Új Szó, 1967. március (20. évfolyam, 60-90. szám)

1967-03-10 / 69. szám, péntek

EGY AMERIKAI KATONA MEGRÁZÓ VALLOMÁSAI 4. Igazuk van a háború ellenzőinek Kortársaim között egy sem akadt, aki mindezt tudta voV na. Valahányszor a tényekből kiindulva kétségbe vontam vietnami jelenlétünk helyességét, mindig a régi érvekkel hozakodtak elő: „Végre gátat kell vetnünk a kommunizmus terjedésének ... Ha nem itt, akkor majd otthon kell elnyomnunk a kommunistákat... Az ügyekbe belegabalyodott egyszerű emberek nem fogják fel a különbséget a demokrácia és a k ommunizmus között". Mivel magam is erősen antikommunista érzelmű voltam, sokáig beértem az ilyen „indokokkal". Most azonban meggyőződtem róla, hogy hazugság volt az egész. Nem vívtuk ki a szabadságot Dél-Vietnamnak. Nem is lehetett kivívni semmilyen szabadságot, mert a kormánnyal szembeni ellenzékieskedés börtönt vagy halált felentett. Az elfogulatlan, pártatlan magatartást tiltották és büntették. A „rosszul" Író lapokat elhallgattatták. Nem demokráciát, hanem antikommunizmust vittünk DélVietnamba. A falusiak csak egyetlen választás előtt állnak. Ezért többségük a Viet Conghoz pártolt, s visszautasította a másik választási lehetőséget. Az emberek visszaemlékeznek, hogy a franciák ellen vívott függetlenségi harcokban az amerikaiak a franciákat támogatták, s amerikai, antikommunista bombák gyilkolták gyermekeiket. Az amerikai antikommunizmus egyik saigoni diktátor után a másikat támogatja. Mit ér az, hogy a Special Forces alakulatának antikommunista egészségügyi embere kezelésbe veszi az antikommunista napalmbombáktői összeégett gyermekeiket. Egyszer megkérdeztem az egyik vietnami pilótánkat, mi a véleménye legutóbbi bombázásunkról. „Azt hiszem, ma alapos toborzást végeztünk a Viet Cong javára" — hangzott a válasz. Sok idő és rengeteg bizonyíték kellett ahhoz, hogy végre megtaláljam az igazságot. A világot nem lehet egyszerűen fekete és fehér színben látni. Az antikommunizmus — a demokrácia szörnyen rossz pótlékja. Most már tudom, hogy a kommunizmusnak sok válfaja van, s egyik sem tetszik nekem. Nem hiszem, hogy Ho Si Minh kommunizmusában a vietnamiak jobban élnének. Ezt azonban nem nekem, sem kormányomnak, hanem a vietnamiaknak kell eldönteniük. Azt is tudom, hogy megengedtük egy rémséges hadigépezet kialakulását, s ez félrevezeti választott képviselőinket, s képviselőinkkel együtt becsapják az amerikai népet is. Azok, akik ugyan helytelenítik a háborút és a légitámadásokat, de mentségül azt az érvet hozzák fel, hogy ezzel megakadályozzák a kommunizmus terjeszkedését, gondoljanak az előbb említett vietnami pilóta szavaira: „Azt hiszem, ma alapos toborzást végeztünk a Viet Cong javára". A nácik londoni légitámadásai nem kényszerítették a londoniakat a fehér zászló kitűzésére. Nem monopóliumunk az együttérzés a gyengékkel. Más népek mind nagyobb rokonszenvvel viseltetnek e kis, fejletlen nép iránt, amelyet a világ leggazdagabb és leghatalmasabb népe agyon akar tiporni. Vietnamból hazatérve vá laszolnom kellett egy kérdésre: „Helyteleníti-e, hogy azok a fiatalok, akik nem voltak Vietnamban és nem vettek részt semmilyen háborúban, tüntetnek a vietnami háború ellen?" Ellenkezőleg, örülök neki. Ügy vélem, dicséretet érde melnek érte. Nekem csak 35 éves koromban, tízéves katonai szolgálat és e háború esztelenségének másfél éve:, tapasztalása után gyúlt vilá qosság az agyamban. Hsllkopterek