek, mindenképpen bajban volt. Ha egyszer Indiában vagy Ceylonban járnak, nézzék végig egy utcai csepűrágó mutatványát, aki egy kis baksisért bemutatja, miképpen küzd a mérges kobra a mungóval, egy fürge kis ragadozóval. Rendszerint a mungó marad a győztes. Kivárja a kedvező pillanatot és a kígyó torkába harap. Hát lehetett reménye a hercegnőnek ilyen tulajdonságokkal a férjhezmenetelre? •b De térjünk még vissza a kutakhoz. Elmondották nekünk, hogy a kút Tamllföldön nagy vagyont jelent. Az ember helyet keres, ás, megállapítja, hogy ahol keresett, nincs víz, ismét újabb, meg újabb helyen keres és ás, végül ha igazán szerencséje van, eléri a talajvíz szintjét. Ezt követően ki kell falaznia a kutat, — mindez belekerül vagy kétezer rúpiába. Az pedig nagy pénz. Ezért az tán a kutak rendszerint két szomszéd tulajdonai, egyesült erővel ássák meg és együtt használják. A régi ceyloni királyok valahogy nagyon megtudták becsülni a művészeket! Kiváltképpen pedig a költőket és énekeseket. Nem kitüntetéseket, érdemrendeket adtak nekik, nem érdemes művész vagy hasonló címmel ruházták fel őket! Tudsz írni olyan költeményt, amely az ember számára só és kenyér és balzsam is? Vagy tudsz úgy énekelni, hogy az embernek repülni, szállni támad tőle kedve, s gyönyörűségét leli a harmatban? Legyen jutalmad egy egész országrész, amelyet elbűvöltél költeményeiddel és énekeddel; egy egész országrész, derék halászaival, bájos lánykáival, szántóvetőivel és aggastyánjaival; bölcsességedet és nagy voltodat azzal bizonyítsd, hogy nemcsak énekelni fogsz tudni nekik, hanem uralkodni ls felettük ... Állítólag így vált a király kegyelméből a dzsafnai félsziget urává Pánam, a világtalan költő. Bölcsen és igazságosan uralkodott "és továbbbra ls énekelt népének. Legalább is ezt állítják azok, akik az ő és a citera nevéből — tamil nyelven „jál" — vezetik le Ceylon északi része fővárosának nevét. A tamilok Jáppánamnak vagy jáppanapattamnak, a szlngalézek Jápanájának, vagy jápanénak, az angolok pedig jaffnának nevezik. A Hogy az egyik kókuszdió nem olyan, mint a másik, s hogy kókuszdiót vásárolni is tudni kell, arról a csunnákamul piacon győződtünk meg. Közönséges piac, amelyet itt hetenként kétszer tartanak. De micsoda egzotikumok kerülÍZLETES nek ott az európai szeme elél Óriási banánfürtök, akkorák, hogy két embernek is elég dolgot adtak, míg leemelték a káréról. A tékozló tropikus természet játéka, két-három száz aranysárga, illlatos gyümölcs, egyetlen óriási kalász, amely minden színét, illatát, édességét, simaságát és csillogását egyetlen köldökzsinóron, egy karvastagságú száron ót szívta magába. Mindjárt a szomszédban gyömbért árultak. Dudoros gumók, akkorák, mint az öklöm, vörösek, valódi dzsafnai gyömbér. Ceylon hegyes vidékein, ahol csak barnás színű gyömbér terem, nap nap után megbírságolnak egy-egy kis csalót, aki helyben termesztett gyömbérjét agyaggal festi vörösre, hogy valódi északi gyömbérként adhassa el. Amott pedig bételt kínálnak. Kosarakban fényes levélkötegek olyan pontosan összerakva, akár bankók a bankpénztírban; n leveleket gondosan megszámolják és palinirahánccsal kötik át. Néhány lépéssel arrább bételdiőt árulnak, nyomban mögöttük pedig muduraikali cunambut és csípi cunambut, azaz a tengeri korallból és kagylóból égetett meszet. Az aréka pálma diója — bételdió s mész nélkül az ember nem élvezheti a bételt, nem érzi kellemesen csípős ízét, sem azt a titokzatosan ingerlő forróságot, amely nyelve hegyéről arcáig és halántékáig terjed, majd egész testét zsibongatja. S nem is vörösödik meg az ember nyála, amelyet aztán a tapasztalatlan idegenek embervérnek vélnek, bizonyítékául annak, hogy a tamilok mennyire öszszeférhetetlenek, s hogy nézeteltéréseiket azonmód késsel intézik ei. A piac közepén kókuszdiót