Új Szó, 1967. március (20. évfolyam, 60-90. szám)

1967-03-11 / 70. szám, szombat

EIIIIII!ll!l!l!lill!illHI!lllllllll!IHIIIIIIHIIII!lllllllllllllli!llll!lllllllllllill!IIIH — ITT VALAMIKOR GYALOGOT VEZETETT... — mondotta Dohnal mérnök. Ballagunk a betonsávon. Jobbra hatalmas acélmarkok gyengéden tapogatják a „hétszázasok" — a szovjet kőolajvezeték varrat nélküli csöveinek — hosszú, csillogó testét és simaságukban meglelik a legparányibb hibát is. Balra valami medencefélébe egy kis Diesel-mozdony üres vagonokat tolat be, amelyek rakodótere épp lábunk szintjén fekszik. Fejünk felett egy daru csenget, most készülnek vele a vasúti kocsikra görgetni a kész csöveket. Nem emelni — görgetni, ezen a betonsávon, amelyre Dohnal mérnök mutat s amelyről azt mondja, hogy valaha gyalogút volt. Igen, emlékszem. Utca vezetett erre. Közönséges, olykor poros, időnként sáros utca. A gyalogjáró nagy betonlapokból állt. Jól emlékszem. Húsz esztendeje már, hogy azon a gyalogjárón jártunk. Mi, fiatalabbak, néha lányra vártunk itt. Errefelé már találkozhattunk, mert éppen ezen a ponton végződött a Mannesmann-üzem uralma, s kezdődött a város. Azután a városnak meg kellett hátrálnia. A csőhengermű leszakított egy darabot a város területéből. Am ez ellen senkinek sem volt kifogása. Az észak-csehországi város mindig segített gyárának, és a gyér is segített városának. Az üzemben egyszerűen korszerűsíteni kellett a csőelőkészítő műhelyét, s ez egyebek között azt is megkövetelte, hogy a súlyos csöveket ne az emberek feje fölött emelgessék. Kiküszöbölték ezt a hosszadalmas és veszélyes műveletet. Közvetlenül a műhelyben rendeztek be egy mély betonmedencében egy kis állomást, hogy a csöveket a földön, illetve ezen a homokból és cementből készült sávon görgethessék be a vasúti kocsikba. Az üzemnek szüksége volt erre az utcára, a város tehát oda adta. Valaha gyalogjáró vezetett erre, s mi munka végeztével itt szoktunk a lányokkal találkozni. Még jól emlékszem rá. Most azonban egy vörös zászlós férfi kerget el bennünket innen, és fejünk felett figyelmeztetően csenget a darukezelő. Már görgeti is a betonon az első csövet. A főporta felett még mindig a régi feliratot olvashatjuk: Csőhengermű, nemzeti vállalat, Chomútov. Akkor ml is segítettük kiagyalni; a gyár már nem Mannesmannröhrenwerke Kommotau volt, hanem a mi üzemünk, így hát névadó keresztapáivá váltunk. Az üzem neve a régi, ám a gyár már merőben más. Kis híján eltévedek benne. Nemcsak azért, mert ott, ahol régen a város utcái húzódtak, most új csarnokok sorakoznak. Nem is azért, mert Európa egyik legmodernebb üzeme egy valaha iszapos réten áll, amelynek tócsáiban gyermekkorunkban napégette testünket hűsítettük. Nem ez a legfontosabb változás. A legfőbb változást a régi részlegekben kell keresnünk. Mikor annak idején itt dolgoztam, a gázkemencék, amelyekben az ingotokat hevítették, hatalmas, izzó skatulyák voltak, az ingotokat kézi erővel görgették, a munkások a nyitott kemenceajtók előtt szaladgáltak és izzó levegőben huzakodtak az ingotokkal. Az izzó ingotokat a lyukasztó székekre is kézi erővel továbbították. Olyan volt ez, akár a körhinta, csak éppen szórakozás édeskevés akadt. Ugyanis minden, csak nem kellemes a tonnás izzó acéltömböket vonszelni s tarkónkon érezni forró leheletüket. Eltűntek az óriási fűrészek