szállítják el az Értelmetlen háborúban elesett Vége amerikai katonák bolttestét. PLUSZ és MÍNUSZ — Az olvasó hozzászól — A polgári bizottságok tevékenységébe beletartozik a halottbúcsúztatás és a temetés ls. Sajnos a tapasztalatok azt bizonyítják, hogy éppen ezen a téren kell a legtöbb problémát leküzdeni. Annak ellenére, hogy létrejött egy külön szerv — A Halotthamvasztás Barátainak Egyesülete — a polgári temetések gyakran még ma sem méltóak fejlett szocialista társadalmunkhoz. A népművelési dolgozókra ezen a téren hárul tehát a legnagyobb felelősség, mivel az egyházi szertartás hagyománya éppen itt a legerősebb. 1915-ben a budapesti Képes Üjságban ismeretlen szerző tollából egy nagyon érdekes, akkoriban szinte forradalmi gondolatokat tartalmazó cikk jelent meg „A sírok élete" címmel. Az egy oldalt elfoglaló anyagot egyetlen fénykép illusztrálja, amely bomlásnak indult halottat ábrázol. Az aláírás: „Iszonyatos látvány a foszladozó emberi test, amelyben férgek élik a sírok életét." A szerző Zolát felülmúló naturalizmussal ecseteli a „túlvilági életet", merő ridegséggel sorolja azokat a férgeket, amelyek tanyát verve élősködnek, szaporodnak, hogy megcáfolják „a síron túli örök nyugalmat". A sorok között ott rejlik a kérdés: „Ti, akik szerettétek hozzátartozóitokat, ugye nem akarjátok, hogy férgek martalékává legyen drága testük?" A cikket pe4ig így fejezi be: „A mai kor embere a halottak minél tökéletesebb eltüntetésével, a halotthamvasztással akarja megszüntetni a sírok életét." Érdemes megfigyelni a dátumot, 1915. október 3. Csaknem húsz év telt el, amíg 1931-ben dr. Vasáry István polgármester kezdeményezésére Borsos József építész tervei szerint Debrecenben elkészült az első és a mai napig egyedülálló magyarországi krematórium. De hogy teljesen pontosak legyünk — még húsz évet kellett várni — 1951ig — amíg üzembe helyezték. Nálunk sem sokkal jobb a helyzet, mivel Szlovákia területén a mai napig egyetlen krematórium sincs. A Halotthamvasztás Barátainak Egyesülete 350 000 tagot tart nyilván, ezeknek csupán 5 százaléka él Szlovákiában. Minden bizonnyal a polgári bizottságok az e téren kifejtett munkájához nagyban hozzájárulna, ha végre elkészülne Milučký építész tervei szerint Bratislavában az első szlovákiai krematórium. Lemaradásunk valóban óriási, hogy csak két példát említsek, Svédországban 34, Dániában pedig 24 halotthamvasztó van. A temetésre úgy tekintünk, mint végső tiszteletadásra, némán mondunk köszönetet mindazért, ami az elhunyt értünk és társadalmunkért tett. Ugyanakkor ennek az ünnepi aktusnak nagy hatása van a hozzátartozókra és a munkatársakra is. A gyászolók minden részvét nyilvánítást hálával fogadnak ezért a polgári bizottságoknak rendkívüli tapintatossággal kell előkészíteniük és levezetniük a temetést. Ezt a célt követi A Ha lotthamvasztás Barátainak Egyesülete. A méltó polgári temetések érdekében szorgalmazzuk a bratislavai krematórium mielőbbi üzembe helyezését, a későbbiek során pedig a íilinai, a rozsnyói és a nyitrai halotthamvasztók felépítését. Az a nézetünk, hogy inkább egyszerűbb, de számban több krematóriumot kell építeni, hogy az egészségügyi szempontból előnyös, esz- < tétikailag kifogástalan modern temetkezést mindenki számára lehetővé tegyük. Ezen a téren egyesületünknek a polgári bizottságok nagy segítséget nyújthatnak. SÁNDOR VF.RA, a HBSZ szlovákiai bizottságának dolgozója ZÚG A NÁDAS ÉLES SZÉL