Új Szó, 1967. április (20. évfolyam, 90-118. szám)

1967-04-15 / 104. szám, szombat

Quitima az ojana indián törzs falva az Itini folyó partján. Maripasulából csónakon egy nap alatt jutunk ide. A törzsfőnököt Elaénak hivják. A faluban mindössze négy család él: Elae, Mapili, Tokotoko és Perpan, nem számítva az öreg Apanát, aki kissé távolabb lakik, és csontos ujjaival naphosszat pörgeti a szövőorsót. Éppen alkonyodott, amikor a faluba értem. Az asszonyok diót törtek, hogy valamilyen csokoládéízű italt készítsenek. Ebben az évszakban a vadászat még nem sokat hozott a konyhára, igy aztán az ital volt az ebéd fő része. Az első éjszaka nyitott szemmel hevertem függőágyamban. A szomszéd kunyhóból különös dallam szűrődött ki, amelyet időnkint szívszaggasztó jajgatás szakított félbe. Szél zörgette a fák tete jét, és zúgása egybeolvadt egy ember keserű sóhajtozásával. Perpan siratta hónapokkal ezelőtt elhunyt feleségét. Három gyermek maradt utána: Anuvale, Kelia és Katauli. Kedvence, persze, a legkisebb — Katauli. A nappali hőség óráiban Perpan gyakran veszi őt karjára és függőágyban hintáztatja. Kelia már naevlánv. anvát nótái fivéreinek. HÉTKÖZNAPOK A VADONBAN Minden nap egyformán kezdődik. Két szelídített fogoly éktelen rikácsolással köszönti a nap első sugarait. A papagájok, a tyúkok és darvak sorjában elhagyják a fákat és szárnycsattogtatva leszállnak a földre. Az embernek vigyáznia kell, nehogy eltapossa őket. Az öreg Apana kell fel legkorábban. Először gémberedett tagjait nyújtóztatja a tűzrakás fölött. Lassan a többiek is felkelnek, s függőágyaikból egyenesen a folyóba mennek megmártakozni. Kék füstcsíkok kúsznak az ég felé — az asszonyok reggelit főznek. — fepe, barátom, gyere enni, lakjál jól — hívogat barátságosan Mapili. A férfiak körülülik a földre helyezett gőzölgő ételt. Mindenki kezébe vesz egy maniókalepényt és húslevesbe mártogatva fogyasztja. A húsdarabokat kézbe fogják. A házias papagájok szemtelenül ott ténferegnek, hogy alkalmasint belecsipkedjenek az ételbe. Közben beszélgetés folyik. Néha a vadászok még napfelkelte előtt csónakjaikon nekivágnak a rengetegnek. Előfordul, hogy csak déltájt kerülnek haza, elcsigázva sebzett testtel. Senki sem zúgólódik, bár sokszor csak egy zsák dió a zsákmányuk ... VADÁSZATON Csónakunk csendben átszeli a folyót, s a túlsó parton egy bozótosnál köt ki. Piros virágokkal szegélyzett keskeny ösvényen lehullott leveleken lépkedem. Csodálatos illat terjeng a levegőben. Hirtelen szárnysusogás. Felriasztottunk egy foglyot. Hat óra. A törzsfőnök meg egy indián csónakban vár rám. Terepszemlére indulunk. Az őserdő illata kora reggel jókedvre deríti az embert. Késsel ösvényt vágva elindulunk. Örákhosszat bolyongunk a dzsungelben. Le sem veszem a szemem a törzsfőnökről, akinek vörös ágyékkötőjét bokrokon át látom. Lépten-nyomon hangyák kellemetlenkednek. Leereszkedünk a meredek dombokról, és az elárasztott dzsungelek vöröses vizében gázolunk. Korhadt faágak mállanak szét, valahányszor valamilyen támaszba akarunk kapaszkodni. A legrémesebb rovarok bújnak meg kérgük alatt. Kellemesebb a patakok medrében gázolni, bár ott elektromos ráják is tenyésznek. Hiába botorkáltunk holt fák törzsein, nyoma sincs vadnak. Annál több a szúnyog. Dél van. A szúnyogcsipésektől tüzel a lábunk. A törzsfőnök Kihaló indián törzsek hirtelen megtorpan. Darurikácsolás. Lő. Foglyok, darvak, tukánok rebbennek fel és hullanak vissza élettelenül. Mára lesz bőven hús a faluban. — Gyorsabban! — kiáltja a törzsfőnök, s valamilyen fuvolaszerű, majomcsontból készült hangszeren tudatja az örömhírt a faluban levő asszonyoknak, hogy „rakjatok tüzet, forraljatok vizet, mi már megyünk". Éhség már nem fenyeget minket. Az asszonyok hagyományos hallevest és maniókalepényt tesznek elénk. Dugig lakva és helyi szokás szerint nagyot köpve végignyúlunk és jót alszunk. Szendergésünkből asszonyok kiáltása ver fel minket: KESZÜL AZ EBÉD — Vaddisznók az erdőben! Nagyon sokan van nak! Gyorsan puskát, patront, pif-paffl — ránci gálják a