ls, amelyek sivítva, nagy tűzijáték kíséretében vagdalták le a csövek végét. Helyettük automatikus berendezés vágja le a csővégeket csaknem hangtalanul, főként pedig simán, hiba nélkül. Az új kemencék rotációsak, s az ingotok gördülése automatikusan történik bennük. A szállítást is gépesítették. Dohnal mérnök a vállát vonogatja. — Ha mindent látni akarsz, egy hétig is itt lehetünk ... Igaza van, tudom. Egyébként van itt valami, ami többet mond, mint a csőhengerdében bevezetett valamennyi műszaki újdonság legalaposabb jegyzéke. A mosoly. A mindennapi, kedves mosoly. A mosoly, amely ott ragyog mindenki — a hengerész és a mérnök arcán. Láttam ezt a mosolyt. Akkor láttam, mikor egy csoportban megemlítettem, hogy negyvenhét tavaszán miképpen küldtem lelkes beszámolót a szerkesztőségbe arről, hogy a csőhengermű már a kétéves terv elején elérte azt a legmagasabb teljesítményt, amelyet a németek a „Totalkrieg" idején értek el. — Mennyi volt az a teljesítmény, —i tették fel a kérdést azok, akik a megszállás idejére nem emlékeznek. — Havonta négy és fél ezer tonna cső ... — suttogtam. S ekkor villant fel az a mosoly. Elnéző mosoly. Valaki legyintett és odavetette: — Ugyan kérlek, ez ma anynyi, mint ha kiköpnénk... Ma... Tisztában vagyok azzal, hogy sok olvasó akad, aki nem rajong a „valaha és ma" összehasonlításáért. Igaz, minden hasonlat sántít. Ám az olvasó bizonyára észreveszi, hogy az összehasonlítás ebben a riportban más, mint amilyen a múltban volt szokásos. Nem mai jelenünket hasonlítom össze a kapitalista tegnappal, hanem mánkat múltunkkal. Túlteszünk önmagunkon, megdöntjük tulajdon csúcseredményeinket. Mércénk az, amit magunk értünk el az elmúlt évek folyamán. Sok olyan ember akad, aki az eltelt húsz esztendőben nem lát semmi jót. Mintha eredményeink kiestek volna emlékezetükből. Nem bírok hinni ezeknek az embereknek az őszinteségében. Elbeszélgetek velük hibáinkról, tévedéseinkről, fogyatékosságainkról, de ha képesek egy kézlegyintéssel elintézni mindazt, amit elértünk, képtelen vagyok tovább hinni nekik. Már csak azok miatt ls, akik a chomutovi csőhengerművet talpra állították. Annak Idején átkozott gyár volt. Ogyszólván kizárólag németek dolgoztak benne. Azok, akiket kitelepítettek, magukkal vittek minden műszaki dokumentációt. Akik viszont itt maradtak, sokáig hallgattak. S az újonnan betelepedettek közül soha senki se látott még ilyen üzemet, ilyen munkát. Még maguk a kohászmérnökök is úgy álltak előtte, mint holmi nagy talány előtt. Jöttek ide emberek mindenfelől, Prágából, Znojmóból, Nyitra mellől és Oravából, dolgozni akartak — de nem tudták, hogyan fogjanak hozzá ... Ma pedig itt áll ez az üzem. Szlovákia földje alatt ott húzódik a kőolajvezeték — chomutovi csövekből épült. S a magyar síkságon is chomutovi csövekben folyik a kőolaj. S a távoli szovjet kőolajvezetékek építői ls chomutovi csöveket fektetnek a földbe. Erre a célra nagy átmérőjű, hétszáz milliméteres belvilágú csöveket alkalmaznak. Gyártásuk a külföldi tapasztalt termelők részére is kemény dió, Chomutovban pedig, ebben az üzemben, már teljes két esztendeje folyik... Mongóliában chomutovi csövekből építettek televíziótornyot. A téli stadionok sok ezer látogatója hazánkban és külföldön is olyan szerkezetű tető alatt szórakozik, amelyet chomutovi csövekből szereltek. A