HAJLÍTJA a karcsú nádszálat, időnként felegyenesedik, de bugája ismét megborzolódik. Rejtelmesen hullámzik, szisszen, majd bele-belezúg az engedetlen nádas. Időnként penge éle csendül, s reccsenve roskad a karcsú szépek sora az ember alkotta tolókasza gyűjtőlécei közé. Minden évben, mihelyt a köbölkúti faluvégen „beáll" a Párizs-patakból táplált, százharminc hektáron elterülő mocsaras tó, kivonul az EFSZ tagságának egy része, hogy gyors ütemben lásson a téli aratáshoz. TAPASZTALAT ÉS HOZZÁÉRTÉS Mint ahogy M i s k o József elnöktől és Kovács Ferenc mérnök közgazdásztól megtudtuk, naponta az EFSZ-nek kb. ötven tagja munkálkodik a nádvágás körül. Délután a gyerekek is kijönnek kévét kötni, meg egy-egy női fejkendő is kivirít a ködszürke háttérből. Ügyeskedni kell, mert a nádnak tíz napon belül partra kell kerülnie. Ez napi 7—8000 kéve nád learatását teszi szükségessé. Igy összesen 80 000 kévényi termés várható. Ha az idő enyhül és elolvad a jég, vízről aratni nagyon körülményes. A nádtermeléshez, akárcsak a rizsa termeléséhez, hozzáártés, valamint tapasztalat szükséges. A vízszintet a lefolyó patakban emelt zsilippel szabályozzák. Kora tavasszal először csak a gyökereknek kell vízben lenniök, majd a vízszintet fokozatosan emelik. Így azután erős szálú nád fejlődik. Ebben az idényben későn jött a fagy, majd a még vékony jégre nagy hó hullott, ami az olvadás utáni ismételt befagyásig akadályozta az aratás végrehajtását, amit sima jégen legjobb végezni. Marencsák Lajos a tolókaszával MIT KÉSZÍTENEK? Ez évi tervük szerint 70 000 négyzetméter melegágytakarót készítenek saját nádszövő üzemükben 1,50X2 m nagyságban, melyet négyzetméterenként 6,23 koronáért árusítanak. Továbbá 700 000 négyzetméter szövött nádat, ún. „stukatúrnádat" készítenek 1,50 és 2 méteres szélességben, melynek ára 1,30 korona négyzetméterenként. Ezenkívül RÁKOLIT néven 15 000 négyzetméternyi préselt nádlemezt állítanak elő, melynek vastagsága 5 cm, szélessége 110 centiméter, hossza pedig 150 centiméter, ami azonban szükség esetén lehet 200 cm is. Ennek ára 17„— korona négyzetméterenként. A lemezek jól felhasználhatók könnyű mezőgazdasági épületek építésére, vagy hőszigetelőként dohányszárítókba, szabad istállók tetőzeteként stb. A nádfeldolgozást a dohányos munkacsoportból 35 nő és 5—10 férfi végzi, akik csak a csúcsmunkák idején dolgoznak a 15 hektár kiterjedésű dohányföldön, esetleg a szárítóban. Saját nádtermelésük nem fedi a keresletet, ezért 20—25 000 kéve nádat megvennének, ha akadna eladó. NADASUK KÜLŰNBEN a költöző madarak államilag védett területe, s nemzetközi zoogeográfiai szempontból a KisBalatonnal és a Velencei-tóval egyenértékű. KUCSERA SZILÁRD 7. konsztanttih Egy decemberi éjszakán Méreaux obszervatóriumában megjelent Nysted. Ez szabálysértés volt, mert a csillagvizsgáló tagjainak tilos volt egymást zavarniuk megfigyelés körben. Méreaux hátranézett, felállt. Nysted megállt, szétvetette lábát és kezét nadrágja zsebébe mélyesztette. Hallgattak mind a ketten. Méreaux orrát alkoholszag ütötte meg. Ez már több volt a soknál. A norvég viselkedése határozottan kihívóvá vált. Most megszólalt, olyan hangosan, mintha sükethez beszélne: - Azért jöttem, hogy segítsek becsukni a kupolát, mert a roham hirtelen következik be. „Részeg — gondolta magában Méreaux. Először látott részeg embert a csillagvizsgálóban. — Miféle rohamról beszél?" - Mondom, hirtelen jön a roham