függőágyakat. Két csoportra oszlunk, hogy körülfogjuk a csordát. A törzsfőnök hihetetlen gyorsan mozog a fák között, csak egy másodpercre áll meg, hogy füleljen. A dombon túl agyarak csattogását halljuk. Vagy húsz vaddisznó túrja a sarat. Fogaik csattognak akár a csörgődobok. Jelenlétünk egy cseppet sem izgatja őket. Minden oldalról sortűz dördül. Több állat összerogy, a többiek egymásba gabalyodnak, menekülni próbálnak. Hazatérésünket az egész lakosság ünnepli. Hús fő a fazekakban. Minden kunyhó fölött sűrű füst kanyarog. Este részt veszek az „örömtűncon". CAYENNE Másnap reggel Cayenne-be indulok. Francia— Guayana fővárosa széles utcáival, tereivel, pálmaés mangófáival, zöldbe és virágba öltözött tetszetős házaival barátságosan fogad. „Caboclók" — portugál és indián keveredésű meszticek lakják. Nagyon szegények, keveset terem a föld. Saint Georges is holt településként fest. Üresek az üzletek, sok az elhagyott ház, amelyek lassan omladoznak, s buja növényzet borítja a romokat. A főtéren árjegyzék: majomhús — másfél frank, „kariaku" — két frank... „Elveszett idő, elveszett pénz, minden elmegy innen" — zsörtölődik a polgármester poros üzleti könyvei fölött gesztikulálva. Egy kínai kereskedő keserűen emlékezik vissza a régi időkre, amikor árut szállított felfelé a folyón, s aranyat és rózsaolajat kapott érte. A sok zátony és kanyar miatt csak keskeny halászcsónakok siklanak biztonságosan a folyón. Sok a benyúló szikla és a vízesés. Néha előfordul az is, hogy gyenge az ár, és kénytelenek kötélen vontatni a csónakokat. Egy reggel Sino és Masszlli indián legényekkel csónakon elindultam falujukba. A törzs első településére záporesőben érkeztünk. A lakosok ügyet sem vetettek ránk. Massiquiri a sziget végén öt cölöpházból áll. Éltes férfi a törzsfőnök. Ö fogad, megmutatja, hol függesszem ki ágyam, aztán a törzs férfiai közé ültet. ... Leszáll az éj. Szomorú dal hangzik az éjszakában, mintha a bennünket körülvevő erdei növényeknek szólna. Az Amazonas végtelen tájain a rengetegben elveszett emberek maroknyi csoportjának magányát és szorongását érezteti. „Inya-a-a-a, inya-a-a-a, amano ange, inya-a-a-a." Az asszonyok a férfiakhoz közelednek, guggolóülésben melléjük telepednek és fájdalmas hangon rákezdenek. Még a kutyák is vonítanak. Ez amolyan színpadi Jelenet. Szinte varázspálca érintésére hirtelen abbamarad a siránkozás. Vadász- és bordalok következnek. Az ojampi indiánok törzse a XIX. század eleje óta erősen megfogyatkozott. Egy akkori utazó beszámolója szerint húszezer lelket talált az ojampik között. Mennyire népesek voltak, az is bizonyltja, hogy az ő nyelvükből került a francia nyelvbe a „manióka", a „tapír", a „tamanuar" és más fogalom. A különféle járványok tömegével szedték áldozataikat, s ma már csak 137 ojampi van. Már nem képesek betartani és megőrizni az ősi hagyományokat. Az alkalmi orvosi segítség eredményeképpen a kihalásra ítélt ojampik száma az utóbbi időben egy kicsit mégis emelkedik. Kérdés, fennmaradnak-e? Képesek-e alkalmazkodni a mi életmódunkhoz? A kételyek szomorú érzése keríti hatalmába az embert, valahányszor e vendégszerető településeken megfordul... HENRI NILSON francia-guayanai riportja — Hol a pénz? — kérdezte Szaid herceg bátyjától, Abu Dhabi olajsejkség 61 éves uralkodójától. Sakhbut bin Szultán ránézett a reá szegezett pisztolycsövekre, eszébe jutottak dicstelen véget ért ősei, aztán a vaságy alá nyúlt, és elővett egy lekvárosládát, amely mesés kincseket rejtett magában ... A Perzsa-öböl partján fekvő Abu Dhabi törpe emirátus uralkodói nem sokáig ültek a trónon. Sakhbut bin Szultán emír 14 elődje közül 12 családi ármány áldozata lett. Sakhbut emír, aki 1928-ban jutott hatalomra, e tekintetben is kivétel akart lenni. Ö 38 évig uralkodott, de mindvégig ő sem tudta megtartani a hatalmat. , • g..**.