vegyi üzemek csővezetékeit Chomutovban készítették ... S mindez az üzemben dolgozó emberek műve. Óriási munkájukat nem intézhetjük el egy kézlegyintéssel. Ott, ahol valaha alacsony, piszkos házikókból álló negyed terült el, ma a nyugatnémet cég — egyébként a Mannesmann-konszern részlege — új csőhengerművet épít. Üvegből emel egy hatalmas épületet, amelyben néhány év múlva új, modern eljárással — sajtolással íognak csöveket gyártani. Az üzem fejlődése nem torpant meg. S valószínűleg gyorsabb lesz, mint eddig. A hengermű dolgozói az egész év folyamán készültek az új irányítási rendszer bevezetésére. Sok száz számítást, oktatást, előadást, szervezeti intézkedést, technológiai változtatást eszközöltek, s ezek eredményeit most érvényesíteni akarják a gyakorlatban. — Korai volna még holmi jóslásokba bocsátkoznunk, — mondja Dohnal mérnök, — de optimisták vagyunk ... S lehetnek is. Derűlátásuk alapja egyszerűen ez a gyár. S azok a változások, amelyek végbementek benne. STANISLAV OBORSKÝ m »» v o g y HA KETTEN CSINÁLJÁK UGYANAZT — NEM UGYANAZ! ÖRÜLÖK, hogy végre teljes az egyenjogúság, nincs különbség jérft és nő között! Számomra külön öröm, hogy immár nem szükséges zuhogó esőben, tűző napsütésben menetelnem egy tábla alatt és nem kell ordítanom: „Jogot a nőknek!", „A nő is ember!" — stb., stb.... Jogaink tehát vannak, csupán élni kell velük. Szerencsére ebbe' is hamar beletanultunk. Mi nők ott ülünk a hivatalokban, állunk a villamosokon, Jegyvert jogunk, ha úgy adódik, sőt elkerülhetetlen esetekben épp úgy leisszuk magunkat egy banketten vagy értekezleten, akár a legjobb jérfikáder. Csak a háztáji boldogság területén mutatkozik némi lemaradás. Mert például, ha Kovács elvtárs, aki nagy vállalat vezetője, váratlanul külföldt vendéget kap, jelemeli a kagylót és közli a feleségével: — Fiacskám, megint jött egy külföldi muki. Az embernek már az idegeire mennek, dehát mit lehet csinálni? Ugyebár, fejlődő ország vagyunk, azonkívül éppen oda készülünk nyaralni, ahonnan ez jött; megígérte, hogy segítségünkre lesz ... Szóval, csak az! akarom mondani, ne nyugtalankodj, ha későn jövök haza, az embert ráncigálják, mint valami paprikajancsit! Amennyiben a vállalat vezetője. nem Kovács, hanem Kovácsné, a fenti beszélgetés a paprikajancsival nem ér véget, hanem eképpen folytatódik: — ... és kérlek ne felejts elmenni a gyerekért a napközibe. Nézz utána, hogy Jancsi rendesen megcsinálja a feladatát. Ha nem figyelünk oda, összecsapja. És ne strabancoljon az utcán, nemrég evickélt ki abból a csúnya meghűlésből. Mamának telefonálj, hogy ma nem jöhetek, a receptjét ott hagytam a rádión, váltsd ki az orvosságot, és juttasd el hozzá. A vacsora a sütőben van, de egy kicsit át kell még sütni, olyan öreg volt az a tyúk mint... No, nem akarok személyeskedni... Szóval süsd még a húst, de vigyázz, mert a gáz rosszul működik. Igazán telefonálhatnál a gázművekbe. Ezt a monológot itt félbe is lehet szakítani, de tovább ls lehet folytatni, temperamentum és háztartások síerint. MÁS: Kovács elvtárs vidéki kiküldetésre indul, vacsora után így szól Kovácsnéhoz: — Csináld meg fiam az ágyat, lefekszem, mert hajnali ötkor jön értem a kocsi. Készíts el mindent az útra, mint rendesen. Ti pedig ne tévézzetek, mert akkor nem tudok elaludni. Hja igaz! Fél ötkor ébressz fel! Jó éjszakát! Ugyanez