Ismételte Nysted ingerülten. - Ne makacskodjék. Jöjjön ki, nézze meg. Azzal becsukta a kupolát, karonfogta Méreaux-t és kivezette a vas-erkélyre. Méreaux ellentmondás nélkül követte; a norvég szavaiból aggodalmat, fenyegetést érzett ki. - Odanézzen - szólt Nysted és fejével a hegyek felé bökött. — Gyönyörű látvány! A fogazott gerinc fölé függőleges felhőfal tornyosult. Nem tudni honnét áradó tompa fény világította meg. A látóhatár egyik szélétől a másikig húzódott, és szemlátomást nőtt, világosodott, szinte dagadt, s eltakarta a csillagokat. - Orkán - mondta Nysted, és elnevette magát. — Tíz percen belül ideér. Mihelyt a szél áttör a hegyeken. - Miért van ilyen nagy csend? »kérdezte Méreaux. - Az orkán mindig csöndben érkezik. Olyan feszült volt a csend, hogy saját hangjuk csengését is kellemetlennek, harsogónak érezték. Még a patak megszokott locsogása sem hellatszott. A hegyek már szürke füstöt pipáltak. - Közeledik - suttogta Nysted. Méreaux előrehajolt. Fülelt. Az elviselhetetlen csendben távoli motor zúgása hallatszott. Ott van valaki — mondta Méreaux, és a hegyekre mutatott. A forgószél már hóförgetegeket kavart a fekete égnek. - Hol? - kérdezte Nysted. Méreaux megragadta a vállát. - Ott, ott! - kiáltotta, a hegycsúcsok felé mutatva, de Nysted ott már nem látott egyebet, csak az orkánt, amely füstös áradatban zúdult a hasadékokba. - Repülőgép zúgását hallom. - Azt hiszem ... - kiáltotta Nysted, de egy szélroham torkára forrasztotta rekedtes kiáltását. Megremegett a föld, és az orkán szüntelen, hangos bőgése elfojtott minden más hangot. Méreaux-t a szél elszakította az erkély korlátjától és a csillagvizsgáló falához lapította. A hó szemébe, szójába csapott, elakasztotta lélegzetét. Nysted megragadta a karjánál fogva és levonszolta; addigra már talpig fehér lett a hótól. Súlyos légáramlatokkal küszködve vergődtek át a lakóházhoz, fákba, bokrokba kapaszkodtak, minduntalan elestek, szemüket kezükkel védték a fájdalmasan arcukba csapó homok, apró kavics ellen. Körös-körül minden remegett, százféle hangon süvöltött. Zúgott a magas zászlórúd, fütyült a kopár kert, mint nekivadult furulyák kara, tört cserép ropogott, üveg zengett, a bádogtetők dübörögve dörögtek. 8. A póznára akasztott lámpások nem himbálóztak drótkötelükön, hanem rézsút megfeszülve szinte a földet érték: a szél nem engedte őket himbálózni, hanem félrehajtotta és minden pillanatban elszakíthatta, elsodorhatta őket. Nysted bevonszolta Méreaux-t az ebédlőbe, és csak ott fejezte be a megkezdett mondatot: — Azt hiszem, tévedett — mondta, levette kabátját és lerázta róla a havat. — Nem volt ott semmiféle repülőgép. De ha volt is, most már nincs. Legfeljebb egy halom forgács maradt belőle. Méreaux nem válaszolt. A csillagászok csakhamar egybegyűltek az ebédlőben. A vihar összehozza az embereket, felhevíti a képzeletet. Még a legszárazabbak is megtalálják olyankor a szavakat, hogy kifejezzék azt a pezsgő izgalmat, amely megragadja az embert, ha kinn szélvihar tombol. Sokáig maradtak együtt. Méreaux nem tudott elaludni. Ott feküdt keskeny ágyán, hallgatta a szél süvöltését, és magányosságának tudata ránehezedett szívére. Hát igazán így kell most már leélnie élete hátralevő részét a hegyek közt, kórteremhez hasonlatos fehér szobájában? És soha, senki sem jön, nem simogatja meg ősz fejét és nem mondja: „Aludj, itt ülök melletted és olvasok, amíg el nem alszol?" (Folytatjuk) 1967.