*Olajbűz Az olajnak sok érdekes tu ) lajdonsága van: autót, repüI lőgépet hajt, villamos energiává alakul át, vegyipari nyersanyagként szolgál. A „szabad világban" még egy tulajdonsága van: arannyá válik, s akik tudnak vele bánni, milliomosokká lesznek. Ilyesmi történt a nem is "" olvan régen még ismeretlen rt*««* •tm itat** ut*t* Htt** i«tt** Abu Dhabi sejkség fejedelmével is. A térképen nehéz megtalálni Abu Dhabit, bár területe nem is olyan kicsi, de a Perzsa-öböl partjainál egészen elvész az arábiai homoksivatagban. Valaha kalózok menedékhelye volt, róluk nevezték el Kalóz-partnak. A XIX. század elején a nagyhatalmú Kelet-indiai Társaság, amely a legtöbbet szenvedett a kalóztámadásoktól, elhatározta, hogy erélyesen véget vet mindennemű garázdálkodásnak. Hadihajók végeztek a kalózokkal, és Anglia olyan „egyezményt" kényszerített a fejedelemségre, amelynek értelmében Abu Dhabi Nagy-Britannia védnöksége lett, helyesebben angol ellenőrzés alá került. Családi viszály Abu Dhabi sejkjei, akik azelőtt részesedtek a kalózok zsákmányából, koldusbotra jutottak volna, ha nem találnak egy másik kincsforrást — a gyöngyhalászatot. Abu Dhabi lakossága ettől kezdve két csoportra oszlott: rablásból élő beduinokra és a gyöngyhalászokra. Az utóbbiakra az emírek óriási adókat vetettek ki. Az Abu Dhabiban talált gyöngyszemek óriási értéket képviseltek. Például 1929-ben találtak egy gyöngyszemet, amelyet 75 ezer dollárra becsültek! Abu Dhabi uralkodói gazdagságának volt azonban fonák oldala is: a nagyon is szétágazó rokonság irigyelni kezdte a gazdag sejkeket, akik közül kevesen távoztak az élők soraiból természetes halállal. Csak Sakhbut látszott kivételnek ... Augusztusban reá is sor került. Fivére, Szaid herceg azonban beérte azzal, hogy letaszította Sakhbutot a trónról, magát pedig emirré kiáltotta kl. Hivatalosan azzal okolták meg a puccsot, hogy Sakhbut nem volt képes a nép javára fordítani az ország növekvő gazdagságát. Igaz, hogy Sakhbut nagyon gazdag volt. Nyolc évvel ezelőtt az emirátus partmenti vizein, majd a sivatagban óriási kőolajkészletre bukkantak, amelyet később mintegy négymilliárd tonnára becsültek. Az amerikai és angol üzletemberek rögtön lecsaptak a nagy kincsre, s egy font sterlinget, ígértek Sakhbutnak minden tonnáért. Az uralkodó eleinte az ágya alá rejtette a pénzt, de amikor szűk lett a hálószobája, hagyta magát rábeszélni, hogy nyittasson folyószámlát valamelyik angol bankban. 1965-ben a kőolaj állítólag 28 millió font sterlinget jövedelmezett. Ha nem az emír zsebébe folyt volna, Abu Dhabi lakossága világméretben a legmagasabb életszínvonallal dicsekedhetne. így azonban Abu Dhabi megmaradt konzervált középkori fejedelemségnek. A háttér Abu Dhabi új uralkodója ecsetelte terveit: tengeri kikötőt, repülőteret, iskolákat, kórházakat, korszerű piacot építtet. A tervben csak két dolog gyanús: a tengeri kikötő és a repülőtér, mert Ismert dolog, mivel van kikövezve a pokolba vezető út... Abu Dhabi urai ugyanis sohasem az emírek, hanem az angol gyarmattartók voltak. Az elűzött emír fia külföldi nyilatkozatában kijelentette, hogy Szaid, az ármányos fivér az angol hatóságok segítségével taszította le bátyját a trónról. Bizonyára nem azért, mert szívén viselte a nép jólétét. Anglia 1968-ig fel akarja számolni adeni támaszpontját. Aden ugyanis annak a háromszögnek egyik szöge, amelyre a közel- és középkeleti katonai ellenőrzést biztosító brit katonai stratégiai rendszer épül. Feladásával Anglia aligha akarja aláásni „katonai jelenlétének" alapját. Nem felszámolásról, hanem átszervezésről van szó. Anglia új támaszpontot létesít Beihanban, s kibővíti szardzsal és bahreini támaszpontját, hogy ezekkel pótolja Aden elvesztését. Ez azonban lehetetlen, éppen ezért, Nagy-Britannia és az Egyesült Államok a kőolajkoncessziók védelmével kapcsolatos kiadások egy részét a helyi sejkekre, emírekre, szultánokra akarja átruházni. További tervük az, hogy a kis fejedelemségek SzaúdArábia köré tömörüljenek, afféle szövetséget alkossanak. Szóval Aden után a vákuumot ők vannak hivatva kitölteni. Sakhbut mint Fejszál szaúd-arábiai király ellensége többé nem szolgálhatta jól az imperialista államok érdekeit, ezért menesztették őt. L. SZKURATOV