Kovácsnénál: Vacsorát ad, elmossa az edényt, lefekteti a gyerekeket, megfőzi a másnapi vacsorát (esetleg ebédet), felhívja az anyját, hogy jöjjön el holnap, mert Kovács egymaga lesz a gyerekekkel — a férfiak ilyenkor idegesek. Telefonálás után elkészíti Kovácsné az ágyat, kimos magának egy pár harisnyát és egy kombinét, kivasal egy inget Kovács részére (éppen arra jött gusztusa), rendbe teszi a gyerekek holmiját... Éjfél körül azért ágyba kerül, illetve — az első szoba rekamiéjára, hogy ne zavarja fel korán reggel a házat. Mielőtt elindul, egy papírdarabkára még felírja mindazt, amit elfelejtett személyesen megmondani. A legelső nyilvános telefonfülkéből azért mégis csak felt ele fonál ja az urát, mert közben eszébe jutott, hogy otthon felejtette a kulcsait... MÁS: Kovács születésnapot ünnepel, felesége meglepi öt egy steppelt házikabáttal, esetleg villanyborotvával, legroszszabb esetben két sziloninggel... Kovácsné válogathat — mosógépet, új porszívót, vagy azt a japán táskarádiót kívánja ajándékba kapni, amire olyan régen fáj a Kovács foga ... Kovács elvtárs beteg, hazamegy, megméri a lázát, megállapítja, hogy a hőmérő elromlott, 36,6-nál nem és nem akar többet mutatni. Bedobja hát a szemétbe és kiadja az utasítást: új hőmérőt kell venni! Azután főzet magának egy citromos teát, megiszik helyette fél liter rumot — hülés ellen nincs jobb orvosság — magyarázza. Kovácsnénak nincsen ideje megkeresni a hőmérőt, de ő anélkül is tudja, hogy legkevesebb 40 jokos láza van. Sírógörccsel könnyít állapotán, ismételten megállapítva, hogy a kutyának könnyebb élete van, mint neki. INo persze egyetlen kutyának sem kell negyven fokos lázzal ablakot tisztítani, mint Kovácsnénak!) Mikor már olyan rosszul van, hogy nem bír mozogni, az orvossal kiíratja magát, hazamegy és nagymosásba kezd ... Kovácsné bevásárol. Visz haza húst, krumplit, sört, cukrot, káposztát, túrót, tojást és tejfelt ... Mindezeket lehetőleg egyszerre. Kovács ls bevásárol. Kávéról, teáról, újságról, cigarettáról és csokoládébonbonról ö gondoskodik. Ö is egyszerre cipeli haza a csomagokat ... Kovácsné este hétkor észreveszi, hogy elfelejtette a gyereket hazahozni a napköziből. Fejéhez kap, veszi a kabátját és elrohan. Kovács is észreveheti, de ö félre nem érthető iróniával kérdezi feleségétől: — Min járkál egész nap az eszed, fiacskám ? Kovácsné nem tudja megmondani, min járkál egész nap az esze, mert nem figyelte meg. Egészen mást mond helyette, szó szót követ, Kovács fejéhez kap, veszt a kabátját és elrohan ... Magántulajdoni elosztódás. Kovács szerint: Az én kocsim! — a feleségem rögeszméje — a ml gazdaságpolitikánk — és legyint! Kovácsné idevonatkozó szövege: Az én bejárónőm — a férjem nője — a mi házasságunk ... és legyint. AMINT LÁTJUK, kedves aszszonytársak, akad még Jogaink körül némi fogyatékosság. Amíg házunk táján nem érkezünk fel férjeink színvonalára, addig nem is igényelhetünk magunknak abszolút tiszteletet... Nem, nem! Csökevényeinktöl meg kell végre szabadulnunk! DÁVID TEREZ J 1 szo rad OZlt ezre pro für< Ugy mer É: min tem tol kile É ven sed nyo A fQrc O nad tem tóst eszt vezi K a p Köz dul< kari gult gat doz li ö ton< A a Y eml ren< értü ma Új« hog iga ség rég* nek leot erre ság egy A rem kön az i ra i ber elét a c ket csa V közi H Reu frar legl sa. a n vári T *