árulnak. Fillérekért. De ne higgyék, hogy ott-terem a vevő, fogja az első kókuszdiót, amely a keze ügyébe kerül, beleteszi a táskájába, megfizeti és odébbáll. Szó sincs róla! A kókuszdió vásárlása szertartás. A hallás ügye. A kókuszdiónak hangot kell adnia, az életnek kell benne zengeni. A frissítő italból nem lehet benne sem sok, sem kevés. Ezért az ember előbb alaposan szemügyre veszi a kókuszdiót, néhányszor feldobja a levegőid, a tenyerén mérlegeli, forgatja, alaposan megvizsgálja, hogyan nőttek a rostjai, majd a füléhez tartja, meglengeti, megrázza, aztán ismét a füléhez tartja. Mikor ezt a szertartást elvégzi az ötödik, tizedik kókuszdióval és a tizenharmadiknál, vagy tizennegyediknél meghallja a megfelelő hangot, arca felderül, s megelégedetten mosolyog az árus is. Mert tudja, hogy áruja szakértő kezébe került. Ez pedig már önmagában véve is jutalom! MANGÓ Még meg se említettük, hogy ceyloni expedíciónkban őrségváltásra került sor. Róbert visszatért orvosi hivatásához a stŕešovícei kórházba. Ugyanekkor a prágai ortopédiai klinikán Josef Korynta sebész levetette fehér köpenyét, s egy szép nap kikötött Ceylonban. Mikor közénk került, úgy örült minden apróságnak, akár a gyerek. Szinte irigyeltük. Miliddába már az ő társaságában érkeztünk meg. Itt volt — ha még emlékeznek rá — az a bizonyos szent Vencelnapi cápa, a tömérdek pörölyfejű cápa és fűrészhal, amelyet a halászok éjszakai útjukon zsákmányoltak. — Kész gyönyörűség, — ujjongott expedíciónk új tagja, Pepek, és szakértő módon húzta végig tenyerét a fürészhalak fűrészén. Az egyik fogat a másik után vizsgálgatta, hogy milyen hosszú, hegyes és éles. Egyszóval meglátszott rajta, hogy sebész. — Ezt elküldhetném a klinikánkra, hogy legyen mivel vágniok, ha a fűrészeik eltompulnak! A halászok el voltak ragadtatva. Mert mikor történik olyasmi, hogy valaki érdeklődéssel vizsgálgatja a parton garmadával heverű fűrészeket, amelyek csak bajt okoznak. Minden percben megvágja velük valamelyik gyerek a lábát. Pepek tüstént neki is állt a válogatásnak. — Meg ne próbáld a kocsiba rakni, — horkant fel Mlra Dry'ák, — ez nem fáskamra. Egy-két nap múlva elkezd rothadni, akkor aztán ki a fene fog abban a bűzben ülni. Pepek azzal érvelt, hogy a fűrészek kitűnő ajándéktárgyak lesznek, így aztán megegyeztek, hogy a kocsi tetejére rak fel belőlük. De nem sokáig örvendhetett „ajándéktárgyainak". Előbb hangyák lepték el miattuk a kocsinkat, s mikor aztán Pepek felmászott a kocsi tetejére, összecsapta a kezét. A fűrészekben hemzsegtek a kukacok, teljesen el voltak rothadva, fogaik kihullottak. Csalódottan sóhajtott fel: — Hiába, nincs mit a klinikánkra küldeni! <r Tamillöld északi részén terem a legízletesebb mangó. Állítólag jobb a híres bombayl mangónál is. Az észak-ceyloni mangónak kicsi a magva, vékony héja vöröses, vagy bíborszínű, húsa pedig rendkívül finom. Illatát állítólag a világ egyetlen költője se képes leírni. A gyümölcshúsban úgyszólván egyáltalán nincsenek rostok, amelyek más fajtáknál a maghoz tapadnak s az ember fogai közé kerülnek. Bandaranaike miniszterelnök asszony, ha mangóérés idején. márciusban, áprilisban indult állami látogatásra, mindig vitt magával vendéglátója számára egy kosárka dzsafnai mangót. Nem tudhatjuk, vajon az elnököknek, királyoknak, vagy miniszterelnököknek csakugyan Izlett-e a mangó. Ezzel szemben viszont láttuk azt a csodát, mikor a dzsafnai mangófák virágba borultak. Ezt a csodát egy másik előzte meg. Október elsejéről másodikára virradó éjszaka heves zápor zúdult kocsijaink tetőire. A régóta várt áldás. Másnapra a Szaharára emlékeztető homokot finom zöld pihe borította. Egy nappal később már rügyek is voltak rajta. Harmadnapra pedig levelek. Mindenfelől felhangzott a békák kórusa. A lagunákból ezernyi csiga mászott elő, amelyek a száraz időszak elején belefúrták magukat a repedező iszapba s befalazták maguk mögött a bejáratot. Mozgó hálószobáink nyitott tetőin át beözönlött hozzánk a mangófák virágainak bódító illata. Gallyaik mintha felkínálták volna az éjszakai égnek fehéren ragyogó szépségüket. Hálából az életadó esőért. Ilyen gyönyörűségből hogy is ne teremne olyan gyümölcs, amelynek Illatát a világ egyetlen költője se képes leírni! A A virágzó mangófák ilyen paradicsomán át érkeztünk meg egy Dzsafnától észak-nyugatra fekvő halásztelepre. Nevére nem emlékszünk, léhet, hogy egyenesen Dzsafna külvárosa volt. Nevében természetesen benne volt a nélkülözhetetlen „kulam", amely oly sűrűn fordul elő a ceyloni térképen, hogy a települések neve gyakran egyenesen elveszik mellette. (Egyébiránt nem is csoda: a „kulam" (víz tartály) a szomjazó ember számára jóval nagyobb jelentőségű, mint a helység neve.) A kulam lassan kezdett vízzel megtelni, aminek leginkább a halászok gyermekei örültek. Ez a közép-európai ember szá mára merőben érthetetlen atavizmus. Mondják meg őszintén: előnyben részesítenék a sekély Iszapos vízben való „fürdést", ha néhány lépéssel odább gyönyörű strand állna rendelkezésükre, selymes, türkizkék hullámokkal és a tenger szüntelen morajlásával? Igen ám, de itt az édes víztől való örökös függőség érvénye sül, amely nemzedékeken át az emberek tudatába rögződött, s ez nyilván erősebb a romantikánál vagy a tenger nél. Ponnampalamnak köszönhetjük, akit itt minden hátulgombolós gyerek ismert, hogy nyomban otthon voltunk. Senki sem érdeklődött az iránt, milyen kaszthoz tartozunk, mi sem kérdeztük, hogy ők mi lyen kaszthoz tartoznak, ezzel szemben viszont valamennyien meghívtak bennünket halászni, és sülthal-lakomára. — Jöjjenek el újra és hosszabb időre, éljenek velünk egy darabig, sok-sok történetet beszélnénk el maguknak; a tenger sem mindig ilyen bárányszelíd, mint most, néha a végkimerülésig kell vele küzdenünk, s csak az istenek mutatják meg nekünk a visszafelé vezető utat... —

S tudják mit, — vágott közbe Ponnampalam, — meg kell még látogatnunk Louist, megismertetem magukat a fiaival. Az „apa", Louis házikója előtt üldögélt. Pihent. Jól megtermett harmincas férfi, sűrű üstökű, csillogó fehér fogú. Kedvesen fogadott bennünket, aztán szólt néhány szót Ponnampalammal, majd megfordult és elkiáltotta magát: — Sztálin, gyere csak ide! Nyomban ott-termett egy vagy nyolc esztendős kisfiú, karjában kétéves öcsikéjével, aki nagyokat ásított. — Ez Lenin, — mutatta be a kicsit Ponnampalam. —• Louis Lenin, a legjobb halász másodszülött fia. Lefényképeztük előbb Sztálint, majd Lenint, végül apjukkal együtt mindhármukat. Édesanyjuk nem volt otthon, mint mondták, még nem érkezett meg a piacról. A reggeli halzsákmányt ment eladni. Amint visszaindultunk a tengerhez, Ponnampalam megjegyezte: — A személyi kultusz elleni harc ide még nem ért el. Annyi azonban bizonyos, hogy a nagyobbik gyerek élete nem lesz éppen egyszerű. •h Ceylon északi részében még egy érdekes emberrel találkoztunk. Velanai szigetén. Túl sokat éppenséggel nem mon dott magáról. Keresztbe vetett lábbal, mozdulatlanul ült egy terebélyes fa alatt. Hallgatott és a semmibe meredt. Elmélkedett. Ez volt élete egyetlen értelme. Ellátásáról mások gondoskodtak. Joga volt hozzá, olyan kaszthoz tartozott. Sem ml kifogása nem volt az ellen, hogy lefényképezzük. Haja egészen a földig lógott. Évek óta nem mosta, s már úgy öszszeragadt, hogy lehetetlen széjjelfésülni. — Tizenkilenc esztendeje nem nyiratkozott és nem borotválkozott, — mondották róla a helybeliek. — És nem ls íésülködött. Elképzeltük, milyen gyönyörűségüket lelnék benne a mi hosszú hajú fiataljaink. Lehet, hogy patrónusuknak is megválasztanák. BABOS LÁSZf.O fordítása ÚJ S 1967. IV. 23. 4